Kulcsár Árpád
2011. 02. 25. (XV/8)
Hogyan harcolt Bizánc a képellenes hívőkkel? –
A Bizánci Birodalom területén 726 és 843 között zajló ikonellenes mozgalom nagy tétje az volt, hogy sikerül-e visszafordítani a kereszténységet a bibliai hitfelfogáshoz a képtisztelet kérdésében, vagy pedig egy bibliaellenes tradíció uralja le a keresztény világot. Százmilliók késõbbi hitgyakorlata függött e harc kimenetelétõl. A hosszú küzdelem arra is rávilágított, hogy a bibliai igazságok helyreállításának vajon az államhatalmi erõ-e a legmegfelelõbb eszköze.
726 nyarán megdöbbentő természeti katasztrófa hírei rázták meg a bizánci közvéleményt. A birodalom egyik nevezetes szigeténél, az égei-tengeri Théránál (ma Santorini) hatalmas erejű víz alatti vulkánrobbanás történt. A kiömlő lávafolyam nyomán a sziget körül forrott a tenger, a kirepülő tajtékkövek Kréta szigetéig és Kis-Ázsia nyugati partjaiig szóródtak szét. Sokan intő jelnek tekintették a háborgó elemeket, annál inkább, mivel nemcsak természeti erők rázkódtatták a birodalmat.
Csaknem egy évszázad óta súlyos katonai kudarcok és hatalmas területi veszteségek sújtották szinte folyamatosan Bizáncot. Már 636-ban elszenvedték első katasztrofális vereségüket a feltartóztathatatlan áradatként a birodalomra zúduló muszlim seregektől. Hamarosan elveszett Mezopotámia, Szíria és Egyiptom. 674-ben már a fővárost támadta az arab flotta, s Bizánc földközi-tengeri hegemóniája véget ért. A század végén avarok és szlávok özönlötték el a birodalom balkáni területeit. Mindezek nyomán Bizánc lényegében a göröglakta területekre zsugorodott össze. A hétszázas évek elején újabb arab támadások rázkódtatták a maradék birodalmat. Konstantinápoly 717–718-as muszlim ostromakor csak az új császár, III. Leó (717–741) katonai ügyességének, illetve a görögtűz alkalmazásának volt köszönhető, hogy nem esett el a főváros.
III. Leó és a birodalom vezetőinek jó része szerint ez a hosszú ideje tartó csapássorozat szoros összefüggésben állt az Isten beszédétől elfordult vallási gyakorlattal. A bajok egyik fő szellemi forrásának a képkultuszt, az ikonok birodalomszerte elterjedt imádását tekintették, hiszen az nyilvánvalóan ellentmondott a Biblia egyértelmű képtilalmának, amit a Tízparancsolat második parancsolata is rögzített. Meggyőződésük szerint ahhoz, hogy a birodalom sikeres tudjon lenni katonailag, külpolitikailag, gazdaságilag, és lakói békében gyarapodhassanak, elengedhetetlenül szükséges Isten természetfölötti segítsége. Ezért elsőrendű állami érdeknek tekintették, hogy a hitgyakorlat megreformálásával újból visszaszerezzék az isteni támogatást.
III. Leó császár tehát elhatározta, hogy a birodalmat meg fogja tisztítani a szentképektől. 726-tól kezdte meg gyakorlati lépéseit az ikonok kultusza ellen. Parancsára eltávolították a császári palota bronzkapuja fölött magasodó Krisztus-ikont, és egy egyszerű keresztábrázolással helyettesítették. Ezzel párhuzamosan a közfelfogást is igyekezett befolyásolni. Főleg a népgyűléseket használta fel a szentképek elleni érvek hangoztatására.
A birodalom lakói körében egyébként korántsem volt általános az ikontisztelet. Jelentős területeken, például Kis-Ázsiában inkább a hagyományos ikonellenesség volt jellemző. Számos korábbi ikontisztelő pedig a katonai kudarcok nyomán ábrándult ki és fordult szembe a segíteni képtelen szentképekkel. Jellemző példája volt ennek a képellenes hangulatnak, hogy 726-ban, amikor a muszlim csapatok már Niceát ostromolták, az egyik bizánci katona kővel dobálta meg a korábban nagy tiszteletben álló Mária-ikont.
A Tízparancsolat átírása
A kereszténység első három évszázadában még nem léteztek szentképek, ikonok. Vitán felül állt, hogy minden olyan hitgyakorlat, melyben a képmások szerepet kapnak, a pogány vallás kategóriájába tartozik. Egyértelmű volt az is, hogy ha valaki tényleges keresztény akar lenni, szakítania kell a képek tiszteletével. A 300 körül tartott elvirai zsinat határozottan tiltotta a képek templomi alkalmazását. A korai keresztény képzőművészet ábrázolásai eleve nem is vallási tisztelet céljából készültek, és gyakran jelképeket használtak, mint például Krisztus ábrázolására a jó pásztor vagy az Isten báránya allegorikus alakját.
A képekhez való viszonyban a 4. század első felétől, a konstantini fordulat után kezdődött meg a változás. Az államhatalmi támogatással fokozatosan uralmi pozícióba kerülő formális kereszténység ugyanis meglehetősen engedékeny volt pogány vallási elemek egyházi alkalmazása iránt. Így a vallásgyakorlatban egyre nagyobb teret kezdett hódítani a képek használata, egyelőre minden elvi indoklás nélkül.
A Szentírás annyira egyértelműen kizárta a képtiszteletet, hogy a teológusok jó része továbbra is elutasította a képek kultuszát. Amikor például Constantia, Nagy Konstantin nővére Jeruzsálembe látogatott, és vallási buzgóságból egy Krisztus-képet kért Kaiszariai Euszebiusztól, Caesarea püspökétől, a neves történésztől, ő azt válaszolta, hogy az igazi hithez nem méltó egy festett, földi Krisztus-képmás, hiszen a feltámadott Krisztus már megdicsőült testben van, és Őt nem a fizikai szemünkkel kell keresni, hanem a bensőnkkel, a szívünkkel kell szemlélni.
A híres egyházatya, szalamiszi Epiphanius is fellépett a képeknek mindenfajta vallási alkalmazásával szemben. Nemcsak a szentképek tiszteletét utasította el, hanem a templomok díszítésére szolgáló alkalmazásukat is. Azzal érvelt, hogy ha keresztény emberek képekhez fordulnak hitük támogatására, ez azzal a veszéllyel jár, hogy ismét visszatérhetnek a pogány gondolkodásmódhoz és a pogány vallásgyakorlathoz.
A középkor legnagyobb hatású katolikus teológusának, Szent Ágostonnak az állásfoglalása az 5. század elején már sajátos kettősséget mutatott. A korai kereszténységhez hasonlóan érvelésében igyekezett a Bibliát alkalmazni zsinórmértékül. Ezért a képkultuszt nem pártolta, hanem azt írta, hogy „azok, akik Krisztust és apostolait nem a szent könyvekben keresik, hanem falra festett képekben, megérdemlik, hogy vétkezzenek”. Véleménye szerint „az ilyen emberek tévedésbe esnek, ha gondolataikat képek mintájára alakítják”.
Ugyanakkor éppen Ágoston volt az, aki a kortársak számára nehezen érthető megfontolásból a Tízparancsolatot radikálisan átszerkesztette, ami csak néhány évszázaddal később, a képkultusz uralkodóvá válásával nyerte el valódi értelmét. Ágoston, szakítva a Tízparancsolat beosztásának akkor már négy évszázados keresztény hagyományával és a több mint másfél évezredes zsidó tradíciójával, az első parancsolatot („Ne legyenek néked idegen isteneid”) összevonta a második parancsolattal („Ne csinálj magadnak faragott képet, ne imádd és ne tiszteld azokat”). Az ily módon kilencre csökkent parancsolatok számát a tizedik parancsolat sajátos kettébontásával állította helyre. Eljárása igencsak furcsa volt, mivel a Mózes második könyve 20. részében szereplő tizedik parancsolat középső részét kiemelte, és azt tette meg kilencedik parancsolatnak, a többi részét pedig meghagyta tizedik parancsolatnak. E látszólag érthetetlen átszerkesztésnek a majdani képtisztelet szempontjából az lett az értelme, hogy Ágoston a vallásos célra szolgáló képek készítésének és tiszteletének határozott tilalmát mint önálló parancsolatot megszüntette, és beolvasztotta az első parancsolat második felévé. A képtisztelet általánossá válásával a hosszúra nyúlt első parancsolatnak ezt a tartalmilag kényelmetlenné vált második felét a klérus fokozatosan elhagyta. Ez a magyarázata annak, hogy mindmáig egyetlen katolikus és pravoszláv hittankönyv vagy katekizmus által tanított Tízparancsolat sem tartalmazza a második parancsolatot, még az első parancsolat részeként sem.
A képtisztelet kérdésében az egész középkorra vonatkozóan nagy jelentőségű volt Nagy Szent Gergely pápa (590–604) állásfoglalása, melyet Serenushoz, Marseille püspökéhez írt leveleiben fejtett ki. E püspök azzal hívta fel magára a pápa figyelmét, hogy vallásos képeket semmisített meg, mivel azokat a helyi gyülekezet több tagja imádó hódolatban részesítette. Gergely pápa a leveleiben elítélte a szentképek imádását, de a püspököt is elmarasztalta azok megsemmisítéséért. A pápa szerint ugyanis a vallási képeknek helye van a keresztény istentiszteletben. Véleménye szerint a templomi képek „az írástudatlanok Bibliája”.
Festék és mirha
Az ikonok készítése és tisztelete a Római Birodalom keleti területein a 4. századtól szoros összefüggésben állt a keresztény mártírok és szentek erősödő kultuszával. Nüsszai Szent Gergely az egyik mártírról szóló beszédében arról számolt be a 4. század második felében, hogy a mártír sírja körül már felállították annak képeit, és a szent közbenjárását kérték. A képkultusz további erősödését mutatja, hogy például a két orvos szent, Kozma és Damján csodatételeiről összeállított gyűjteményben már pozitív kicsengéssel szerepel az az eset, amikor egy asszony a két szentet ábrázoló ikonról lekapart egy kis festéket, és vízbe keverve megitta, hogy ezáltal meggyógyuljon.
506-ban Philippikosz császár már egy Krisztus-ikonnal vezette seregét a csatába. Heraclius császár is Krisztus-ikonnal vonult hadba a perzsák ellen.
Az ötszázas évek második felétől megszaporodott a csodatevőnek tekintett ikonok száma. Ezek közé tartozott a Szozopoliszban őrzött Mária-ikon, amely arról volt nevezetes, hogy drága illatszert, mirhát permetezett magából. A 613-ban elhunyt Szent Theodornak a nem sokkal halála után írt életrajza is tartalmazza, hogy amikor ő megállt ez előtt az ikon előtt, akkor csak úgy záporozott rá a sok mirha.
„Nem emberkéz csinálta” ikonok
Feltűntek a csodás eredetűnek tartott, úgynevezett „nem emberi kéz által készített” (akheiropoieta) ikonok, amelyekkel a szentképek isteni eredetét is bizonyítani kívánták. Ezek egyik leghíresebbike az Edesszában őrzött, Mandylionnak nevezett szövetdarab volt, amelyen egy férfi arcvonásait lehetett látni. Krisztus-képmásnak tartották, mivel a legendája szerint Jézus egy alkalommal a megmosott arcát ebbe a szövetbe törölte bele, és ezt képmás helyett elküldte Edessza királyának. Lüddában egy csodás eredetűnek tartott Mária-ikont tiszteltek, melyről azt állították, hogy egy láthatatlan kéz festette az oszlopra. Napjainkban az egyik ilyen, csodás eredetűnek mondott ikont a pápa vatikáni magánkápolnájában őrzik.
III. Leó császár 730-ban kiadott rendelete, amely megtiltotta az ikonok készítését, és elrendelte azok eltávolítását és megsemmisítését, több oldalról is kemény ellenállásba ütközött. Az elhúzódó küzdelemben a képtisztelet elutasítóit „ikonoklasztáknak”, képrombolóknak hívták, az ikonok kultuszának védelmezői pedig „ikonoduloszoknak”, az ikonok rabszolgáinak nevezték magukat.
III. Leóval szembefordult a klérus egy része. A papság véleménye ugyanis élesen megoszlott a képek kérdésében. Egy részük az ikontisztelet elszánt híve volt, élükön a bizánci egyházszervezet fejével, Germanosz konstantinápolyi pátriárkával (715–730), aki a korábbi években igyekezett mindent elkövetni az ikonok tisztelete érdekében. Fellépett azok ellen a bizánci főpapok ellen, akik elutasították az ikonok kultuszát. Ez a felfogás főként Kis-Ázsiában, Anatólia nyugati részén volt általános. A szentképellenes irányzat vezetői Konsztantinosz, Nikoleia püspöke és Thómasz, Klaudiopolisz püspöke voltak. Germanosz levélben rótta meg őket, majd eljárást indított nikoleiai Konsztantinosz ellen. A császár azonban védelmébe vette a Germanosz által üldözötteket, és 730 januárjában az általa összehívott birodalmi tanácskozás megfosztotta Germanoszt pátriárkai méltóságától.
A szerzetesek nagy része is keményen ellenállt a császár képellenes törekvéseinek. Közéjük tartozott III. Leó fő teológiai ellenfele, Damaszkuszi János (675 k.–749), az ikontisztelők egyik vezető ideológusa. Arab származású volt, és apja örökébe lépve hosszú ideig a muzulmán kalifa adóhivatalnokaként dolgozott. Még e megbízatása idején, 730 körül írta meg egyik legismertebb művét, Beszéd a szentképekről címmel. Ezt követően lett a szintén mohamedán fennhatóságú területen lévő, Jeruzsálemtől nem messze fekvő Szabbasz monostor szerzetese. Innen folytatta harcát az ikonok tiszteletéért.
Nehéz feladatra vállalkozott, amikor meggyőző érveket igyekezett felhozni a szentképek tisztelete mellett, mivel a Szentírás pontosan az ellenkezőjét tanította annak, amit János bizonyítani akart. Ő maga is kénytelen volt elismerni, hogy a Biblia nem támasztja alá mondandóját. Ez azonban a legkevésbé sem aggasztotta, mondván, hogy számos olyan elem van az egyházi vallásgyakorlatban, amely nélkülözi a bibliai alátámasztást, de mivel mindezek egy meglévő hagyományrendszerben gyökereznek, a szent tradíció biztosítja az érvényességüket. Gondosan felépített logikai érveléssel kívánta elfogadtatni a szentképek tiszteletét. Kiindulópontja az a bibliai tény volt, hogy a Megváltó, azaz Jézus, az örökkévaló Krisztus megtestesülése. Logikai párhuzama szerint a Krisztust ábrázoló ikonok nem mások, mint Krisztusnak a festett kép anyagaiban megtestesült formái. Tehát az ikonok egy fontos keresztény igazságnak, Krisztus megtestesülésének a hirdetői. Ezért, aki fellép az ikonok tisztelete ellen, az a keresztény vallást támadja meg. Véleménye szerint ugyanezt az érvelést ki lehet terjeszteni a Mária-ikonokra is, mivel neki is fontos szerepe volt Krisztus megtestesülésében. Damaszkuszi János azt is hangsúlyozta, hogy a képmás és az eredeti hasonlósága révén relatív azonosság jön létre a szentkép és az ábrázolt szent között. Így az ikon, ha korlátozott formában is, rendelkezik az ábrázolt személy természetfeletti erejével, illetve erényeivel, és a kép ezt tudja közvetíteni az emberek számára. Ezért szerinte azok, akik tiltják az ikonok készítését, a keresztényeket meg akarják fosztani a szentekkel való közösség áldásaitól.
Róma is, amely ekkor a Bizánci Birodalom fennhatósága alá tartozott, élénk ellenállást tanúsított III. Leó intézkedéseivel szemben. Már II. Gergely pápa (715–731) elítélte Germanosz pátriárka letételét. III. Gergely pápa pedig 731-ben zsinatot hívott össze Rómában, amely elvetette a császár szentképellenes intézkedéseit. A pápaság számára annyira fontos volt a képtisztelet, hogy nem riadt vissza a nyílt konfliktustól sem azzal a Bizánccal, amelynek katonai támogatására égető szüksége lett volna a Rómát fenyegető longobárd támadásokkal szemben. Sőt a pápák a szentképek kultuszáért készek voltak számottevő hatalmi és anyagi veszteségeket is elszenvedni. III. Leó ugyanis, büntetésül a képromboló rendelkezéseivel való szembefordulás miatt, a pápaságot megfosztotta Szicíliában és Calabriában levő birtokaitól, továbbá a pápai joghatóságot is jelentősen csökkentette azzal, hogy Rómától a konstantinápolyi patriarchátushoz csatolta a szicíliai, illíricumi és krétai egyházakat.
A pápák azonban mindezek dacára továbbra is kitartottak a képtisztelet mellett. Ekkorra a szentképek kultusza Rómában már erős tradíciókkal rendelkezett, és a vallásgyakorlat szerves részét alkotta. A lateráni Krisztus-ikont „nem emberi kéz alkotta” (akheiropoieta) csodatevő szentképnek tartották, melyet a város oltalmazó zászlójává tettek. Az ikonok a körmenetek elengedhetetlen tartozékai voltak. A Mária mennybemenetelének ünnepére kialakított körmenet szertartása szinte csemegének számított az ikontisztelők számára. E napon (augusztus 15.) ugyanis minden évben a lateráni Krisztus-ikont körmenetben vitték el a Santa Maria Maggiore templomhoz, hogy találkozzon az ott őrzött Mária-ikonnal, amelyet Lukács evangélista alkotásának hittek.
III. Leó a jelentékeny ellenerők dacára is kitartóan folytatta küzdelmét az ikontisztelet visszaszorítása érdekében. Halála után fia, V. Konstantin (741–775) követte a trónon. Több mint negyedszázados uralma alatt a képromboló mozgalom hevessége erősödött. Ikontisztelő ellenfelei annyira gyűlölték, hogy egy trágár ragadványnévvel illették, melyet mindmáig használnak is rá. (A Khopronümosz szó jelentése legenyhébb fordításban: „emberi ürülékről elnevezett”.)
V. Konstantin továbbra is fenntartotta az ikonok készítésének és használatának tilalmát, illetve törekedett megsemmisítésükre. Az államhatalmi tiltás mellett teológiai téren is bizonyítani kívánta a képkultusz tarthatatlanságát. A kérdéssel kapcsolatos véleményét a Vizsgálódások című tanulmánygyűjteményében fejtette ki, amelyben összefoglalta az ikontisztelet elleni érveket. Az egyértelmű bibliai cáfolatok mellett azt is hangsúlyozza, hogy a művészet eszközei eleve nem alkalmasak arra, hogy egy ábrázolt személynek a természetfölöttivel kapcsolatos belső értékeit, lényegi tulajdonságait ábrázolják. Különösen kilátástalan az ilyen vállalkozás például a Megváltóval kapcsolatban, aki egyszerre rendelkezik isteni és emberi természettel. Az ikonok kultuszán túlmenően Konstantin elvetette Mária és a szentek közbenjárásának dogmáját és az ereklyék kultuszát is.
754-ben a császár egy birodalmi zsinatot hívott össze Konstantinápoly külvárosába, Hiereiába, ahol 338 püspök gyűlt össze. Konstantin maga is részt vett a teológiai vitákban. A zsinat elítélte az ikontiszteletet, hiszen „nincs olyan ima, amely szentté tehetné őket. Ezért éppolyan értéktelenek, mint amilyennek a művész alkotta őket”. Kiátkozást mondtak ki az ikontisztelet fő teológusa, Damaszkuszi János ellen. A legsúlyosabb büntetések terhe alatt megtiltották a szentképek készítését.
A szerzetesek egy része azonban továbbra is ellenállt a rendelkezéseknek. Közülük többeket kivégeztetett Konstantin. Róma is folytatta az ellenállást. 669-ben zsinaton ítélték el a Hiereiában született határozatokat.
A képromboló mozgalom folytatódott V. Konstantin fiának, IV. Leónak (775–780) az uralkodása alatt is, bár sokkal visszafogottabb formában. Ez főként feleségének, az athéni származású Eirénének a hatását mutatta, aki már titokban ekkor is ikontisztelő volt.
A birodalmi valláspolitika IV. Leó halála után vett éles fordulatot. Ekkor Leót kiskorú fia, VI. Konstantin követte a trónon, de helyette régensként anyja uralkodott. Eiréné mint meggyőződéses képtisztelő hozzákezdett az ikonok kultuszának helyreállításához. Támogatókat gyűjtött maga köré, és 786-ban birodalmi zsinatot hívott össze Konstantinápolyba a képtisztelet helyreállítására. A hadsereg körében azonban továbbra is olyan erőteljes volt a képellenesség, hogy maga a császári őrezred vetett véget a képtisztelő zsinatnak. A megjelenő katonák szétkergették a résztvevőket.
A vakító császárnõ zsinata
Eiréné azonnal cselekedett. Összevonta a hozzá hű csapatokat, feloszlatta az őrezredet, és 787-ben a zsinatot áthelyezte Niceába, az első egyetemes zsinat egykori helyszínére. A most már zavartalanul ülésező küldöttek érvénytelenítették a 754-es hiereiai zsinat határozatait, és visszaállították az ikontiszteletet. Megjegyzendő, hogy az egész folyamatot vezénylő Eiréné egyéni kegyességét kevéssé erősítette az ikontisztelet buzgó helyreállítása. Amikor ugyanis fia, VI. Konstantin nagykorú lett, Eirénének át kellett volna adnia a hatalmat Konstantin számára, de ő ebbe nem akart belenyugodni. A hatalom megtartása érdekében 797-ben elfogatta, majd megvakíttatta huszonhat éves fiát, hogy így tegye alkalmatlanná az uralkodásra. Ezt követően mint császárnő öt évig állt a birodalom élén. Miután egy katonatiszti összeesküvés letaszította trónjáról, száműzték, és Leszbosz szigetén fejezte be pályafutását. Az ortodox egyház később szentté avatta.
A képtisztelet nyugati elutasítása
Az Eiréné által összehívott II. niceai zsinaton a pápa követei is jelen voltak, elfogadták a határozatokat, és Róma főpapja a VII. egyetemes zsinatként ismerte el ezt az egyházi gyűlést.
A pápa a zsinat határozatait megküldte a frank birodalom uralkodójának, Nagy Károlynak és udvarának. Nagy meglepetésére azonban nem beleegyező egyet-értés, hanem hatalmas felháborodás lett a fogadtatása. Rómának szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy Európa nyugati területein, főként a frank birodalomban a képek egyelőre csak nagyon korlátozott szerepet játszanak a vallási életben. A kibontakozó vitában Nagy Károly egyik vezető teológusa, Theodulf, Orleans püspöke megírta a frank teológia első rendszerezett összefoglalását, a Karoling Könyveket (Libri Carolini). Jelentőségét mutatja, hogy Nagy Károly nevében készült hozzá előszó, és nemcsak az uralkodó, hanem a vezető frank teológusok, mint például a neves Alkuin is teljes támogatásáról biztosította a benne megfogalmazott állásfoglalást.
A művészeti ábrázolásoknak csak nagyon korlátozott szerepet tulajdonítottak a hitélet terén, mivel „Istent nem a látható vagy ember alkotta dolgokban kell keresni, hanem a szívben. Nem a testi szemekkel, hanem a szívnek a szemeivel kell keresni Őt”.
A Karoling Könyvek az Írás elsőbbségét hangsúlyozták a képekkel szemben: „Nem a képek hordozzák az igazságot, hanem az Írás.” (Megjegyzendő, hogy ennek az állításnak a gyakorlati megjelenítésére olyan különös képek is készültek, amelyek csak szavakból állnak.) A Karoling Könyvekkel összhangban születtek meg a Nagy Károly által 794-ben Frankfurtba összehívott birodalmi zsinat határozatai, melyek elítélték a II. niceai zsinat képtisztelő rendelkezéseit.
811-ben a képtisztelő bizánczi császár, Niképhorosz súlyos vereséget szenvedett a bolgároktól. Őt magát elfogták és kivégezték. A bolgár Krum kán Konstantinápoly ellen vonult seregével. A katonaság és köznép a képtiszteletet fokozni akaró új császár ellen fordult, és 813-ban egy ikonellenes hadvezér került hatalomra V. Leó néven. A bolgár veszély elhárítása után 815-ben új pátriárkát nevezett ki, majd zsinatot hívott össze Konstantinápolyba, amely visszaállította a 754-es hiereiai zsinat képromboló határozatait. Az új rendszer viszonylagos népszerűséget élvezett. Ellenzékének fő vezéralakjai a 815-ben tisztségéből elmozdított képtisztelő pátriárka, Niképhorosz és az egy időre száműzetésbe kényszerült Theodórosz Sztuditész apát volt. Ők írásaikkal sokat tettek az újabb képtisztelő fordulat előkészítéséért.
Az ikonok rabszolgái
Theodóra császárné
E fordulat végrehajtásában döntő szerepet játszott a 842-ben elhunyt képromboló Theophilosz császár özvegye, Theodóra, aki régensként uralkodott hároméves kisfia, III. Mikháél császár helyett. Ezt a helyzetet kihasználva zsinatot hívott össze Konstantinápolyba. Ezen 843. március 11-én helyreállították a II. niceai zsinat képtisztelő rendelkezéseit. Ekkor vezették be az ortodoxia ünnepét, melyet mindmáig minden évben megünnepelnek az „ikonrombolók és minden más eretnekek fölötti győzelem” ünnepeként. Ezután az ikonok elutasítása a legsúlyosabb eretnekségnek minősült, és képviselőit kíméletlenül üldözték.
A képtisztelők győzelmével az ortodox vallást és az ikontiszteletet végérvényesen egybeláncolták. Az ortodox teo-lógusok azt állították, hogy az ő képtiszteletük nem bálványimádás, mert nem bálványokat (eidola) tisztelnek, hanem képeket (eikon). Hangsúlyozták, hogy e képeket ők nem imádják (latreia), hanem csak tisztelik (proszkünészisz). Ez az érvelés azonban nem vette figyelembe, hogy a Tízparancsolatnak a Septuagintában szereplő mérvadó görög fordítása a kultikus képekre vonatkozóan nemcsak a latreiát, hanem a proszkünésziszt is a leghatározottabban tiltja.
Mózes szobra a Genfi székesegyház előtt. Ujja a II. parancsra mutat.A protestantizmus egyik felfedezése: a képek/szobrok tiszteletének tilalma.
Az is megfontolandó, hogy a második parancsolat eredeti héber szavai egyértelműen kimondják a képmásokra vonatkozóan, hogy „ne hajolj meg előttük, és ne szolgáld azokat”. Ugyanakkor az ortodox vallásgyakorlatban az ikonok előtt a meghajlás legteljesebb formáját, a proszkünésziszt, azaz a teljes leborulást gyakorolják. A szolgálat kérdését illetően a képtisztelők már a képrombolás korában is ikonodulosznak, azaz az ikonok rabszolgáinak nevezték magukat, és ezt az odaadó szolgálatot többek között az ikonok hordozásával, csókolgatásával, nekik szóló gyertyagyújtásokkal fejezik ki mindmáig. (A szerző történész)
Címkék: keresztényüldözések