2015. június 24., szerda

Jézus Krisztus hét levele (Jelenések 2:1–3:22)

Efézus: az első keresztény korszak (Az Ősgyülekezettől a II. század elejéig) (2:1–7)

PDVD_158

PDVD_013

A kereszténység története szép kezdettel indult. Jézus első levelében az őskereszténységnek megfogalmazott üzenet található. A levél nagy része dicséret: a fáradozásért és tűrésért, az elvhűségért, a teherhordozásért, az áldozatvállalásért és azért is, hogy a sok-sok fáradságban „nem fáradtál el” (2:2–3). Olyan sok az értékes tulajdonság, hogy – és ez párját ritkítja a levelek között – újra dicsér: „De az megvan benned, hogy a nikolaiták cselekedeteit gyűlölöd, amelyeket én is gyűlölök.” (2:6) A nikolaiták olyan tévtanítók voltak, akik azt vallották, hogy a test cselekedetei nem szennyezik be a lélek tisztaságát, vagyis minden bűnre mentséget találtak, mint később a manicheusok. Valószínűleg gnosztikus tanítók, talán egy Nicolaus nevű mester követői lehettek, az ókori egyházatyáktól (Hyppolitus, Iraeneus) rekonstruálható elveik alapján azt mondhatjuk, hogy a későbbi, eltorzuló kereszténység szinte mindent átvett tanításaikból.

Az efézusi levélben még csak „cselekedeteket” olvasunk, a harmadik, pergamumi levélben már „tanítás”-t (2:15). Örök törvényszerűség: a feddés nélkül hagyott gonosz cselekedeteket az arcátlanság csakhamar hamis tanításokká duzzasztja. A nagyfokú elismerés mellett a rövid bírálat azonban alapvető bajra irányítja a figyelmet: „De az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.” (2:4) Már az őskeresztény kor végén jelentkezett ez a baj!

János apostol levelei szóvá teszik: „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.” (1Ján 3:18) A kereszténységre állandóan leselkedő veszély kiütközött: a Jézus Krisztus iránti odaadó szeretetet a feladatok elvégzése, a kötelesség teljesítése, a hitelvek előtérbe helyezése alig észrevehetően, de félreszorította. Nem nagy elmozdulás első látásra, de a „hajszálrepedés megjelent a falon” (Vankó Zsuzsa megfogalmazása). Annak figyelmét azonban, aki jobb kezében tartja a hét csillagot, és aki jár-kel a hét arany gyertyatartó között, ez sem kerülhette el (2:1). Jézus megtérésre és azt megelőzően visszaemlékezésre szólít fel. Ha nem fogadják el kérlelését, „hamar eljövök hozzád és megrázom gyertyatartódat” (2:5 helyesbített fordításban2) Az ígéret – miként a sorra következő minden egyes levélben – egyedül a győzelmes életre jutóknak szól, csak rájuk vonatkozik (2:7).

2 (A fordítást az eredeti szöveg alapján több ízben pontosítanunk kellett e könyv lapjain. Ahol az Olvasó nem a Károlyi-fordítással találkozik egészen pontosan, az ebből a törekvésünkből származik.)

Szmirna: az üldözések gyülekezete (II. század eleje – 323) (2:8–11)

PDVD_071
PDVD_036

Az első gyülekezetet a szeretet meggyengüléséből az üldözések emelték ki. Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek. A gyertyatartó megrázása bekövetkezett: Jézus Krisztus megengedte az üldözéseket, de ezek fölrázták a keresztényeket. Az első szeretetet visszanyerték. A szmirnai levélben csak dicséret található, egyetlen szemrehányó szó nincsen benne. A Római Birodalom legvéresebb üldözései nem Nero, nem is Domitianus, hanem Decius és Diocletianus idejében lobbantak fel, leghevesebben ez utóbbi császár idején, i. sz. 303–313 között. Erre vonatkozik Jézus Krisztus idői próféciája, melyet az általános bibliai nap=év elv (Ezék 4:6) szerint kell értenünk: „és lesz tíz napig való nyomorúságtok” (2:10/b). A kereszténység ebben a korban visszanyerte első szeretetét, hite csodálatosan megerősödött. A külső szegénység belső gazdagságot takart (2:9/a). Az első halált többeknek el kellett ugyan szenvedniük, de reményt keltő a levélvégi ígéret és bátorítás:

„Légy hű mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját… Aki győz, annak nem árt a második halál.” (2:10/b, 11/b) Nem az első halál „felfüggesztett ítélete” a tragikus, hanem a második halál, melyből nincsen visszaút. Ugyanakkor egy rejtett megoszlás már ebben az időszakban kezdetét vette. A kereszténység egységes volt ugyan, de az üldözéseket sokan csak megalkuvással vélték túlélni. Voltak, akik életüket adták Krisztusért. Voltak azonban, akik a túlélés fejében megtagadták Urukat. Ez utóbbiak „káromolták” a hűségeseket, magukat igaz keresztényeknek állították („akik azt mondják, hogy ők zsidók” – „a zsidó”, „Izráel” jelképes jelentésben: a mindenkori hívő nép), „és nem azok, hanem a Sátán zsinagógája” (2:9/b). Ez az ekkor még csupán rejtett megoszlás tátongó réssé szélesedett a következő korszakban.

Pergámum: a forduPDVD_105lat idejének gyülekezete: a valdensek (313–538) (2:12–17)

PDVD_037

A harmadik levél a kereszténység történelmének máig ható, legnagyobb fordulatot előidéző korszakát világítja meg. Ekkor vált el a krisztusi kereszténységet képviselő gyülekezetektől a hatalmi kereszténység. Ez volt az az időszak, melyben a szeretet hatalmát a hatalom szeretete váltotta fel a kereszténység döntő részének életében. „Sátán királyiszéke” került a kereszténység területére, nálatok „a Sátán lakik” (2:13) – ahogy másodszor, megerősítve mondja Jézus. A világi és az egyházi történetírás „Nagy Konstantinusz-i fordulat” néven ismeri ezt a változást, és általában pozitív előjellel látja el. Úgy vélik, a római államhatalom belátta, amit ekkorra be kellett látnia: a kereszténységet nem tudja elpusztítani, jobb tehát, ha kibékül vele. Győzött Jézus Krisztus ügye – ez a rövid következtetés, melynek azonban minden bibliai prófécia ellentmond. A pergámumi levél Bálámnak, az egykor igaz próféta hitehagyásának történetére visszautalva érzékelteti a helyzetet: „De az a panaszom ellened, mert vannak ott nálad, akik a Bálám tanítását tartják, aki Bálákot tanította, hogy vessen botránykövet az Izráel fiai elé, hogy egyenek a bálványáldozatokból és paráználkodjanak.” (2:14).

Bálám az i. e. XV. században élt próféta a pénz hatására állt rá, hogy Izráel népére átkot mondjon. S amikor négy ízben sem sikerült az átokmondás – hiszen átok helyett áldás jött ki a száján –, azt tanácsolta Báláknak, a moábita királynak, hogy küldje a zsidó fiatalokhoz a maga népe erkölcstelen ifjúságát ünnepelni és mulatni. (4Móz 22–24. fej. és 31:16) Ha nem megy külső erővel egy nép szétzüllesztése, belülről kell szétverni. Sátán hol „ordító oroszlán” (1Pét 5:8), hol viszont „világosság angyala” (2Kor 11:14). S ez utóbbi minőségében kétségkívül megejtőbb és sikeresebb. Jézus pergámumi levele nem az így kialakult hatalmi kereszténységnek szól – ez csak mintegy fölsejlik a háttérben –, hanem a IV–VI. század idején élt hűséges hívőknek, akiket megfedd azért, mert engedik végbemenni ezt a folyamatot. Az akkori idők Krisztushoz továbbra is ragaszkodó keresztényei valóban tudatában voltak a szemfényvesztő átalakításnak. Egyikük „puha diktatúrának” nevezte a Konstantin császár politikai sakkhúzása nyomán kialakult helyzetet. Érzékelte, hogy a testi üldözések időszakát a lelkiismereti terror ideje váltja föl: aki nem ért egyet a hatalmi egyházzal, nem vesz részt a Bibliával ellentétes kultuszokban, rövidesen az üldözések céltáblája lesz. Jézus megrótta akkor élő lelki közösségét amiatt, hogy nem lépett föl határozottabban az eltorzulással szemben, sőt, az első korszakban gyűlölt nikolaiták „cselekedetei”-ből „tanítás”-t engedett formálni, és megtűrte soraiban az ilyen igehirdetőket (2:14–15, vö. 2:6; 2Ján 9–11). Felszólításában Jézus a leghatározottabban megtérésre buzdít, ugyanakkor kétszer is megismételi ebben a rövid levélben, hogy égi erővel és csodatétellel nem fog közbeavatkozni. Nála van „a kétélű éles kard” (2:12), azzal „vív” a hitehagyás ellen (2:16). Igéje „az elrejtett manna” (2:17, vö. Mt 4:4). Ezek a kijelentések egyben azt is sejtetik, hogy olyan időszak virrad az emberiségre, melyben ez az Ige csak igen-igen kevesekhez jut el, hiszen a hatalmi kereszténység első dolga lesz félretenni az őt sokszorosan leleplező isteni Igét.

Akik a többség túlnyomó ereje ellenében is a teremtő Isten útmutatása szerint kívánnak élni, az életben sokszor megvetést, üldözéseket zúdítanak magukra. Jézus végső ígérete azonban arról biztosítja őket, hogy az általa meghozott ítéletben – mely egy egész élet igazzá nyilvánítása lesz – mindenképpen „fehér kövecskét” kapnak, a halálból való fölmentés, az örök élet elnyerésének ítéletét (az ókori bírósági gyakorlatban a felmentő ítéletet ennek a tárgynak a felmutatásával hozták a vádlott tudomására). Felvetődik a kérdés, kik lehettek egészen pontosan Jézus Krisztus pergámumi levelének címzettjei? A hatalmi kereszténységet ismerjük: a császári Rómában köttetett meg a későbbi „trón és oltár szövetsége”, itt változtatták meg a Tízparancsolat IV. parancsolatát Nagy Konstantin 321-es vasárnap-törvényével, itt alakult ki leggyorsabban és leglátványosabban az a szinkretista vallásosság, mely minden kultuszból merítve „egyetemes”-nek (katholikosz, katolikus) kezdte nevezni magát. De hol, kiknek a közösségében élt tovább a krisztusi kereszténység? A legősibb látható egyháznak e korszaktól kezdve a Nagy Konstantinusz-i fordulat után a Cotti-Alpokba szoruló valdenseket tarthatjuk. A bibliai istenhitet ők őrizték meg és örökítették tovább ettől az időtől, a IV–VI. századtól fogva. A valdensekről általában csak  később, a XII–XIII. századtól értesülünk, inkvizíciós jegyzőkönyvekből, más későbbi utalásokból. Eredetüket ők vezették vissza idáig, és ezt nincs okunk kétségbe vonni. Felemelő róluk olvasni (vö. E. G. White: A valdensek. In: A nagy küzdelem, 1888., Bp. 1985., 1990; Göncz Árpád: Sarusok. Bp., 1964.)
Thiatira: hosszú időszak a fordulat után (538–1517). A wycliffiták, lollardok, husziták, a nagy reformáció gyülekezetei (2:18–19)

PDVD_038PDVD_094

A konstantinuszi fordulat következményeinek visszafordításához nagyobb bátorságra, hitre, erőre lett volna szükség. Ami a IV–VI. század idején kiformálódott, további útján a kereszténység szétszakadásához, az emberiség történelmének leghosszabb és leggyászosabb időszakához vezetett. Ez volt a középkor. Ennek az időszaknak a kiértékelése a thiatirai levél. A leghosszabb korszakról a leghosszabb levél szól. Jézus bemutatkozásában nyomatékosítja, hogy az Ő szemét és állásfoglalását nem téveszti meg a mindenütt és végtelennek látszó évszázadokon kitartó, hamisított kereszténység uralma (2:18). Bár a hatalmi egyház lelki és politikai értelemben is szinte azt tette az emberiséggel, amit éppen akart, és közben fennen hirdette, hogy „Krisztus uralkodik szentjeivel és papjaival”, az ekkor is élő igaz keresztények dicsérete, és előrehaladó reformációs mozgalmainak elismerése (2:19/b) után Jézus bejelenti: a bálámi állapotok után ebben az időszakban jézabeli állapotok állnak be. Aki az Ószövetség történeteit megismerte és kiértékelte, annak nyílik meg az Újszövetség és a Jelenések könyve – ezt a jelenlegi visszahivatkozásnál is láthatjuk.

Bálám története rendkívül találóan foglalta össze, mi történt a IV–VI. században, Jézabel történeténél pedig keresve sem találnánk megfelelőbbet a VI–XVI. század közötti időszak érzékeltetésére. Jézus Krisztus beszéde rövid, tömör, de egyértelmű, és szeretetében ellentmondást nem tűrő.
A középkor a pogányság uralomra jutása keresztény köntösben, ahogyan Jézabel, a pogány szidóni királylány Akhábnak, Izráel királyának feleségévé lett, és a választott nép életét gyökerestül felforgatta. Az i. e. IX. századi történet szerint Jézabel hozta magával Baál és Asera hamis prófétáit, az erkölcstelen szokásokat, a kihívóan erőszakos magatartást, és ezzel tette tönkre gyönge férjének, Akhábnak országát. Bálám egykor igaz próféta volt, igazból lett hamissá, Jézabelnek soha, egy kisujjal sem volt kapcsolata az igazsággal. Vele Sátán véglegesen felállította királyiszékét Isten népének táborában (vö. 2:13). Nem kis csodálkozással olvassuk Jézus Krisztus elmarasztalását, mellyel igazi közösségeihez fordul, és azt panaszolja, hogy „megengeded amaz asszonynak, Jézabelnek, aki magát prófétának mondja, hogy tanítson, és elhitesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak és a bálványáldozatokból egyenek” (2:20). Jézus azonban nem kívánt lehetetlent. Isten erejével, a hit nagyobb elszántságával sok mindennek elejét lehetett volna venni, ami a középkorban megtörtént.

A Nagy Konstantinusz-i fordulat (313) és Nagy Károlynak a pápa általi császárrá koronázása (800) között csaknem ötszáz év telt el. A teljhatalom csúcsára csak a XI–XV. század között jutott el Róma, amikor is a inkvizíció máglyái fellobbantak, a búcsúcédulák a hiszékenyek tömegeinek zsebéből vették ki a pénzt, akár az unokák lelki üdvösségének megvásárolására szánt összegeket. Volt idő és alkalom mindezt megakadályozni. A világban nem csupán a gonoszság térnyerése miatt következik be a sötétség, hanem legfőképp azért, mert akiknek világosság van a kezükben, nem emelik magasra lámpásaikat.
Mindazonáltal Jézus egyre több olajjal táplálta Thiatira gyertyatartóját. A valdensek után jövő wycliffiták (lollardok), majd a husziták, végül pedig az előreformációs mozgalmak után, a XVI. század elejétől kibontakozó nagy – lutheri, kálvini – reformációra tökéletesen illik a megjelölés: „a te utolsó cselekedeteid többek az elsőknél” (2:19/b). Eközben a hatalmivá torzult egyháznak is „adtam néki időt is, hogy megtérjen az ő paráználkodásából, és nem tért meg” (2:22). Ennek beteljesedése lett az egyházi válság 1517 után, majd a hűbéri rendszer válsága 1640 és 1789 között. A korszakhatárok itt nem merevek, olyannyira nem, hogy már e negyedik levél végén sejteti Jézus, hogy második eljövetele közeledik („Ami nálatok van, azt tartsátok meg addig, míg eljövök.” 2:25), sőt a Biblia egyik leggyakrabban visszaidézett jövendölését, a 2. zsoltár egyik szakaszát fölemlítve mondja: „És aki győz, és aki mindvégig megőrzi az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogányokon. És uralkodik rajtuk vasvesszővel, mint a fazekas edényei széttöretnek; amiképpen én is vettem az én Atyámtól.” (2:26–27). Az erre következő „és adom annak a hajnalcsillagot” (2:28) mintegy keretbe fogja az üzenetet, hiszen a 2:19/b-re rímelve, az elő- és reformációs mozgalmak vezéralakjaira céloz; Wycliffe-t is, Luthert is, Melanchtont is gyakran nevezték a reformáció „hajnalcsillagának”. (Túl azon, hogy e kijelentés a próféciák egyre erősödő hatásáról is vall 2Pét 1:19–21 szellemében.) Hogy a középkor sajnos valóban „sötét” volt – és ez nem csupán a XVIII. századi gondolkodás eltúlzása, mely a ragyogó görög-római kultúra és a saját kora közötti közbevetésnek tételezte a medium aevumot, azaz a „közép-kor”-t –, a 2:23–24 versek próféciája erősíti meg. Ilyen értelemben olvasunk még a középkorról a
hét levél párhuzamos részében, a hétpecsétes könyv látomásának Thiatirához hasonló negyedik szakaszában (Jel 6:8), a hét trombitaszó-látomás összegzésében (Jel 9:20), de később is (Jel 11:3–10, 12:13–16). A Biblia szerint ugyanakkor a középkori sötétség elsősorban a hitehagyó egyház viselkedése miatt borult a világra.

Szárdisz: A protestantizmus további szétágazódásai a baptistáktól a metodistákig (XVI–XVIII. század) (3:1–6)

PDVD_143PDVD_146

A reformációs mozgalmak a IV–V. században elkezdődtek, és egyre nagyobb teret hódítottak. Az 1517ben megindult nagy reformáció néhány évtized alatt Európa lakosságának 60%-át az „új hit” (ami valójában az ősi volt) táborába vonzotta. Az újabb jézusi levél azonban arra világít rá, hogy a győzelmesen elkezdődő reformáció a protestantizmus történelmében nem folytatódott. A levél egyetlen szó dicséretet sem tartalmazva azt fejti ki, hogy néhány évtized alatt a protestantizmus egyházai mélyebbre süllyedtek a római katolicizmusnál. „Az a neved, hogy élsz, és halott vagy”, „mert nem találtam a te cselekedeteidet Isten előtt teljeseknek.” (3:1/b, 2/b) Jézus Krisztusnak ez a két kijelentése mindent magába zár. A magára büszke protestantizmus élőhalotti állapotba került, mert nem vitte végig a re-formációt, a kereszténység visszavezetését a kezdeti állapotához. Méltatlanná vált nevéhez, az elődök úttöréséhez, az alapítás szándékához, de leginkább Krisztus parancsolataihoz. A levél két ízben is szóbahozott jelképe, a „fehér ruha” – a megtérés utáni megszentelődés – hiányzik belőle.
A fehér ruha a Bibliában a megtisztult, megszentelt jellem jelképe (vö. Jel 19:8), melynek létrejöttéhez megtérés, küzdő hittel élő és Isten törvényeit betöltő kereszténység szükséges. A megtérést még csak-csak tanította, tanítja a protestantizmus, jóllehet elég felemás módon, ha a középkori, ezzel ellentétes egyházi gyakorlatok sorozatát hagyta érintetlenül vagy feddés nélkül: a csecsemőkeresztséget, a vezeklést (búcsújárást), a vasárnapünneplés újdonsült gyakorlatát, a tekintélyen alapuló egyházi életet, a „törpepápaság”-ot (Paolo Ricca: A pápaság mint ökumenikus probléma). A megszentelődést, melynek a fehér ruha a jelképe, már egyáltalán nem tanítja. Más szóval: az Isten törvényeinek maradéktalan betöltése – ennek tanítása és gyakorlata – hiányzik. Így vált sok protestáns közösség élményvallássá, ezekből indultak ki a XX. század elejétől a karizmatikus mozgalmak, melyek napjainkra elvégezték dicstelen feladatukat: „ünneplő gyülekezetek”-ké alakították át közösségeiket.

Az is nagyon beszédes megfogalmazás, ahogy Jézus második eljövetelét jelenti be Szárdisznak: „Hogyha tehát nem vigyázol, elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek hozzád.” (3:3) A világ számára olyan lesz a második eljövetel, mint a tolvaj váratlan, éjjeli megjelenése. Pál apostol azonban figyelmezteti a keresztényeket, hogy „ti, atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módra lephetne meg titeket. Ti mindnyájan világosság fi ai vagytok és nappal fi ai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé!” (1Thess 5:4–6). Szárdisz tehát nem foglalkozik a próféciákkal, melyek „sötétben világító szövétnekek” (2Pét 1:19–21), s melyek Jézus tanítása szerint a végidőben való hit alapját képezik (vö. Ján 16:1–4).
A protestáns egyházak tekintélyelvű viselkedése a középkori egyházmodellt csempészte vissza, de e folyamat a XVII–XVIII. században is érezhető volt már. A világi, politikai hierarchia módjára szerveződött az egyház. Ez végzetesnek bizonyult, és a protestantizmust a XIX. században a konzervativizmus és a teológiai liberalizmus csataterévé tette. A protestáns ortodoxia és a történetkritikai bibliamagyarázat a vakok és világtalanok küzdelmét hozta, olyannyira, hogy a század végén még a darwinizmust is sorai közé engedte. A XX. századra a protestantizmus lényegileg az ateizmus legfőbb szálláscsinálója lett. Pedig a megszentelődés és a próféciaértés mellett az egyházi élet megújítását már Luther így ecsetelte a XVI. század elején: „Előszó a német miséhez (Vorrede zur Deutschen Messe) című írásában (1526) az istentisztelet három formáját különbözteti meg: a latin misét, amelyet elsősorban a művelt rétegek kedvéért nem akart megszüntetni, azután az ebből kialakított német misét, amely az »együgyű népet« célozza meg: »közöttük sokan vannak, akik még nem hívők vagy keresztények«. Az istentisztelet általa elgondolt harmadik formájáról sajnos nem túl részletesen ír, de amit papírra vetett, az rendkívül érdekfeszítő: Az istentiszteletnek ezt a harmadik formáját nem a nagy nyilvánosság számára tartják, hanem »azoknak, akiknek való«. Luther azt javasolja, hogy ezek a keresztények magánházaknál gyűljenek össze imádkozni, a Szentírást olvasni, keresztelni, úrvacsorázni, és így tovább.

Néhány mondatban felvázolja az ilyen istentisztelet körvonalait, amelynek meglepően kevés feltételt támaszt: »Itt nincs szükség sok és hangzatos éneklésre. Itt a keresztelést és a sákramentumok kiszolgáltatását is egyszerűre és rövidre lehet fogni, és mindent az igének és a szeretetért való könyörgésnek kell alárendelni. Rövid tanításnak kell elhangzania a hitvallásról, a Tízparancsolatról és a Miatyánkról. Röviden: ha vannak olyan férfiak és nők, akik elhatározták, hogy igazán keresztények akarnak lenni, a formák és a szabályok hamarosan kialakulnak.« Ugyanakkor rezignáltan hozzáfűzi: »Én magam nem tudok egy ilyen gyülekezetet sem megszervezni, sem irányítani. Egyelőre ugyanis nincsenek meg hozzá az embereim, és olyanokat sem látok, akik erre törekednének.« Úgy látja, hogy a kereszténység még mindig nagyon kötődik a középkori katolicizmushoz és a vele járó kiskorúsághoz. Ha azonban bekövetkezik, írja, hogy egy ilyen irányú mozgás és nyomás indul meg alulról, »akkor én is szívesen megtenném a magamét, és segítenék legjobb tudásom szerint. Mindaddig megmaradok azonban (az istentisztelet) két, részletezett módja mellett…, míg azok a keresztények, akik komolyan veszik az igét, maguk úgy nem találják, hogy szükség van a változtatásra.«” (WA 19, 75 l., Idézi: Klaus Douglass: Az új reformáció. 95 tétel az egyház jövőjéről, Kálvin Kiadó, Bp., 2002. 213–214. l.) A levél következő kitétele: „De van Szárdiszban egy kevés neved, azoké, akik nem fertőztették meg ruháikat” (3:4/a) arra utal, hogy ebben a korszakban is éltek igaz keresztények, és volt látható egyháza is Jézus Krisztusnak. Ezek sorrendben a baptisták, a puritánok, a metodisták, a mennoniták, a herrenhutterek voltak.

A protestantizmus egyre több kisközösségre bomlott, mert ahogy egyikük-másikuk folytatni akarta a reformáció munkáját, új felismerésekre jutva, kizárták soraikból az egyházak. Így érkezünk el a XVIII–XIX. század fordulójához. A kizártak mellett Jézus ugyanazon szavakkal tesz bizonyságot, mint amit földi életében is mondott:
„Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt.” (3:5, vö. Luk 12:8–10)

Filadelfia: felekezetközi ébredés és a végidő egyházának születése, a Miller-mozgalom és az advent közösség, XIX. század (3:7–13)

PDVD_146PDVD_097
A XIX. század elejére a kereszténység vigasztalan képet mutatott. Az 1054-től a nyugatitól elváló ortodoxia a legszorosabb összefonódásban élt a cári hatalommal. 1798-ban Berthier tábornok megfosztotta trónjától a római pápát. A protestánsok ezer sebtől vérezve több tucat csoportra hullottak szét. A francia felvilágosodás eszmegyárosai kijelölték a vallás társadalmi szerepét – a karitatív feladatvállalást. Evangéliumhirdetésre nem volt szükség a deizmus időszakában. A hatalmi kereszténység vert helyzetbe jutott. A keresztény felekezetek egyikében sem lehetett túl sok remény a jövőre nézve. A római egyház véglegesen visszautasította a reformációt, és 1546 óta a Tridentinum szellemében élt. A protestánsok nem folytatták a reformációt. Európa a levert napóleoni háborúk után a Szent Szövetség szintjére került. A kereszténység megújulására a régi kontinensen nem lehetett remény. Azonban „segítségül lett a föld – Amerika földje – az asszonynak” (Jel 12:16/a).

A világ legszabadabb állama ekkor az 1776-ban függetlenséget szerzett Egyesült Államok volt. Ez az ország adott lehetőséget arra a felekezetközi ébredésre, melyre az 1830–40-es években került sor, s vezető erejének a Miller-mozgalom számított. E mozgalom megörökítése a filadelfiai levél. William Miller elvallástalanodott baptista farmer volt, aki azonban komolyan kezdte tanulmányozni a Bibliát, és figyelme a Dániel könyvében szereplő idői próféciákra terelődött, melyekre egykor Josephus Flavius zsidó történetíró is kiemelten hivatkozott, vagy Isaac Newton angol természettudós is tanulmányt írt róluk. Megállapításait Miller a gyülekezetek elé is tárta, és az akkor 18-19 milliós Egyesült Államokban előadói körutakat szervezve csaknem egy milliónyi érdeklődőre tett szert. 1833–43 között több ezer előadást tartott, a gyülekezetek mellett hangversenytermekben, színházakban, sátoros összejöveteleken. Nem Miller volt az első, aki a Dán 8:14 és 9:24–27 próféciái közti összefüggést felfedezte.

Nicolaus Cusanus, a római egyház tudós püspöke már a XV. században tanulmányt írt arról, hogy a 2300 éves prófécia lejártakor sorsdöntő események fognak bekövetkezni a földi történelemben (Coniectura de ultimis diebus – Sejtelmek az utolsó napokról). Cusanus a XVIII. század végére számította ki a 2300 év lejártát. Miller azonban a Dán 9:25 által megadott kezdő időpontot helyesen i. e. 457-re tette, s onnan számítva a 2300 év 1843–44-ben járt le. Nem értették meg azonban a Miller-mozgalomban a prófécia teljes szövegéből a legutolsó részt: „Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága.” (Dán 8:14) A „szenthely igazsága kiderülését” (más, ezzel egyenlőképp helyes fordításban a „megigazíttatik a szenthely” kijelentést) a Föld bűntől való megtisztításával, azaz Jézus Krisztus második eljövetelével azonosították.
1844 után a nagy csalódás keserűsége segített felszínre hozni a filadelfiai levélben és a Jel 10:1–11:2 közötti látomás két jelképes cselekedetével előre megjövendölt üzenetet. (Lásd ott részletesen!) A 2300 év lejárta nem Jézus második eljövetelének időpontját, hanem az igazak fölötti ítélet mennyben való kezdetének és ezzel párhuzamosan a földön a végidők egyháza születésének időpontját nyilatkoztatta ki. Miként maga a kereszténység, a végidők útkészítő népe is egy nagy csalódásból született. A magunkban való csalódás azonban mindig segít ragaszkodni Jézushoz, akiben sohasem kell csalódnunk (Mt 11:6).

PDVD_063PDVD_098

Az igazság nyilvánvalóvá vált a nagy csalódás után. Akik ezt a Miller-mozgalomból megértették, csakhamar megalakították az advent-mozgalmat (1844), majd szervezetileg is a Biblia minden igazságához visszatérő, reformációs egyházat, az adventista gyülekezetet (1863). Jézus, akiben boldogok lehetünk, mert soha nem kell benne megbotránkoznunk, kijelenti a levél bemutatkozásában, hogy nála vannak a „kulcsok” (azonosítását lásd Luk 11:52), Ő az, aki „megnyit és bezár”, aki „nyitott ajtót” ad népének az Ige kutatására (Kol 4:3), az evangelizálásra (1Kor 16:9), és Jézus bemenetele a mennyei szentélybe az ítélet kezdetét, az igazakon való ítéletet jelzi (1Pét 4:17). A levélben nincs feddés, csak dicséret. Pedig Filadelfia – „testvéri szeretet” – népe kicsiny, „kevés erőd van”, annál többen támadják viszont „azok közül, akik zsidóknak mondják magukat és nem azok, hanem hazudnak” (3:8–9), de legfőbb erénye, hogy „megtartottad az én béketűrésre (hüpomoné=állhatatosságra) intő  beszédemet” (2:8/b, 10/a). A végidőben minden azon múlik, mennyire pontosan engedelmeskednek követői Jézus beszédeinek – mint ahogy az emberi történelem legelején is a teljes engedelmesség mentette volna meg a világot a bűntől. Filadelfi a ereje az Igéhez való hűség, ami egyszersmind az Isten akaratához és törvényeihez való hűség. Aki nemcsak hallgatója, hanem megtartója is az Igének (Jak 1:22), azt Jézus megtartja (3:11), sőt „oszloppá teszi” (3:12). Filadelfia ideje azért ér az 1830as évektől egészen a legvégsőkig, mert a hatodik levél a „megpróbáltatás idejét” említi, „amely az egész világra eljő, hogy megpróbálja a föld lakosait” (3:10). A mai eltorzult, látható (Pl az adventista) egyházban is így lehet a legfőbb cél – a filadelfiai lelkülethez való visszatérés.

Laodicea: a legutolsó korszak. A XIX. század végétől az idők végéig (3:14–22)

PDVD_036PDVD_076
A felekezetközi Miller-mozgalomból kinövő adventközösség feladata a bibliai prófécia szerint: „Ismét prófétálnod kell néked sok népek és nemzetek, és nyelvek és királyok előtt” (Jel 10:11). A nagy csalódás ezrekre zsugorította le létszámukat. Biblia-kutató konferenciákat szerveztek azonban, melyeken tudatosult tagjaik előtt, hogy a 2300 éves prófécia lejárta a mennyei ítélet kezdete, s ezzel együtt egy láthatóan kiformálódó földi egyház, amely – mint egykor Keresztelő János az első eljövetel előtt – útkészítő kell hogy legyen Jézus Krisztus második eljövetele előtt. A hetedik levél után nem következik újabb levél. Laodicea a végidők egyháza, a hozzá intézett levél annak minősítése. „Laodicea” egyébként lefordítható: „az ítélet népe”, „megítélt nép” – mindkettőt egyaránt jelenti.
A szárdiszi levélhez hasonlóan ebben sincs dicséret, csak megrovás. Jézus Krisztus így mutatkozik be: „Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének fejedelme” (3:14). Az evolucionizmust elfogadó és hirdető világban – melynek szociál-darwinizmusa a hívők életébe is behatolt – szükségesnek látja emlékeztetni követőit, hogy „Őáltala és Őbenne teremtetett minden”, „Nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Kol 1:16; Ján 1:3), Jézus, a Szentháromság teremtő Istene mindenkit újjá tud teremteni, a hazugot és önmagának hazudót, a becsapót és önbecsapót egyaránt. Szükség van erre a bemutatkozásra, mert Laodicea népe a legsúlyosabb lelki betegségben, az önámításban él. Többet tud Isten szándékairól, mint más egyházak tagjai, akik kereszténynek vallják magukat, s ez a többletismeret magabízóvá teszi. Van elméleti istenismerete, de nincs gyakorlati istenfélelme. Büszkesége azonban ellene tesz bizonyságot (Hós 7:10). A büszkeségből minden esetben rossz következmények származnak: elvakultság, követelődzés, szeretetlenség. A végidők gyülekezete ilyen lelkülettel nem töltheti be feladatát, sűrű hályoggal a szemén csak vakokat vezethet a világtalan. Az öncsalásnak ezt az emberileg reménytelenül elveszett állapotát megrendítő egyszerűséggel állítja elénk Jézus: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, ki foglak vetni  téged az én számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok és meggazdagodtam, és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen.” (3:15–17) E szavak megértéséhez tudni kell, hogy az ókori Laodicea városa fölött két folyócska  egyesült: egy hideg és egy meleg vizű patak.

A városon átfolyó víz így jellegzetesen áporodott, langyos volt. Ezt a természeti képet kihasználva adja Jézus Krisztus a lelki jellemzést. A büszke vallásosságnál rosszabb, veszélyesebb és reménytelenebb nincsen. Ennél az ateizmus is jobb, illetve kevésbé rossz („vajha hideg volnál”). Az igazi megoldás természetesen az „első szeretet” visszanyerése, a „hév” állapot lenne. Egy ismert történet szerint, a XIX. század végén Canterbury érseke megkérdezte az akkor leghíresebb angol színészt, miért tódulnak az emberek a színházakba, és miért üresek a templomok. „A válasz rendkívül egyszerű – válaszolta a színész. – Mi, színészek úgy adjuk elő a képzeletbelit, mintha valóság volna, önök, lelkészek pedig úgy beszélnek a valóságról, mintha képzeletbeli lenne.” A keresztény evangelizálásnak az ajkukat szólásra nyitó hívő emberek élete és magatartása az aranyfedezete. Ezért Jézus felajánlásai a hit erősítésére, a jellem megtisztítására és a napi, Szentlélek által folytatott küzdelem elősegítésére vonatkoznak: „Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy, és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága, és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.” (3:18) Laodicea nem egészében elvetett, de megrostálandó nép, akik elfogadták az üzenetet, megtérnek a tékozló fi ú elesettségénél is súlyosabb, a tékozló fiú bátyjának állapotából, és kiáradhat rájuk a Szentlélek ereje, a legvégső nagy evangéliumhirdetésben: „Az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek, és akkor jő el a vég.” (Mt 24:14)

PDVD_100
A laodiceai üzenet elfogadása állandó rostálás: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg.” (3:19) Ebben az üzenetében így ismétli meg Jézus a tíz szűzről szóló példázatát (Mt 25:1–13), valamint benne rejlik az utolsó órában jött szőlőmunkások példázata is (Mt 20:1–16). Az idők vége elközelgett. Jézus „az ajtó előtt áll”, minden embernél „zörget”, és – mint eddig mindig is az Isten művében – ki-ki szabad döntésén múlik, hogy milyen ember lesz: az örök életre alkalmas jellem fejlődik ki benne, vagy veszendő lesz, „mint egy utcasár” (Ésa 10:6; Zak 9:3). A búcsúzás szavaiban az az óriási ígéret is rejlik, hogy a végidők igazi Krisztus-követőinél senki sem került közelebb Krisztushoz a történelem során.

Ilyen hatalmas győzelmet ér el ennek az üzenetnek az elfogadásával az egyház, és ezzel a győzelemmel fejeződik be az a világtörténelem, melynek egyik pontján Jézus mondta ki a győzelmi szót: „Elvégeztetett” (Beteljesedett) (Ján 19:30), másik pontján pedig hívő népe jut ugyanerre a győzelemre: „elvégeztetik (beteljesedik) az Istennek titka, amint megmondotta az Ő szolgáinak, a prófétáknak” (Jel 10:7). „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem. Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyámmal az Ő királyiszékében. Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.” (3:20–22) Ezzel ér véget a hetedik levél, egyszersmind a levelek sorozata is, hogy „változzék a szín”, és a hétpecsétes könyvről szóló rész vegye kezdetét, élén a hozzá kulcsot adó bevezető látomással.
Forrás: Reisinger János: Miről szól a Jelenések könyve? (30-49.o.)

2015. június 23., kedd

Dave Hunt A Vatikán árnyékában (22. fejezet)

  Sola Scriptura? (Egyedül a Szentírás?)

Mi módon őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útját, ha nem a te beszédednek megtartása által... az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága.

Zsoltárok 119,9 és 105.

És hogy gyermekségedtől fogva tudod a szent írásokat, melyek téged bölccsé tehetnek az üdvösségre, a Krisztus Jézusban való hit által. 2Timóteus 3,15PDVD_011

A tapasztalatok alapján teljesen nyilvánvaló, hogy a Szentírás, amikor a köznép nyelvén terjedt, sokkal több kárt okozott, mint amennyi hasznot [a tridenti zsinat megállapításának újrafogalmazása]... Döntöttünk azokkal az intézkedésekkel kapcsolatban, amelyeket meg kell tennünk - élve főpapi hatalmunkkal - azért, hogy orvosoljuk, illetve elejét vegyük ennek a pestisként terjedő jelenségnek... a hitnek ehhez hasonló beszennyezése rendkívül káros és veszélyes a lelkekre nézve.

VII. Piusz pápa 1816-os, Lengyelország érsekéhez intézett pápai körlevelének részlete Ha börtönbe vetnek... könnyebb lesz az Alpok szikláit elmozdítani, mint engem rávenni arra, hogy bármilyen keveset is eltávolodjak Jézus Krisztus beszédétől.  Ulrich Zwingli, 1522 augusztus 13.2

Az a jól ismert mondás, hogy a hatalom korrupttá teszi az embert, illetve hogy az abszolút hatalom abszolút korrupttá, pontosan annyira igaz a vallás, mint a politika terén. Az abszolu­tizmus akkor éri el tetőpontját, amikor azt állítja, hogy Isten nevében cselekszik. A II. vatikáni zsinat kijelenti, hogy „az akarati és értelmi engedelmességet különösképp meg kell adni a római püspök hivatalos tanítói tisztének még akkor is, ha nem ex cathedra beszél"3. Egy kato­likusban fel sem merülhet az, hogy közvetlenül Istennek és az ő Igéjé­nek engedelmeskedjen, ehelyett teljes engedelmességet kell tanúsíta­nia egyháza iránt, amelyik Isten nevében cselekszik, és így az egyén és Isten közé furakszik.

A hatalmi korrupció csúcsa az, amikor a katolicizmus bátran állít­ja, hogy az egyháztagok nem értik a Bibliát, így azt el kell fogadniuk az egyház szerinti értelmezésben: „kizárólag az egyház eleven tanítóhiva­talára van bízva az a feladat, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét".4 Ezzel az ediktummal Isten Igéje, az igazság és a szabadság egyetlen letéteményese, alárendeltjévé lett az egyháznak, és a misztérium ködébe burkolózott. Az odaszánt katoliku­sok így a klérusnak kiszolgáltatottak maradnak, és ez a klérus, ahogy már láttuk, rendkívül korrupt.

Elfogadás vakon

A reformátorok - hogy elejét vegyék a romboló hatású leigázásnak - az embereket arra buzdították, hogy mint legfelsőbb tekintélynek, Is­ten Igéjének engedelmeskedjenek, és ne az egyháznak vagy az élén ál­ló pápának. A legalapvetőbb kérdés, ami a reformációt lángra lobban­totta (és ami még a mai napig is kulcsfontosságú), az volt, hogy to­vábbra is vakon kell-e engedelmeskedni a római dogmáknak, még ak­kor is, ha azok ellentétesek a Bibliával, vagy egyedül Isten Igéjét vég­ső tekintélyként kell alapul venni. A Menno Simon életrajzát megörö­kítő író leírja, hogy milyen konfliktussal kellett szembenéznie a refor­mátornak:

Az igazi probléma akkor kezdődött, amikor Menno, miután felnyi­totta Bibliája kemény fedelét, azt a felfedezést merte tenni, hogy az egyház miséről szóló hagyományos tanításai közül egyet sem talál ben­ne. Ekkor érte el a bensőjében zajló konfliktus a tetőpontját; el kellett döntenie, hogy életében mit tekint legfőbb tekintélynek: az egyházat vagy Isten Igéjét.5

A reformátorok úgy döntöttek, hogy az Igét választják, és jelszavuk az lett: Sola Scriptura! A püspökök elutasították ezt az igazságot a tri­denti zsinaton, ugyanis nem voltak hajlandóak alávetni magukat a rangban alattuk álló embereknek. Még azt is veszélyesnek tartották, hogy valakinek az otthonában anyanyelven legyen meg a Biblia, ugyanis Róma még a mai napig is azt vallja, hogy kárt okozhat, ha va­laki azt szó szerint veszi. Szerintük csak a különleges képzésben része­sülő elit értheti meg a Szentírást. Aki a Bibliát helyesen akarja interpretálni... annak szellemben vissza kell mennie a távoli évszázadokba... a történelem, régészet és más tudományágak segítségével, pontosan meg kell határoznia a régi kor írójának írásmódját.6

A tridenti zsinaton kimondott vélekedés, miszerint egy katolikus hívő számára egyháza, és nem a Biblia, a legfelsőbb tekintély, még ma is életben van. Kizárólag a római főpapi intézetben képzett, „teológiai diplomával rendelkező, hat vagy hét nyelven (beleértve az arám, gö­rög és a héber nyelveket...) beszélő tudósok képesek értelmezni a Bib­liát. A Biblia tanítására pedig akkor válnak alkalmassá, ha arra a ka­tolikus egyház megadja az engedélyt".7 Laikus nem rendelkezhet ezzel a minősítéssel. A II. vatikáni zsinat dokumentumában a következő áll: Az egyházi elöljáróknak, „akik az apostoli tanítás letéteményesei", kötelességük, hogy a rájuk bízott híveket alkalmas módon oktassák a szentkönyveknek, főleg az újszövetségnek és elsősorban az evangéliu­moknak helyes használatára. Legyenek tehát a szent szövegek lefor­dítva és ellátva a szükséges és valóban kielégítő magyarázatokkal, hogy az egyház tagjai biztonságosan és hasznosan foglalkozzanak a szentírással, és szelleme eltöltse szívüket.

És mit mond a Biblia?

Isten az egész emberiségnek adta a Bibliát, és nem egy szűk elitre bíz­ta, hogy majd ők adják tovább. Ez ösvényük világossága mindazoknak, akik figyelnek rá (Zsoltárok 119,10). Már Mózesnél olvashatjuk, hogy az ember nem csak kenyérrel él, hanem minden Igével, amely Isten szájából származik (5Mózes 8,3) Ennek egyetlen szava sem olyan, hogy csak egy elit réteg értelmezheti. Az 1. Zsoltár arról beszél, hogy áldott az, aki Isten Igéjén gondolkodik éjjel és nappal, ez pedig azt jelenti, hogy férfiak és nők egyaránt értelmezhetik a Szentírást. Nincs szó ar­ról sem, hogy ez csak egy magasan képzett csoport privilégiuma lenne.

Ha Pál apostol leveleit olvassuk, az a benyomásunk támad, hogy már eleve úgy íródtak, hogy megértse mindaz, akinek szólnak. Nem egy püspököt, vagy vezetőknek egy választott csoportját szólítják meg, hanem pl. a korinthusi, efézusi keresztényeket mind. Minden keresz­tény, akiben a Szent Szellem lakik, képes megérteni a Szentírást, mi­vel ugyanaz a Szent Szellem ihlette „Isten szent embereit" is (2.Péter 1,21).

Még egy fiataltól is elvárja Isten, hogy megtartsa az O beszédét (Zsoltárok 119,9). Itt sem esik szó arról, hogy azt egy rabbinak kelle­ne elmagyarázni. Jézus később megerősítette, amit Mózes mondott, vagyis hogy az embernek Isten Igéjével kell táplálkoznia (5Mózes 8,3; Máté 4,4). Jób például Isten szájának beszédeit „többre becsülte, mint élete táplálékát"

(Jób 23,12). Ő sem említi, hogy egy kiváltságos réteg­hez járt volna rendszeresen a helyes magyarázatért!

Az egyházban bízz, és ne a Bibliában?PDVD_102

A pápa 1993. augusztus 15-i, egy vietnami közösség képviselőihez in­tézett beszédében, Denverben a következőket mondta: „Az a kihívás áll Önök előtt, hogy katolikus identitásukat tisztán és elevenen megőrizzék..."9. Ritkán - vagy talán soha sem - hallani, hogy katolikus vezetők arra buzdítanák a nyájat, hogy egyszerűen csak Jézus Krisztus­hoz vagy Isten Igéjéhez maradjanak hűségesek, ehelyett inkább azt hangoztatják, hogy mindennél fontosabb az egyház iránti elkötelezett­ség. Az 1993-as, erkölcsről szóló értekezésében, a Veritatis Splendor- ban, II. János Pál kitér az igazság kérdésére is, és azt állítja, hogy azt Jé­zus Krisztus tanítja, és az egyház közvetíti. Egy katolikus hívő nem is­merheti meg Isten igazságát azáltal, hogy olvassa Isten Igéjét, hanem ehhez az egyház közvetítésére van szüksége. Csak ezzel a romlott és minden bibliai alapot nélkülöző tanítással tudja magához láncolni Róma vak követőit.

Az ortodoxia őrszeme, Ratzinger bíboros kiváló példája annak, ho­gyan tudja valaki ennyire vakon követni a katolicizmust. Elmondása szerint egy teológiai professzor, aki elismerte, hogy Szűz Mária testben való mennybemenetelének dogmája - amit XII. Piusz pápa 1950-ben tett hivatalos tanítássá a katolikus egyházban - minden bibliai alapot nélkülöz, mégis úgy döntött, hogy elfogadja, mondván, „az egyház böl­csebb, mint én". Szomorú, de ezzel azt ismerte el, hogy az egyház ma­gasabb tekintély, mint maga Isten Igéje, illetve, hogy bizonyos esetek­ben az egyház ellentmondhat annak.

Ratzingerben ugyanez a fenntartás nélküli lángolás él a katoliciz­mus iránt, és büszkén vallja magáról, hogy a „a katolikus hitet követi, és nem saját véleményét".10 „Hitét" nem azzal védelmezi, hogy meg van győződve arról, hogy amit a katolikus szemináriumokon, egyete­meken és szószékeken tanítanak, megegyezik Isten Igéjével, hanem az­zal érvel, hogy mindaz megfelel a pápák, zsinatok és az egyházatyák ál­tal tanított katolikus tradíciónak - azaz túlnyomó részben nem másra, mint hamis dekrétumokra, iratokra épül. A II. vatikáni zsinatról szóló dokumentum kimondja, hogy a Szentírást és a hagyományt „egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni".11 A Vati­kán állam nemrégiben kiadta A Katolikus Egyház katekizmusa (Catechism of the Catholic Church) c. munkát, melyben a következő szerepel: Ennek következtében nem csak a szentírásból meríti az egyház az összes kinyilatkoztatott dolgokra vonatkozó bizonyosságát [hanem a szenthagyományból és a tanítóhivataltól is]...12

Egyház az igazság útjában

Jézus azt mondta: „ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal az én tanítványaim vagytok; és megismeritek az igazságot..." (János 8,31-32). Itt nem szól Jézus arról, hogy az igazságnak más forrása is len­ne, és üzenetét nem csak a 12 apostolhoz intézte, hanem mindazokhoz, akik „hittek Őbenne" (30. vers). Nem állította, hogy az O igazságát rabbiknak kellene tolmácsolniuk, vagy esetleg a római katolikus klérus­nak, amely - mellesleg - akkor még nem is létezett. Isten Igéje még a legfrissebben megtért hívőknek is rendelkezésükre állt; megérthették, hihettek benne, és engedelmeskedhettek annak. Jézus Krisztus akkor ezt várta el az Őt követőktől, és ezt várja el tőlünk ma is.

Róma megakadályozza az embert abban, hogy eljusson az igazsághoz. Egy katolikus hívő nem meríthet közvetlenül Isten Igéjéből, az csak az egyház tolmácsolásában juthat el hozzá. Pedig Jézus azt mondta: „jöjjetek én hozzám... és én megnyugosztlak titeket" (Máté 11,28). Ró­ma senkinek sem engedi meg, hogy egyenesen Jézus Krisztushoz men­jen, önmagát Isten kegyelme közvetítőjének mondja, és azt állítja, hogy nélküle lehetetlen megismerni Isten igazságát, és nem nyerhető el az üdvösség sem. Róma ebben a kérdésben hajthatatlan. Ha nem így lenne, teljesen elveszítené az emberek fölötti uralmát, hisz azok jól boldogulnának nála nélkül is.

Adott volna Isten tökéletes, tévedhetetlen Igét, hogy azután ne en­gedje meg egy szűk kisebbség kivételével senkinek, hogy megértse azt? Azt követelné embermillióktól, hogy vakon elfogadják Beszéde értel­mezését egy elenyésző kisebbség tolmácsolásában? Ha a Szent Szellem megfeddi a világot „bűn, igazság és ítélet tekintetében" (angolban: meg- győzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről - a ford.) (János 16,18), akkor minden bizonnyal tanítani is tudja azokat, akikben ben­ne lakik. János apostol azt mondja a keresztényeknek, hogy „nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket, hanem amint az a ke­net megtanít titeket mindenre" (l.János 2,27).

Ha minden keresztényt „Isten Szelleme vezérel" (Róma 8,14), ak­kor azok biztos, hogy képesek megérteni a Szent Szellem által ihletett Szentírást. A keresztények „az Istentől való Szellemet" kapták, hogy „megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nékünk" (l.Korintus 2,12). Nem említi az Ige, hogy a klérus egy csoportja hivatott arra, hogy mások számára értelmezze az írásokat. De miért is kellene ennek így lenni? Minden keresztényben „Krisztus értelme van" (16. vers). Róma nem meri elismerni ezt az igazságot, ugyanis akkor az uralma alatt lévők kicsúsznának kezéből.

Róma még mindig Isten Igéjén kívül keresi az Igazságot. Nézzük csak meg egy kicsit az Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetemet (az Angelicumot) Rómában. II. János Pál pápa is az egyetem egyik hallga­tója volt. A mintegy 135 országból jövő 1200 hallgató az „igazságot" teológiai és filozófiai művek több ezer kötetében kutatja, illetve saját „életfilozófiájára" alapozza.13 Ellentétben Jézus szavaival, vagyis, hogy az Ö Beszédének való engedelmesség által ismerjük meg az igazságot, a katolikus hittudósok nagyon bonyolult módon keresik az igazságot. Pedig az igazság keresésének csak egyetlen helyes útja létezik.

Halálos szellemi kötelék

Béreában Pál apostol tanítását a Bibliával vetették össze, és nem egy bi­zonyos réteg vagy embercsoport ítéletének rendelték alá (Apostolok cselekedetei 17,11). Akkor ez volt a gyakorlat, és még ma is az egyén személyes felelőssége, hogy megismerje Isten Igéjét. Ez az alapja annak is, hogy helyesen alkosson ítéletet a szellemi vezetőkről, ugyanis ez áll a Bibliában. A római katolikusoknak (ahogy a mormonoknak, Jehova tanúinak vagy sok más kultusznak) azonban el kell fogadniuk, és nem szabad felülbírálniuk egyházuk tanítását. A Könyvek Könyve, ami éle­tet, világosságot és szabadságot hoz az egyes ember és a nemzet életé­be, szellemi értelemben elérhetetlen távolságban lóg láncra fűzve, pon­tosan úgy, ahogy ez valamikor a szó szoros értelmében is így volt. Az emberek efféle távol tartása Isten Igéjétől természetesen teljes mérték­ben összhangban áll a katolicizmusnak azzal a törekvésével, hogy teljes elnyomás alatt tartsa a lelkiismereti, vallás- és sajtószabadságot.PDVD_097

Az egyik ok, amiért a spanyol inkvizíció máglyára küldött embere­ket, az volt, hogy olvasták és terjesztették a Bibliát. Nem furcsa biblia­csempészésről beszélni, ha egy kommunista vagy egy muzulmán or­szágról van szó, mint pl. Kína vagy Irán, de szinte hihetetlen, hogy olyan országokba, mint Spanyolország, amely „keresztény ország"-nak mondja magát, a Bibliát csak csempészéssel lehetett bejuttatni, és ha­lálbüntetés járt érte. Mégis, az eretnekek egyik nyilvános elégetésén, 1560. december 22-én Julián Hernandezt a következő okok miatt ítél­ték el és égették meg máglyán: ...nagy erőfeszítést tett annak érdekében, hogy Spanyolországba tiltott könyveket hozzon [Bibliákat és Újszövetséget] olyan távoli or­szágokból [Németországból], ahol az istenteleneknek [a protestán­sok] védelmet nyújtanak... Szilárdan kitart meggyőződése mellett, va­gyis hogy Isten az Igén keresztül ugyanúgy képes szólni a közemberhez, mint egy paphoz.14

Az a hit tehát, hogy Isten képes szólni az Ő igazságán keresztül az egyszerű hívőkhöz, halálbüntetésre volt méltó. Jóllehet ma már nem tiltják annyira nyíltan a Bibliát, mint régen, Róma e tekintetben sem­mit sem változott. Ha ma is tiltaná, nagyon rossz taktikát választana, ugyanis minden valószínűség szerint szándékával ellentétes reakciót váltana ki. Van egy jobb módszer is: legyen csak a Biblia az emberek kezében, még bátorítani is lehet őket, hogy olvassák, viszont tegyünk meg mindent, hogy ne jusson el a szívükig - tanítsuk azt, hogy annak értelmezése csak az egyház kiváltsága.

Ezzel egy időben a Szentírásba vetett bizalmat Róma igyekszik azzal aláaknázni, hogy azt állítja, a Biblia nem tekinthető megbízhatónak tudományos és történelmi szempontból. A katolicizmus csakis szimbo­likus értelemben értelmezi pl. a Jónás könyvét, mint olyat, amely az „üdvösség egyetemességét" közvetíti, és tagadja, hogy egy valóságos személyt, Jónás prófétát lenyelt volna egy valóságos hal.15 Ehhez ha­sonlóan Mózes I. könyvét, a Teremtést is szimbolikusan értelmezik, és nem fogadják el, hogy az hiteles beszámolót nyújt a világ és az ember teremtéséről - nyitva hagyva ezzel az ajtót az evolúció elmélete előtt. Még az elragadtatást is csak jelképesen értelmezik, és nem hiszik, hogy a keresztények valóban elragadtatnak majd a mennybe. Ezt a katoli­kusok megtévesztésnek minősítik.16 1964-ben például úgy nyilatkoz­tak, hogy a fundamentalisták szó szerinti bibliaértelmezése „valósággal egyfajta szellemi öngyilkosságra szólítja fel az embereket".17

A katolikus egyháztól származik a Biblia?

Gyakran hangzik el olyan magyarázat, hogy azért értelmezheti kizáró­lag az egyház a Bibliát, mert azt az egyház adta az embereknek. Ez per­sze pontosan olyan, mintha azt mondanánk: Pál írta meg a leveleit, ezért csak ő tudja értelmezni azokat. Egyébként nem az egyház adta a Bibliát az embereknek, különösen nem az Ószövetséget, ugyanis egy­ház egyáltalán nem létezett még abban az időben, amikor az Ószövet­séget olvasni kezdték. Ha viszont nem volt szükség a római katolikus egyházra ahhoz, hogy miénk legyen az Ószövetség, akkor nincs rá szükség akkor sem, amikor az Újszövetségről van szó.

Katolikus hitvédők kedvenc kérdése: „Honnan lehet azt pontosan tudni, hogy Lukács írta a Lukács evangéliumát, vagy Máté a Máté sze­rinti evangéliumot"? Azt is állítják, hogy a római katolikus hagyomány rendelkezik ezzel az információval. Nincs azonban olyan hagyomány, amely alapján bizonyítani lehetne, hogy ki írta a Zsidókhoz írt- levelet,, a Jób könyvét, Eszter könyvét vagy egyes Zsoltárokat. Egyébként nem is annyira lényeges ez. Csak az számít, hogy a szerzőket a Szent Szellem ihlette. Az olvasónak azáltal lesz belső bizonyossága, hogy ugyanaz a Szellem lakozik benne, mint aki a Szentírást ihlette. A katolicizmus­nak az az állítása, hogy az Újszövetség az egyházi zsinatok döntése jó­voltából áll az egyház rendelkezésére, teljesen valótlan. A korai zsina­tok nem rendelkeztek a hitelesség kérdéséről, viszont ezeken a zsina­tokon már hangzottak el idézetek az Újszövetségből. Nyilvánvaló te­hát, hogy azokat az egyházi jogszabály zsinatokon kimondott meghatáro­zása nélkül már azelőtt egyhangúan elfogadtak. Az i. sz. 266-os antiókhiai zsinaton például a samosatai Pál doktrínáját „az egyházi törvénytől idegennek" nevezték, A 325-ös niceai zsinat utal „az egy­házi törvényre", majd a 363-as laodiceai zsinat felhívja a figyelmet ar­ra, hogy „az egyházban az Ószövetségből és az Újszövetségből csak a kanonizált, azaz hitelesnek elismert könyveket olvassák". Egyik zsinat sem tartotta szükségesnek azonban a kanonizált könyvek felsorolását, vagyis ez azt jelenti, hogy azokat már a Szent Szellemmel betöltekezett keresztények jól ismerték, és elfogadták.

A III. karthágói zsinat (i. sz. 397) volt az első, amelyen a szentírási kánonnal kapcsolatos döntés született.18 Ez az időpont meglehetősen késeinek tekinthető, ha azt állítjuk, hogy csak ekkortól kezdve hasz­nálták a keresztények az Ószövetség könyveit. Róma állítása tehát alaptalan. Történelmi bizonyítékok is vannak arra vonatkozóan, hogy az újtestamentumi könyveket a keresztények már ismerték, elfogad­ták, illetve széles körben használták már legalább 300 évvel a karthá­gói zsinat előtt. W. H. C. Frend történész így ír ezzel kapcsolatban:

Az evangéliumokat és a leveleket olvasták Ázsiában, Szíriában, Alexandriában (kevés bizonyíték arra is van, hogy Rómában is), és a keresztény zsinagógákban i. sz. 100 körül már beszéltek is ezekről. Polükarposz rövid levelében megdöbbentően sok szó szerinti, illetve tartalmi idézet van az Újszövetségből. Idéz Máté, Lukács és János evangéliumából, az Apostolok Cselekedeteiből, a Galata-, Tesszalonika-, Korintus-, Efézus-, Filippi-, Kolossé-, Róma-levelekből, de hasz­nálja Péter első, illetve János első és második levelét is...A keresztény Szentírást olyan gyakran és olyan nagy természetes­séggel idézték, hogy bátran állíthatjuk, már régóta használták őket.19

Nem állítható az sem, hogy rabbinikus testület döntött volna az ószövetségi kánon kérdésében [azaz, hogy mely könyvek tartozzanak az Ószövetség könyvei közé]. Izrael elfogadta a törvényt, és írott for­mában mindenkinek rendelkezésére állt. Dániel például a babiloni fogságban Jeremiást olvasta, és mint a Szentírás egy részét tanulmá­nyozta (Dániel 9,2). Teljesen egyértelmű, hogy az Ószövetséget már Jézus Krisztus előtt, sőt jóval Őelőtte ismerték, hiszen Isten minden zsidótól azt kérte, hogy azon gondolkozzon éjjel és nappal.

Isten Igéje közvetlenül szól mindenkihez

Az Ószövetség idején minden embernek ismernie kellett Isten Igéjét, és nem rabbinikus értelmezésben, hanem mindenki maga értelmezte azt. Az, hogy a Szentírás mindenki számára hozzáférhető volt, kiderül abból is, amit Jézus Krisztus mondott a két tanítványnak az Emmausba vezető úton: „Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhívésére, amiket a próféták szóltak..." (Lukács 24,25). Nem feddte volna meg és nem tartotta volna felelősnek őket azért, hogy nem ismerték a prófé­ciákat, ha az ószövetségi írásoknak nem mindegyike állt volna rendel­kezésükre, vagy nem lettek volna ismertek vagy érthetőek egy egysze­rű zsidó ember számára. Ezután elmagyarázta nekik „minden írásokban" (amelyek minden bizonnyal jól ismertek voltak), „amik őfelőle meg­írattak" (Lukács 24,25-27). Ugyanígy rendelkezésükre állt a teljes írás a távoli Béreában, Görögország északi részén, és az ottani keresztények „naponként tudakozták az írásokat" (Apostolok cselekedetei 17,11).

Hasonló bizonyítékként hozható fel az is, hogy Timóteus már gyer­mekkora óta ismerte a szent írásokat (2Timóteus 3,15), illetve, hogy hozzá sem a rabbik tolmácsolásában jutott el, hanem a nagyanyja, il­letve az édesanyja tanította, akik maguk is mindketten a hit asszonyai voltak (2Timóteus 1,5). Azt hiszem, a fentiek alapján teljesen egyér­telmű, hogy az Ószövetség korában senkinek sem volt szüksége arra, hogy számára az embereknek egy kiválasztott csoportja adja a Szent­írás hivatalos értelmezését. Ez a korai egyház idején sem fordult elő, és ma sem kellene, hogy így legyen.

A Biblia egyszerű szavai - ha megfosztjuk őket a római értelmezés­től - meghazudtolják a római katolikus egyház hierarchikus rendszerét és klérusának zsarnokoskodását. Akvila és Priscilla egyszerű férj és fe­leség, akik naponként sátorkészítéssel foglalkoztak (Apostolok csele­kedetei 18,3). Házuknál mégis gyülekezet volt (lKorintus 16,19), és ők Isten Igéjének kiváló tanítói voltak, akik még az „ékesen szóló"

Apollóst is oktatták Isten dolgaira (Apostolok cselekedetei 18,26). Pál úgy nevezte őket, mint akik „munkatársaim Jézus Krisztusban" (Róma 16,3). Soha nem vettek részt teológiai szemináriumokon, nem tartoz­tak az egyház kiváltságos rétegeihez (amelyek akkor nem is léteztek), viszont ismerték Istent és az O Igéjét a bennük lakozó Szent Szellem által. Ma is így kellene ennek lennie minden keresztény esetében. Pál apostol szerint a keresztények megítélhetik, hogy aki szól, Isten igazsá­gát szólja-e. Pál maga is alávetette írásait ennek a kritériumnak, és buz­dította olvasóit, hogy ítéljék meg a bennük lakozó Szent Szellem által, hogy levelei Istentől valók-e: „ha valaki azt hiszi, hogy ő próféta vagy szellemi ajándék részese, vegye eszébe, hogy amiket néktek írok, az Úr rendeletei azok" (l.Korintus 14,37). Ugyancsak a hívőkben lakozó Szent Szellem volt az, aki a korai egyház idején bizonyságot tett amel­lett, hogy mely könyvek voltak a kanonikus könyvek. Pontosan így is­merik el ma is a keresztények a Bibliát Isten által ihletett Beszédnek.

A szomorú következményekPDVD_045

Sajnos, egy átlagos katolikusnak azt tanítják, hogy az egyház kiváltsá­gos rétegétől várja azt a vezetést és irányítást, amelyet a Szent Szellem akar minden hívőnek közvetlenül megadni. Azt állítani, hogy a Szent Szellem tud szólni az egyénhez a Biblián keresztül, Róma számára egyenlő a kiátkozással. Kari Keating, vezető katolikus apologéta a kö­vetkezőket írja:

Egy katolikus hívő azért hisz az inspirációban, mert - hogy nyersen fogalmazzak - az egyház ezt az utasítást adja neki. Ennek az egyház­nak pedig megvan az a tekintélye, hogy értelmezze az ihletett szöve­geket, A fundamentalisták nem rendelkeznek ezzel a tekintéllyel, csak önmaguk értelmezik a szövegrészeket.20

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a „fundamentalisták" a Szent Szellem vezetésére néznek. A katolicizmus sem vonja kétségbe a Szent Szellem vezetését, viszont azt állítja, hogy csak egy kiváltságos réteget képes a Szent Szellem úgy vezetni, hogy azok képesek legyenek a Biblia értelmezésére. A Biblia azonban azt mondja, hogy aki Jézus Krisztus valóságos követője, abban a Szent Szellem benne lakik, felru­házza erővel, és vezeti. E nélkül egyébként nem is lehet valaki igazi ke­resztény: Akiben pedig nincs a Krisztus Szelleme, az nem az Övé... Mert akiket Isten Szelleme vezérel, azok Istennek fiai... Ez a Szellem bizony­ságot tesz a mi szellemünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk... (Róma 8. rész 9., 14. és 16. vers). Nekünk azonban az Isten kijelentette az ő Szelleme által [Isten dolgait]: mert a Szellem mindeneket vizsgál, még az Istennek mélysé­geit is... az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Szel­leme. Mi pedig nem e világnak szellemét vettük, hanem az Istenből va­ló Szellemet; hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott né­künk. Ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi böl­csesség tanít, hanem amelyekre a Szent Szellem tanít... (l.Korintus 2,10-13).

Egy buzgó katolikus - miután meggyőzték arról, hogy saját maga úgysem képes megérteni a Bibliát - teljesen kiszolgáltatott marad egy­házának, és nem tehet mást, minthogy elhiszi, amit az tanít. A katoli­kus katekizmus (Convert's Catechism of Catholic Doctrine) kijelenti:

Isten beszédéről mindent [csakis] a katolikus egyházon keresztül lehet megtudni.Amikor pedig valaki engedelmeskedik ennek az isteni tekintély­nek [amely az egyháznak adatott], akkor kész arra, hogy elfogadja az isteni egyháznak a hitről, erkölcsről és a kegyelemről való bármely tanítását.21

Újra előttünk van a mindenkori alapelv: „Az ajtóban még gondol­kodhatsz, de bent hidd el, bármit is mond az egyház, a guru vagy a pró­féta". Ez az elv azonban igazán csak azoknak nyeri el a tetszését, akik azt hiszik, hogy ha egy tévedhetetlen tekintélynek rendelik alá értel­müket, elzárkózhatnak Isten előtt az erkölcsi felelősségvállalás elől. Mások azért félnek önmaguk is gondolkodni, mert ezáltal kirekesztőd­nének az egyházból, és akkor „nem lenne üdvösségük".22 így aztán Is­ten beszédét, amely mindenkihez egyénileg képes szólni, egyházuk tartja távol a katolikus hívektől.

Az előzőekben bizonyított történelmi tények alapján nyilvánvaló, hogy az újszövetségi kánon - csakúgy, mint az ószövetségi a hívők által ismert és elfogadott volt. Újabb bizonyíték erre Péter bizonyság­tétele: ...amiképpen a mi szeretett atyánkfia, Pál is írt néktek a neki adott bölcsesség szerint; szinte minden levelében is, amikor ezekről beszél azokban; amelyekben vannak némely nehezen érthető dolgok, amiket a tudatlanok és állhatatlanok elcsűrnek-csavarnak, mint egyéb írásokat is, a magok vesztére (2Péter 3,15-16).

Péter itt elismeri, hogy Pál írása a Szentírás része. Az akkori hívők is mind ugyanezt tették. Az „egyéb írások" akkorra már felölelték vol­na az Újszövetség legnagyobb részét. Sőt, ezek a könyvek már olyannyira hozzáférhetők és jól ismertek voltak - i. sz. kb. 66-ban -, hogy Péter még csak azt sem tartotta szükségesnek, hogy megnevezze azo­kat. A keresztények tudták, hogy mely írásokat ihlette Isten, úgy, ahogy egy bennszülött is tudja, hogy az evangélium üzenete igaz; a Szent Szellem meggyőző ereje által.

Tragikus, hogy a katolicizmus nemcsak azt tanítja, hogy a Bibliát ki­zárólag az egyházi felsőbb réteg értelmezheti, hanem azt is, hogy senki sem hihet abban anélkül, hogy az egyház nem bizonyítaná hitelességét. Keating még azt is állítja, hogy az evangéliumnak e nélkül az egyházi jóváhagyás nélkül, önmagában, nincs semmi ereje. Szent Ágostont idézi: „Nem hinnék az evangéliumban, ha a katolikus egyház tekinté­lye nem ösztönözne erre".  Ha ez igaz lenne, akkor a III. karthágói zsi­natot (i. sz. 397) megelőzően nem hihettek volna, és nem prédikálhat­ták volna az evangéliumot!

Az evangéliumot azonban kezdettől fogva hirdették. Pál valósággal felforgatta az egész világot vele (Apostolok cselekedetei 17,6). Az el­ső két évszázad során a római birodalom lakóinak mintegy tíz százalé­ka vált Jézus Krisztus követőjévé, akik tanulmányozták, hitték a Szentírást, akik gondolkoztak róla éjjel és nappal, és akiket a Szent Szellem az Ó-, illetve Újszövetség által vezetett, csakúgy, ahogy Jézus igazi követőit ma is. Ha ők akkor tudták, hogy mely könyvek vannak Istentől, és képesek voltak vezetést kapni az Igéből a római katolikus egyház (amely akkor nem is létezett) hitelesítő bélyegzője nélkül, ak­kor ma sem kell azt hinnünk, hogy ez nincs így.

Természetesen azonnal nyilvánvaló, hogy az a nézet, miszerint Isten Igéjét Rómának kell hitelesítenie, teljesen abszurd és mérhetetlenül romboló erejű. Ez valóságos istenkáromlás, és tökéletes tagadása an­nak, hogy az evangéliumnak önmagában is van ereje arra, hogy embe­reket mentsen meg a kárhozattól, illetve annak, hogy a Szent Szellem tudja .használni a Bibliát, ha közvetlenül szól a halló szívekhez. Az előbbi nézet azt jelenti, hogy bizonyítani kell, hogy a római katolikus egyház az egyetlen igaz egyház, hogy tévedhetetlen, hogy a Bibliáról azt mondja, hogy igaz, és ezért a Bibliában és az evangéliumban hinni kell, ugyanis csak akkor hirdethető az evangélium. Micsoda képtelen­ség! Egy katolikus hívő számára azonban nagyon is helyénvaló ez a né­zet, ugyanis azt hiszi, hogy az egyház az üdvösség csatornája. Az ember sorsa az örökkévalóságban nem Jézus Krisztushoz fűződő személyes vi­szonyától függ, akiről az Ige beszél, hanem az egyházhoz való viszonyá­tól, illetve attól, hogy részesülhet-e a szentségekben.

Ezt az elméletet maga a Biblia cáfolja. Jézus Krisztus és a tanítvá­nyok már jóval azelőtt hirdették az evangéliumot, mielőtt bármilyen egyházat is megalapítottak volna. Jézus már földi szolgálata elején, az­előtt, hogy bármit is mondott volna egyháza építéséről, kiküldte a ta­nítványokat, azok pedig „bejárták a falvakat, hirdetvén az evangéliu­mot" (Lukács 9,6). A négy evangéliumban összesen tizenegyszer ol­vashatnunk arról, hogy Jézus és a tanítványok éppen az evangélium hirdetésével foglalatoskodtak; egy olyan evangélium hirdetésével, amely „Istennek hatalma" minden hívő üdvösségére (Róma 1,16). Abban az időben nem létezett római katolikus egyház, hogy igazolja az evangélium hitelességét. Ma sincs nagyobb szükség az evangélium hir­detéséhez Róma jóváhagyására, mint Jézus korában.

Pünkösd napján háromezer ember tért meg, anélkül hogy Péter apostol egyetlen szót is ejtett volna arról, hogy egy tévedhetetlen egy­ház már jóváhagyta előzőleg, amit akkor hirdetett. Pünkösd után sem próbálták a keresztények - akik „eloszolván széjjeljártak, hirdetve az igét" (Apostolok cselekedetei 8,4) - bizonyítani, hogy létezik egy té­vedhetetlen egyház, és az jóváhagyta az evangéliumot. Olvashatunk arról, hogyan prédikált Fülöp Samariában, vagy Pál sok más helyen, ahol emberek tömegei jutottak hitre, azonban az evangéliumot egyet­len egyszer sem támogatta meg az az állítás, hogy Jézus Krisztus meg­alapított egy tévedhetetlen egyházat, illetve, hogy ennek az egyháznak a püspöki kara pecsétjével hitelesítette volna mindazt, amiről szóltak. Ha akkor sem volt szükség a római katolikus egyház jóváhagyására, akkor ma sincs, ugyanis Isten beszéde,„élő és ható... és megítéli a gon­dolatokat és a szívnek indulatait" (Zsidókhoz írt levél 4,12).

A Szentírás önmagában megáll

„Mutass a Bibliában egy verset, amelyik világosan állítja, hogy a Bib­lia önmagában is elegendő, önmagában is megáll!" Ezt a kihívást inté­zik katolikus apologéták sokszor hozzánk. Akár azt is követelhetnék, hogy mutassunk egy olyan verset, amely alapján egyértelműen bizo­nyítható, hogy Isten az Atya, a Fiú és Szent Szellem hármassága. Egyetlen vers sem mondja ki ezt nyíltan, a Szentháromságot mégis bibliai alapon álló ténynek fogadják el katolikusok és protestánsok egyaránt. Olyan verset sem találunk, amelyben az szerepelne, hogy „a Biblia önmagában elegendő és önmagában megáll". Amikor azonban több igeverset megnézünk erről a témáról, akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy a Biblia beszél arról, hogy olvasója számára megbízható és hiteles forrás, és arról is, hogy szellemi érettségre és hatékonyságra vezeti el mindazokat, akik betöltekeztek a Szent Szellemmel, és nyitott szívvel olvassák.

Pál apostol levelében leírja, hogy az írás „a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre" adatott, és maga az Ige formálja az embert, „hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jócselekedetre felkészített" (2Timóteus 3,16-17). Másképpen fogal­mazva, a Biblia tartalmazza azokat a tanításokat, korrekciókat és uta­sításokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy tökéletesek legyünk Jézus Krisztusban.

Katolikus hitvédők gyakran idézik a XIX. századi bíboros, John Henry Newmann állítását, aki azt mondta, hogy „már maga az Ószö­vetség is elég ahhoz, hogy a hit szabályozója legyen", ugyanis Timóteusnak csak az Ószövetség állt rendelkezésére.24 Ez az érvelés azonban számos okból kifolyólag téves.

Mindenekelőtt Timóteusnak igenis több állt rendelkezésére a teljes Szentírásból, mint az Ószövetség. Ez ugyanis Pál hozzá írott második le­vele, vagyis az Ószövetség mellett még legalább Pálnak két levelét is olvashatta. Pál apostol levelében később utal arra, hogy mártírhalált fog szenvedni (2Timóteus 4,6-8), és ebből arra is következtethetünk, hogy ez volt Pál utolsó levele. Timóteusnak tehát megvolt Pál mind­egyik levele. Fontos még az is, hogy mindez i. sz. 66. körül lehetett, va­gyis rendelkezésére állt az első három evangélium, illetve az Újszövet­ség legnagyobb része.

Továbbá, amikor Pál a „teljes írásra" utal, nyilvánvaló, hogy ezen a teljes Bibliát érti, és nem csak azt a részét, amelyik addig az ideig meg­íratott. Gyakran utalnak még más, hasonló kifejezéssel is a Szentírás­ra, de egyetlen esetben sem értelmezik úgy, hogy az a Bibliából csak az addig megírt részekre vonatkozik. Amikor Jézus azt mondta, hogy „a beszéd, amelyet szólottam, az kárhoztatja azt az utolsó napon" (János 12,48), Jézus nem csak arra a beszédre gondolt, amit addig mondott. Hasonlóképpen, amikor Jézus azt mondta, hogy „a te igéd igazság" (Já­nos 17,17), nyilvánvalóan ezen a teljes Igét értette, bár annak egy ré­szét akkor még nem írták meg.

A Zsidókhoz írt levél írója sem csak a Biblia addig megírt részeire gondolt, amikor leírta, hogy „az Istennek beszéde élő és ható, és éle­sebb minden kétélű fegyvernél". Pál sem gondolta, hogy „a teljes írás" csak az addig megírt részeket jelenti. Teljesen egyértelmű, hogy a teljes Szentírásról beszél. Newmann bíborosnak tehát nemcsak hogy egyál­talán nem volt igaza, de állítása rendkívüli naivságról tesz bizonyságot. Katolikus apologéták mégis magabiztosan idézik téves megállapítását, hogy így bizonyítsák a Szentírás elégtelen voltát.

Az az igerész, hogy „tökéletes legyen az isten embere", egyszerűen azt jelenti, hogy Isten Igéje szükséges ahhoz, hogy valakit „tökéletes­sé" (éretté; olyanná, amilyennek Isten szeretné látni) tegyen. Katoli­kus hitvédők más igeversekre utalnak, amelyekben a „tökéletes" szót használja a Biblia, pl. „még egy fogyatkozás van benned: Add el min­denedet, amid van, és oszd el a szegényeknek..." (angolban: Ha töké­letes akarsz lenni, add el mindenedet... - a ford. megj.), majd azzal ér­velnek, hogy ha a Timóteus-levél alapján az Ige önmagában valóban elegendő lenne, akkor az is elég a tökéletességhez, ha valaki mindenét eladja, és odaadja a szegényeknek.

Az érvelés azonban most sem valami meggyőző. Tegyük fel, hogy egy edző előír versenyzőjének egy olyan étrendet, amivel testét töké­letes egészségben tudja megőrizni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a jól összeállított étrend mellett nem lenne szüksége versenyzőjének a gyakorlásra a jó eredmény eléréséhez. Pál azt mondja, hogy a Szent­írásban benne vannak mindazok a tanítások, korrekciók és utasítások, amelyek szükségesek és elegendőek ahhoz, hogy egy hívő olyan legyen, amilyennek Isten szeretné őt látni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a türelem, a hit, az engedelmesség, az adakozás gyakorlása nem lenne szükséges, hiszen ezekről is tanít az Ige. Ez éppen hogy azt bizonyítja, hogy a Biblia nem szorul a hagyományra vagy más forrásra a tanítás, a feddés, a jobbítás és az igazságban való nevelés terén.

Sőt, Pál később azzal folytatja, hogy Isten emberét maga az ige ké­szíti fel „minden jócselekedetre". Viszont soha nem mondja a Biblia, hogy a türelem a szeretet, az adakozás, a tradíció vagy bármi más ön­magában is képes lenné erre. Pál apostol tanítása tehát nyilvánvaló: Sola scriptura, vagyis az Ige önmagában is erővel rendelkezik. Ezt a ta­nítást nem a reformátorok találták ki, ez teljesen egyértelmű a Szent­írás alapján.

A központi kérdés - a választás egyértelműPDVD_054

Amikor Thomas Howard, Elizabeth Elliotnak, a mártírhalált halt misszionárius, Jim Elliot feleségének a bátyja áttért a katolikus hitre, a Gordon College azonnal eltanácsolta a karról. Az indok az volt, hogy az intézet minden karán alá kellett volna írni egy olyan nyilatkozatot, amelyben az állt, hogy az illető hallgató kizárólag a Bibliát fogadja el „tévedhetetlen zsinórmértéknek a hit területén, és annak megfelelően cselekszik", Mivel Howard áttért a katolicizmusra, ezt a nyilatkozatot nem írta alá, és el is ismerte, hogy „a Szentírás kizárólagos tekintélye protestáns elv, és ő, mint katolikus, nem írhatja alá".25

A Sola Scriptura elve továbbra is a reformáció központi kérdése ma­rad. Minden ember döntés előtt áll: az Ige tekintélyének rendeli alá magát, vagy a római katolikus egyház tekintélyének. Egyszerre nem le­het mindkét úton járni, ugyanis mindegyik másfelé vezet.

Az, hogy melyik utat kell választani, teljesen nyilvánvaló. Bármi­lyen földi hatalomnak való behódolás már önmagában ellenkezik a Bibliával. Ezen túl, úgy gondolom, elegendő bizonyítékot szolgáltat­tunk arra vonatkozóan, hogy megmutassuk: a katolikus egyház, élén a pápával, régen eljátszotta már az emberek bizalmát.

A legtragikusabb következménye annak, hogy valaki a római egy­házat tekinti egyedül jogosultnak arra, hogy Isten Igéjét értelmezze, az, hogy katolikusok százmilliói bíznak ugyanebben az egyházban saját üd­vösségük kérdésében. Az üdvösség kérdése a legfontosabb, és ez jelen­leg még szükségszerűen megosztja a katolikusok és a teljes evangéliu­mi keresztények táborát.

Az üdvösség kérdése (Dave Hunt könyvének 23.fejezete)

23

Az üdvösség kérdése

De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, amit néktek hirdettünk, legyen átok...

Galata 1,8

...az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által...; a törvény cselekedeteiből nem igazul meg egy test sem.

Galata 2,16

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van; Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.

Efézus 2,8-9

Ha bárki azt meri állítani, hogy a [római katolikus egyház] szentségei nem szükségesek az üdvösséghez, és hogy az ember csak hit által nyerheti el Istentől a megigazulás kegyelmét, azt ki kell átkozni.

A tridenti zsinat egy dokumentumából: Az egyház kezdetektől fogva jócselekedeteket is ajánlott fel Istennek a bűnösök lelki üdvéért... a szent emberek imái és jócselekedetei által... a bűneit megbánó személy megtisztult és elnyerte az üdvösséget...

Jézus Krisztus lépteit követve, akik Benne hittek, mindig is vitték saját keresztjüket, hogy vezekeljenek saját és mások bűnei miatt..., illetve hogy segítsék testvéreik számára elnyerni az üdvösséget... (A II. vatikáni zsinat Apostoli Konstitúciójából)2

II. vatikáni zsinat tanítása szerint „a szenthagyomány és a szentírás Isten szavának az egyházra bízott egyetlen szent letéteménye".3 Amikor a hagyomány és a Biblia szembekerül egymással, Róma a hagyományt követi. Ezen a téren van a legnagyobb ellentét a katolikusok és a protestánsok között, ez pedig nem más, mint az üdvösség kérdése. Ezt az óriási megosztást, amit 400 éven át mind katolikusok, mind protestánsok elismertek anélkül, hogy bármi­lyen irányban is módosítottak volna saját meggyőződésükön, ma sok evangéliumi keresztény vezető tagadja. Charles Colson például a kö­vetkezőt mondta, amikor arról kérdezték, hogy miért fogadja el a ka­tolikusokat újjászületett kereszténynek: Vannak közöttünk különbségek, az igaz, de az ősi hitvallás és a ke­resztény hit lényegét tekintve mind ugyanazon az oldalon állunk.4

Ez az állítás azonban valótlan. Az lehet, hogy az apostoli hitvallás te­rén még van némi egyetértés, de ebben nincs szó arról, hogy hogyan nyerheti el valaki az üdvösséget. Az üdvösség ugyanis a keresztény hit lé­nyege. Ebben a kérdésben a teljes evangéliumi keresztények és a kato­likusok között olyan hatalmas a nézetkülönbség, mint amekkora kü­lönbség van az örök élet és az örök kárhozat között.

A „megtértek" és a „meg nem tértek"

A Biblia az embereknek két csoportját különbözteti meg: a megtérteket és a meg nem térteket, vagyis azokat, akik elvesznek. Jézus Krisztus is azt mondta, hogy az Ő küldetése az, hogy megmentse az elveszetteket: „Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett." (Lukács 19,10); „...azért jöttem, hogy... megtartsam a vilá­got." (János 12,47). Az Atya azért küldte Jézus Krisztust, hogy „meg­tartassák a világ általa" (János 3,17). Pál apostol is bizonyságot tett ar­ról, hogy „Jézus Krisztus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösö­ket" (l.Timóteus 1,15). Mit jelent az, hogy megmenti a bűnösöket? Mitől kell őket egyáltalán megmenteni? Istennek attól az ítéletétől, amikor bűneik miatt kizárja őket az Ő jelenlétéből: Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta. (János 3,36) ...amikor megjelenik az Űr Jézus az égből az ő hatalmának angya­laival tűznek lángjában, ki bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Is­tent..., akik meg fognak lakolni örök veszedelemmel az Úr ábrázatától és az ő hatalmának dicsőségétől...; hogy kárhoztattassanak mindazok, akik nem hittek az igazságnak... (2.Tesszalonika 1,7-9; 2,12). És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvében, a tűznek ta­vába vetteték (Jelenések 20,15)

A Biblia világosan beszél arról, hogy „a Krisztus meghalt a mi bű­neinkért az írások szerint; és hogy eltemettetett; és hogy feltámadott a harmadik napon az írások szerint" (l.Koríntus 15,3-4). Teljes evan­géliumi keresztények az evangéliumban nem csupán mint hiteles tör­ténelmi dokumentumban hisznek, hanem hiszik azt, hogy az evangé­lium felkínálja számukra bűneik bocsánatát és az örök életet mint Is­ten kegyelmének ajándékát. Pál apostol azt állítja, hogy ez az az evan­gélium, „amely által üdvözültök is" (l.Korintus 15,2). Ennek alapján te­hát egy teljes evangéliumi keresztény tudja, hogy üdvössége van.

Egy ember akkor nyeri el az üdvösséget, amikor hisz az evangélium­ban. Arra a szívből jövő kiáltásra, hogy „Mit kell tennem, hogy üdvö­züljek?" (Apostolok cselekedetei 16,30), Pál apostol a következő vá­laszt adta: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz" (31. vers). Ilyen egyszerű az egész. Abban a pillanatban, hogy valaki hisz Jézus Krisztusban, üdvösséget nyer, és soha nem kárhozik el. „Általment a halálból az életre" (János 5,24), és soha nem esik Isten kárhoztató íté­lete alá. A mennyországban lesz az otthona, a halál nem jelent mást számára, mint azt, hogy „kiköltözni e testből, és elköltözni az Úrhoz" (2Korintus 5,8). A Bibliában ez áll:

Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (János 3,16); Én vagyok az ajtó: ha valaki én rajtam megy be, megtartatik (Já­nos 10,9); Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem: és én örök életet adok nékik; és soha ötökké el nem vesznek János 10,27-28); nekünk, kik megtartatunk (l.Korintus 1,18); tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket (l.Korintus 1,21); amely [az evangélium] által üdvözül­tök is (l.Korintus 15,2); Mert kegyelemből tartattatok meg (Efézus 2,8); Aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (l.Timóteus 2,4); [Is­ten,] aki megtartott minket (2Timóteus 1,9); az ő irgalmasságából tar­tott meg minket (Titus 3,5) stb.

Egy teljes evangéliumi keresztény hiszi, hogy miután elfogadta a számára Jézus Krisztus által felkínált bűnbocsánatot és örök életet, új­jászületett keresztény lett, aki a Szent Szellem által született bele Isten családjába. Biztos abban, hogy mint Isten gyermeke „soha nem veszik el" (János 10,28) és „nem megy a kárhozatra" (János 5,24). Isten cso­dálatos kegyelme miatt van üdvössége, és amiatt, hogy Jézus Krisztus halálával kifizette a váltságot az ő bűneiért. Ezt mondja Isten Igéje: Aki hisz az Isten Fiában, bizonyságtétele van önmagában. Aki nem hisz az Istennek, hazuggá tette őt; mert nem hitt abban a bizony­ságtételben, amellyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról. És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten, és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. Ezeket írtam néktek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, hogy tudjátok meg, hogy örök életetek van, és hogy higgyetek az Isten Fiának nevében, (l.János 5,10-13)

Cél: a bűnösök megmentésePDVD_012

Előfordulhat az, hogy valaki újjászületett keresztény családban nő fel, jár gyülekezetbe, gyermekkorától kezdve ismeri a Bibliát, és ugyanak­kor rájön, hogy még nincs üdvössége. Az, hogy az elménkkel egyetér­tünk mindazzal, amit a Biblia mond, még nem jelenti azt, hogy üdvös­ségünk is van. Mindenkinek saját magának kell elfogadnia Jézus Krisz­tust mint személyes Megváltóját. Hit által nyerhető el az üdvösség: „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által" (Efézus 2,8). így teljesen más minden - „új teremtés" Krisztusban; „a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden". (2Korintus 5,17)

Most már üdvössége van, és az egyetemes egyház tagja. Nem azért, mert csatlakozott a baptista, a református, a metodista, a katolikus vagy bármelyik más egyházhoz, hanem azért, mert Isten Szelleme, a Szentlélek belehelyezte őt Krisztus testébe: „Az Úr pedig minden na­pon szaporítja a gyülekezetet az üdvözülőkkel" (Apostolok cselekede­tei 2,47). „Mert hiszen egy Szellem által mi mindnyájan egy testté ke­reszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök (= pogányok)" (l.Korintus 12,13). Ez tehát az evangélium „jó híre".

Jézus Krisztus meghagyta a tanítványoknak, hogy „elmenvén e szé­les világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek" (Márk 16,15) azért, hogy beteljesedjen Jézus Krisztusnak az a küldetése, hogy a bűnösöket megmentse. A teljes evangéliumi keresztények elsődleges célja az kell, hogy legyen, hogy hirdetik az evangéliumot az elveszet­teknek, hogy azok üdvözülhessenek. Péter apostol azt mondta, hogy „nincsen senki másban üdvösség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk" (Apos­tolok cselekedetei 4,12). Pál apostol legfőbb kívánsága az volt, hogy a zsidók üdvösségre jussanak (Róma 10,1). Ez kell, hogy legyen az újjá­született keresztények kívánsága is az egész emberiségre vonatkozóan.

A katolikusoknak is meg kell térniük, különben elvesznek

Maguk a reformátorok közül is többen katolikus papok voltak, akik rájöttek arra, hogy ha meg nem térnek, elvesznek, ugyanis a katoliciz­mus evangéliuma nem az az evangélium, ami megtartja az embereket. Az embereket nem arra ösztönzik, hogy Jézus Krisztussal mint Megvál­tójukkal legyenek személyes közösségben, hanem ennél sokkal fontosabbnak tartják, hogy a katolikus egyház tagjai legyenek, ami aztán majd egyszer csak betuszkolja őket a mennyek országába, ha betartják itt a földön az egyház által előírt törvényeket. A katolikus tanítás sze­rint az üdvösség nem hit által nyerhető el, hanem a cselekedeteknek és az egyház iránt tanúsított engedelmességnek egy soha véget nem érő folyamata révén.

A reformátorok, mivel hittek a Biblia evangéliumában, tudták, hogy üdvösségük van, és mivel örültek ennek, elkezdték hirdetni a jó hírt, vagyis „Isten kegyelmének evangéliumát" a többi katolikusról is azt remélve, hogy képesek lesznek az egyház belső reformjára. Mind­ezekért azonban kiközösítették, kiátkozták és üldözték őket, sokukat a szó szoros értelmében halálukig,

A tridenti zsinatot hívták össze a reformáció által felvetett kérdé­sek orvoslására. A zsinat elvetette mindazt, amiért a reformátorok ki­álltak, Isten Igéjének tekintélyétől kezdve a hitből való megigazulásig. Elutasították azt a nézetet is, hogy a hívőnek egyben papi szolgálata is van. Végül mintegy 100 átkot mondtak ki azokra, akik elfogadták a reformátorok által vallott nézeteket. Ezeket az átkokat még a mai na­pig sem vonta vissza senki.

Mindezek csak egyszerű történelmi tények. Azóta sem az evangéli­umi keresztények, sem a katolikusok hitbeli meggyőződése nem válto­zott. Különös módon, azokat az evangéliumi keresztényeket, akik a katolicizmus tévedéseire próbálják ráirányítani a figyelmet - mivel sze­retik annyira a katolikus embereket, hogy azt akarják, hogy ők is el­nyerjék az üdvösséget -, azzal vádolják, hogy „ostorozzák a katoliku­sokat". De hogyan kell értelmezni azt a több mint 100, a protestánsok­ra kimondott átkot? Nem lehet, hogy éppen ez az igazi „ostorozás"?

Nagyon elterjedt az az elképzelés, miszerint a II. vatikáni zsinat je­lentős változásokat hozott. Sajnos, a tény azonban az, hogy csak né­hány ponton módosította az előző doktrínákat, ilyen például az, hogy a mise most már anyanyelven zajlik, és nem latinul. Róma lényeges doktrínái közül egyetlen egy sem változott, sőt a II. vatikáni zsinat folytonosan a tridenti és más zsinatokra hivatkozik, és valójában csak megerősíti a régi katolikus tanításokat. Hogy ez még közérthetőbb le­gyen, nézzük meg a II. vatikáni zsinat dokumentumának egy részletét: A II. Vatikáni zsinat... a régi hithez vagy teológiához viszonyítva semmi újat nem tartalmaz, hiszen a zsinaton nem mondtak ki új dog­mát, nem ítéltek el tant vagy személyt, hanem a régit csupán újra fo­galmazták... és elmélyítették.5

Üdvösség - katolikus módra

PDVD_096

Az Ószövetségi szent sátor, ahol az engesztelési szertartásokat végezték.

Természetesen a katolikus egyház is hirdeti az üdvösséget, csak éppen az szöges ellentétben áll a Szentírás tanításával és mindazzal, amiben a teljes evangéliumi keresztények hisznek. Szerintük az üdvösséget úgy lehet elnyerni, hogy valaki tökéletes engedelmességet tanúsít a kato­likus egyház iránt, azt állítva ezzel, hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy Jézus Krisztus meghalt az emberekért a kereszten. Nincs egyetlen olyan katolikus sem, aki azt tudná mondani, hogy ő biztosan üdvözül­ni fog, és hogy tudja, hogy halálakor a mennybe fog kerülni. Ha vala­ki ezt merné állítani, akkor az automatikusan Róma átkát vonná ma­gára: Ha bárki azt állítja, hogy a bűnbocsánat elnyeréséhez szükséges... teljes meggyőződéssel elhinni, hogy... bűnei meg vannak bocsátva, azt a személyt ki kell átkozni.4

A római katolikus egyház rendkívül erősen ragaszkodik ahhoz, hogy Jézus Krisztus áldozata a kereszten nem volt tökéletes és elegen­dő, vagyis nem elég ahhoz, hogy Jézus Krisztusba vetett hite által va­laki üdvözüljön. Kitart amellett, hogy az üdvösség megszerzése a cse­lekedetek és az egyház által meghatározott rituálék és szenvedések vé­get nem érő folyamata, ami tart a földi élet során, és minden valószí­nűség szerint az illetőnek majd a purgatóriumban is kell szenvednie. Ha egy bűneit megbánó bűnös azt állítja, hogy a megigazulás ke­gyelmének elfogadása után a bűnei meg vannak bocsátva, és nincs örök kárhozatra ítélve, és hogy semmilyen büntetést nem kell elszen­vednie sem ezen a világon, sem a purgatóriumban, mielőtt megnyílna előtte a menny kapuja, azt ki kell átkozni.1

A tridenti zsinat a „megigazulás kegyelme" fogalom használatával megerősíti, hogy egy „bűneit megbánó bűnös" „kegyelem" által igazul meg. Ez nagyon biblikusán hangzik, csak éppen nem szabad elfeledkez­nünk arról, hogy a szó ugyanaz lehet, mint amit egy evangéliumi ke­resztény használ, a katolikus jelentés azonban merőben különböző. A tridenti zsinat úgy rendelkezik, hogy egy „bűneit megbánó bűnösnek" - jóllehet megigazult „kegyelem" által - mindenképpen szenvednie kell azért, hogy „megtisztuljon" bűneitől, és ez a szenvedés megvaló­sulhat akár itt a földön, akár a purgatóriumban, bár leggyakrabban mindkét helyen. Ez a dogma tehát tagadja, hogy Jézus Krisztusnak a mi bűneinkért szenvedett halála tökéletesen elegendő. Ez nem más, mint meghamisított evangélium, és erről beszél Pál apostol a Galatabeliekhez írott levél 1. részének 8. versében. A Biblia több ízben kijelenti, hogy az üdvösség nem cselekedetek és nem a törvény cselekedetei által szerezhető meg. Ennek ellenére Róma kitart amellett, hogy üdvösséget csak úgy lehet szerezni, hogy valaki olyan cselekedeteket hajt végre, amelyek összhangban állnak az „új törvénnyel". A II. vatikáni zsinat kijelenti, hogy az „evangélium hirdetése" a püspökök feladata, és célja az, hogy „mindenki elérje az üdvösséget a hit, a keresztség, valamint a parancsolatok teljesítése által"8. A pusztán hit által elnyerhető üdvösség helyett, amiről a Biblia is beszél, a II. vatikáni zsinat azt állítja, hogy „Isten maga ismertette meg emberiséggel azt az utat, amelyen neki szolgálva, Krisztusban üdvözülhet...'".

Megváltás: folyamat vagy egyszeri és tökéletes tény?

PDVD_079 

Az, hogy valaki „Őt szolgálja" és a „parancsolatokat megtartja" azért, hogy üdvözüljön, a katolikusok szerint magában foglalja azt is, hogy él a szentségekkel, elsősorban a keresztség és a mise szentségével. Az üd­vösség hosszú ideig tartó kimunkálása a keresztséggel kezdődik, és egy életen át tart, magában foglalva más szentségeket, jó cselekedeteket és a szenvedést is. Egy katolikus soha nem tudhatja biztosan, hogy hová is vezet mindez, illetve milyen sokáig tart majd.

Reménykedik abban, hogy nem úgy hal meg, hogy életében valami halálos vétket követett el, ami miatt a lelke nem a purgatóriumba, hanem egyenesen a pokol­ba kerül, ahonnan már nincs kiút. A II. vatikáni zsinat dokumentumában ez áll: A liturgia által - legfőképpen pedig az eukarisztia isteni áldozatában - „megvalósul a megváltás műve"10 Isten azt akarja, hogy... a[z apostolok által] meghirdetett üdvössé­get megvalósítsák az egész liturgikus élet központját jelentő áldozat és szentségek útján... A liturgia... az a forrás is, amelyből fakad [az egyház] minden ereje." Isten Igéje szerint a megváltást Jézus Krisztus elvégezte a kereszten, ) és ezért az üdvösség hit által nyerhető el: „Akiben van a mi váltságunk az Ő vére által" (Efézus 1,7; Kolossé 1,14); „az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe [angolban: a szent helyre, a mennybe - a ford.], örök váltságot szerezve" (Zsidókhoz írt levél 9,12). Róma elutasítja Isten Igéjét, és azt állítja, hogy a megváltást újra és újra el kell végezni az egyházi liturgiában. Az, hogy a katolicizmus és Szentírás e tekintetben szöges ellentétben áll egymással, embermilliók számára végzetes lehet.

Isten kegyelmének abban az evangéliumában, amit Jézus Krisztus apostolai a lelkek megmentése érdekében hirdettek, nincs szó semmi­féle liturgiáról, de még ennél is kevesebb említés esik arról, hogy ez a megváltás elvégzésének eszköze, illetve hogy ez az a „kútfő", amelyből „az egyház ereje táplálkozik". Ezek a nézetek csak később alakultak ki és váltak Róma „apostoli hagyományának" részévé, noha ezek közül egyik sem hozható összefüggésbe az apostolokkal.

Olyan keresztény evangéliumi vezetők, akik a katolikusokat újjá­született keresztényeknek fogadják el, gyakran hangoztatják, hogy sokkal több a közös vonás bennük a katolikusokkal, mint a liberális protestánsokkal. Az igaz, hogy egy hívő állhat közelebb politikai vagy erkölcsi téren még akár egy konzervatív ateistához vagy buddhistához is, mint egy liberális protestánshoz, az üdvösségnek azonban nincs sem­mi köze a politikához, az erkölcstanhoz vagy a szociális tevékenységek­hez. Egy katolikus élhet nagyon is erkölcsös életet, vagy lehet rendkí­vül konzervatív is, de amikor az üdvösség kérdéséről van szó, egyháza tanítása szöges ellentétben áll mindazzal, amit a Biblia mond. Egy volt katolikus, akit családja kitagadott, a következőképpen magyarázza, hogy miben bíznak a katolikusok saját üdvösségüket illetően:

Nagyon szomorú vagyok, amikor látom, hogy mit csinál a katoli­kus egyház a családom tagjaival. Anyámat egyenesen a pokolba küldi. Nem látja értelmét annak, hogy Jézust személyesen megismerje, vagy hogy a Bibliát olvassa, mert azt hiszi, hogy amíg ő jó kapcsolatban áll Jézus egyházával, addig minden rendben van. Egyébként mindig eljár vasárnaponként a misére, és ott van min­den kötelező nagy ünnepen a templomban. Rendszeresen gyón és tart bűnbánatot, állandóan irgalmas és jótékony tevékenységeket végez, illetve folyton imádkozik a szentekhez és Máriához a bűnei bocsána­táért.

Csak jócselekedeteit és a szentségek vételét tudja majd felmutat­ni, amikor - elképzelése szerint - a gyöngykapukon lép át, de persze csak azután, hogy eltöltötte a számára kijelölt időt a purgatóriumban, ahol megtisztult maradék bűneitől is. És természetesen magának Pé­ternek adatott a mennyek országának kulcsa, viszont ő ezt a pápának adta tovább. így aztán anyám el is hiszi, hogy jobb kilátásai nem is le­hetnének, már ami üdvösségét illeti.12

Üdvösség - kegyelemből vagy cselekedetek által?

A Pál apostol által prédikált evangéliumban egyetlen szó sem esik ar­ról, hogy a megváltást újra és újra el kell végezni a katolikus szertartá­sok során, ahogyan ezt a II. vatikáni zsinat hangoztatta. A megváltás az Atya és Jézus Krisztus tökéletes munkája, amely egyszer s minden­korra elvégeztetett a kereszten. Az ember semmit sem tehet, amivel ezt befolyásolni tudná. A Filippibeliekhez írt levél 2. részének az a ver­se, hogy „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségete­ket" (Filippi 2,12), nem azt jelenti, hogy nekünk magunknak kell ten­ni valamit saját üdvösségünkért (ez egyébként is egy olyan nézet, amit a Biblia teljesen elítél), hanem ez azt jelenti, hogy amikor már elnyer­tük az üdvösséget, akkor az üdvösség cselekedeteiben kell járnunk: „az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cseleke­detekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk" (Efézus 2,10). Egy bűnös ember (mert eredendően minden ember az) pontosan olyan mértékben képes arra, hogy önmagát megváltsa, mint amennyire egy halott képes magának vérátömlesztést adni. Természet szerint mi mindannyian halottak voltunk a mi vétkeink és bűneink miatt (lásd Efézus 2,1; Kolossé 2,13). A katolicizmus tanítása szerint azonban az ember csak „megsebesíttetett a bűntől'"3, de nem halott mi­atta. így aztán még mindig tehet valamit üdvössége érdekében:

Az ember akkor nyeri el [Isten által adott] méltóságát, amikor tel­jesen megszabadítja önmagát a szenvedélyek fogságából, és arra törek­szik, hogy szabadon válassza a jót, és szorgalom és kitartás által haté­konyan biztosítja magának e cél megvalósításához szükséges eszközö­ket. '«A Biblia azonban azt tanítja, hogy egy bűnös embernek még az „igazsága" is olyan, mint a „megfertéztetett ruha" (angolban: szakadt, tépett - a ford.) Isten szemében (Ésaiás 64,5). Csak azután tudunk jó cselekedeteket véghezvinni, miután már megtértünk, a Szent Szellem ereje által. Nem azért cselekedjük a jót, hogy elnyerjük az üdvösséget, hanem azért, mert szeretjük azt a személyt, aki megváltott bennünket. Ahhoz, hogy valaki üdvözüljön, el kell ismernie, hogy bűnös ember, hogy nem képes az önmegváltásra, és hinnie kell abban, amit Jézus Krisztus érte tett a kereszten, vagyis el kell fogadnia azt a helyettesítő áldozatot, hogy Ő már kifizette bűneiért az árat. A Biblia sok helyen említi, hogy az üdvösség kegyelemből adatott hit által, és nem csele­kedetekből: „az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy megtar­tatunk" (Apostolok cselekedetei 15,11); „kegyelemből tartattatok meg" (Efézus 2,5); „megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden em­bernek" (Titus 2,11).

Üdvösségünk garanciája nem az, hogy mi van rólunk feljegyezve a mennyei naplóban, hanem az, hogy Jézus Krisztus áldozata tökéletes váltságdíj: „Megigazulván ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által" (Róma 3,24). A cselekedetek és egyházi szertartások általi megigazulás katolikus evangéliuma teljesen ellentmond Isten ke­gyelmének, sőt mi több, valóságos visszautasítása annak, hogy Isten az üdvösséget kegyelemből adja, amikor hiszünk abban, amit Jézus Krisz­tus tett. Ezért szükséges Róma szerint az, hogy a cselekedetek és/vagy az ember szenvedése helyettesítse Jézus Krisztus áldozatát.

Az evangélium, amiben hinnünk kell ahhoz, hogy üdvözüljünk, „Isten kegyelmének evangéliuma" (Apostolok cselekedetei 20,24), ugyanis „kegyelemből tartatunk meg". A kegyelem kizárja a cselekede­teket. Pál apostol a következőket mondja: „Hogyha pedig kegyelem­ből, akkor nem cselekedetekből: különben a kegyelem nem volna töb­bé kegyelem. Hogyha pedig cselekedetekből, akkor nem kegyelemből, különben a cselekedet nem volna többé cselekedet" (Róma 11,6). A kegyelem nem szerezhető meg, nem érdemelhető ki, nem vásárolható meg, pontosan azért, mert kegyelem. Az üdvösséget Isten ingyen ke­gyelemből adja azoknak, akik beismerik, hogy meg sem érdemlik, és nem képesek semmi olyat tenni, amivel kiérdemelnék vagy megszerez­hetnék azt.

A II. vatikáni zsinat folyton a cselekedetek által való megigazulást hangsúlyozza. Egy aktív katolikus állandóan üdvössége megszerzésén fáradozik. Vannak papok és apácák, akik még ma is követ tesznek a ci­pőjükbe, durva szövésű inget viselnek, és korbácsolják magukat, hogy kiérdemeljék az üdvösséget. Ha valaki ellátogat egy katolikus ország­ba egy egyházi ünnepen, az láthatja, amint a vezeklő hívek önmagu­kat ostorozzák, láthatja, amint a zarándokok térden csúszva igyekez­nek egy Mária-oltár felé, mások súlyos kereszteket cipelve roskadoz­nak, vagy remélik, hogy megnövelik az üdvösség elnyerésének esélyét azzal, hogy gyertyákat vásárolnak, és elégetik a „Miasszonyunk", vagy valamelyik „szentnek" a szobra előtt. Vannak olyan helyek is, például a Fülöp-szigetek, ahol néhány buzgó hívő még keresztre is feszítteti magát, hogy ezzel legalább részben kifizesse saját, illetve a többi ember üdvösségének árát. Róma nemcsak hogy nem tesz semmit ennek meg­akadályozása érdekében, hanem még bátorítja is az embereket. A cse­lekedetek általi megigazulás annyira központi magva Róma tanításá­nak, és a hívőknek olyan tömegei teszik ezt mindennapos gyakorlattá, hogy ezt le sem lehetne tagadni.

Julián Hernandezt 1560. december 22-én a spanyolországi Sevillá­ban máglyán égették meg, mert Németországból Bibliákat vitt be az országba. Máglyahalálra ítélésének másik oka az volt, hogy hitte: „aki hisz Jézus Krisztusban, és aki egyedül az Ő érdemeiben bízik, az a mennybe jut..."15 . Képzeljük csak el, hogy valaki azért lesz a lángok martaléka, mert hisz Isten kegyelmének evangéliumában! Pedig szá­zezreket mészárolt le Róma emiatt.

Róma evangéliuma Ha valaki egy katolikus hívővel beszélget, nagyon fontos, hogy tisztáz­zon bizonyos fogalmakat. A katolicizmus ugyanis rendkívül sok bibliai kifejezést használ (pl. kegyelem, megváltás, üdvösség stb.), de ezeket általában nem bibliai értelemben. A katolicizmus is azt tanítja, hogy Jézus Krisztus Isten egyszülött Fia, aki egy az Atyával, aki meghalt a bűneinkért, harmadnapon feltámadott és vissza fog jönni a földre, hogy uralkodjon. Ezekhez az igazságokhoz azonban olyan tanokat fűz­tek, amelyek teljesen elferdítik az evangéliumot, Szemet hunyva ezek fölött, sok teljes evangéliumi keresztény úgy gondolja, hogy a katoli­kusok újjászületett keresztények, és ezt a téves nézetüket másoknak is továbbadják.

Vannak katolikus apologéták, például Peter Kreeft is, akik csak fo­kozzák az e téren uralkodó zavart, mivel azt állítják, hogy „a katoliku­sok mind Isten ingyen kegyelméből üdvözülnek, és nem a cselekede­teik által jutnak a mennybe".16 De akkor miért van az, hogy az egész katolicizmus nem más, mint „mennybe jutás cselekedetek által"!? Kreeft természetesen nem tesz említést arról, hogy az „ingyen kegye­lemből való üdvösség" egy katolikus számára azt jelenti, hogy a csecsemőkeresztséggel eltöröltetik az eredendő bűn, vagyis ezután már csak a hívőn múlik, hogy bejut-e a mennyek kapuján jócselekedetei által, vagy azáltal, hogy elég gyakran tart-e bűnbánatot, az eucharisztiában valóságos közössége van-e Jézus Krisztus testével és vérével, elég imát mond-e Máriához és a „szentekhez", és a többi ehhez hasonló cseleke­det által. Mindezen túl, a „kegyelem" egy katolikus hívő számára nem közvetlenül Jézus Krisztustól vagy Istentől adatik, hanem az egyház és a szentségek által, de elsősorban Márián keresztül, akit „mediatrix omnis gratiae"-nek, azaz „minden kegyelem közvetítőjének" is neveznek.

A katolikus egyház régóta azt tanítja, hogy „a kegyelem először az Atyától Jézus Krisztusnak adatik, Jézus Krisztus azt átadja Máriának, és a hívekhez így Márián keresztül jut el. Isten kegyelme, ami gyógyír a hívők sebeire, úgy árad egy hívőre, ahogy a víz a vízvezetékeken keresztül".17 Szent Bernát a következőket mondta:

Minden ajándék, minden erény és minden kegyelem Máriától adatik, és ő annak adja, akinek, amikor és ahogyan ő akarja. Ő drága Miasszonyunk! Mivel te vagy minden kegyelem forrása, és mivel az üdvösség kegyelme csak általad nyerhető el, a mi üdvösségünk telje­sen a te kezedben van.18

Mária szerepe a megváltásban

Mária játssza a főszerepet a megváltásban. Szent Bernát még azt is hozzáteszi, hogy „minden embernek úgy kell Máriára tekintenie, mint üdvössége közvetítőjére...'"9. A következő részlet még inkább rávilágít arra, hogy milyen szerepet is tulajdonítanak Máriának a megváltás­ban.

Szent Bonaventura szerint:

A mennyek kapui meg fognak majd nyílni mindazok előtt, akik Mária védelmében bíznak. Vannak, akik azt mondják, hogy az isteni Anya iránti elkötelezettség „a mennyei Jeruzsálem kapuinak megnyí­lását" jelenti, illetve Máriának gyakran elmondják, hogy „néked adat­tak a mennyek országának kincsei és kulcsai". Ezért aztán jól tesszük, ha szüntelen Szent Ambrus szavaival imádkozunk hozzá: „O Mária, nyisd meg előttünk a paradicsom kapuit, hisz nálad vannak annak kulcsai". A hívek mondják erre, hogy „Te vagy a kapu."

„Ugyanis — mondja a szent -, Márián keresztül jött le Isten a világ­ba, tehát Márián keresztül juthat az ember is a mennybe", „És te, drá­ga Miasszonyunk — mondja Szent Athanasziosz —, teljes vagy kegye­lemmel, hogy te lehess a mi üdvösségünk útja, és egyedül rajtad ke­resztül lehetséges a mennybe jutnunk..." Boldogok azok, akik ismernek téged, Istennek Anyja - mondja Szent Bonaventura -, mert ismerni téged annyi, mint elnyerni az örök életet.Mária valójában - mondja Szent Laurence-i Richárd - a menny - királynője, ahol minden az ő parancsára történik, és ahová csak az léphet be, akit ő beenged. így aztán — mondja Guerric apát - aki Máriát szolgálja, és akiért ő közbenjár, az egészen biztos, hogy a mennybe jut, [viszont] azok, akik nem szolgálják Máriát, azoknak nincs üdvösségük. Szent Bonaventura a következőképpen nyilatkozik: „Figyeljetek nemzetek! Aki a mennybe kíván jutni, annak szolgálnia és tisztelnie kell Máriát. Ha ezt teszi, minden bizonnyal elnyeri az örök életet!" Ó, Miasszonyunk - állítja Szent Anselmus -, elég annyi, hogy te akarod, és máris biztos a mi üdvösségünk. Majd hozzáteszi:

„Azok, akiket Mária oltalmaz, és akikre szemét veti, szükségszerű, hogy megigazuljanak és elnyerjék az örök életet!"20 Egy szinte kortársnak mondható szerző is idéz az elmúlt idők szent­jeitől: „Az egyház és a szentek így üdvözlik: Ó Mária, te vagy az, aki Jézus Krisztussal együtt megváltasz minket... Ó Mária, üdvösségünk a te kezedben van... Ő az emberiség társ-Megváltója, aki Jézus Krisztussal megmentette az emberiséget a Sátán hatalmától. Jézus az ő testének vére által váltott meg minket, Mária viszont szívének fájdalmá­val...; elszenvedte mindazt, ami hiányzott Krisztus szenvedéséből"21 Egy népszerű írás, melynek címe A három üdvözlégyre megnyílt menny, a következőket ígéri: Az üdvösség legfontosabb eszköze és az eleve elrendelés egyik leg­ biztosabb jele minden kétséget kizáróan az Áldott szűznek való teljes odaszántság. Az egyház nagyszerű bölcsei mind egyetértenek abban, hogy: „egyetlen ember sem kárhozhat el, aki Máriának odaszánt szol­gája..."

Teljes szívemet átadom Neked [Mária], és esedezem Hozzád, hogy szerezd meg számomra azt a kegyelmet a Szentháromságtól, ami az üd­vösséghez szükséges.22

Kegyelmek vagy kegyelem?

Az tagadhatatlan, hogy a katolikusok Máriától várják „az üdvösséghez szükséges minden kegyelem" elnyerését. Ezt a tényt katolikus apologéták úgy állították be, mint kizárólag egyszerű katolikus hívek gyakor­latát, akik semmi egyebet nem tudnak tenni. Ennek azonban ponto­san az ellenkezője igaz; vegyük figyelembe, hogy az előbbi idézetek ka­tolikus szentektől valók voltak, akik közül jó néhányan, mint pl. Liguori is, nagy tekintéllyel bírtak az egyházban, bíborosok és szentek voltak. A Mária-imádást nem csak hogy nem ítéli el az egyház, hanem tanítja, sőt erre buzdítja híveit. Püspökök, bíborosok és pápák maguk is odaszánt Mária-imádók voltak már régebben is, de talán egyikük sem annyira, mint maga II. János Pál pápa. XXII. János pápa volt az, akinek a „Karmel-hegyi Miasszonyunk" megjelent, s akinek kinyilatkoztatta a „szombati privilégiumot" 1322-ben. Ezt az őt követő pápák is megerő­sítették, pl. V Sándor, VII. Kelemen, V Piusz, XIII. Gergely vagy V Pál pápák23, és azóta is katolikusok tízmilliói támaszkodnak erre:

ígérem, hogy haláluk óráján támogatni fogom az üdvösséghez szükséges kegyelmek adományozásával mindazokat, akik öt egymást követő hónap első szombatjain gyónnak, áldoznak, ötször elimádkozzák a rózsafüzért, akik 15 percig a társaságomban maradnak a rózsafü­zér 15 titkán elmélkedve, és akiknek az a szándékuk, hogy elnyerjék tőlem a bűnbocsánatot, [valamint azokat, akik barna skapulárémat viselik].24

Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy eszerint az üdvösség Márián keresztül adatik, és hogy szükséges, hogy támogasson a halál óráján. Arra is jó, ha odafigyelünk, hogy a katolicizmus „kegyelmek­ről" beszél, és nem „kegyelem"-ről. Azt mondják, hogy a mise „közve­títi" az „üdvösséghez szükséges kegyelmeket", mindazokat, amiket Jé­zus Krisztus megszerzett a kereszten.25 A kegyelem azonban egyetlen egyszer sem szerepel többes számban az Igében,

A Biblia azt tanítja, hogy kegyelemből adatik számunkra az üdvös­ség. A bűnbocsánat és az örök élet kegyelemből adatik azoknak, akik hisznek Istennek az evangéliumon keresztül kijelentett ígéretében. Az, hogy a katolicizmus többes számban használja a „kegyelem" szót, világosan mutatja, hogy szerintük az üdvösség nem nyerhető el egy­szerre és tökéletesen, hanem csak apránként, és elsősorban a szentsé­gek vétele révén, amelyek a szó szoros értelmében kegyelmet közvetí­tenek. Eszerint az ember nem nyerhet bűnbocsánatot és örök életet egyszerre, és mindez nem egy befejezett tény. Mindig vannak még olyan „kegyelmek", amik az üdvösséghez vezető úton még elnyerésre várnak, ezeket meg kell szerezni, A Biblia kegyelmét azonban ember nem érdemelheti ki, nem szerezheti meg; csak a katolikus „kegyelem" ilyen.

A katolicizmusban nagyon sok mindent kell tenni azért, hogy „ke­gyelmet" nyerjen valaki. A Biblia azonban ennek pont az ellenkezőjét állítja: ahhoz, hogy valaki elnyerje Isten kegyelmét, mindössze csak hinnie kell abban, amit Isten az O evangéliumában nekünk ajándé­koz, és el kell fogadni a bűnbocsánat és az örök élet ingyen kegyelmét. A katolikus „kegyelem" elnyeréséhez azonban sok-sok szabálynak kell engedelmeskedni, és sokféle módon megsokszorozható. Mária külön­leges ígérete alapján, amit XXII. János pápának adott, ezeket a csele­kedeteket „öt egymást követő hónap első szombatjain" kell végrehaj­tani. Azokon a napokon a híveknek gyónniuk és áldozniuk kell, el kell mondani öt rózsafüzért, 15 percig vele [Máriával] kell maradniuk stb. Ez olyan „üdvösség", amit cselekedetek által, Mária közvetítésével le­het megszerezni. ' ,

A fentiek alapján nagyon világosan látszik a római katolicizmus és Isten kegyelmének evangéliuma közötti óriási eltérés. Az előbbi sze­rint a kegyelem Istentől való (viszont Mária közvetíti), és mindig vá­lasz arra, hogy mit tesz az odaszánt katolikus hívő; az utóbbi lényege vi­szont az, hogy az isteni kegyelem amiatt jön az emberre, amit Jézus Krisztus tett. Az sérti Isten igazságát, hogy valaki csak úgy nyerheti el a bűnbocsánatot, hogy a rózsafüzért imádkozza, eljár misére, vagy vég­rehajt valami olyan cselekedetet, amit egyháza ír elő. Isten csak az alapján tudja megbocsátani a bűnöket és megmenteni az embereket, amit Jézus Krisztus tett, vagyis hogy kifizette a teljes árat, amit Isten igazsága megkövetelt. Mivel ez már megtörtént, Isten igaz, és ugyanakkor meg tudja igazítani azt, aki hisz Jézus Krisztusban (Róma 3,26).

Jelentéstani félreértés?

Hitvédő művében Peter Kreeft azt a meghökkentő kijelentést teszi, hogy a hit által való megigazulás, amit Luther hangoztatott, katolikus doktrína, amit mindig is tanított és még ma is tanít Róma.26

Kétség sem férhet ahhoz, hogy Kreeft tisztában van azzal, hogy a katolicizmus „hit általi üdvössége" nagymértékben különbözik attól, amiről Luther kijelentést kapott a Szentírásból, illetve attól, amiben ma a teljes evangéliumi keresztények hisznek. Ha ez nem így lenne, akkor azt kellene állítanunk, hogy Luther és a többi reformátor min­den bizonnyal elmezavarban szenvedett. Az inkvizítorok pedig még kegyetlenebbek voltak, mint gondolnánk, hiszen nem mondták el a lángok martalékaivá vált szerencsétlen lelkeknek, hogy mindez csak egy jelentéstani félreértés, vagyis hogy Róma nemcsak hogy tanítja „eretnekségüket", hanem annak szerzője is.

Keith Fournier Teljes evangéliumi katolikusok (Evangelical Catholics) c. könyvében egyenlővé teszi a katolicizmust Isten kegyelmének bibli­ai evangéliumával. Vannak katolikusok, akik D. James Kennedy anya­gát (Evangelism Explosion) használják annak bebizonyítására, hogy ők teljes evangéliumi keresztények. Amikor ennek az írásnak a használa­táról kérdezték, Fournier a következőket válaszolta: ...James Kennedy evangélizációíban volt néhány dolog, amit mi, katolikusok nem tudtunk elfogadni, ugyanis nem volt a katolikus ta­nítás része. Tál kézzelfogható volt például az, hogy valaki teljesen meg lehet győződve arról, hogy üdvössége van..., illetve az, hogy csak hit által nyerhető el az üdvösség. Mi, katolikusok, valóban hit által üdvözülünk, de fontos az is, hogy engedelmeskedjünk Krisztusnak...; ott vannak az engedelmesség cselekedetei és az Isten Szellemével való együttműködés. Ezzel teljesen összekapcsolódnak az üdvösség kérdésével."

Pál apostol azt írja: „De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, amit néktek hirdettünk, legyen átok." (Galata 1,8)

Azokra az emberekre utalt itt, akik akkor el akarták ferdíteni Krisz­tus evangéliumát (Galata 1,7). Ezek a judaista törvénytisztelők amel­lett, hogy részben elfogadták az igazi evangéliumot, azt állították, hogy még szükség van arra is, hogy valaki körülmetélkedjen és betartsa a törvényt (Apostolok cselekedetei 15,24). Ez a fajta hozzátevés az evangéliumot elferdítette, és Pál apostol átkot is mondott ki rájuk. A katolicizmus immár 15 évszázada tesz hozzá az evangéliumhoz olyan dolgokat, amiről a judaisták akkor még csak nem is álmodtak. Ez is ki­érdemli Pál apostol fent idézett szavait: „legyen átok".

A Biblia evangéliumának ellentmondva

Pál apostol nagyon világossá tette, hogy az üdvösség abból származik, hogy az ember hisz az evangéliumban: „Mert nem szégyenlem a Krisz­tus evangéliumát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek üdvös­ségére..." (Róma 1,16).

Az üdvösség ennyire egyszerű, és semmi köze sincs római főpapok és az egyházi hierarchiában nekik alárendelt személyek véleményéhez. (Egyébként is, az egész római hierarchia csak jóval azután alakult ki, hogy az evangéliumot először hirdették, és százezrek nyertek üd­vösséget.)

Pál apostol nem azt mondta a kétségbeesett börtönőrnek, hogy. „Higgy Jézus Krisztusban, és ez majd elindít téged egy jó cselekedetek­kel kikövezett hosszú úton, majd egyháztag leszel, veszed a szentsége­ket, imádkozol a szentekhez, stb. Aztán, ha elég jó cselekedetre szert tettél már, a purgatórium lángjaiban elég gyötrő szenvedésen keresztülmentél, és ha elég misét és rózsafüzért mondanak érted, a menny kapuja végül megnyílik előtted." Ne feledkezzünk el arról, hogy ez Róma evangéliuma. Amelyek által Róma rendkívüli befolyásra tett szert azok fölött az embermilliók fölött, akik tőle várják üdvösségüket. És ezek­nek a félrevezetett embermillióknak a sorsa egyáltalán nem lehet kö­zömbös számunkra.

A római katolikus üdvösség tehát nem azonos azzal, amiről a Biblia beszél. Jézus Krisztus azt mondta: „jöjjetek énhozzám" (Máté 11,28); Róma pedig: „gyertek az Anyaszentegyházba". A katolikusok nem érhetik el Jézus Krisztust közvetlenül, hanem csak az egyház által, amely az üdvösséghez még felkínálja - ráadásként Jézus Krisztus elvég­zett munkájához - a szentek érdemeit, a vezeklésbe és a jó cselekedetekbe vetett bizalmat, a mások helyetti szenvedést, a pápának való tökéletes alárendeltséget, az egyházi határozatok maradéktalan megtartását stb. A II. vatikáni zsinat dokumentuma nagyon egyértelműen foglal állást abban a kérdésben, hogy a katolikus egyház „szükséges az üdvösségre."28

Ezt a dogmát számos pápai rendelet is tartalmazza, pl. VIII. Bonifác pápáé is: Csak egyetlen szent, katolikus és apostoli egyház létezik, és rajta : kívül nincs üdvösség...; mindenképpen szükséges az az üdvözüléshez minden emberi teremtmény számára, hogy alárendeltje legyen a ró­mai pápának.29

Egy katolikus hívő számára az egyház az üdvösség kulcsa, és ez tart­ja őt az egyház által előírt cselekedetek taposómalmában. Az új egye­temes mű, A katolikus egyház katekizmusa (Catechism of the Catholic Church) utalást tesz „az üdvösség különböző módjaira", amit az egyház szolgáltat a hívek számára30, és megállapítja, hogy „az üdvösség Krisz­tustól, a főtől való, és az egyházon, az Ő testén keresztül adatik...; ezért az szükséges az üdvösség elnyeréséhez."31

A II, vatikáni zsinat dokumentuma ugyancsak megerősíti azt a né­zetet, hogy az üdvösségnek vannak „eszközei", és ezeket az egyháznak áll jogában szétosztania:

Az egyház közösségébe azok épülnek be teljesen, akik Krisztus Lel­két hordozva magukban, elfogadják az egyház egész rendjét és az üd­vösségnek az egyházban létesített minden eszközét; és a hitvallás, a szentségek, az egyházkormányzat és az egyházi közösség kötelékei ál­tal, vagyis látható szervezettségén át kapcsolódnak össze Krisztussal, aki az egyházat a pápán és a püspökökön át kormányozza."

Ahelyett, hogy egyedül Jézus Krisztust tartaná szem előtt, és Vele lenne személyes kapcsolata, egy katolikus hívő egyházára tekint, és számára az a fontos, hogy azzal legyen jó a kapcsolata, amikor majd meghal, ugyanis ez dönti majd el, hogy üdvözül, vagy sem. Ezt tanít­ják a katolikusoknak már gyermekkortól kezdve, ez olvasható az összes katekizmusban, és ezt mondatják el első áldozáskor is. A szentírás és a hagyomány alapján azt tanítja, hogy ez a földön vándorló egyház szükséges az üdvösségre... Ő [Krisztus] maga világo­san... hangsúlyozta, hogy az egyház is szükséges, hiszen a keresztségen mint ajtón át az egyházba lépnek be az emberek.33

A Vatikán új, egyetemes katekizmusa teljesen világosan kimondja, hogy az üdvösség Jézus Krisztustól az egyházon keresztül folyik.34

A 992. egyházi törvény a római katolikus egyházat „a megváltás szolgájának" nevezi.3S

Római katolikus apologéta azt is állíthatná, hogy nem szükséges az egyháztagság ahhoz, hogy valaki üdvözüljön, és ugyancsak a II. vatiká­ni zsinat dokumentumát idézhetné. Azt is állíthatná ez alapján, hogy még a bálványimádók is elnyerhetik az üdvösséget anélkül, hogy az egyház tagjává kellene válniuk: Azoktól sincs távol az igaz Isten, akik homályos képekben keresik az ismeretlen Istent... az Üdvözítő is azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Elnyerhetik ugyanis az örök üdvösséget mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra töreksze­nek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismer­nek fel.J6

Ez előző részekből azonban világosan kitűnik az, hogy „Isten népé­nek ebbe a katolikus egységébe tartoznak vagy ehhez vannak rendel­ve mind a katolikus hívők, mind Krisztus más hívei, mind pedig álta­lában az összes emberek, akiket az Isten kegyelme meghívott az üdvös­ségre."37

A következő bekezdésben arról olvashatunk, hogy „nem üdvözül­hetnek tehát azok, akik nem akarnak belépni az egyházba, vagy nem akarnak megmaradni benne, noha jól tudják, hogy Isten, Jézus Krisz­tus által az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a kato­likus egyházat".38 Más szavakkal, pogány bálványimádók az egyház tag­jainak tekinthetők bizonyos szempontból még akkor is, ha ennek nin­csenek tudatában, így az egyház üdvösséget szerezhet az ő számukra is. A protestánsokat és különösen az ex-katolikusokat azonban a kiátko­zás sújtja.

Mi a baj a jó cselekedetekkel?

Nagyon lényeges, hogy megkülönböztessük az üdvösség kiérdemelésére irányuló jó cselekedeteket (egyébként ilyen nem létezik), azoktól a jó cselekedetektől, amelyeket a Galatabeliekhez írt levél „a Szellem gyü­mölcseinek" nevez (Galata 5,22-23). Az utóbbi annak az eredménye, hogy valaki újjászületett a Szent Szellem által. Egy bűnös ember jó cse­lekedetek által ugyanúgy nem válhat szentté, mint ahogyan egy vad­almafa sem lesz golden almafává azzal, ha gyönyörű golden almákat függesztünk az ágaira.

A gyümölcs a fa fajtájától függ. Egy bűnös ember is csak akkor ké­pes Isten előtt kedves cselekedetekre, ha kegyelem által megtér, és így csodálatos módon Isten őt szentté változtatja. „Nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az ő irgalmasságá­ból tartott meg minket..." (Titus 3,5).

Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ami a mi szemünk­ben „jó", Isten szemében nem mindig az. Jézus azt mondta: „Senki sem jó, csak egy, az Isten" (Márk 10,18). Isten tökéletes mércéjével mérve „nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is" (Róma 3,12; Zsoltárok 14,1-3). „Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül..." (Róma 3,23).

Vagyis ami „jó cselekedet" a mi szemünkben, Isten számára elfogad­hatatlan. Ami a törvény megtartását illeti, erről a következőt mondja az Ige: „a törvénynek cselekedeteiből egy test sem igazul meg Ő előt­te" (Róma 3,20).

Képzeljük csak el, hogy valakit letartóztatnak gyorshajtásért, és ő azt hiszi, hogy majd megússza a büntetést, ha elmondja, hogy sokkal többször hajtott már ezen az úton a sebességet betartva, mint ahány­szor átlépte a sebességkorlátozást. Ezzel az érvvel egy világi bíróság előtt nemigen jutna semmire, mégis emberek tömegei remélik, hogy jó cselekedeteik felülmúlják a bűnöseket, és így aztán majd kiérdemlik, hogy a mennyek országába jussanak. Tegyük fel, hogy a vétkes fél - ha visszatérünk az előző példához - azt mondja a bírónak: „Kérem, en­gedjen szabadon, és megígérem, hogy nem szegem meg többé a tör­vényt, nem lépem át a megengedett sebességet!" A bíró a következőt válaszolja: „Ha nem szegi meg többé a törvényt, akkor ezzel csak be­tartja, amit az megkövetel," Ha ezután tökéletesen is élnénk életünk hátralevő részét (még ha ezt meg is tudnánk tenni), akkor sem tud­nánk jóvátenni egyetlen múltban elkövetett bűnünket sem.

Ráadásul, az üdvösség ajándék: „az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet" (Róma 6,23); „örök életet adott nékünk az Isten, és ez az élet az ő Fiában van" (lJános 5,11); senki sem tehet semmit azért, hogy megszerezze, hogy kiérdemelje vagy kifizesse azt, ami ajándék. Ezt ingyen kell, hogy kapjuk, máskülönben már nem ajándék. Jézus azt mondta: „És én örök életet adok nekik" (János 10,28).

Az üdvösséget és az örök életet Istentől való ajándékként kell elfo­gadnunk. Bármilyen kísérlet, amely arra irányul, hogy cselekedeteket ajánljon fel érte, az ajándék elutasítását jelenti.

Nincs lehetőség akkor arra, hogy jót cselekedjünk? Dehogynem! A jó cselekedetek követik a megtérést, az üdvösség elnyerését, mint aho­gyan egy fa is gyümölcsöt terem, vagy ahogyan a fény is együtt jár a napfelkeltével. A Biblia igenis buzdítja a keresztényeket arra, hogy „le­gyenek gazdagok a jó cselekedetekben" (l.Timóteus 6,18), és hogy „igyekezzenek jó cselekedetekkel elöl járni" (Titus 3,8). Aki keresz­tény, az „új teremtés" (2Korintus 5,17), „teremtetvén Általa a Krisz­tus Jézusban jó cselekedetekre" (Efézus 2,10), és mindig arra kell töre­kednünk, hogy jó cselekedetekre igyekezők legyünk (Titus 2,14).

És nincsenek olyan katolikusok, akik üdvözülnek?

PDVD_077

„De biztosan vannak katolikusok, akiknek üdvösségük van!" - vála­szolják gyakran, amikor elhangzik egy-két fontos igazság a katoliciz­mussal kapcsolatban. Bennem sokkal több a jóindulat, mint Rómá­ban, amelyik kiátkozza azokat, akik azt állítják, hogy üdvösségük van. Igen, vannak katolikusok, akik elnyerhetik az üdvösséget, de csak ak­kor, ha ugyanabban az evangéliumban hisznek, amely által a többi el­veszett ember is üdvösséget nyer. Senki sem hihet egyszerre két, egy­másnak teljesen ellentmondó állításban.

Nem hiheti valaki egyszerre azt, hogy Jézus Krisztus őt megváltotta kiontott vére által, és azt, hogy a megváltás jó cselekedetek, szenvedés és rituálék által fokozatosan valósul meg. Nem hiheti valaki azt, hogy az üdvösség hit által van, és „nem cselekedetek által", és ugyanakkor azt, hogy a jó cselekedetek által valaki kiérdemelheti az üdvösséget.

Gyakran védekeznek azzal, hogy a római katolikus egyház az orto­dox hitvallást vallja, így tehát minden katolikus egyben keresztény is. Az ősi hitvallás azonban nem tartalmazza az evangéliumot, sem az apostoli, sem a niceai.

Kijelentik, hogy Jézus Krisztus Isten, hogy szűztől született, hogy „szenvedett Pontius Pilátus alatt", de azt nem tartalmazzák, hogy meghalt a bűneinkért, és hogy üdvösségünk van az Őbelé vetett hi­tünk által.

Tévedés lenne tehát azt állítani, hogy a római katolikus egyház tel­jes evangéliumi keresztényekből áll csak azért, mert „az ősi egyház hit­vallását" vallja magáénak.

Spanyolországban 2000 családnál végeztek egy felmérést, és csak 2(!) otthonban akadt olyan személy, aki világosan tudta az evangéli­um lényegét, azok is protestánsok voltak. A többi 1998 család katoli­kus volt, akik azt hitték, hogy jó cselekedetek, misére járás által majd bejutnak a mennybe. Misszionárius barátaim 15 évet töltöttek Spa­nyolországban, ahol az evangéliumot hirdették, de közülük egy sem találkozott olyan katolikus hívővel, akinek üdvössége lett volna, vagy tudta volna, hogy hogyan lehet elnyerni azt. Ha teljes evangéliumi ke­resztények megértik azt, hogy a katolikusok el fognak veszni, akkor minden bizonnyal éjt nappallá téve fognak munkálkodni azon, hogy az evangélium igazsága hozzájuk is eljusson!

Én, jómagam, sok olyan volt katolikussal tartom a kapcsolatot, akik megtértek és elhagyták az egyházukat. Nincs köztük egy sem, aki valaha is hallotta volna az igazi evangéliumot régi egyházában; úgy lett üd­vösségük, hogy hittek abban az evangéliumban, amit a katolicizmus megátkozott.

Engem leginkább a katolikusok iránt érzett őszinte szeretet és irgal­masság indított arra, hogy ezt a könyvet megírjam. Célom, hogy el­nyerjék az üdvösséget.