2015. április 5., vasárnap

Miért van bűn, gonoszság, halál….?

A kérdés ősidőktől fogva foglalkoztatta az emberiség gondolkodóit.  Államférfiak,költők, tudósok,teológusok “agyaltak” a témáról. A válaszok  nem elégítették ki a kérdés-feltevőket, mert látható, hogy akár a vallásos szertartásokat gyakorló hívők népes serege, akár a filozófusok és iskoláik követői, vagy a gomba módra szaporodó – általában keleti indítású – vallási/misztikus közösségek erre keresik a válaszaikat. Ha azokat a “megoldásokat” szemléljük, amiket ezek a technikák kialakítottak, bizony elég tarka a választék. Ezekbe az (ön)megváltási eszmékbe tudta az Ősellenség becsempészni mindazt a tarka ötlet-halmazt, amikkel sikerre vitte a spiripiszkos (Co Karinthy) és egyéb hasonló (pl a New-Age változatos formáiban megjelenő) eszméit. Ezekben ügyesen elbújt, látszólag  elveszett az a fény-lény, akit a Biblia többféle néven nevez: Világosság angyala, Lucifer, Angyalfejedelem, Fényes csillag, Hajnal fia…stb. Az alábbi dolgozat egy nagyobb lélegzetű tanulmányból beemelt idézet:  Reisinger János: Kis eszmetörténet c. művének egy fejezete foglalkozik a címben jelzett gondolattal. Kiemelések tőlem. (D.O.)

II. 2. A rossz, a bűn eredete és problematikája

A Biblia második alappillére ezután a tökéletes teremtésbe magát be­fészkelő rosszról szóló tanítás.

Első látásra a fenti kijelentés képtelenségnek tűnik, és sokan ma is annak tartják. Ha Isten tökéletes és tőle csak jó és tökéletes származik - amit egyébként a Biblia nyomatékkal hangsúlyoz is -, hogyan lehet egyáltalán helye a rossznak a világegyetemben? Isten tudta nélkül jött volna létre? Ha így lenne, veszélybe kerül Isten mindenhatósága. Vagy talán Isten akarta, hogy jóságát még inkább értékelni tudják? Ez esetben viszont veszélybe kerülne Isten szeretete, hiszen annak durva megsértése volna, ha egy jellemvonása bizonyításáért teremtményei­nek sorsát ilyen mértékben kockára tenné. Babits 1917-es kérdésfel­vetését ma is magunkénak érezhetjük: „Más szóval, egyszerű vallási kifejezéssel: ha mindent az Isten teremtett, a saját céljaira - ő, a vég­telen Jó -, mi magyarázhatja mégis a Rossznak a létét a világban? Van-e vitálisabb kérdés a Vallásra?" (Ágoston - tanulmány)

DSCN4340 A szakadék szélén. Hiába a szülői tilalom, “megmutatom, hogy nem esek le”.

A Biblia kezdeti lapjain jelzi már e problémákat. De csupán -jelzi. Az egész Biblia kínálja majd a megoldást, jóllehet annak összetevői pontosan jelen vannak az adott szövegkörnyezetben, ám egybehang­zó értelmük csak annak az olvasónak tárul fel, aki elfogadja az alap­tételt: „csak az egész igaz" egy műalkotás esetében. Az I. Móz. 2:15 versében az „őrizze a kertet" kifejezés már a rossznak a mi Földünk teremtése előtti létéről tanúskodik. Ezt a kis mozzanatot messzeme­nően figyelembe kell vennünk. Külön fejezetben szólunk majd arról, hogy ezt az egyszerű értelmezéstani szabályt rendre figyelmen kívül hagyva jöttek létre okoskodások, a teológia „rendbe fűzött tudatlan­ságai" (Kölcsey: Vanitatum vanitas), hogy ezáltal a másodlagos iroda­lomnak éppen nem másodlagos, hanem gyakran elsődleges hatást si­került gyakorolnia az irodalmi feldolgozásokra.

A rossz tényével és jelenlétével való elsődleges szembesülésünk so­rán rá kell jönnünk, hogy alapfogalmak kapcsolódásának világos megértésére van szükségünk a Biblia-tanulmányozás során. Olyan alapfogalmakénak, mint a szabadság, a gondolkodás és választás, az igaz­ság, a törvény, a szeretet stb. Reményt kelthet azonban, hogy ezekkel a fogalmakkal maga a Biblia bőségesen él is, így mintegy vezetni képes az ember gondolkodását.

A kérdés rövid jelzését kezdjük egy nagy hatású eszme színre lépé­sétől.

A constantinusi fordulat utáni évtizedek máig legnagyobb hatású teológusa volt Augustinus Aurelius (354-430). Courcelle-nek az ágostoni művek hatástörténetéről írt könyve végleg bizonyította, hogy az afrikai püspök többszörösen nagyobb olvasottságnak örvendett egészen a XVI. századig, mint maga a Biblia. A középkortól foga­natosított dogmák java részét megnyilatkozásaiból olvasták ki. így történt ez a rossz kérdésében is. Augustinus a rosszat „a jó hiányá"- nak, „a jótól való megfosztottság"-nak (privatio boni) tartotta. A rossz nem önállóan létező, nem entitás, csupán Isten „tartózkodásából" eredő causa deficiens.

Augustinus 1.jpgAurelius Augustinus Hippói püspök (Kép a Wikipédiáról)

A gondolkodástörténetet vizsgáló ember a platonizmus jelenlétét sejti meg az augusztiniánus eszmefuttatásban. A Biblia kijelentéseit komolyan latoló ember azon nyomban ráérez a fenti állásfoglalás bibliai megalapozatlanságára. A Biblia ugyanis a rosszat személyből eredőnek írja le mind az Ó-, mind az Újszövetségben, és a héber „Sá­tán" (=Ellenség), valamint a görög „diabolosz" (=Vádoló) szóval illeti.

Isten teremtése tökéletes volt. Nem abban az értelemben, hogy egy­szer s mindenkorra kész és befejezett lett volna. Van magasabb rendű eszméje is a tökéletességnek. Ez pedig az, hogy Isten a személyes lé­tezőnek teremtett lényektől igényelte a saját közreműködésüket is ab­ban, hogy tökéletessé - vagyis Istenhez hasonlóvá - váljanak.

A töké­letesség bibliai fogalmához szorosan társul a fejlődés - „hogy éljetek", „gyarapodjatok", „bővelkedjetek" - eszméje, továbbá az, hogy a fejlődéshez szükséges értelemmel Isten ruházta föl teremtményeit, mint ahogy az ártatlanságból a tudatos igazzá válásig vezető út törvé­nyeit, a szeretet mibenlétét is ŐDSCN3534 ismertette meg velük.

A teremtés kezdetén az az angyalfejedelem is tökéletes volt a fenti értelemben, akiből aztán Sátán lett. Róla is úgy beszél a Biblia, mint aki „Édenben, Isten kertjében", „Isten szent hegyén volt" (Ezék. 28:13). A tökéletesedés isteni programjával szembefordulva azonban lénye eltorzult. Teremtettségében kapott értelme „megrontott böl­csesség" (uo. 17) lett, amiből énközpontúsága származott. Sátán félel­metes lényét a tudás és a belőle nem következő szeretet feszültsége jellemzi azóta is. Tevékenységét a kísértés (rosszra való befolyásolás), a megingott vagy elbukott áldozat vádolása, s végül a felelősségnek Istenre való hárítása teszi ki, mely egészen odáig terjed, hogy önnön hazugsá­gaival létezését is feledtetni, leplezni képes.

Vajon mi bírt rá egy teremtményt, hogy élesen szembeforduljon Teremtőjével? Mi volt az oka, hogy Sátán - lelki értelemben - megszü­letett?

A Biblia-magyarázatok történelméből hadd idézzük ezzel kapcso­latban az alábbi, kőbe véshető megfogalmazást:

„A bűn eredetére lehetetlen olyan magyarázatot találni, ami megin­dokolná létezését. De eleget tudhatunk mind a bűn eredetéről, mind végleges megszüntetéséről ahhoz, hogy világosan lássuk: Isten igaz­ságosan és jóakarattal kezeli a bűnt. Semmit sem tanít a Szentírás világosabban, mint azt, hogy Isten semmiképpen nem felelős a bűn létrejöttéért; hogy Ő nem vonta vissza önkényesen kegyelmét; hogy nem volt hiba kormányzatában, ami alkalmat adott volna a lázadás­ra. A bűn »betolakodó«, amelynek jelenlétét nem lehet megindokol­ni. A bűn titokzatos, érthetetlen; mentegetése egyenlő volna igazolá­sával. Ha mentséget lehetne találni rá, vagy okot létezésére, akkor megszűnne bűn lenni. A bűnre egyetlen meghatározás van, amelyet Isten Igéje ad: »a bűn pedig a törvénytelensége egy olyan elv testet öltése, mely harcban áll Isten kormányzatának alapjával: a szeretet törvényével." (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 1888.)

Gustav Doré képe Luciferről (Wikipédia)

A Biblia a szabadságban - mely a fejlődésnek és a szeretet kibonta­kozásának egyaránt alapja - nem a bűn okát, hanem csupán lehető­ségét jelöli meg, anélkül azonban, hogy Isten akarta volna, hogy bárki is éljen a pusztítás lehetőségével. A Biblia a radikális életszere­tet és bűngyűlölet könyve. A másodlagos - elsősorban Augustinuson alapuló - irodalom és a gyakran erre épülő szépirodalmi alkotások el­távolodása ettől a mértéktől, sajnos nagyon is szembeötlő lesz. Ter­mészetesen ez az eltávolodás egyszerre válik okká és következménnyé a Bibliával kapcsolatban. Ok, ha az önzés álláspontját el sem ismerő ember nem keresi a bibliai válaszokat; következmény, ha a Bibliát el­vető önigazolás eredményezi. Mivel mindig nyitva áll az út az isteni tanítások megismerésére, nem kell hogy minden művészre érvényes legyen Goethe maximája: „Az irodalom csak olyan mértékben rom­lik el, ahogyan az emberek romlottabbakká válnak."

2015. március 28., szombat

Vagy víz fog folyni, vagy vér

 

Az Index  cikkének elolvasása közben, szinte egyfolytában bibliai idézeteken agyaltam.

 
Ésaiás 58,10 - 11
Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, és az elepedt lelkűt megelégíted: feltámad a setétségben világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél.
És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, amelynek vize el nem fogy.
----------------------------------------
Huangguoshu-vízesés-Guizhou_tartomány

Ésaiás 33,15-16 A ki igazságban jár és egyenesen beszél, a ki megveti a zsarolt nyereséget, a ki kezeit rázván, nem vesz ajándékot, a ki fülét bedugja, hogy véres tervet ne halljon, és szemeit befogja, hogy gonoszt ne lásson:
Az magasságban lakozik, kőszálak csúcsa a bástyája, kenyerét megkapja, vize el nem fogy.
http://biblia.hu/biblia_k/k_23_33.htm

-------------------
Azonban, amikor arról a vízről elmélkedik az ember, amire "alanyi jogon"számít az utolsó időkben, és elolvassa az igeszövegeket is, az összefüggéseket világosabban látja.
Az isteni alapelvek szerinti gondolkozásnak minden időkben szabálya volt (és marad).  Az ihletések által közvetített igék  nem csak úgy magukban, egy-két szavas "odamondogatásokban" értelmezhetők, hanem gondosan hozzá kell(ene) tenni az előzményeket, illetve a ráutaló utasításokat is.
A HA - AKKOR elvét követi az Úristen ebben is. Ha azt vélem, hogy az az ájtatos manó, aki vagyok ünnepnapokon, biztos "víztartalékokkal" rendelkezik majd, akár a felvázolt tanulmány, akár az egyéb katasztrófa- előrejelzések tekintetében, hát nagyot csalódhatok.

PDVD_068A mennyei elvekben következetességet láthatunk. Jótékonyságot, irgalmas szívet, egyenességet,...stb. Ezek nélkül a puszta (magában élő) "hit", nem hit, csak öncsalások sorozata. Amikor az Úr elválasztja a két oldalt egymástól,(Mt 25,31-40) a mérleg nyelve nem a szövegelésekben megtestesült, imaházakban, templomokban elhangzott mantrák, bibliai mázzal átkent panelek lesznek, hanem azok az igék, amiket már most is megélhetünk, gyakorolhatunk. Nem javaslom, hogy leegyszerűsítve csak a kenyérosztást helyezzük előtérbe, mert ez jelképi cselekedet. Amit ugyan valóságosan is kell(ene) tenni, gyakorolni, hanem mindaz a hozzátartozó egyéb  értelmezés is,(pl Jakab 1, 27)  amiről az élő hit megismerhető.

http://index.hu/kulfold/2015/03/22/azert_a_viz_az_ur/

https://www.youtube.com/watch?v=JJb6OdwRz-8

2015. március 2., hétfő

Válasz Nikodémus kérdésére

Ki juthat hát be Isten országába?

Árvai Tamás történész/lelkész előadásának részlete:

"Bizony, bizony, mPDVD_135ondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát." 4Nikodémus ezt kérdezte tőle: "Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethetik ismét?" 5Jézus így felelt: "Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.

Egy keresztyén ember azt álmodta, hogy a pokol kapujánál állt, és megkérdezte:

– Vannak itt katolikusok?

– Igen – hangzott a válasz.

– Hát evangélikusok?

– Igen.

– És reformátusok, meg adventisták?

– Azok is!

Megszomorodva ment el onnét, majd a menny kapujához érkezett. Ott ugyanazokat kérdezte.PDVD_097

– Vannak itt katolikusok?

– Nincsenek – volt a válasz.

– Hát evangélikusok?

– Nincsenek.

– És reformátusok, meg adventisták?

– Azok sincsenek.

– Hát akkor kik vannak?

– Itt csak olyan egykor önző emberek vannak, akik újjászülettek Isten szeretetében.

Az az imádságom, hogy mi is ebbe az utóbbi kategóriába tartozzunk.

2015. február 28., szombat

Levél Illésnek

 

acháb fia, acházia, izrael királya, a thesbitesi illésnek

Levél Illésnek

Ez a soha meg nem írt, fiktív levél, kiválóan példázza, hogy a vallás hivatalos képviselői és a politika irányítói milyen módszerekkel igyekeznek majd tönkretenni, eláztat­ni azokat, akik minden külső nehézség ellenére azt képvi­selik, azt mondják, amit Isten mond nekik.

Én, izrael felkent királya, azzal a paranccsal kereslek meg téged, Izrael népének árulóját, királyodnak hűtlen, lázadó alattvalóját, hogy e sorok vétele után az elfogatásodra rendelt katonák kí­séretében vonulj fővárosomba, s kezdd el megérdemelt büntetésed letöltését! Hosszú éveken át tűrtük visszaéléseidet jóindulatunkkal szemben, de a türelmem most véget ért!

Álnokul a Magasságbeli prófétájának vallód magadat, ugyanakkor hűtlenné lettél ahhoz a fe­ladathoz, amelyet, mint Isten népének szolgájától elvártunk volna tőled. A nép felemelkedé­sén, jólétén kellett volna munkálkodnod, te ehelyett Isten haragját hoztad ránk. Négy évig tartó szárazsággal sújtottad országunk lakóit, ezzel mérhetetlen nyomort zúdítottál reánk. Elfelej­tetted, hogy akkor szolgálod igazán Istenedet, ha az Ő népet szolgálod, amelynek prófétaként az élére álltái? Isten telve van szeretettel és jóakarattal; van-e hőbb vágya, mint boldognak, elégedett­nek látni választott, szent népét? Te azonban az elégedettség helyett a kétségbeejtő nyomort idéz­ted a fejünkre. Milyen szégyen volt ez Istenre nézve is! A környező népek úgy érzékelhették a tör­ténteket, hogy országunknak nincsen gyámolítója. „Hol van az Istenük?" - kérdezték. „Nem segít rajtuk!" - kiáltották. Kétségbe vonták küldetésünket, s Istenünk hatalmát. Miközben népünk jaj­szava hangzott, nem vállaltál sorsközösséget a szenvedőkkel, hanem minden szükségessel ellátva dúskáltál a jókban, s nem indított szánalomra az ország szenvedése. Próféta az ilyen? Dehogy! Né­pének árulója!Illés elragadtatása

Giovanni Battista Piazzetta: Illés elragadtatása,
National Gallery of Art, Washington

Jelentések érkeztek hozzánk, hogy idegen országban kerestél menedéket atyámnak, Achábnak igazságos büntetése elől, s egy özvegy szegényes javain élősködtél. Bár érkeztek olyan hírek is, hogy megszaporítottad az eledelét, s így biztosítottad saját jólétedet; ha ezt elfogadjuk hiteles­nek, a felelősséged még nagyobb! Ezek szerint lett volna lehetőséged arra, hogy segíts nyomorgó népeden! Ha az idegen nemzetiségű pogány nőn volt lehetőséged segíteni, vajon nem kellett volna sokkal inkább saját néped fiain megkönyörülnöd? Mi ez, ha nem hazaárulás?

Arról is hallottunk, hogy feltámasztottad az özvegy fiát. Nem voltak nevezetesebb, fontosabb halottak, akiket feltámaszthattál volna? Nem lett volna kötelességed ilyen erő birtokában bejárni a Földet, és a Föld nagy uralkodóinak, bölcseinek adni vissza az életét? Miért csak a saját önző érde­keidet nézted, és csak azon segítettél, aki a tó jólétedet biztosította?

De nem tettél jót a környező népekkel, nem szolgáltad a Föld népeinek boldogságát. S nem­csak hogy nem munkálkodtál javukon, hanem elítélted azt is, aki ezt tette! Felségsértő szavaid­dal megvádoltad atyámat, Acháb királyt, aki fáradozott népe elszigeteltségének megszüntetésén. Izrael megháborítójának nevezted őt, holott ő Izrael boldogítója volt; kiragadta a névtelenség­ből, az ismeretlenség homályából az országunkat, rokoni kapcsolatokat építve ki velük, megsze­rezte a környező népek jóindulatát. Kulturális elszigeteltségéből emelte fel hazáját, azáltal, hogy megismertette a környező népek szokásaival, életformájával alattvalóit. De te atyám érdemeit bűnéül róttad fel! Ki tudott rólunk eddig, ki ismerte Izrael országát? Ismertté válva betölthettük végre küldetésünket az idegen népek között! Amikor atyám a bizonyságtevésre ilyen módon elő­készítette a lehetőséget, megjelentél te, s belső viszályok szításával rossz hírbe hoztál minket. Egy önmagával civódó, belső meghasonlásban élő nép hogyan lehetett volna vonzó a környezete számára? A belső meghasonlás elterelte királyod figyelmét a külső tevékenységről, a fontosabb munkákról. Mennyi erőt, mennyi időt vont el aknamunkád ellensúlyozása!

Királyod elleni aknamunkád a kármeli áldozat alkalmával érte el a tetőfokát. Atyám jóhisze­műen lehetővé tette, hogy megjelenj a nép előtt, és jobb belátásra térhess, miután látod, hogy egyéni nézeteid nem találtak megértésre a nép körében. Annak ellenére, hogy felhívásod visszhang nélkül maradt, te változatlanul ráerőltetted akaratodat a népre. Meggyőző érvelés helyett az erőszak eszközéhez nyúltál, és elragadtak gonosz szíved indulatai. Fellázítottad a népet azok el­len a hivatalos tanítók ellen, akiket felkent királyod állított a nép élére, hogy annak lelki gondozá­sát végezzék. Nem tettél kísérletet arra, hogy megnyerd őket a közös munkára. Nem mutattál kés­zséget arra, hogy együtt munkálkodj velük a nép felemelése érdekében, hanem az első adandó al­kalommal halálba küldted valamennyiüket! Pásztorok nélkül maradt a nép.

Hosszú évek fáradtságos munkájával érte el atyám, a király, hogy a nép egységes tanítást kapjon, s ez közelebb vitte őket a környező kultúr nemzetekhez. De te a magasabb ismeretek eme értékes képviselőit lemészároltattad! Ezek a tudósok garantálták számunkra az egyenjogúságot a környező népek papságával. Ki áll a helyükbe? Visszasüllyesztetted népünket a barbárságba, az elmúlt idők primitív szűklátókörűségébe. Egyetlen pozitívuma volt ennek a tettednek: leleplez­ted önmagadat! Kimutattad, hogy micsoda lélek lakik benned, milyen a jellemed! Hol volt ben­ned megértés, a szelíd lelkűség, a megfontoltság, a türelem, az alázat? Bizony, türelmetlenség, durvaság, kegyetlenség, kapkodás, gőg tölti be a te szívedet! Még csak bűnbánatot sem tartottál tetted miatt! Vezeklőruhában kellett volna királyod színe elé járulni, s ehelyett te elmenekültél urad igazságos haragja elől.

Felséges anyám, Jézabel, természetesen sérelmezte vallási türelmetlenségedet, amely sértő volt az ő személyére is, hiszen saját vallását érte támadás általad, és saját lelkigondozóit nyelte el a sír mélye. Jogos haragjában olyan mértékkel akart mérni néked, amilyennel te mértél. Ekkor újabb engedetlenséget követtél el: külországba menekültél ítélő keze elől. Hatalmad teljében nem voltál képes megalázni magadat, de mint hírül vettük, végső kétségbeesésedben beláttad, hogy nem vagy különb elődeidnél. De akkor hogyan mertél ítéletet gyakorolni, elmarasztaló szavakat mondani má­sokra? Miért nem önmagáddal, saját lelkületed megjavításával foglalkoztál? Miért avatkoztál olyan dolgokba, amelyekhez semmi közöd nincsen? Ki vagy te, hogy felülbírálni merészelted felkent ki­rályod módszereit, amelyekkel a választott népet vezeti?

Beláthattad, hogy magadra maradtál, elszigetelődtél önkényes eszméiddel. Mit tettél ekkor? Megjavulni igyekeztél? A megbékélés útját kerested? Nem! Panaszra mentél a legfelsőbb fórumhoz, Istenhez, elindultál Izrael népének útján, a Hórebre. Mint megtudtuk, negyven napig tartott az utad. (Fájlaljuk, hogy nem negyven évig, mint Izrael népének, hiszen akkor sok-sok kellemetlenségtől kímélt volna meg bennünket az istenek kegye!) Féltetted Isten ügyét, féltetted néped sorsát. Micsoda hitetlenség, a lázadásnak micsoda magas fokára jutottál! Van egy nép, amelyet Isten hívott el, s Ő adott élére vezetőket, sőt, megbízott egy széles látókörű férfiút a királyi hatalom gyakorlásával, és te mégis félted e népet! Azt képzelted, hogy te alkalmasabb lennél a ve­zetésre, s az Isten által választott vezetők mindnyájan rosszul csinálják a dolgukat, mindnyájan té­vednek, s csak te lennél tévedhetetlen, mindnyájan hűtlenek, csak te lennél hűséges?

Be akartál tölteni olyan funkciókat, amelyekre nem is kaptál senkitől elhívást, s ezzel elvitattad az arra hivatottak jogait, megkérdőjelezted alkalmasságukat, megbízhatóságukat. Feljelentetted, bepanaszoltad őket! Azokat a vezetőket vádoltad, akik országukat megvédtek a külső veszélyektől. Élvezték Isten támogatását: győzelmes csatákat vívtak a szír seregek ellen. Az Úr megmutatta, hogy nélküled is megvédi népét felkent szolgája, Acháb király által a külső támadásoktól! Vádas­kodásoddal megszégyenültél. Urunk felszólított, hogy add át helyedet méltóbb, alkalmasabb em­bernek, Elizeusnak.

Sajnálatos, hogy elmozdíttatásod nem oldott meg minden problémát; a vádaskodás lelkületét beleoltottad már másokba is. Atyám, győzelmes csatája után, nagylelkűséget gyakorolt ellenfelével szemben, hiszen az írások szellemében ellenségeinkkel is jót kell tennünk. Ezt el is várta tőle Szíria királya, aki ismerte Izrael uralkodójának elveit és nemes szívét. Atyám megajándékozta a foglyul ejtett királyt az életével, s békés egyezségre lépett vele. Győzelme fölötti örömmel palotájába térni készült, amikor, mint vészmadár, megjelent az egyik tanítványod, s megrótta őt azért, amiért megdicsérnie kellett volna. A te véres kármeli példád nyomán el sem tudta képzelni a tanítványod, hogy mást is lehetett volna tenni a gyilkoláson kívül. Érzékeny szívü atyámat egészen megfosztotta a győzelem örömétől.

A nép vezetőjének magánéletébe való csúfos beavatkozásod jellemző példája volt a Nábót szőlőjének birtokba vételekor atyámnál tett látogatásod. A király érdekei megkívánták, hogy Nábót átadja földjét. Nem önkényes rablásról volt szó, atyám teljes kártérítést ígért a szőlő­ért, kész volt akár cserére, akár a szőlő árának kifizetésére. Mit tett ekkor ez a tiszteletlen, enge­detlen lázadó? A király érdekeit semmibe véve, megtagadta a kérés teljesítését. Atyám gyengéd szíve megszomorodott. Felséges anyám azonban nem hagyta a királyi méltóság ilyen módon való lábbal tiprását, megtette a szükséges intézkedéseket. Hova jutna a nép, hova süllyedne a vezetők tekintélye, ha bárki ellentmondhatna nekik? Anyám panaszt emelt Nábót ellen a város elöljáróinál. Tájékoztatta őket a felségsértés lényéről. A hűséges és engedelmes vezetők tudatában voltak an­nak, hogy felkent vezetőjük szava hitelt érdemlő, így kívánságának megfelelően végrehajtották a lázadásért járó ítéletet. Amikor a dolgok ily módon igazságos elintézést nyertek, megjelentél te, minden lázadók atyja, lelki vezére, s vádat emeltél a király ellen, aki már hosszabb ideje beteges­kedett, s ez az igaztalan támadás teljességgel kedélybeteggé tette őt. Nemcsak tekintélyét, az egész­ségét is tönkretetted állandó támadásaiddal!Illés próféta

A belső bajokat külső sikerekkel próbálta atyám, a király ellensúlyozni. Kísérletet tett külső kapcsolatai rendezésére, megpróbálta Júdával, a szomszédos testvérnéppel helyreállítani az együttműködési lehetőséget. A nép érdekeit érintő szent háborút hirdettek meg Ramath visszaszerzése érdekében. Felszabadító háború volt ez. A királyi udvart benépesítő, hűséges alatt­valóként szolgáló próféták, felismerve a helyzetet, tekintélyük bevetésével támogatták az egyetértésre jutott uralkodókat nemes céljaik elérésében. Ámde amíg királyunk a haza javán fáradt, a kül­ső béke biztosítására igyekezett, te kihasználtad a lehetőséget a belső gyengítésre, a megosztottság további mélyítésére! Hamis nézeteiddel megtévesztetted népünk fiataljait, és megkérdőjelezted ta­nítóik megbízhatóságát, helytelenítetted, hogy sokrétű oktatást nyernek, hogy bővül a látókörük, nem maradnak meg korlátozott lehetőségeik határain belül, hanem mások előtti megbecsülést ér­nek el végzettségük, képesítésük magas színvonala által. Elcsaltad őket királyunk iskoláiból, és saját úgynevezett „prófétaiskoláidban" kezdted kiképezni őket. A széthúzás szellemét honosítottad meg széles körökben, az engedetlenség magját vetetted el, amely megtermetté a lázadás gyümöl­csét!

Miután atyám megtért dicső elődeihez, átvettem jogarát s vele együtt kormányzásának eszméit is. Trónomat elfoglalva elhatároztam, hogy véget vetek az országban uralkodó áldatlan állapotoknak, leszámolok veled és lázadó társaiddal. Sajnos baleset ért, s ez tervem elhalasztására kényszerített. Igyekeztem mindent megtenni mielőbbi gyógyulásom érdekében, és ek­kor beléptél az én életembe is. Követemet megakadályoztad parancsom teljesítésében, és fenyegető üzenettel visszaküldted palotámba. Betegségemben nem bátorítottál, nem siettél alattvalói hűséggel a segítségemre, holott, mint mondták, te még halottakat is életre tudtál kelteni. Segítségnyújtás he­lyett elkezdted bírálni tetteimet: uralkodás! elveim helyességét kérdőjelezted meg, sőt legbelsőbb magánügyembe, vallási életembe is beavatkoztál. Gyógyítás helyett, vagy legalább a gyógyulásba vetett reményem erősítése helyett, üzeneted által a gyógyulás reményétől is igyekeztél megfosztani engem.

SokaAngyal táplálja Illéstt ártottál népednek. Sokat ártottál hazádnak. Sokat ártottál királyodnak, atyámnak. Most elkezdted támadásaidat ellenem is. Állítom, hogy csak elkezdted, de folytatása nem lesz! Ötven katonával elküldöm seregem egyik vezérét, és parancsolom, épségben hozzon el börtönömbe. Kegyességemnek tulajdonítható, hogy lehetővé teszem számodra azt, hogy át­gondold és megbánd elhibázott életedet! Lehetővé tesszük néked, felkínáljuk számodra, hogy bűnbánatod esetén, magatartásod megváltoztatásával megszabadulj elszigeteltségedből, helyet kapj országunk megbecsült prófétái között, s helyrehozd múltad vétkeit, tévedéseit. Uralkodót kegyelmemről biztosítlak megjobbulásod esetén. Királyod, felkent vezetőd, népednek hivatalos feje: Acházia

Lejegyezte: Mráz Gusztáv

Szövétnek, 2003,1. szám

2015. február 16., hétfő

Tanulságok egy ismeretlen ember életéből (Cirenei Simon)

 

Elhangzott egy pécsi baptista gyülekezetben 2015. február 15.

Alapige: Lukács 23: 24-26

Cirénei Simon egy zsidó ember volt. Simon a kertjéből jött, és találkozott ezzel a menettel. Látta, hogy a menet élén egy véres, görnyedező ember van, aki alig tudja vinni a terhét. A katonák egyszer csak rákényszerítették Simont, hogy vegye fel a keresztet, és vigye Jézus után. A római hatóság bárkit kényszeríthetett egy mérföldre. Ment tehát Simon a Golgotára Jézus után, mellett, vitte a keresztet, és később megtudta, hogy mi is történhetett. Valami csoda történhetett ezzel a Simonnal, mert amíg vitte a keresztet a Golgotáig, láthatta, hallhatta Jézus szavait, szenvedését, és ez az ember egy nagy változáson ment keresztül, ezzel az emberrel valami csoda történt. Egy idő után már a kereszt vitte őt, és nem ő a keresztet. Megtudhatjuk azt is később, hogy nem véletlen, hogy később Pál apostol a római levélben üdvözli Simon feleségét és fiait. Pál ezt a levelet 57-58-ban írta, aztán 12-13 év múlva, amikor Márk megírja az evangéliumát beleírja, hogy ez a cirénei Simon Alexander és Rufusz apja (Márk 15:21). Ennyi idő után már be tudták azonosítani, hogy ki volt az. Áldott életet élhetett, és a gyermekeinek is továbbadta ezt. Lehet, hogy egy ideig valóban zúgolódva vitte a keresztet, de aztán együttérzéssel vitte a keresztjét Jézusnak, és valami nagy belső változás történhetett vele.

Cirénei Simon történetéből két irányt szeretnék elétek hozni. Egy isteni irányt, és egy emberi irányt. Ma csak az istenire lesz idő. Mi az isteni irányvonal ebben a történetben? Miért rogyott össze Jézus a kereszt alatt? Ha egy görög drámaíró írta volna meg ezt a történetet, nem így írta volna, hanem úgy, hogy végigkísér egy Herkulest erős öntudattal, aki kitart, mint aki tudja, hogy az ő ügyének igaza van, emelt fővel viszi, mert ő egy hős. De az van az igében, hogy Jézus összeroppan. Herkules dehogy roppant volna össze!PDVD_129

Azért megrendítő nekem mindig a Biblia, mert nem szépít. A bűnöket sem szépíti, és itt sem szépíti, amikor megírja, hogy Jézus összerogyott a keresztje alatt. Az én szívemre nagyon odahelyezte az Úr: miért írta le a Biblia ezt, miért van benne a Bibliában, hogy Jézus összerogyott a keresztje alatt? Ha egy szóval akarom összefoglalni, akkor azt mondanám, hogy értünk. Néha mi hívő emberek olyan kegyes-kegyetlenek tudunk lenni: egy hívő ember nem lehet mélyen, nem omolhat össze, idegileg nem készülhet ki. Lelki gondozói szobák csendje, könnyei tudnának beszélni erről a kegyes-kegyetlenségről.

Amikor valaki ilyen kegyes-kegyetlen szavakkal állt valaki mellé, és utána úgy kell a lelkipásztornak összerakosgatni, hogy dehogy veszítetted el a hitedet, de a tanítvány nem lehet különb a mesterénél: értünk van ez megörökítve. Ha Jézus összeroppanhatott a keresztje alatt, én is, és te is összeroppanhatsz. De az az isteni vonás benne, hogy van folytatás, mert Jézus újra felállt, és te is felállhatsz. Miért állt fel Jézus? Volt egy cirénei Simon. És te is felállhatsz – mondd el bárkinek – mert neked is lesz egy cirénei Simonod, biztos, hogy lesz valaki a környezetedből, akit Isten odarendel melléd, hogy emeljen téged, amíg a mélységből ki nem jössz. Talán azért kellett, hogy leírja az evangélium, hogy Jézus, Isten fia összeomlott, összeroppant, de mégis felállt, mert valaki segített neki továbbvinni a keresztjét, hogy mi is legyünk készek erre. Mert van olyan, hogy a lélek kész, de a test, vagy az idegrendszer, vagy a belső ember összeomlik, de attól még Jézusé. Nem véletlen, hogy a Galata levélben elhangzik: „Egymás terhét hordozzátok, így töltsétek be a Krisztus törvényét „ (Gal 6:2).

Teher alatt szó szerint az Újszövetségben kereszt van. Az is isteni vonás, hogy azért is engedte meg a mennyei Atya, hogy az ő fia, Jézus Krisztus összeomoljon a kereszt alatt, hogy legyen neked és nekem vigasztalásunk, amikor már a hitünk bírná, de a lelkünk már nem bírja, és úgy érezzük, hogy nem megy tovább, több terhet, több panaszt, több krízist már nem tudok fogadni. Azért van megírva, hogy Jézus, az Isten fia összeomlott, hogy higgyük el, hogy a megmentő, megváltó szeretet a testi, lelki, idegi összeroppanás legmélyére is eljut és hat, és így tekintsünk a másikra. Akkor is utolér az Isten mentő, szabadító szeretete és kegyelme. PDVD_031

Az is isteni irány, hogy nem véletlen, hogy Simonnal történt ez, ami történt. Gondolkozzunk: mondhatnám azt, hogy ha néhány perccel hamarabb érkezik Simon, vagy néhány perccel később, vagy megáll valakivel beszélgetni félórát, vagy úgy gondolja, hogy már korán reggel bejön a földjéről, akkor nem találkoznak, akkor nem őt veszik ki a katonák a tömegből. Mennyi minden közrejátszott ahhoz, hogy Simon legyen az, aki Jézus keresztjét viszi.

Szoktuk mondani, hogy véletlen. Valljuk, hogy Istennél nincs véletlen, de ki az, aki nem mondta volna ki, hogy ez véletlen volt. Szeretném a figyelmet felhívni az ige alapján, hogy az ilyen apró-cseprő fontosságú véletlennek az Isten tervében szerepe van. Nincs olyan esemény, nincs olyan mozzanat, hogy véletlen. Mit érünk el, és miről késünk le – nem véletlen. Nem azt mondom, hogy a Biblia igazolja a mi bűneinket, mulasztásainkat, rossz döntéseinket, de azt vallom, hogy a Biblia azt tanítja, hogy Isten mindenről tud. Isten tud arról, hogy Noé hollója, majd galambja visszaérkezik-e, vagy sem. És ha visszaérkezik, milyen ágat hoz a csőrében. Olajágat hozott. Miért nem pld. ciprusfának az ágát? Mert azok nagyon magas fák, az olajfa sokkal alacsonyabb, és ha már az olajfáról tudott hozni a galamb egy kis ágat, akkor azt jelenti, hogy már nagyon alacsony lett a víz. Ez Noé hitének egy reménység injekció volt, mert már alig bírta. Ez egy kis mozzanat. Véletlen? Szent meggyőződésem, hogy nem. Ha bármikor úgy érezném, hogy elfogyott a hitem, a reményem, ha valakiben nő a bizonytalanság, hogy mi lesz? Bizonytalanság van bennünk, hogy amiben hittünk, amiért imádkoztunk, amiért fáradoztunk, érdemes volt? Gyerekekért, családért, gyülekezetért, Istenért érdemes volt?

Lehetnek bennünk bizonytalanságok, feltehetjük a kérdést, hogy hol a hitünk, hol a reményünk? Ez az ige abban erősített meg engem, hogy Isten időben fog adni majd egy jelzést, hogy gyermekem, nem volt hiába, tarts ki! Az, hogy Mózes gyilkossága kitudódik-e, vagy sem, az nem véletlen. Isten tud arról, hogy mikor kell Fülöpöt a pusztába küldeni, és nem véletlen, hogy akkor küldi ki, élete legnagyobb lehetőségét szalasztotta volna el, hogy egy főrangú ember megtérjen. Nem volt véletlen, hogy a sok jelölt közül Esztert választották királynőül, Isten tudta, hogy miért Esztert kell oda tenni, és megmentette népe életét. Amikor megszólal a kakas, véletlenül szólalt meg akkor? Nem, mert Pétert Jézus szavaival emlékeztette, és életmentőek voltak az emlékezés szavai.

Volt már az életünkben valami, ami nagyon rosszul esett? Biztosan. Kiderül az igéből, hogy még a kellemetlen eseményekkel is van Istennek terve, bármiért hálásak lehetünk, ha rájövünk arra, hogy Istennek azzal is terve van.

Az utolsó isteni vonás még egy irány, cirénei Simon történetében van két szó, amire érdemes odafigyelni: megragadták, a másik pedig, hogy kényszerítették Simont, hogy vigye a keresztet. A megragadás és kényszerítés arról beszél, hogy neki semmi kedve nem volt ehhez az egészhez. Nem akarta, hogy ilyen történjen vele aznap. De ez a megragadottság, és ez a kényszerítés megfordította Simonnak az életét. Akárki volt az eszköz (egy katona) végső soron Isten keze volt. Olyan jó lenne meglátni, hogy nemcsak a hívő életünk elején működik, hogy megragad az Isten, és úgy éljük át utólag, hogy nem véletlenek ezek a találkozások, szinte kényszerítettek. Nemhiába, hogy hívő életünk bizonyos fázisaiban megint megragad az Úr. Ha elfáradtunk, ha magunknak éltünk, megint megragad. „Ha élünk az Úrnak, élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg.” Sokszor leterhel bennünket, hogy miért velem történik ez? Miért pont én, hogy élem ezt át? Miért pont nekem kell ezeken keresztül mennem, vagy ott nekem kell valamit kérnem, mondanom? Mit tehetnék én egy családban, barátságban, egy társaságban? Olyan jó, hogy Isten lejegyzi ezeket a komplexusokat, ezeket a félelmeket, mert lehetnek áldott kényszerítő körülmények, amelyek az Isten kezéhez, szívéhez szelídítenek bennünket.PDVD_067

Cirénei Simon kezdetben kényszerből vitte a keresztet, amikor már édesapa és gyülekezeti életet él, és Jézusról beszél, akkor már önkéntes, már nem kényszerből teszi, hanem önként. Vagyis ez az Isten csodája, amit itt cirenei Simon történetén keresztül is tanítani akar Isten, hogy még nem szabad akaratból, nem önként vállalt terhekből és keresztekből is tud az Isten jót kihozni, tud az Isten áldást adni. Át tudja változtatni ezt a kényszert belső tűzzé. Akár nagy mélységekre, akár kellemetlen találkozásokra, válásokra, ma is hordott sebekre gondolunk, nem hoztak előre valamilyen isteni fordulatot az életünkben? Lehet, hogy a gondolkodásban, vagy a másik emberhez való viszonyulásban formálódtunk közben, de nagyon rosszul esett. Ne felejtsük el, hogy Isten megragadása és komolyan vétele hozhat az életünkben mindig változást. Az, hogy Simon ezen a napon ott van, ezen a napon érkezett Jeruzsálembe, és ezen a kapun lépett be, nem volt véletlen.

A kereszthordozás isteni irányából mit tanított ma az Úr? Hogy felszabadulva mondhatjuk mindannyian: köszönöm Uram, hogy nem kell különbnek lennem a teherviselésben, mint Te voltál, amikor a lélek kész, de a test erőtlen! Köszönöm Uram, hogy adsz mellém is egy cirénei Simont, hogy bírjam, és tovább fogom bírni. Ha valaki mellé engem akarsz állítani, akkor legyek kész rá, add Uram!

Ha első pillanatban valamit kényszernek érzek, lázadok ellene, köszönöm Uram, hogy semmi sem véletlen az életemben, hogy minden apró eseménynek értelme van, ha a Te szemszögedből nézem, taníts meg erre! Köszönöm, hogy így mindenben megdicsőülhet neved, és így mindent hatalmad van javamra, áldásomra fordítani!

Ámen

2015. január 30., péntek

A lélek halhatatlansága vagy a holtak feltámadása?

A protestáns bibliamagyarázók nagyformátumú egyénisége, Oscar Cullmann alaposan és főleg hitelesen fejtegeti azt a mindenkit érdeklő kérdést: Mi lesz velünk a halál után, mivé válik lényünk, intellektusunk.. egész valónk? Csupán az érdeklődés felkeltése okán előlegeztem meg ezt a kis részt a tanulmányból.

Áldás – békesség a figyelmes olvasónak! (Dénes Ottó)

“Publikációim közül egynek sem volt olyan élénk hatása, mint ennek: egyik részről lelkesedés, másik részről pedig merev elutasítás. Az illető folyóiratok szerkesztői voltak szívesek megküldeni nekem néhány olvasójuk tiltakozását. Egyiküket erre a keserű megállapításra juttatta cikkem: „Népünknek, amely az élet kenyerének hiánya miatt elpusztul, köveket, sőt skorpiókat adnak kenyér helyett.” Egy másik szörnyetegnek tart engem, mintha örömömet lelném abban, hogy a lelkeket fölzavarom.” O.C.

Forrás: http://gorzsonyi-eklezsia.shp.hu/hpc/web.php?a=gorzsonyi-eklezsia&o=vcZKPeCjiM

Oscar Cullmann

A lélek halhatatlansága vagy a holtak feltámadása?

A) Bevezetés

Tegyük fel a kérdést egy keresztyén embernek, protestánsnak vagy római katolikusnak, értelmiséginek vagy nem értelmiséginek: Mit tanít az Újszövetség az egyén sorsáról a halál után; kevés kivételtől eltekintve mindig ugyanazt a választ fogjuk kapni: A lélek halhatatlanságát. Pedig ez a vélemény – bármily elterjedt is legyen – az egyik legnagyobb félreértés a keresztyénség vonatkozásában. Nem segít, ha e tényt elhallgatjuk, vagy önkényes magyarázatokkal elkendőzzük, s a szövegen erőszakot teszünk: sokkal inkább nyíltan kell erről beszélnünk. A halálról és feltámadásról szóló elképzelés (amelyet a következő lapokon kívánok kifejteni1) az üdvtörténetben gyökerezik. Mivel ez a történet határozza meg, így összeegyeztethetetlen a lélek halhatatlanságába vetett görög hittel. Ez az elképzelés ijesztő a modern gondolkodás számára, mégis az őskeresztyének prédikációjának alkotó részeként mutatkozik meg; ezt pedig nem szabad elhagynunk vagy modernista magyarázat által kikerülnünk, különben lényegétől fosztjuk meg az Újszövetséget.

Vajon tényleg összeegyeztethetetlen az őskeresztyén feltámadáshit a lélek halhatat­lansága görög képzetével? Vajon az Újszövetség, főként János evangéliuma, nem azt tanítja, hogy már örök életünk van? S hogy a halál nem más az Újszövetségben, mint az „utolsó ellenség”? Vajon valóban olyan szöges ellentétben áll a feltámadás-hit megfogalmazása a görög elképzeléssel, amely a halálban is barátot lát? Vajon nem ezt írja Pál apostol: „Halál! Hol a te fullánkod?”

Ezt az ennyire elterjedt félreértést, hogy ti. az Újszövetség a lélek halhatatlanságát tanítja, támogatni látszik az a tény, hogy húsvét után az első tanítványok szilárd meggyőződése lett, hogy Krisztus testi föltámadása által a halál elveszítette rettenetét2, s hogy e pillanattól kezdve a Szentlélek minden hívőt újjászül az örök életre. Ebben az Újszövetségnek megfelelő kifejezésben azonban alá kell húznunk a „húsvét után” kifejezést, s ez mutatja, hogy milyen űr van mégis az őskeresztyén és a görög felfogás között. Az őskeresztyén gyülekezet az üdvtörténet által volt vezetve, s minden, amit állít a halálról és az örök életről, teljességgel függ egy valóságos ténybe, valóságos időben lejátszódott eseményekbe vetett hittől. S itt különbözik reálisan a görög gondolkodástól. Ahogy már a Christus und die Zeit című könyvemben* megpróbáltam bemutatni, e fölfogás az őskeresztyén hit lényegéhez tartozik, ezért nem szabad föladnunk, vagy modernista értelmezéssel megváltoztatnunk azt.3

PDVD_008

Az Újszövetségben a halál és az örök élet Krisztus történetéhez van kötve. Világos tehát, hogy az őskeresztyének számára a lélek önmagában nem halhatatlan, hanem csak Jézus Krisztus, „az elaludtak zsengéje” föltámadása és a belé vetett hit által lesz azzá. Így világos az is, hogy a halál önmagában nem „barát”, hanem csak Jézus Krisztus fölötte nyert diadalma halálában és testi föltámadásában fosztja meg a halált „fullánkjától”, hatalmától. Végül világos, hogy a lélek már megtörtént föltámadása még nem a teljesség állapota: még sokáig kell várnunk, mert testünk még nem támadt föl; ez csak az idők végén fog megtörténni.

Hibás dolog tehát a János evangéliumában a lélek halhatatlanságának görög tanítása felé való hajlást látnunk, mert János evangéliuma is Krisztus történetéhez köti az örök életet.4 Bizonyos, hogy Krisztus történetének hangsúlyozása az Újszövetség különböző könyvein belül különbözőképpen történik. Mégis minden tanítás alapja közös, s ez az üdvtörténet.5 Igaz, el kell ismernünk a görög befolyást a születő keresztyénségre nézve, kezdettől fogva6, de míg a görög képzetek az üdvtörténet általános szempontjának vannak alávetve, addig nem beszélhetünk hellenizálódásról.7 Ez csak később fog elkezdődni.

A halál bibliai fölfogása tehát az üdvtörténeten alapul, s ezért teljesen meg kell különböztetnünk a görög felfogástól. Semmi sem mutatja ezt jobban, mint Szókratész halálának szembeállítása a Jézuséval, amelyet – persze egészen más szándékkal – a keresztyének ellenségei már az ókorban megtettek.8

 

B) Az utolsó ellenség: a halál. Szókratész és Jézus

Platón Phaidon c. művében, Szókratész halálának megkapó elbeszélésében olvassuk a lélek halhatatlanságának legszebb leírását. Éppen a tudományos tartózkodás és óvatosság, a matematikai pontosságú leírásról való lemondás ad érvelésének fölülmúlhatatlan értéket. Ismerjük azokat az érveket, amelyeket a görög filozófus a lélek halhatatlansága mellett felhoz: Testünk csak külső ruha, amely, míg élünk, akadályozza lelkünket a szabad mozgásban és az örökkévaló létnek megfelelő életben. Olyan törvényt kényszerít a lélekre, amely nem rászabott; a lélek tehát be van zárva a testbe, mint egy kényszerzubbonyba vagy börtönbe. A halál pedig a nagy szabadító: szétszakítja a láncokat, a lelket kivezeti a test börtönéből, s visszaviszi örökkévaló hazájába. Mivel a test és a lélek teljesen különbözik egymástól és két különböző világhoz tartozik, ezért a test megsemmisülése nem azonos a lélekével, pont úgy, mint ahogy egy műalkotás sem pusztul el, ha az eszközt megsemmisítjük. Ugyan a lélek halhatatlansága mellett fölhozott érveknek maga Szókratész szerint nincs olyan érvényük, mint a matematikai bizonyítékoknak, mégis számára a valószínűség legmagasabb fokát érik el, s olyan valószínűvé teszik a halhatatlanságot, hogy az ember számára – a Phaidon szavait használva – „szép kockázattá” válnak.

A nagy Szókratész mindezt nemcsak tanította, amikor halála napján tanítványaival együtt vizsgálta a lélek halhatatlansága mellett szóló érveket: abban a pillanatban meg is élte azt, amit tanított. Megmutatta saját példáján keresztül, hogy a filozófia örök igazságaival foglalkozva hogyan munkáljuk már most a lélek megszabadítását. Mert a filozófia lehetővé teszi már most, hogy az ideák örökkévaló világába behatoljunk, ahova a lélek is tartozik, s azt megszabadítsuk a test börtönétől. A halál nem tesz mást, mint ezt a megszabadítást viszi végbe. Platón meg is mutatja, hogyan lép Szókratész a halál elé, teljes nyugodtsággal, derűsen. Szókratész halála szép halál; teljesen távol áll tőle a halálfélelem. Szókratész nem fél a haláltól, mert az megszabadít minket a testtől. Ha valaki fél a haláltól, azzal azt bizonyítja, hogy szereti a testet, és a látható világ foglya. A halál a lélek nagy barátja. Ezt tanítja és így hal meg, csodálatos összhangban tanításaival ez az ember, aki a görög géniusz megtestesítője, annak is a legnemesebb formájában.

Halljuk most, hogyan halt meg Jézus. A Gecsemáné kertben tudja, hogy várja őt a halál, pont úgy, mint Szókratész tanítványaival való párbeszéde napján. A szinoptikus evangéliumok grosso modo megegyeznek a Gecsemáné kerti események vonatkozásában. Jézus „kezde rettegni és gyötrődni” (Mk 14,33). „Szomorú az én lelkem mindhalálig” – mondja tanítványainak.9 Jézus annyira teljesen ember, hogy osztozik a halál okozta természetes félelemben is. Neki, mint az isteni Emberfiának, az Úr Szolgájának, sokkal erősebben kellett ezt éreznie, mint más embernek.10 Fél, de nem mintha gyáva lenne, nem is az őt megölő emberektől retteg, még csak a halált megelőző szenvedéstől sem, hanem magától a Haláltól, aki a Gonosz nagy hatalma. Számára a halál nem isteni dolog, hanem valami szörnyű. Jézus nem akar egyedül lenni ebben a pillanatban. Tudja, hogy Atyja mindig vele van. Elé járul e döntő pillanatban, mint ahogy tette egész földi életében. Elé járul emberi rettegésével, amelyet a halál, a nagy ellenség jelent. Teljesen szükségtelen kiiktatnunk ebből az evangéliumi szakaszból Jézus félelmét, valamilyen mesterkélt magyarázattal. A keresztyénség ellenségei, akik már az Ókorban fölfedezték az ellentétet Szókratész és Jézus halála között, sokkal helyesebben láttak, mint a keresztyén kommentátorok.Jézus valóban reszket Isten nagy ellensége előtt. Semmi nincs itt Szókratész derűs viselkedéséből, aki nyugodtan lép a nagy barát, a halál elé. Arra kéri Jézus Istent, kímélje meg őt attól, hogy a halálon keresztül kelljen mennie. Bizonyos: Tudja már előre, hogy az a rábízott feladat, hogy elszenvedje a halált, s előre mondja: „De keresztséggel kell nékem megkeresztelkednem; és mely igen szorongattatom, míglen az elvégeztetik” (Lk 12,50). Most azonban, hogy Isten ellensége ott áll előtte, könyörög Istenhez, akinek mindenható voltát ismer: „Minden lehetséges néked, Vidd el tőlem ezt a poharat” (Mk14,36). S amikor hozzáfűzi: „mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied”, akkor ez nem azt jelenti, hogy végső soron maga is Szókratész módján megszabadító barátnak tartja a halált. Nem; ezzel csak annyit mond, hogy ha még ennek a szörnyű dolognak, a halálnak is meg kell történnie velem, akaratod szerint, úgy alávetem magam ennek a szörnyűségnek.

Jézus tudja, hogy maga a halál radikális, hatalmas elhagyatottságot jelent, mivel Isten ellensége; ezért is könyörög Istenhez. Isten nagy ellenségének jelenlétében nem akar egyedül maradni. Mégis, hogy úgy mondjuk, a halál lényegéhez tartozik, hogy elválaszt minket Istentől.. Ha valaki keze között van, akkor nem Isten, hanem ellensége kezében van. Jézus szorosan együtt akar maradni Istennel, mint egész földi élete folyamán. De e pillanatban nemcsak Isten segítségét keresi, hanem a tanítványokét is. Mindig újra félbeszakítja imáját, s csatlakozik legbelsőbb tanítványaihoz, akik küzdenek az álmossággal, hogy ne aludjanak, amikor jön a Mester. Megpróbálják, de nem sikerül, s Jézusnak mindig újra föl kell ébresztenie őket. Miért akarja Jézus, hogy virrasszanak? Mert nem akar egyedül lenni. Még a tanítványoktól sem akar elszakadni, akiknek emberi gyöngeségét jól ismeri, mert a halál, Isten szörnyű ellensége most fog rátörni. Szeretné, ha élet venné őt körül, az az élet, amely a tanítványokban van: „Nem bírtatok vigyázni velem egy óráig sem?”.

El tudunk képzelni nagyobb ellentétet, mint ami van Szókratész és Jézus halála között? Szókratész, mint Jézus is, halála napján tanítványaitól van körülvéve, de csodálatos nyugodtsággal a halhatatlanságról beszél nekik. Jézus néhány órával halála előtt retteg, és kéri tanítványait, hogy ne hagyják őt egyedül. A Zsidókhoz írt levél, amely az Újszövetség többi iratánál erősebben hangsúlyozza Jézus tökéletes Isten (1,10) és tökéletes ember voltát, még messzebb megy Jézus halálfélelmének leírásában, mint a három szinoptikus evangélium. Azt mondja, hogy Jézus „könyörgéssel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt” (5,7).11 A Zsidókhoz írt levél szerint Jézus kiáltott és sírt a halál előtt! Az egyik oldalon látjuk Szókratészt nyugalomban, derűsen, amint a lélek halhatatlanságáról beszél; a másik oldalon pedig Jézust, aki kiáltozik és sír.

Aztán maga a halál jelenete. Szókratész hatalmas nyugalommal issza ki a bürökpoharat; Jézus ellenben a zsoltár szavaival kiált: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” – s egy artikulátlan kiáltással hal meg (Mk 15,37). Ez a halál a maga rettenetével! Valóban Isten utolsó ellensége. Így jelöli meg Pál apostol is a halált: az utolsó ellensége (1Kor 15,26). Itt válik láthatóvá a hatalmas szakadék: egyik oldalon a görög gondolkozás, a másikon pedig a zsidó és keresztyén hit.12 Más kifejezésekkel élve a Jelenések könyvének szerzője szintén utolsó ellenségnek tekintette a halált, amikor leírja, hogy végül a tűz tavába vettetik (Jel 20,14).

Mivel a halál Isten ellensége, elválaszt minket Tőle, attól, aki maga az élet, és minden élet teremtője. Jézus, aki teljesen egy Istennel, inkább mint bárki más, sokkal rettentőbbnek érezte a halált, mint más ember. Jézus sokkal intenzívebben érezte ezt az elhagyatottságot, izolációt Istentől, ezt az egyetlen helyzetet, amelytől félnünk kell valóban, pontosan azért, mert olyannyira egy Istennel. Ezért kiált Istenhez a zsoltárossal: „miért hagytál el engemet?” Ebben a pillanatban Isten ellenségének a kezében van: a haláléban. Valóban hálásak lehetünk az evangélistának, hogy nem szépítette az elbeszélését. PDVD_009

Hasonlítsuk most össze Szókratész és Jézus halálát! Semmi sem mutatja jobban a radikális különbséget a halhatatlanság görög tana és a feltámadásba vetett keresztyén hit között, mint ez! Mivel Jézus valóban keresztülment a halálon, annak minden rettenetével, nemcsak testileg, de pontosan lelkileg is („Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”), ezért lehet a keresztyének számára, akik Őt megváltónak vallják, győztes a Halál fölött, a saját halálában – s kell is, hogy az legyen. Ott, ahol a halált Isten ellenségének tartják, nem lehet „halhatatlanságról” beszélni valóságos Krisztus-esemény nélkül, üdvtörténet nélkül, amelynek közepe és vége a halál feletti győzelem. Ezt Jézus nem végezhette úgy el, hogy közben egyszerűen tovább élt mint halhatatlan lélek, tehát anélkül, hogy lényegében meghalt volna. Nem: nem győzhette le a Halált, csak úgy, hogy valóban meghalt, átadta magát a Halál birodalmának, az élet nagy megsemmisítőjének, a nem-létnek, az Istentől való elhagyatottságnak. Aki a Halált akarja legyőzni, annak meg kell halnia; még egyszer: valóban vége kell, hogy szakadjon annak élete, s nemcsak egyszerűen halhatatlan lélekként kell tovább élnie. Ezért nem szépítette Márk, aki Jézust gyakran ábrázolja Isten fiaként, abban, ami szörnyű, teljesen emberi Jézus halálában.

Ha pedig az élet származik ebből a halálból, úgy Jézus új teremtésére van szükség, aki nemcsak az emberiség egy részét, de minden embert életre hív, mindent, amit Isten teremtett és a halált lerombolt. Szókratész és Platón szerint semmilyen teremtésre nincs szükség: A test rossz, s nem kell tovább élnie. Az a részünk pedig, amelynek tovább kell élnie, a lélek, s ez nem hal meg. Ha a feltámadásba vetett keresztyén hitet meg akarjuk érteni, akkor teljesen el kell vonatkoztatnunk a görög elképzeléstől, amely szerint az anyag, a test rossz, méltó az elpusztulásra, s így a test halála egyáltalán nem az igazi élet pusztulását jelenti. A keresztyén és zsidó gondolkozásban a test halála is az Isten teremtette élet elpusztítását jelenti: nincs különbség. Testünk élete is igazi élet. A halál minden Isten teremtette élet elpusztítása. Éppen ezért nem a test, hanem a halál az, amit a föltámadásnak le kell győznie.

Csak ha megismerjük a halál rettenetét az első keresztyénekkel együtt, csak ha komolyan vesszük a halált, akkor tudjuk megérteni az őskeresztyén egyház ujjongását húsvétkor. Megérthetjük tehát azt is, hogy az Újszövetség egész életét és gondolkozását a feltámadásba vetett hit uralta. A lélek halhatatlanságának hite nem egy mindent átformáló eseménybe vetett hit. A lélek halhatatlansága nem más, mint negatív állítás: a lélek nem hal meg, egyszerűen tovább él. A feltámadás viszont pozitív kijelentés: a valóban meghalt ember teljes egészét hívja életre Isten új teremtése. Valami soha nem hallott dolog történik. A teremtés csodája ez! Mert valami ezelőtt is történt, ami borzalmas dolog: egy Isten által teremtett élet pusztult el. PDVD_011

A Biblia szerint a halál nem szép; a Jézusé sem. A halál valóban olyan, amilyennek látszik: csontváz, a bomlás szaga. Jézus halála pedig olyan csúnya, mint amilyennek a nagy Grünewald ábrázolta a középkorban. S pontosan ezért tudta ugyanez a festő közvetlen emellett a nagy győzelmet, Krisztus föltámadását összehasonlíthatatlan szépséggel ábrázolni: Krisztust, új testet öltve, a feltámadás testét. Aki szép halált festett, az nem tud szép föltámadást festeni. Aki nem értette meg a halál rettenetét, az nem tudja értékelni Pállal a győzelmi himnuszt: „Elnyeletett a halál diadalra. Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” (1Kor 15,54k).

C) A bűn zsoldja: a halál. Test és lélek

A lélek halhatatlanságának görög felfogása és a feltámadásba vetett keresztyén hit ellentéte még inkább beigazolódik, ha figyelembe vesszük, hogy a föltámadásba vetett hit már feltételezi a halál és a bűn között a judaizmus által létrehozott kapcsolatot. Így a megváltás-dráma szükségessége is világosabb lesz számunkra. A halál nem természetes, Isten akaratával egyező dolog, mint a görög gondolkodásban, hanem természetellenes, az isteni akarattal ellenkező, abnormis dolog.13 Az 1Móz elbeszélés arra tanít minket, hogy a halál a világba csak az ember bűne által lépett be. A halál átok, s az egész teremtés bele van vonva ebbe az átokba. Az ember bűne tette szükségessé mindazokat az eseményeket, amelyeket aztán a Biblia elbeszél, s melyeknek neve üdvtörténet. A halál nem győzhető le, csak bűnhődés által, mivel a halál a „bűn zsoldja”. Nemcsak az 1Móz mondja ezt nekünk, hanem Pál apostol is (Rm 6,23), s ez a fölfogása a halálról az őskeresztyénségnek is. Ahogyan a bűn Isten ellen volt, úgy van Isten ellen ennek következménye, a halál. Persze, Isten fel is tudja használni a halált (1Kor 15,36; Jn 12,24), éppúgy, mint a Sátánt. A halál mégis, mint olyan, Isten ellensége marad, mert Isten maga az élet, és az élet teremtője. Isten akarata nem az, hogy halál és betegség, hervadás és megsemmisülés legyen (a betegség a halál különös esete, amely még életünkben működik).

Minden, ami az élet ellentéte, betegség és halál, az emberi bűnből ered zsidó és keresztyén fölfogás szerint. Ezért Jézus minden gyógyítása nemcsak a halál visszaszorítását, hanem a bűn területére való behatolást is jelent; ezért mondja Jézus, mikor betegeket gyógyít: megbocsáttattak bűneid. Nem úgy, hogy minden személyes betegségnek egy személyes bűn a megfelelője, hanem úgy, hogy a betegség, mint olyan, és a halál, a bűn következménye, mely alatt szenved az egész emberiség. Minden gyógyítás részleges föltámadás, az élet részleges győzelme a halál fölött: ez a keresztyén fölfogás. Ezzel szemben a görög gondolkodás szerint a test betegsége abból a tényből fakad, hogy a test mindenestül rossz, s a halálnak van szentelve. A keresztyének számára a testben a feltámadás rövid ideig tartó anticipációja lesz láthatóvá.

Ez pedig arra tanít minket, hogy a test maga nem rossz, s a lélekhez hasonlóan Teremtőnk ajándéka. Pál szerint éppen ezért kötelességeink vannak testünkkel szemben is! Isten mindennek Teremtője. A zsidó és keresztyén teremtés-értelmezés kizár minden görög dualizmust a test és a lélek között. A testi, látható dolgok éppúgy Isten teremtményei, mint a láthatatlanok. A test nem a lélek börtöne, hanem a Szentlélek temploma Pál szerint (1Kor 6,19). Itt van a döntő különbség. Isten a testit is „jónak” tartja a teremtés után; ezt az 1Móz elbeszélése kifejezetten mondja. Fordítva pedig: a bűn az egész embert keríti hatalmába, nemcsak a testet, hanem a lelket is, s következménye, a halál az egész emberre kiterjed, testre és lélekre egyaránt. Így van ez nemcsak az embernél, hanem minden egyéb teremtménynél is. A halál azért szörnyű, mert az egész látható teremtett világ – beleértve testünket is – még jelen állapotában, betegségtől és haláltól sújtva is csodálatos.

A halál pesszimista fölfogása mögött ott van a teremtés optimista fölfogása. Ezzel szemben ott, ahol a halált megszabadítónak tartják – mint a platónizmusban – ott nem ismerik el a látható világot Isten teremtményének, s ha a platónisták szépnek tartják a testet, az nem azért van, mintha önmagában szépnek tartanák, hanem azért, mert átvilágít rajta a halhatatlan lélekből, az egyedül igaz isteni igazságból valami. Még a keresztyének számára is jelen testünk nem más, mint az eljövendő dicsőséges test árnyéke, de éppen egy test árnyéka.! A különbség itt nem a test és a lelki idea között van, mint Platónnál, hanem a jelen teremtés (amelyet megrontott a bűn) és az új teremtés között (amely bűntől szabad): a romlandó és a romolhatatlan test között. PDVD_016

Ez arra vezet minket, hogy az emberről szóló teljes tanításról beszéljünk, az antropológiáról. Az Újszövetség antropológiája nem azonos a göröggel, inkább a zsidóhoz csatlakozik. A test és a lélek (szóma – pszükhé, szarx – pneüma) vonatkozásában – hogy csak ezeket említsük – ugyanazokat a kifejezéseket használják az Újszövetség szerzői, mint a görög filozófusok. E kifejezések azonban számukra egészen mást jelentenek, s teljesen félreértjük az Újszövetséget, ha görög értelemben magyarázzuk a fogalmakat. Innen már sok félreértés származott.

Nem adhatunk részletes áttekintést az újszövetségi antropológiáról. A Kittel-féle14 szótár megfelelő cikkei mellett jó monográfiák is vannak e kérdéshez.15 Először külön kellene analizálnunk az Újszövetség különböző szerzőinek antropológiáját, mert éppen ebben döntő különbségek vannak. Itt sajnos csak néhány lényeges pontot említhetek, amelyet kérdésünk tárgyalásakor vizsgálni kell, s ezt meglehetősen sematikusan teszem, az apróságokra kevéssé ügyelve, amelyeket pedig egy igazi antropológiának tárgyalnia kellene. Elsősorban Pál apostolra támaszkodom, mert egyedül nála találjuk meg az antropológia több elemét, bár ő sem használja teljes következetességgel a különböző kifejezéseket, s ezeknek nem mindig ugyanaz a jelentése.16

Természetesen az Újszövetség is ismeri a test és a lélek megkülönböztetését, de még inkább a belső és külső ember különbségtételét. Ez azonban nem szembeállítást jelent, mint ha a belső ember természetszerűleg jó, a külső pedig rossz lenne.17 A kettő kiegészíti egymás lényegét, s mindkettőt jónak teremtette Isten. A belső ember a külső nélkül nem igazi, önálló létet jelent: szüksége van a testre. Legföljebb az Ószövetség halottjaihoz hasonlóan lehetséges talán a Seólban egy árny-lét, de ez nem igazi élet. Világos viszont a görög lélek-fogalomtól való különbség: ez utóbbi ui. csak és kizárólag a test nélkül jut teljes kifejlődésre. Semmi ilyen nincs viszont a Bibliában. A keresztyén fölfogás szerint a testnek is szüksége van a belső emberre.

Mi a test (szarx) és a lélek (pneüma) szerepe a keresztyén antropológiában? Főleg itt nem szabad, hogy félrevezessen minket a görög szavak profán használata, annak ellenére, hogy az Újszövetség néhány helyén megtalálható, s hogy a terminológia még egy szerző esetében sem egységes (pl. Pál apostolnál sem). E fönntartással mondhatjuuk, hogy az egyik páli jelentés szerint – amely talán a legjellemzőbb – a test és a lélek két aktív, transzcendens hatalom, amely kívülről lép be az emberbe, s benne a kettő dinamikusan hat, de sem egyik, sem másik nem azonosítható az emberrel. A keresztyén antropológia az üdvtörténeten alapul18 – szemben a göröggel. A „test” a bűn hatalma, amely a halál hatalmaként jutott az emberbe Ádám bűne által. Testet és lelket egyaránt megragadott, mégis úgy – s ez nagyon fontos – hogy a test (szarx) immár lazábban kötődik a szómához (tulajdon testünkhöz), mint a belső emberhez19, bár a bűneset folytán a szarx hatalmat nyert a szóma fölött. A Lélek a test (szarx) nagy ellentétje, de ismét nem úgy, mint egy antropológiai tényező, hanem mint egy hatalom, amely kívülről lép az emberbe. A Lélek Isten teremtő ereje, az élet nagy hatalma a feltámadás része éppúgy, mint ahogy a test (szarx) a halálé. Az Ószövetségben a Lélek mindig csak éppen a prófétákban működik. Ezzel szemben a jelen korszak végső idején – amelyben vagyunk az Újszövetség szerint – azaz mióta Krisztus halála által megtörte a halál hatalmát és feltámadt, az élet eme hatalma működik Krisztus egyházának minden tagjában. Az ApCsel 2,16 szerint az „utolsó napokban” a Lélek mindenkit meg fog ragadni. Jóél próféciája pünkösdkor teljesedett be.

E teremtő hatalom is a teljes embert ragadja meg, belsőt és külsőt egyaránt, már most. Amíg azonban a test (szarx) e jelen korszak idejére lényegi egységet alkot testünkkel (szóma), de nem keríti szükségszerűen hatalmába a belső embert, a Szentlélek életre keltő ereje fordítva van: már most megragadja a belső embert olyan határozott módon, hogy az „napról napra újul” – ahogyan Pál mondja (2Kor 4,16). Ami a testet illeti (szóma), azt is már megragadta a Szentlélek. Már e testben megvan a végső idők anticipációja, a hall hatalmának időleges visszaszorulása, mihelyt működik a Szentlélek életre keltő ereje20; innen vannak a beteggyógyítások az őskeresztyének között. Mégis csupán e hatalom visszaszorulásáról van szó, nem pedig halandó test végérvényes átváltozásáról feltámadott testbe. Még azoknak is meg kell halniuk, akiket Jézus földi élete folyamán feltámasztott. A halálnak szentelt test átváltozása lelki testté csak az idők végén fog megtörténni. Majd csak ekkor fogja a feltámadás hatalma, a Szentlélek teljesen megragadni a testet, oly módon, ahogy már most naponta megújítja a belső embert. PDVD_017

Számunkra most az a fontos, hogy megmutassuk, milyen mértékben különbözik az Újszövetség antropológiája a görögtől. A test (szóma) és a lélek (pszükhé) jó, amennyiben mindkettőt Isten teremtette. Mindkettő azonban annyira rossz is, amennyiben megragadta őket a halál hatalma, a test (szarx), a bűn. De mindkettőt megszabadíthatja, s meg is kell szabadítania a Szentlélek életet adó erejének. A megszabadítás nem abban áll, hogy a lélek (pszükhé) megszabadul a testtől (szóma), hanem abban, hogy mindkettő megszabadul a halál hatalmától, a szarx-tól.21

A test feltámadott testté változása csak akkor történik meg, amikor az egész teremtett világot újjáteremti a Szentlélek, amikor nem lesz többé halál. Akkor, amikor testünk (szóma) nem szarx-ból fog állni.22 Pál szerint ekkor „lelki test” lesz. E föltámadása a testnek csak egy része a teljes újjáteremtésnek. „Új eget és új földet várunk” (2Pét 3,13). A keresztyén reménység nemcsak az egyén sorsára, hanem az egész teremtett világra vonatkozik. Az egész teremtett világ, a látható, materiális is, bele van vonva a halálba. „Te miattad” – így hangzott az átok. Ezt pedig nemcsak az 1Móz-ben halljuk, de a Róma 8,19kk-ben is, ahol azt írja Pál apostol, hogy az egész teremtett világ23 már most türelmetlenül várja a szabadítást. E megváltás akkor fog eljönni, amikor a Szentlélek hatalma át fog változtatni minden anyagi dolgot, amikor Isten az új teremtésben nem megsemmisíteni, hanem megszabadítani fogja azt a test (szarx) hatalmából, a romlandóságtól. Nem örökkévaló ideák fognak megjelenni tehát, hanem konkrét dolgok születnek benne újjá, többek között testünk is (szóma). E hit sokkal merészebb, mint a görög filozófia.

Mivel a test föltámasztása újjáteremtő tett, amely megragadja az egész univerzumot, így nem az egyén halálakor jelenik meg, hanem csak az idők végén. Nem átmenet az evilágiból, a túlvilágiba, mint ezt a lélek halhatatlanságának görög képzetében a lélekről hiszik. A test föltámadása a jelen korszakból a jövőbe való átmenet, amely kötődik az üdv megszerzésének drámájához.

A bűn miatt szükséges, hogy ez a dráma az időben játszódjék le. Ha a bűnt tartjuk a halál uralma eredetének Isten teremtése fölött, akkor a halált a bűnnel együtt kell legyőzni.

Mi nem tudjuk ezt megtenni saját erőnkből; nem tudjuk legyőzni a bűnt, mivel magunk is bűnösök vagyunk – tanítja az Újszövetség. Más teszi meg helyettünk, s Ő sem tehette ezt másként, csak úgy, hogy átadta magát a bűn hatalmának, tehát meghalt, s eleget tett a bűnért úgy, hogy a halált, mint a bűn zsoldját győzte le. A keresztyén hit hirdeti, hogy Jézus megtette ezt, s miután teljesen és valóban meghalt, testében és lelkében föltámadott. Hirdeti, hogy mostantól fogva a feltámadás hatalma, a Szentlélek működik. Szabad az út! A Bűn legyőzetett; a Feltámadás és az Élet győzött a halál felett, mivel a halál a bűn következménye volt. Isten anticipálta az új teremtés csodáját, amelyet a végidőkre várunk. Újjáteremtette az életet, mint kezdetben. Ebben az egyedülálló pillanatban, Jézus Krisztusban a csoda már megtörtént! Feltámadás, de nem csak a belső ember újjászületése értelmében, akit a Szentlélek megragadott, hanem a test feltámadása is. Az anyag, matéria újjáteremtése ez romolhatatlanná. A világon máshol sehol sincs feltámadás-anyag vagy lelki test: csak itt, Jézus Krisztusban!

D) A holtak zsengéje. Krisztus föltámadása és a halál megsemmisülése között

Számot kell adnunk arról is, hogy mit jelentett az első keresztyének számára, amikor húsvét nagy üzenetét meghirdették: Krisztus föltámadt a holtak közül. Hogy ezt teljesen megértsük, ahhoz mindenek előtt utalnunk kell arra, hogy mit jelentett számukra a halál. Az a kísértésünk, hogy mindig összekeverjük ezt a hatalmas kijelentést: Krisztus föltámadott! – a görög gondolattal a lélek halhatatlanságáról, s így megfosztjuk azt valódi tartalmától. Krisztus föltámadott! – ez azt jelenti: már benne vagyunk az új korszakban, amelyben a halált legyőzi a Szentlélek, s ahol nincs többé romlandóság. Mert ha valóban van lelki test, amely felváltja a testit (= a halált), akkor a halál hatalma már megtört. Az első keresztyének meggyőződése szerint a hívőknek valójában már nem kell meghalniuk – s bizonnyal az első idők meggyőződése is ez volt. Mostantól fogva azonban nincs annak jelentősége, hogy az emberek továbbra is meghalnak. Mostantól fogva haláluk nem a halál abszolút uralma, csupán a végső harc, amely a hatalomért történik. A halál nem tudja érvénytelenné tenni a feltámadt test létét, bármily súlyos legyen is. PDVD_019

Próbáljuk meg egyszerűen megérteni azt, amit az ősgyülekezet hirdetni akart, amikor Jézus Krisztusról mint a „holtak zsengéjéről” beszélt. Főként itt kell megpróbálnunk kikerülni azt a kérdést – bármily nehéznek is tűnik –, hogy el tudjuk fogadni ezt a hitet, vagy sem. Hasonlóképpen figyelmen kívül kell először hagynunk azt a kérdést is, hogy Szókratésznek vagy az Újszövetségnek van igaza, mert enélkül állandóan idegen elemeket kevernénk össze az Újszövetségével. Ehelyett egyszerűen el kell kezdenünk az Újszövetség tanítására hallgatni. „Jézus Krisztus zsengéje azoknak, akik elaludtak”. Teste az első feltámadt lelki test. Ahol megvan ez a meggyőződés, ott befolyásának az egész életet és egész gondolkodást teljesen át kell formálnia. Minden, ami az ősgyülekezetben történt, innen és csakis innen érthető. Az Újszövetség hét pecséttel lezárt könyv marad számunkra, ha nem halljuk minden olvasott mondata mögött e másikat is: Krisztus föltámadott,24 a halál legyőzetett, már van új teremtés. Ez vezeti be a feltámadás korszakát. PDVD_020

Azt mondtuk, hogy csak bevezeti; mégis döntő módon teszi ezt. Csak bevezeti: mert a halál még működik, a keresztyének továbbra is meghalnak. Erről csak akkor adnak számot a tanítványok, amikor a keresztyénség első tagjai meghalnak, ami nagy probléma lett.25 Az 1Kor 11,30-ban azt írja Pál apostol, hogy alapjában véve nem kellene lennie sem beteg­ségnek, sem halálnak. Azonban még van bűn, betegség és halál. De a Szentlélek mint teremtő hatalom már működik a világban. Működése látható az első keresztyének közösségében, az ott megnyilvánuló kegyelmi ajándékokban. Ezt a feszültséget neveztem (a Christus und die Zeit c. könyvemben) „már beteljesültnek”, ill. „még nem befejezettnek”; ez lényeges része az Újszövetségnek.

Következésképp e feszültség nem másodlagos, utólag becsempészett megoldás26, mint ahogy azt Albert Schweitzer tanítványai, most pedig R. Bultmann is állítja.27 Ellenkezőleg: ez a feszültség jellemzi már Jézus tanítását is Isten országa felől. Meghirdeti az Isten országa jövetelét a jövőre nézve, másrészt pedig hirdeti, hogy már beteljesedett az, mivel ő maga a Szentlélekkel már visszaszorítja a halált, betegek gyógyítása és holtak föltámasztása által (Mt 21,28; 11,3k; Lk 10,18), anticipálja azt a győzelmet, amelyet saját halálával fog aratni a Halál fölött. Sem A. Schweitzernek nincs igaza, aki Jézus és az első keresztyének reményét sajátos módon a jövőben megvalósuló reménynek látja, sem C.H. Doddnak, aki csak a realized eschatology-ról (megvalósult eszkhatológiáról) beszél, főként pedig R. Bultmann-nak nincs igaza, aki az első keresztyének ősi reményét feloldja heideggeri exisztencializmusban. Az Újszövetség lényegéhez tartozik, hogy idői kategóriákat használ, s speciálisan ezért van az, hogy a Krisztus föltámadásának már megtörtént voltába vetett hit kiindulópontja az egész keresztyén életnek és gondolkodásnak. Ha ehhez hozzáfűzzük, hogy ez az Újszövetség központi mondanivalója, akkor az időbeli feszültség a „már beteljesült” és a „még nem befejezett” között a keresztyén hit szerves alkotórésze, akkor a Christus und die Zeitben felhasznált kép jellemzi az Újszövetség által föltételezett helyzetet: A döntő ütközet, amely meghatározza a háború kimenetelét, már megtörtént Krisztus halálában és föltámadásában, csupán a Victory Day (győzelem napja) áll még előttünk. PDVD_029

Alapjában véve minden modern teológiai vita témája a következő kérdés: hogy a pünkösdi esemény vajon kiindulópontja-e a keresztyén egyház születésének, életének, gondolkozásának? Ha igen, akkor a Krisztus testi föltámadásába vetett hitet kell tekintenünk az egész keresztyén hit középpontjának az Újszövetségben. Az a tény, hogy van feltámadott test, Krisztus teste, meghatározza az első keresztyének időfelfogását. Ha Krisztus az „elaludtak első zsengéje”, úgy ez időbeli távolságot jelent (bármilyen időtartamról is legyen szó), amely elválasztja a „zsengét” a többi embertől, akik még „nem keltek életre a halálból”. Ez az Újszövetség szerint azt jelenti, hogy Jézus már megtörtént föltámadása és a mi végidőkben megtörténő föltámadásunk közötti időben élünk. De azt is jelenti, hogy a feltámadás hatalma, a Szentlélek már közöttünk is munkálkodik. Ezért használja Pál apostol (Rm 8,23) a Szentlélek leírásakor ezt a görög fogalmat: aparkhé = zsenge, amelyet az 1Kor 15,25-ben a feltámadott Jézus leírására használ. Már most megvan a feltámadás anticipációja, és pedig kétféleképpen: belső emberünket napról napra megújítja a Szentlélek (2Kor 4,16; Ef 3,16). De testünket (szóma) magát is megragadja a Szentlélek, még ha a test (szarx) szilárdan is ül most benne. A Rm 7,24 elkeseredett kiáltására („kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből”) felel az egész Újszövetség: a Szentlélek!

Hogy a Szentlélek anticipálja a végső időket, az a legláthatóbban az első keresztyének úrvacsorájában, a kenyér megtörésében mutatkozik meg: itt történik meg a Szentlélek látható csodája. Annak az összejövetelnek a keretében próbálja áttörni a Szentlélek az emberi beszéd határait, amelyet az Újszövetség „nyelveken szólásnak” nevez. Itt a gyülekezet közvetlen kapcsolatra lép a Föltámadottal, nemcsak lelkével, hanem feltámadott, láthatatlan testével is. Ezért írja Pál apostol (1Kor 10,16): „A kenyér, amelyet megszegünk, nem Krisztus testével való közösségünk-e?” Itt, a testvéri közösségben a keresztyének közvetlen kapcsolatban vannak Krisztus föltámadott testével, s ezért írja az apostol a következő fejezetben (11,27k), ebben az érdekes passzusban, amelyet nem vesznek eléggé figyelembe: Ha az úrvacsorát a gyülekezet minden tagja méltón eszi, akkor a kapcsolat Krisztus föltámadott testével a mi emberi testünkben úgy fog munkálkodni, hogy nem lesz sem betegség, sem halál (1Kor 11,28-30). Ez egy egészen merész kijelentés!28

Ezek az anticipációk már most testünk lelki testté formálására utalnak, ami csak az egész teremtett világ újjáteremtésekor történik meg. A testi anyag helyére a lelki fog lépni; ez azt jelenti, hogy a romlandó helyett romolhatatlan lesz. E kifejezésben óvakodnunk kell attól, hogy a „lelki” szónak görög értelmet tulajdonítsunk és kizárjuk a test gondolatát. Nem Új égről és új földről van szó; ez a keresztyén hit! PDVD_038

Az Apostoli Hitvallás által használt kifejezés nem felel meg a páli gondolkodásnak: „Hiszem a test feltámadását”.29 Ez az, amit Pál apostol semmi esetre sem mondhatott, mert ő a szóma és nem a szarx feltámadásában hisz. A szarx a halál hatalma, melyet el kell pusztítani. Az Apostoli Hitvallás korában a bibliai terminológiát már rosszul értették, a görög antropológia értelmében vették, s megjelent a szarx és a szóma keveredése. Pál szerint a szóma támad fel az idők végén, amikor a Szentlélek kivétel nélkül mindent újjáteremt.

Romolhatatlan test! Hogyan képzeljük el? Vagy még inkább: hogyan képzelték el az első keresztyének? A Fil 3,21-ben Pál azt mondja, hogy az idők végén Jézus Krisztus átformálja nyomorúságos testünket az Ő dicsőséges testéhez (doxa) hasonlóra. Így szól a 2Kor 3,18-ban is: „ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre” (apo doxész eisz doxan). E dicsőséget (doxa) úgy képzelték el az első keresztyének, mint egy fényből szőtt anyagot – de ez sem tökéletes összehasonlítás; nyelvünk nem képes ezt kifejezni. Újra utaljunk Grünewald feltámadást ábrázoló oltárképére! Számomra úgy tűnik, hogy ez a kép közelíti meg legjobban azt, amit Pál apostol láthatott, amikor lelki testről beszélt.

E) Akik elaludtak. Szentlélek és a holtak átmeneti állapota

Utolsó kérdésünkhöz érkeztünk: Mikor történik meg a test átformálása? Efelől nem lehetünk kétségben: Az Újszövetség teljes feleletet ad, ti. az idők végén; s ezt valóban idői értelemben kell vennünk. Ez azonban felveti a „holtak átmeneti állapotának” kérdését. A halál már bizonnyal legyőzetett, ld. 2Tim 1,10: „Krisztus… eltörölte a halált, világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot.” Az időbeli feszültség azonban, amelyet annyira hangsúlyozni szoktam, éppenséggel e központi részt érinti: A halál már le van győzve, de megsemmisítése csak az idők végén történik meg: „Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál” (1Kor 15,26). Jellemző, hogy a görög szövegben mindkétszer a katargeó ige szerepel,30 éspedig ott, ahol már megtörtént döntő győzelemről van szó, és ott is, ahol az eljövendő végső győzelem a kérdés. A Jelenések könyve is beszél a végső győzelemről, a halál megsemmisítéséről: „a halál pedig vetteték a tűznek tavába” (20,14); a Jelenések könyve szerzője is folytathatja később így: „nem lesz többé halál”. PDVD_044

Ez azt mutatja, hogy a test átformálása nem közvetlenül az egyén halála után történik meg. Főként itt kell őrizkednünk a görög felfogástól, ha meg akarjuk érteni az Újszövetség tanítását. E ponton elhatárolom magam K. Barth-tól, aki Pál apostolnak tulajdonítja azt a gondolatot, hogy testünk átformálódása a halál pillanatában történik meg, mint ha a holtak idő felettiek lennének.31 Az Újszövetség szerint még időn belül vannak. Enélkül értelmetlen lenne az egész probléma, amelyet Pál az 1Thessz 4,13kk-ben tárgyal. Ebben a levélben az apostol azt akarja megmutatni, hogy Krisztus visszajövetelének pillanatában azoknak, akik még életben vannak, semmi előnyük sem lesz az előzőleg Krisztusban elhunytakkal szemben. A Jelenések könyvében (6,11) hasonlóképpen azt olvassuk, hogy a Krisztusban elhunytak várakoznak: „meddig még?” – kiáltják a mártírok, akik az oltár alatt feküsznek. A gazdag emberről szóló példázat, ahol Lázár, közvetlen halála után, Ábrahám kebelébe kerül (Lk 16,22), valamint Pál szava a Fil 1,23-ban: „kívánok elköltözni, s Krisztussal lenni”, nem egy olyan föltámadásról beszél, amely közvetlen az egyén halála után történne meg, mint ahogy sokan gondolják.32 Sem egyik, sem másik szöveg nem beszél a test föltámadásáról. Ellenkezőleg: képeket használnak, s így beszélnek azok állapotáról, akik Krisztusban meghaltak az idők vége előtt; arról az átmeneti állapotról van szó, amelyben vannak az élők is. Ezek a képek csupán azt a különös közelséget kívánják kifejezni Istenhez és Krisztushoz, amelyben vannak azok, akik hitben haltak meg, s várják az idők végét. „Ábrahám kebelén” vannak, vagy (Jel 6,9 szerint) „az oltár alatt”, vagy „Krisztussal vannak”. Ezek csupán képek, amelyek különbözőképpen fejezik ki az Istenhez való közelséget. A Pál által leggyakrabban használt kép azonban ez: „akik elaludtak”.33 Nehéz cáfolni, hogy az Újszövetség számol egy ilyen átmeneti idővel, holtak és élők vonatkozásában egyaránt. Mindenesetre nem találunk semmilyen spekulációt a holtak felől ebben az átmeneti időben.34 Következésképp a Krisztusban meghaltak részt vesznek az átmeneti idő feszültségében. Ez azonban nemcsak azt jelenti, hogy várnak, hanem azt is, hogy számukra is döntő esemény volt Jézus halála és feltámadása. Számukra is nagy fordulópont a húsvét (Mt 27,52). A húsvét adta új helyzet megengedi, hogy ha nem is Szókratész tanításával, de gyakorlati magatartásával nézzünk szemébe a halálnak. A halál elvesztette rettenetét, „fullánkját”, s csak „utolsó ellenség”-ként maradt meg, s alapjában semmi jelentősége sincs. Ha csak az élők és nem a holtak számára jelentene Krisztus föltámadása nagy fordulatot, akkor az élőknek hatalmas előnye lenne a halottakhoz képest, szemben az 1Thessz 4,13kk-kel. Valójában az élők már most hatalmában vannak a Szentlélek újjáteremtő erejének, mint Krisztus gyülekezetének tagjai. Elképzelhetetlen lenne, hogy az első keresztyének fölfogásában Krisztus semmit se változtatott volna a halottakon, ami a végidők előtti kort illeti. Éppen ezek a képek, amelyeket használ az Újszövetség a Krisztusban meghaltak leírására, ezek bizonyítják, hogy Krisztus föltámadása (a végidők anticipációja) a holtak számára, az átmeneti időben is érvényes: „Krisztusnál vannak ők” – mondja Pál apostol. PDVD_005

Főként a 2Kor 5,1-10 tanít minket arra, hogy a holtak – bár még nincs új testük és még „alusznak” –miért vannak Krisztus közelében. Az apostol ebben a passzusban természetes félelemről beszél, amelyet érez a halállal szemben, amely még mindig működik. Pál fél a „meztelenség” állapotától, tehát attól, amikor a lélek meg van fosztva testétől. Követ­kezésképp ez a természetes félelem a haláltól nem tűnt el teljesen még Krisztus után sem, mivel az utolsó ellenség, a halál sem tűnt el, bár döntő vereséget szenvedett. Pál apostol azt mondja, hogy szeretné felölteni (epi) a lelki testet, anélkül, hogy át kellene mennie a halálon. Ez azt jelenti, hogy Krisztus visszajövetelének pillanatában még életben szeretne lenni. Még egyszer azt találjuk itt megerősítve, amit Jézusnak a halállal szembeni magatartásáról mondtunk. Ugyanakkor e passzusban (2Kor 5) radiális változást vehetünk észre Krisztus feltámadása óta: ez a szöveg a lélek „meztelenségétől” való természetes félelem mellett azt a hatalmas bizonyságot hirdeti meg, hogy mostantól fogva Krisztusnál vagyunk, még – és főként – átmeneti állapotunkban is. Mennyiben nyugtalaníthat minket tehát az, hogy létezik ilyen átmeneti állapot? Az a bizonyosság, hogy ebben az állapotban is, sőt főként ebben, Krisztusnál vagyunk, azon a keresztyén meggyőződésen alapul, hogy belső emberünket már megragadta a Szentlélek. Krisztus eljövetele óta mi, élők megkaptuk a Szentlelket. Ha valóban bennünk lakozik a Szentlélek, akkor már átformálta belső emberünket, hatalmába vette azt. Hallottuk azonban, hogy a Szentlélek a feltámadás hatalma, Isten teremtő ereje; ezért a halál vele szemben tehetetlen. Ezért van az, hogy valami változás még a halottak számára is történt, akik valóban Krisztusban, azaz a Szentlélek birtokában haltak meg. A halál okozta borzasztó egyedüllét, az Istentől való elhagyattatás – amelyről beszéltem – nem létezik többé, mert van Szentlélek. Ezért hangsúlyozza az Újszövetség, hogy a Krisztusban meghaltak is Krisztusnál vannak. Ő nem hagyta el őket. Így értjük meg azt is, hogy Pál éppen a 2Kor 5,1kk-ben, ahol az átmeneti kor „meztelenségtől” való félelméről beszél, a Szentlelket zálognak (arrabón) mondja. PDVD_048

Ugyanazon fejezet 8. verse szerint úgy tűnik, hogy a holtak még közelebb vannak Krisztushoz: az „alvás” különösen közel viszi őket Hozzá: „szeretnék inkább kiköltözni e testből és elköltözni az Úrhoz”. Ezért tudja írni az apostol a Fil 1,23-ban: „szeretnék elköltözni és a Krisztussal lenni.” Következésképp az emberi test (szóma) nélkül – feltéve, hogy a Szentlélekéi vagyunk – közelebb vagyunk Krisztushoz, mint annak előtte. A földi testünkhöz (szóma) kötődő szarx az, ami akadályozza a Szentlélek kibontakozását, amíg élünk. A halott ember megszabadul ettől az akadálytól, annak ellenére, hogy állapota még nem tökéletes, hiszen még nem kapta meg a feltámadás testét. Ez a passzus sem ad egyéb pontos meghatározást az átmeneti állapotról, ahol a belső ember leveti a testet (szóma), de még nincs meg a lelki teste, s egyedül van a Szentlélekkel. Az apostol elégnek tartja, hogy bizonyosakká tegyen minket afelől, hogy az idők végének anticipációja fel ez az állapot visz minket, egészen a végső feltámadásig: egyrészt a „meztelenségtől” való félelem, másrészt ez a bizonyosság, hogy az átmeneti állapot (ami egyébként rövidesen el fog múlni) nem választhat el minket Krisztustól. (A Rm 8,38 a halált is azon hatalmak között említi, amelyek nem választhatnak el minket Istennek Krisztusban való szeretetétől.) Ez a félelem és ez a bizonyosság van összekapcsolva a 2Kor 5 szövegében, s ez bizonyítja, hogy a holtak is részt vesznek abban a feszültségben, amely a jelent jellemzi. A bizonyosság dominál azonban: hiszen a döntő ütközet megtörtént, a halál legyőzetett. A testtől megfosztott belső ember többé nincs egyedül, nem marad az árny-létben – ami a zsidók egyetlen váradalma volt, s amit nem tekinthetünk „életnek”. A keresztyén embert, akit testétől megfoszt a halál, már életében átformálja a Szentlélek, s már most megragadja a feltámadás (Rm 6,3k; Jn 3,3k), ha valóban állandóan megújul a Szentlélek által már életében.

A Szentlélek ajándék, amelyet halálunkkor sem veszíthetünk el. A keresztyén halott a Szentlélek birtokában van, még akkor is, ha még alszik, s a test föltámadását várja, amely megadja neki a teljes és igazi életet. A halál ebben az átmeneti állapotban, bár még létezik, elvesztette rettenetét, s a test (szarx) nélkül a Szentlélek egyre közelebb viszi Krisztushoz a halottakat, akik „mostantól fogva (ap’arti)35 az Úrban halnak meg”; így joggal nevezhetjük őket boldogoknak, mint azt a Jelenések könyvének írója is teszi (14,13). Pál apostol örömujjongása (1Kor 15,55) mostantól fogva a holtakra is vonatkozik: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” Vagy a Rm 14,8-ban: „Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg.” 1Thessz 5,10: „Akár ébren vagyunk, akár aluszunk, együtt élünk ővele.” Rm 14,9: „Krisztus uralkodik mind holtakon, mind élőkön.” PDVD_042

Föltehetjük a kérdést, hogy így végső soron nem kerültünk-e vissza a lélek halhatatlanságának görög tanához, s hogy az Újszövetség nem feltételezi-e a húsvét utáni időkre nézve a megtért keresztyén, a „belső ember” folyamatosságát a halál előtt és a halál után, úgy, hogy a halál itt is csak természetes „átmenet” lenne.36 Bizonyos mértékig valóban közeledtünk a görög tan felé, amennyiben a belső ember – átformálva, életre keltve a Szentlélek által – tovább él ebben az átformált állapotban, Krisztusnál van és alszik. Az élet Lélekben való folytatását hangsúlyozza különösen János evangéliuma (3,36; 4,14; 6,54 – s másutt is). Itt legalábbis analógiát láthatunk a lélek halhatatlanságával.

A különbség mégis radikális: a holtak állapota nem végleges, ahogy Pál mondja: „meztelen”, alvás, várakozás az egész teremtett világ és a test föltámadására; másrészt pedig a halál megmarad ellenségnek, amely ugyan már legyőzetett, de amelyet még meg kell semmisíteni. Ha a halottak már ebben az állapotban Krisztusnál vannak, úgy ez nem felel meg a lélek természete lényegének, hanem egy kívülről jövő, Krisztus halála, feltámadása és a Szentlélek által ható isteni közbeavatkozás eredménye; ennek kell föltámasztania már a halál előtt a belső embert, itt a földi életben, csodálatos hatalma által. PDVD_051

Különbség továbbá, hogy a holtak föltámadása mindig, még a 4. evangéliumban is a váradalmunk tárgya. Igaz, hogy most már a győzelem bizonyosságában történő váradalom, mert a Szentlélek már a belső emberben lakik. Nem lehet kétség: mivel már bennünk lakik, egyszer testünket is átformálja, mert a Szentlélek, az élet hatalma áthat mindent, nem ismer határt, nem áll meg sehol. A Rm 8,11-ben Pál írja azokat a szavakat, amelyeket most kifejtett tanunk összefoglalásának tekinthetünk: „Ha annak a lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket az ő bennetek lakozó Lelke által.” Fil 3,20-21: „a megtartó Úr Jézus Krisztust várjuk; ki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez.”

Várunk tehát, és a holtak is várnak. Igaz, hogy számukra más az élet ritmusa, mint az élők számára, s így számukra az átmeneti idő rövidebb lehet. S ha ez utóbbi megjegyzéssel úgy tűnik is, hogy túlmegyek írásmagyarázati szempontomon, az Újszövetség adataira való szorítkozáson, amelyet mindeddig megtartottam, meggyőződésem, hogy nem hagytam el itt sem a munka exegetikai alapjait, amennyiben az „alvás”, a leggyakoribb kifejezés az Újszövetségben az átmeneti állapot leírására, felhív minket arra, hogy más idő-tudatot tulajdonítsunk a halottaknak: az alvó ember idő-tudatát. Mégis, annyi megmarad, hogy időben vannak ők is. Ez újra bizonyítéka annak, hogy a feltámadásba vetett hit különbözik a görög „lélek halhatatlanságától”.

F) Befejezés PDVD_053

Missziói útjai során Pál bizonnyal sok olyan emberrel találkozott, akik nem tudták elfogadni a feltámadásról szóló igehirdetését, egyszerűen azért, mert a lélek halhatatlansá­gában hittek. Ezért van az, hogy Athénban, az Areopágoszon a görögök csak akkor nevetik el magukat, amikor Pál apostol a feltámadásról beszél (ApCsel 17,32). Azok az emberek, akikről Pál azt mondja az 1Thessz 4,13-ban, hogy „nincs reménységük”, vagy az 1Kor 15,12-ben, hogy nem hiszik a holtak feltámadását, valószínű nem epikureusok (mint ahogy gyakran hinni véljük), akik a lélek halhatatlanságában hisznek. Nekik nincs meg az a reménységük, amelyről Pál apostol beszél; az a reménység, amely föltételezi a hitet Isten csodájában, az új teremtésben. Tovább kell mennünk és ki kell mondanunk, hogy azok számára, akik a lélek halhatatlanságában hittek, még nehezebb lehetett elfogadni a föltámadásról szóló keresztyén prédikációt. Justinus mártír 150 körül olyanokról ír (Dial. 80), akik azt mondják, hogy nincs feltámadás a holtak közül, hanem a lélek fölmegy a halál pillanatában a mennybe. Az ellentét itt jól érezhető.

Marcus Aurelius császár, filozófus, aki Szókratésszel együtt az ókori világ legnevesebb alakjai közé tartozik, szintén érezte az ellentétet. Tudjuk: mélységesen megvetette a keresztyénséget, különösen a keresztyén mártírok halálát, amiről pedig azt gondolhatnánk, hogy tiszteletet kényszerített volna ki a nagy sztoikusból, aki nagy nyugalommal várta maga is a halálát. A mártírok halála azonban hihetetlen ellenszenvet váltott ki belőle. Az a szenvedély, amellyel a keresztyének maguk mennek a halál elé, a legmesszebbmenőkig visszataszító a számára.37 A sztoikus szenvedély nélkül hagyja el az életet. A keresztyén mártír ezzel szemben szent szenvedéllyel hal meg Krisztus ügyéért, mert tudja: így benne van a nagy üdv-drámában. Az első keresztyén mártír, István vértanú megmutatja, hogy a Krisztusban meghaltak másként múlják fölül a halál rettenetét, mint az ókori filozófusok: István látja (az ApCsel 7,56 szerint) „az egeket megnyílni és az Embernek Fiát az Isten jobbja felől állni”. Látja Krisztust, a halál legyőzőjét. Abban a bizonyosságban hagyja magát megkövezni, hogy a halált, amely által elhagyja az életet, Krisztus már legyőzte, amikor átment Ő is a halálon.

PDVD_069A kérdésre, amelyet felvetettünk, most már világos válasz van: A lélek halhatatlansága vagy a holtak feltámadása található meg az Újszövetségben? A nagy Szókratész, Platón tana összeegyeztethetetlen az Újszövetség tanításával. Hogy személyüket és a halállal szembeni magatartásukat tisztelhetik, sőt tisztelniük kell a keresztyéneknek, azt a II. század apologetái is megmutatták, s azt hiszem, az Újszövetség inspirációja alapján is kimutathatjuk. Ez azonban már más kérdés, s ezzel itt nem kívánunk foglalkozni.38

* * *

Jelen tanulmányom egy Svájcban megjelent munka bővített és átdolgozott kiadása (Festschrift zum 70. Geburtstag von Karl Barth, Theologische Zeitschrift, 1956, 126kk), amelyről egy-egy összefoglaló különböző folyóiratokban már megjelent.

Publikációim közül egynek sem volt olyan élénk hatása, mint ennek: egyik részről lelkesedés, másik részről pedig merev elutasítás. Az illető folyóiratok szerkesztői voltak szívesek megküldeni nekem néhány olvasójuk tiltakozását. Egyiküket erre a keserű megállapításra juttatta cikkem: „Népünknek, amely az élet kenyerének hiánya miatt elpusztul, köveket, sőt skorpiókat adnak kenyér helyett.” Egy másik szörnyetegnek tart engem, mintha örömömet lelném abban, hogy a lelkeket fölzavarom. Ezt írja: „Vajon Cullmann pro­fesszornak kő van a szíve helyén?” Egy harmadikban cikkem „csodálkozást, szomorúságot és mély nyugtalanságot okozott.” Több barátom tudatta velem – akik pedig érdeklődéssel és rokonszenvvel követtek –, hogy e munkám milyen sok gondot okozott nekik. Másoknál azt éreztem, hogy rossz érzésüket sokat mondó hallgatásukkal akarják palástolni.

Vitatársaim a legkülönbözőbb táborok hívei. A letisztult filozófiai halhatatlanság-hit és az őskeresztyénség boldog és bátor feltámadáshite közötti különbség – amelyet az igazságért való aggódásom miatt érthetően hangsúlyoztam – nem tetszik sok olyan embernek, akik a keresztyénségtől való külső elszakadás nélkül ugyan, de mégis inkább a filozófia felől gondolkoznak, s olyanoknak sem, akik valamely felekezet őszinte hívei vagy valamilyen teológiai irányzat tagjai. (A legtöbb kritika eleddig protestáns részről érkezett.) Sem egyik, sem másik csoport nem kísérelte meg mindeddig, hogy az írásmagyarázat területén – ami pedig alapja munkámnak – megcáfoljon.

Ezt a feltűnő megegyezést a szélesen elterjedt tévedés egyik jelének tartom, hogy ti. mindenütt a görög halhatatlanság gondolatát tulajdonítják az őskeresztyénségnek. Másrészt – ahogy ezt éppen jellemeztem – a legkülönbözőbb felfogások is megegyeznek abban, hogy képtelenek előítélet nélkül arra hallgatni, amit az Újszövetség szövege az első keresztyének hitéről és reménységéről mond, anélkül, hogy magyarázatukba bele ne vinnék saját kívánságaikat, kedvenc gondolataikat. A képességnek ez a hiánya meglepő az értelmiségiek esetében, akik tartják magukat az egészséges tudományos írásmagyarázathoz, de a hívők esetében is, akik azt állítják, hogy a kijelentett ige alapján állnak. PDVD_053

Jobban befolyásolna ez az írásom által felidézett polémia, ha írásmagyarázati érveket hoznának fel ellenem. Ehelyett azonban általános filozófiai, pszichológiai és érzelmi meggondolások állnak velem szemben, pl.: „A lélek halhatatlanságát el tudom fogadni, de a test föltámadását nem.” „Nem tudom elhinni, hogy drága halottaink egy meghatározatlan ideig csak alszanak, s halálom után magam is csak alszom, a feltámadást várva.”

Vajon valóban emlékeztetni kell a ma képzett embereit arra (akár hívők, akár nem), hogy más tárgyilagosan leírni valakinek a véleményét, mint pl. a Szókratészét – és más osztani is azt? Más elismerni az Újszövetség reménységét, mint őskeresztyén reménységet – s más osztani azt!

Először arról van szó, hogy egyszerűen halljuk meg, mit mondott Platón és Pál apostol. Lehet több is: tisztelhetjük, sőt csodálhatjuk mindkét tant. S hogyne tennénk ezt arra tekintettel is, hogy e tanok szerzői éltek és meghaltak. Mindez azonban nem ok arra, hogy tagadjuk a lélek halhatatlansága és a holtak föltámadása közötti radikális különbséget. Annak állítására, hogy e két, szöges ellentétben álló tan összeegyeztethető, nem hatalmaz fel e két tan őszinte tisztelete, amely szilárd meggyőződésem és a nyilvánvaló exegetikai tényállás ellen beszél. Hogy vannak érintkezési pontok is, azt kimutatom e munkámban; ez azonban semmit se változtat azon, hogy tartalmuk lényegében véve különbözik, keletkezésük és jelentésük szerint.

Az a tény, hogy a keresztyénség összekötötte később e két fölfogást, s hogy az átlag keresztyén ember ma már nem tudja e kettőt szétválasztani, még kevésbé tudott rávenni arra, hogy eltitkoljam azt, amit igazságnak tartok az írásmagyarázók többségével együtt: hogy e kapcsolat nem is igazi kapcsolat, hanem a föltámadás feladása a halhatatlanság kedvéért, hogy az 1Kor 15. részt föláldoztuk a „Phaidon” kedvéért. E tényt ma gyakran elkendőzik, s összhangba akarják hozni a két, egymást kizáró fölfogást azzal az érveléssel, hogy ami összeegyeztethetetlennek tűnik a halhatatlansággal – tehát kifejezetten a föltámadás, – az első keresztyének számára egyáltalán nem volt lényeges hitbeli töltés, hanem csak alkalmazkodás a kor mitologikus nyelvezetéhez; a valóban döntő tartalom az őskeresztyénség igehir­detésében is a lélek halhatatlansága volt. Ezzel szemben azt kell fölismernünk, hogy éppen a föltámadás volt az újszövetségi reménység középpontja, s ez különbözik a görög felfogástól. Ha az írásmagyarázó ezt nem tudja magáévá tenni, ez még nem indíthatja őt arra, hogy az általa vizsgált szövegekben ne döntő jelentőségűnek nyilvánítsa azt. PDVD_058

Tekintettel a negatív megnyilvánulásokra és a tételeim publikálása okozta „nyugtalanságra” a különböző folyóiratokban, nem kellett volna mégis felebaráti szeretetből abbahagyni a vitát, ahelyett, hogy munkámat e tanulmányomban folytatnám? Hogy mégis az utóbbi mellett döntöttem, az abból a meggyőződésből fakadt, hogy nemcsak tudományos, hanem keresztyén szempontból is vannak gyógyító erejű „botránykövek”. Csak arra kérem olvasóimat, hogy fejtegetéseimet végig olvassák el.

A kérdést itt tisztán exegetikai szempontok alapján tárgyaltam. S ha keresztyénként közelítünk a probléma felé, úgy hadd emlékeztessem vitapartnereimet, hogy ha saját kívánságaikat is belevonják ebbe a halál utáni élet felől, úgy akaratlanul is a keresztyénség ellenségeinek adnak igazat, akik fáradhatatlanul ismételgetik, hogy a keresztyén hit saját kívánságaink kivetítődése.

Vajon azonban nem éppen a keresztyén remény nagysága, hogy nem személyes kívánságainkból indul ki, hanem tulajdon föltámadásunkat is a kozmikus megváltás, az egész világ újjáteremtésének összefüggésébe állítja?

Nem akarom lebecsülni azt a nehézséget, amelyet jelenthet valakinek e hit elfogadása, s elismerem, hogy nehéz ilyen dolgokról érdektelenül beszélni, mivel nyitott sírok mellett újra és újra megtapasztaljuk, hogy nem csupán egy teológiai vitatárgyról van szó. Ez azonban még egy ok arra, hogy e területen csak az igazság kutatása lebegjen szemünk előtt. Hogy világos legyen mindez számunkra, nem egy kétséges szintézisből kell kiindulnunk, hanem egyszerűen azzal kell kezdenünk, hogy az Újszövetség reménységét föltárjuk, kimutatjuk lényegét, s bármily nehezünkre esik is, rámutatunk arra, amitől különbözik, még ha szeretjük is ezt a másikat. Ha először tárgyilagosan megvizsgáljuk a keresztyén váradalmakat, mindazzal együtt, ami benne szokásos véleményünk alapján visszataszítónak tűnik, akkor az egyedül járható úton vagyunk, amely nemcsak jobb megértéshez vezethet, hanem annak megállapításához is, hogy nem is olyan lehetetlen e föltámadás elfogadása, mint gondoltuk. PDVD_067

Az a benyomásom, hogy néhány olvasóm nem vette magának a fáradságot, hogy végig elolvassa fejtegetéseimet. Valószínűleg annyira megbotránkoztak Jézus és Szókratész halálának szembeállításán, hogy abbahagyták az olvasást, s nem vették észre, hogy mit mondtam Krisztus győzelméről a halál felett. Sok támadómnál nemcsak a lélek halhatatlansága és a holtak föltámadása közötti különbségtétel okozott „szomorúságot és nyugtalanságot”, hanem az a hely is, amelyet tulajdonítok az idők vége előtt Krisztusban meghaltak átmeneti állapotának az egész őskeresztyénségen belül; annak az állapotnak, amelyet „alvásnak” neveztek az első század szerzői. Annál is inkább támadták az átmeneti várakozási idő gondolatát, mert szívesen tudnának meg mindannyian közelebbi dolgokat a halottak „alvásáról”, akik testüket már levetették, s nem vették még föl a föltámadás testét, bár már az övék a Szentlélek. Nem elégednek meg azzal a diszkrét tartózkodással, amelyet minden újszövetségi szerző tiszteletben tart. Nem elégednek meg Pál apostol boldog bizonyosságával, amely szerint senkit sem szakíthat el a halál Krisztustól, ha megkapta a Szentlelket. („Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.”)

Szeretném föltenni a kérdést azoknak, akik az „alvás” gondolatát teljesen elfogadha­tatlannak tartják; e kérdéssel ugyan áthágom az írásmagyarázat határait, amit pedig egész munkámban tisztelni igyekeztem: Soha nem volt olyan álmuk, amely nagyobb örömet jelentett, mint bármilyen élmény ébrenlétben? S vajon ez a kérdéses kép nem lehet képe az anticipációnak, amely érvényes Pál szerint a Krisztusban meghaltakra, „alvásuk” idején, várva a test föltámadását?

A botránkozást azonban nem akarom elkerülni annak enyhítésével, amit az átmeneti állapot nem tökéletes voltáról mondtam. Sokkal inkább maradok amellett, hogy az őskeresztyénség számára elképzelhetetlen a föltámadás teljes és igazi élete az új lelki test nélkül, amelybe öltöztetnek a holtak az ég és a föld újjáteremtésekor. DSC07725

Munkámban kétszer is utalok Grünewald isenheimi oltárképére: A feltámadás testét ez nem halhatatlan lélekként ábrázolja.

Bach h-moll miséjének „Credo”-jában a régi hitvallás zenei magyarázatát halljuk, amely hűen adja vissza az újszövetségi hitet Krisztus és saját feltámadásunkban: „Harmadnapon feltámadott… Várom a holtak feltámadását és az eljövendő világ életét” (Et resurrexit tertia die… Expecto resurrectionem mortuorum et vitam venturi saeculi). A nagy zeneszerző ujjongó muzsikája a testi föltámadást fejezi ki, nem a lélek halhatatlanságát. Händel Messiásában a záró részben sejthetjük, hogy mit ért Pál a „Krisztusban meghaltak” kifejezésen, s mit gondol a végidők feltámadásával, ami akkor történik meg, amikor „az utolsó trombitaszóra mindnyájan elváltozunk”.

Akár osztjuk e reménységet, akár nem, el kell ismernünk, hogy ez esetben a művészek a Biblia kiváló magyarázói voltak.

Ford.: Karasszon István

  1. Ld. Még: O. Cullmann, La foi à la résurrection et l’espérance de la résurrection dans le Nouveau Testament (=Études théologiques et religieuses, 1943, 3kk); Christus und die Zeit, 1945, 205kk; Ph.H. Menoud, Le sort des trépassés, 1945 (Cahiers théologiques de l’actualité protestante); R. Mehl, Der letzte Feind, 1954.

  2. Mégis, nem úgy, ahogy az őskeresztyén gyülekezet „természetes” halálról beszélt volna. E kifejezést K. Barth használta a Kirchliche Dogmatik III/2 (1948,776kk) egyébként rendkívül megkapó fejtegetésében a halál, mint „utolsó ellenség” negatív képzetéről. E kifejezést azonban nem látom megalapozottnak az Újszövetségben; ld. Pl. 1Kor 11,30 (vö. lentebbb, 5. lap).

* Magyarul: Krisztus és az idő, ford. Huszti Kálmán, Budapest: Hermeneutikai kutatóközpont, 2000.

  1. Ennek megmutatása volt könyvem valódi célja, nem pedig az, amit gyakran hibásan tulajdonítanak nekem, hogy az „idő és örökkévalóság” témáját tárgyalom.

  2. Mivel a János evangéliuma is üdvtörténeti orientáltságú, ezért nem járunk a „mitológiátlanítás” útján (R. Bultmann szavait idézve).

  3. Ld. Bo Reicke, Einheitlichkeit oder verschiedene Lehrbegriffe in der neutestamentlichen Theologie, Theo­logische Zeitschrift, 1953, 401kk.

  4. Annál is inkább, mivel a qumráni szövegek bizonyítják, hogy e zsidó csoport is – amelyhez oly erősen kapcsolódott a keresztyénség – hellenista befolyás alatt állt. Ld. O. Cullmann, The Significance of the Qumrân Texts for the Research into the Beginnings of Christianity, Journal of Biblical Literature, 1955, 213kk; így R. Bultmann is, Theologie des Neuen Testaments, 1953, 361. lap 1. jegyzete.

  5. Inkább a görög képzetek „historizálásáról” (üdvtörténeti értelemben) kellene beszélnünk. Csak ebben az értelemben, s nem R. Bultmann fölfogása szerint „mitológiátlanítja” már maga az Újszövetség a mítoszokat.

  6. Lásd a szövegeket E. Benz, Der Gekreuzigte Gerechte bei Plato, im Neuen Testament und in der alten Kirche, 1950.

  7. A Ján 4,9-ben található parallel ellenére, amelyre E. Klostermann, Das Markus-Evangelium, 19363, ad loc., E. Lohmeyer, Das Evangelium des Markus, 1937 hívták föl a figyelmet. Számomra valószínűtlen e magyarázat: „olyan szomorú vagyok, hogy inkább meghalni kívánok” – egy olyan helyzetben, ahol Jézus tudja, hogy meg fog halni (az utolsó vacsorakor!). J. Weiss, Das Markus-Evangelium, 19173 magyarázata, ad loc., „szomo­rúságom olyan nagy, hogy súlya alatt összeroskadok”, Mk 15,34 vonatkozásában tűnik valószínűtlennek. Lk 12,50: „és mely igen szorongattatom míg keresztségek (=halálom) el nem végeztetik” szintén ezt a magyarázatot teszi valószínűtlenné.

  8. Régi és új kommentárok (J. Wellhausen, Das Evangelium Marci, 19092, ad loc.; J. Schniewind, NTD, 1934, ad loc.; E. Lohmeyer, Das Evangelium des Markus, 1937, ad loc.) hiába próbálják meg kikerülni ezt a következményt, amelyet még erős görög kifejezések is támogatnak: „rettegni és gyötrődni”. Olyan magyarázatot adnak, amely nem felel meg a helyzetnek, ahol Jézus már tudja, hogy szenvednie kell népének bűnei miatt (utolsó vacsora). Lk 12,50-ben teljesen lehetetlen kiiktatnunk a haláltól való félelmet, s figyelembe véve Jézus szavait a kereszten (Mk 15,34), s nem magyarázhatjuk másként s Gecsemáné történetét, mint az elhagyatottságtól való félelmet, amelyet Isten nagy ellensége, a halál idéz Jézusra.

  9. E passzus kapcsolata a Gecsemáné kertjével számunkra kétségtelen. Ld. J. Héring, L’Épître aux Hébreux, 1954, ad loc.

  10. J. Leipoldt, Der Tod bei Griechen und Juden, 1942, teljesen rossz szemszögbóűől nézi a perspektívát. Ugyan joggal határolja el élesen a halál görög felfogását a zsidótól, de erőfeszítései, hogy állandóan a görög felfogással azonosítsa a keresztyént és elhatárolja azt a zsidótól, valószínűleg csak akkor érthető, ha a könyv megjelenési évét figyelembe vesszük, valamint azt a sorozatot, amelyben megjelent (Germanentum, Christentum und Judentum).

  11. Látni fogjuk, hogy a Krisztus által nyert győzelem fényében a halál elvesztette minden rettenetét. Az Újszövetséget követve azonban mégsem beszélnek arról, hogy meghalni „természetes” (K. Barth, Kirchliche Dogmatik, III/2, 1948, 777kk, hivatkozással a Jel 21,8-ra, hogy ti. különbség van a „második halálhoz” képest); ld. 1Kor 11,30!

  12. Meg kell említenünk még az újszövetségi teológiákat is.

  13. W.G. Kümmel, Das Bild des Menschen im Neuen Testament, 1948; J.A.T. Robinson, The Body. A Study in Pauline Theology, 1952; vö. a Vocabulaire Biblique, 19552 antropológiai cikkeit is!.

  14. W. Gutbrod, Die paulinische Anthropologie, 1934; W.G. Kümmel, Römer 7 und die Bekehrung des Paulus, 1929; E. Schweizer, Römer 1,3 und der Gegensatz von Geist und Fleisch vor und Bei Paulus, Evangelische Theologie, 1955, 563kk; különösen pedig R. Bultmann, Theologie des Neuen Testaments, 1953, megfelelő fejezete.

  15. Jézus szavai a Mk 8,36; M5 6,25; 10,28-ben (pszükhé = élet) sem a „halhatatlan lélek végtelen értékéről” szólnak, s nem is föltételezik a belső ember felsőbbrendűségét. Vö. Mk 14,38, valamint W.G. Kümmel, i.m., 16kk.

  16. Ezt mondja W.G. Kümmel, i.m., amikor hangsúlyozza, hogy az Újszövetségben – a jánosi teológiában is – az embert történeti lénynek tekintik.

  17. A test az a hely, ahonnan befolyásolja az embert. Így lehetséges, hogy Pál néhány helyen felcseréli a két görög „test” szót (szarx és szóma) saját alapfelfogásának ellenére. Ez a terminológiai különbség azonban semmit sem változtat az általános szemléletét, amelyre a szóma és a szarx megkülönböztetése jellemző.

  18. Ld. Cikkemet: La délivrance anticipée du corps humain d’après le Nouveau Testament. Hommage et reconnaissance. Receuil de travaux publiés à l’occasion du 60e anniversaire de K. Barth, Neuchâtel et Paris, 1946, 31kk.

  19. Jézus gyakran idézett szava a Mt 10,28-ban (ld. 17. jegyzetet): „Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a pszükhét pedig meg nem ölhetik, nem föltételezi a görög felfogást, mint ha a léleknek nem lenne szüksége testre (szóma). A következő sor mutatja, hogy nem erről van szó. Jézus nem így folytatja: „attól féljetek, aki a pszükhét öli meg”, hanem így: „hanem attól féljetek inkább, aki mind a pszükhét, mind a testet el tudja pusztítani a gyehennában”. A kommentárok joggal jegyzik meg, hogy a pszükhé itt nem a görög lélek fogalma, hanem inkább az „élet” szóval kell fordítanunk, az arám nafsá szónak megfelelően. Ld. Pl. J. Schniewind, Das Evanglium nach Johannes, 1937, ad loc.; W.G. Kümmel, i.m., 17, szintén joggal írja: e vers „nem a halhatatlan lélek értékét írja le, hanem azt hangsúlyozza, hogy egyedül Isten semmisítheti meg a földi életen túl a mennyeit is.” Ld. R. Mehl, Der letzte Feind, 40. lap, 12. jegyzet.

  20. Bár nem szerencsés a fenti kifejezés, mégis kénytelen vagyok használni, mert nincs jobb. Amit vele mondani akarok, az világos lehet azonban a fenti fejtegetésekből.

  21. A 20. vers utalása az 1Móz 3,17-re („temiattad”) kizárja a ktiszisz minden egyéb fordítását, mint ahogy azt javasolta E. Brunner és A. Schlatter: hogy ti. a teremtmény az embert jelentené. Lásd O. Cullmann, Christus und die Zeit, 1945, 89.

  22. Még ha az Igazság Tanítóját a qumráni szekta szerint ki is végezték – amit ez idáig egyetlen egyértelmű szöveg sem bizonyít –, akkor is marad egy hatalmas különbség az őskeresztyén egyház hitéhez képest (a többiről nem is beszélve; vö. The Significance of the Qumrân Texts…, Journal of Biblical Literature, 1955, 213kk): Jézus föltámadásának hite, amely föltámadás már megtörtént, nem lel párjára e szektában.

  23. E témához vö. Ph. Menoud, La mort d’Ananias et de Saphira. Aux source de la tradition chrétienne. Mélanges offerts à M Goguel, Neuchâtel et Paris, 1950, különösen 150kk.

  24. Főként F. Buri, Das Problem der ausgebliebenen Parusie, Schweizerische Theologische Umschau, 1946, 97kk. E kérdéshez vö. O. Cullmann, Das wahre durch die ausgebliebene Parusie gestellte neutestamentliche Problem, Theologische Zeitschrift, 1947, 177kk és 428kk.

  25. R. Bultmann, History and Eschatology in the New Testament, New Testament Studies, 1954, 5kk.

  26. Ebben az értelemben kell vennünk F.J. Leenhardt új tételét: Ceci est mon corps. Explication de ces paroles de Jésus-Christ, Neuchâtel et Paris, 1955.

  27. W. Bieder, Auferstehung des Leibes oder des Fleisches?, Theologische Zeitschrift, 1945, 105kk, a bibliai teológia és a dogmatörténet szempontjából kívánja magyarázni e kifejezést.

  28. Ezt az igét Luther kétféleképpen fordítja: 2Tim 1,10 „Er hat ihm die Macht genommen” (elvette a hatalmát – ti. a halálnak), valamint 1Kor 15,26: „er wird aufgehoben” (meg fog semmisíttetni). – Ford. megj.: A mi revideált Károli-fordításunk szöveghűbb: mindkétszer az „eltörölni” igét használja.

  29. K. Barth, Kirchliche Dogmatik, II/1, 1940, 698kk és III/2, 1948, 524 és 714kk. Igaz, ezeken a helyeken, melyeket részletesebben is kifejt, közelebb jut az újszövetségi eszkhatológiához, mint első publikációjában (Die Auferstehung der Toten, 1926).

  30. Itt idézhető a Lk 23,43 sokat vitatott szava: „Ma velem leszel a paradicsomban”. Bár nem lehetetlen a „ma” szót a „mondom néked” kifejezésre vonatkoztatni, ez mégis inkább valószínűtlennek látszik. Ezt a logiont a Lk 16,23 fényében kell értenünk, amely a késői zsidóság fölfogását tükrözi a paradicsomról, a boldogok lakó­helyéről (Strack-Billerbeck, ad loc.; P. Volz, Die Eschatologie der jüdischen Gemeinde im neutestamentlichen Zeitalter, 19342, 265). Mindenesetre a szöveg nem beszél a test föltámadásáról, s nem is érvényteleníti a parusia várását – ezt a magyarázatot elveti W.G. Kümmel, Verheissung und Erfüllung, 19532, 67 is. Igaz ugyan, hogy bizonyos feszültség van a páli fölfogással, abban az értelemben, hogy maga Krisztus még nem támadt fel a „mának” nevezett napon, tehát még nem vetette meg annak az alapjait, hogy a holtak vele lehessenek. Végső soron azonban ez a szöveg is azt hangsúlyozza, hogy a lator Krisztussal lesz. P.H. Menoud (Le sort des trépassés, 45) joggal jegyzi meg, hogy Jézus válaszát a lator kérésének összefüggésében kell értenünk. A lator azt kéri, hogy Jézus emlékezzen meg róla, „amikor eljő az ő országában”. E szavak a zsidó messiás-fölfogás szerint csak azt a pillanatot jelenthetik, amikor a Messiás eljön országa megalapításáért. Jézus nem a kérésre válaszol, hanem még többet ad, mint amit a lator kért: már előbb együtt lesz vele. Így értve ez az ige is – saját intenciója szerint – a fenti összefüggésbe tartozik.

  31. K. Barth magyarázata (Kirchliche Dogmatik, III/2, 778), hogy ti. az „elaludtak” kifejezés csupán az élők benyomása lenne azok felől, akik békében haltak meg, nem támogatható az Újszövetség felől. E kifejezés többet mond, s mint a Jel 14,13-ban a „megnyugosznak” szó is, valóban egy állapota utal, amelyben vannak a holtak a parusiáig.

  32. Ez a tartózkodás nem adhat okot arra, hogy egyszerűen elhallgassuk az átmeneti állapotot. Nem értem, hogy miért tanúsítanak e vonatkozásban a protestáns teológusok (K. Barth is) annyi bizonytalanságot, hiszen az Újszövetség egyszerűen ezt állítja: 1) ilyen átmeneti állapot van; 2) s ez a Krisztussal való közösséget jelenti (a Szentlélek által). Tisztítótűzről sehol nincs szó.

  33. Az Újszövetség egyéb passzusaira tekintettel, ahol az ap’arti szó jelentése biztosan „mostantól fogva” (pl. Jn 13,19), s a jó értelem miatt, melyet e szó időbeli értelmezése ad, itt is a szokásos fordítást javaslom, amely e szót az apothnészkontesz-re vonatkoztatja. Igaz, A. Debrunnernek (Grammatik des neutestamentlichen Griechisch, II. rész, függelék, 12. §) vannak érvei javaslata mellett, amikor A. Fridrichsent követve az ap’arti szót vulgáris attikai kifejezésnek tartja: „pontosan, határozottan” jelentéssel, és a legei to pneüma kifejezésre vonatkoztatja. A Chester Beatty Papirus támogatja ezt, kihagyva a kai szót.

  34. Itt R. Mehl, Der letzte Feind, 56, egyik utalását követtem.

  35. Marcus Aurelius, Meditationes XI. 3. Persze ő egyre inkább elhagyta a halhatatlanság hitét.

  36. Nem azt tárgyaltam itt, hogy mi a hitetlenek sorsa az őskeresztyén hit szerint. Ezt egy későbbi munkámban fogom kifejteni, amelyet az Újszövetség eszkhatológiájának szentelek.