A lélek halhatatlansága vagy a holtak feltámadása?

A protestáns bibliamagyarázók nagyformátumú egyénisége, Oscar Cullmann alaposan és főleg hitelesen fejtegeti azt a mindenkit érdeklő kérdést: Mi lesz velünk a halál után, mivé válik lényünk, intellektusunk.. egész valónk? Csupán az érdeklődés felkeltése okán előlegeztem meg ezt a kis részt a tanulmányból.
Áldás – békesség a figyelmes olvasónak! (Dénes Ottó)
“Publikációim közül egynek sem volt olyan élénk hatása, mint ennek: egyik részről lelkesedés, másik részről pedig merev elutasítás. Az illető folyóiratok szerkesztői voltak szívesek megküldeni nekem néhány olvasójuk tiltakozását. Egyiküket erre a keserű megállapításra juttatta cikkem: „Népünknek, amely az élet kenyerének hiánya miatt elpusztul, köveket, sőt skorpiókat adnak kenyér helyett.” Egy másik szörnyetegnek tart engem, mintha örömömet lelném abban, hogy a lelkeket fölzavarom.” O.C.
Forrás: http://gorzsonyi-eklezsia.shp.hu/hpc/web.php?a=gorzsonyi-eklezsia&o=vcZKPeCjiM
Oscar Cullmann
A lélek halhatatlansága vagy a holtak feltámadása?
A) Bevezetés
Tegyük fel a kérdést egy keresztyén embernek, protestánsnak vagy római katolikusnak, értelmiséginek vagy nem értelmiséginek: Mit tanít az Újszövetség az egyén sorsáról a halál után; kevés kivételtől eltekintve mindig ugyanazt a választ fogjuk kapni: A lélek halhatatlanságát. Pedig ez a vélemény – bármily elterjedt is legyen – az egyik legnagyobb félreértés a keresztyénség vonatkozásában. Nem segít, ha e tényt elhallgatjuk, vagy önkényes magyarázatokkal elkendőzzük, s a szövegen erőszakot teszünk: sokkal inkább nyíltan kell erről beszélnünk. A halálról és feltámadásról szóló elképzelés (amelyet a következő lapokon kívánok kifejteni1) az üdvtörténetben gyökerezik. Mivel ez a történet határozza meg, így összeegyeztethetetlen a lélek halhatatlanságába vetett görög hittel. Ez az elképzelés ijesztő a modern gondolkodás számára, mégis az őskeresztyének prédikációjának alkotó részeként mutatkozik meg; ezt pedig nem szabad elhagynunk vagy modernista magyarázat által kikerülnünk, különben lényegétől fosztjuk meg az Újszövetséget.
Vajon tényleg összeegyeztethetetlen az őskeresztyén feltámadáshit a lélek halhatatlansága görög képzetével? Vajon az Újszövetség, főként János evangéliuma, nem azt tanítja, hogy már örök életünk van? S hogy a halál nem más az Újszövetségben, mint az „utolsó ellenség”? Vajon valóban olyan szöges ellentétben áll a feltámadás-hit megfogalmazása a görög elképzeléssel, amely a halálban is barátot lát? Vajon nem ezt írja Pál apostol: „Halál! Hol a te fullánkod?”
Ezt az ennyire elterjedt félreértést, hogy ti. az Újszövetség a lélek halhatatlanságát tanítja, támogatni látszik az a tény, hogy húsvét után az első tanítványok szilárd meggyőződése lett, hogy Krisztus testi föltámadása által a halál elveszítette rettenetét2, s hogy e pillanattól kezdve a Szentlélek minden hívőt újjászül az örök életre. Ebben az Újszövetségnek megfelelő kifejezésben azonban alá kell húznunk a „húsvét után” kifejezést, s ez mutatja, hogy milyen űr van mégis az őskeresztyén és a görög felfogás között. Az őskeresztyén gyülekezet az üdvtörténet által volt vezetve, s minden, amit állít a halálról és az örök életről, teljességgel függ egy valóságos ténybe, valóságos időben lejátszódott eseményekbe vetett hittől. S itt különbözik reálisan a görög gondolkodástól. Ahogy már a Christus und die Zeit című könyvemben* megpróbáltam bemutatni, e fölfogás az őskeresztyén hit lényegéhez tartozik, ezért nem szabad föladnunk, vagy modernista értelmezéssel megváltoztatnunk azt.3

Az Újszövetségben a halál és az örök élet Krisztus történetéhez van kötve. Világos tehát, hogy az őskeresztyének számára a lélek önmagában nem halhatatlan, hanem csak Jézus Krisztus, „az elaludtak zsengéje” föltámadása és a belé vetett hit által lesz azzá. Így világos az is, hogy a halál önmagában nem „barát”, hanem csak Jézus Krisztus fölötte nyert diadalma halálában és testi föltámadásában fosztja meg a halált „fullánkjától”, hatalmától. Végül világos, hogy a lélek már megtörtént föltámadása még nem a teljesség állapota: még sokáig kell várnunk, mert testünk még nem támadt föl; ez csak az idők végén fog megtörténni.
Hibás dolog tehát a János evangéliumában a lélek halhatatlanságának görög tanítása felé való hajlást látnunk, mert János evangéliuma is Krisztus történetéhez köti az örök életet.4 Bizonyos, hogy Krisztus történetének hangsúlyozása az Újszövetség különböző könyvein belül különbözőképpen történik. Mégis minden tanítás alapja közös, s ez az üdvtörténet.5 Igaz, el kell ismernünk a görög befolyást a születő keresztyénségre nézve, kezdettől fogva6, de míg a görög képzetek az üdvtörténet általános szempontjának vannak alávetve, addig nem beszélhetünk hellenizálódásról.7 Ez csak később fog elkezdődni.
A halál bibliai fölfogása tehát az üdvtörténeten alapul, s ezért teljesen meg kell különböztetnünk a görög felfogástól. Semmi sem mutatja ezt jobban, mint Szókratész halálának szembeállítása a Jézuséval, amelyet – persze egészen más szándékkal – a keresztyének ellenségei már az ókorban megtettek.8

B) Az utolsó ellenség: a halál. Szókratész és Jézus
Platón Phaidon c. művében, Szókratész halálának megkapó elbeszélésében olvassuk a lélek halhatatlanságának legszebb leírását. Éppen a tudományos tartózkodás és óvatosság, a matematikai pontosságú leírásról való lemondás ad érvelésének fölülmúlhatatlan értéket. Ismerjük azokat az érveket, amelyeket a görög filozófus a lélek halhatatlansága mellett felhoz: Testünk csak külső ruha, amely, míg élünk, akadályozza lelkünket a szabad mozgásban és az örökkévaló létnek megfelelő életben. Olyan törvényt kényszerít a lélekre, amely nem rászabott; a lélek tehát be van zárva a testbe, mint egy kényszerzubbonyba vagy börtönbe. A halál pedig a nagy szabadító: szétszakítja a láncokat, a lelket kivezeti a test börtönéből, s visszaviszi örökkévaló hazájába. Mivel a test és a lélek teljesen különbözik egymástól és két különböző világhoz tartozik, ezért a test megsemmisülése nem azonos a lélekével, pont úgy, mint ahogy egy műalkotás sem pusztul el, ha az eszközt megsemmisítjük. Ugyan a lélek halhatatlansága mellett fölhozott érveknek maga Szókratész szerint nincs olyan érvényük, mint a matematikai bizonyítékoknak, mégis számára a valószínűség legmagasabb fokát érik el, s olyan valószínűvé teszik a halhatatlanságot, hogy az ember számára – a Phaidon szavait használva – „szép kockázattá” válnak.
A nagy Szókratész mindezt nemcsak tanította, amikor halála napján tanítványaival együtt vizsgálta a lélek halhatatlansága mellett szóló érveket: abban a pillanatban meg is élte azt, amit tanított. Megmutatta saját példáján keresztül, hogy a filozófia örök igazságaival foglalkozva hogyan munkáljuk már most a lélek megszabadítását. Mert a filozófia lehetővé teszi már most, hogy az ideák örökkévaló világába behatoljunk, ahova a lélek is tartozik, s azt megszabadítsuk a test börtönétől. A halál nem tesz mást, mint ezt a megszabadítást viszi végbe. Platón meg is mutatja, hogyan lép Szókratész a halál elé, teljes nyugodtsággal, derűsen. Szókratész halála szép halál; teljesen távol áll tőle a halálfélelem. Szókratész nem fél a haláltól, mert az megszabadít minket a testtől. Ha valaki fél a haláltól, azzal azt bizonyítja, hogy szereti a testet, és a látható világ foglya. A halál a lélek nagy barátja. Ezt tanítja és így hal meg, csodálatos összhangban tanításaival ez az ember, aki a görög géniusz megtestesítője, annak is a legnemesebb formájában.
Halljuk most, hogyan halt meg Jézus. A Gecsemáné kertben tudja, hogy várja őt a halál, pont úgy, mint Szókratész tanítványaival való párbeszéde napján. A szinoptikus evangéliumok grosso modo megegyeznek a Gecsemáné kerti események vonatkozásában. Jézus „kezde rettegni és gyötrődni” (Mk 14,33). „Szomorú az én lelkem mindhalálig” – mondja tanítványainak.9 Jézus annyira teljesen ember, hogy osztozik a halál okozta természetes félelemben is. Neki, mint az isteni Emberfiának, az Úr Szolgájának, sokkal erősebben kellett ezt éreznie, mint más embernek.10 Fél, de nem mintha gyáva lenne, nem is az őt megölő emberektől retteg, még csak a halált megelőző szenvedéstől sem, hanem magától a Haláltól, aki a Gonosz nagy hatalma. Számára a halál nem isteni dolog, hanem valami szörnyű. Jézus nem akar egyedül lenni ebben a pillanatban. Tudja, hogy Atyja mindig vele van. Elé járul e döntő pillanatban, mint ahogy tette egész földi életében. Elé járul emberi rettegésével, amelyet a halál, a nagy ellenség jelent. Teljesen szükségtelen kiiktatnunk ebből az evangéliumi szakaszból Jézus félelmét, valamilyen mesterkélt magyarázattal. A keresztyénség ellenségei, akik már az Ókorban fölfedezték az ellentétet Szókratész és Jézus halála között, sokkal helyesebben láttak, mint a keresztyén kommentátorok.Jézus valóban reszket Isten nagy ellensége előtt. Semmi nincs itt Szókratész derűs viselkedéséből, aki nyugodtan lép a nagy barát, a halál elé. Arra kéri Jézus Istent, kímélje meg őt attól, hogy a halálon keresztül kelljen mennie. Bizonyos: Tudja már előre, hogy az a rábízott feladat, hogy elszenvedje a halált, s előre mondja: „De keresztséggel kell nékem megkeresztelkednem; és mely igen szorongattatom, míglen az elvégeztetik” (Lk 12,50). Most azonban, hogy Isten ellensége ott áll előtte, könyörög Istenhez, akinek mindenható voltát ismer: „Minden lehetséges néked, Vidd el tőlem ezt a poharat” (Mk14,36). S amikor hozzáfűzi: „mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied”, akkor ez nem azt jelenti, hogy végső soron maga is Szókratész módján megszabadító barátnak tartja a halált. Nem; ezzel csak annyit mond, hogy ha még ennek a szörnyű dolognak, a halálnak is meg kell történnie velem, akaratod szerint, úgy alávetem magam ennek a szörnyűségnek.
Jézus tudja, hogy maga a halál radikális, hatalmas elhagyatottságot jelent, mivel Isten ellensége; ezért is könyörög Istenhez. Isten nagy ellenségének jelenlétében nem akar egyedül maradni. Mégis, hogy úgy mondjuk, a halál lényegéhez tartozik, hogy elválaszt minket Istentől.. Ha valaki keze között van, akkor nem Isten, hanem ellensége kezében van. Jézus szorosan együtt akar maradni Istennel, mint egész földi élete folyamán. De e pillanatban nemcsak Isten segítségét keresi, hanem a tanítványokét is. Mindig újra félbeszakítja imáját, s csatlakozik legbelsőbb tanítványaihoz, akik küzdenek az álmossággal, hogy ne aludjanak, amikor jön a Mester. Megpróbálják, de nem sikerül, s Jézusnak mindig újra föl kell ébresztenie őket. Miért akarja Jézus, hogy virrasszanak? Mert nem akar egyedül lenni. Még a tanítványoktól sem akar elszakadni, akiknek emberi gyöngeségét jól ismeri, mert a halál, Isten szörnyű ellensége most fog rátörni. Szeretné, ha élet venné őt körül, az az élet, amely a tanítványokban van: „Nem bírtatok vigyázni velem egy óráig sem?”.
El tudunk képzelni nagyobb ellentétet, mint ami van Szókratész és Jézus halála között? Szókratész, mint Jézus is, halála napján tanítványaitól van körülvéve, de csodálatos nyugodtsággal a halhatatlanságról beszél nekik. Jézus néhány órával halála előtt retteg, és kéri tanítványait, hogy ne hagyják őt egyedül. A Zsidókhoz írt levél, amely az Újszövetség többi iratánál erősebben hangsúlyozza Jézus tökéletes Isten (1,10) és tökéletes ember voltát, még messzebb megy Jézus halálfélelmének leírásában, mint a három szinoptikus evangélium. Azt mondja, hogy Jézus „könyörgéssel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt” (5,7).11 A Zsidókhoz írt levél szerint Jézus kiáltott és sírt a halál előtt! Az egyik oldalon látjuk Szókratészt nyugalomban, derűsen, amint a lélek halhatatlanságáról beszél; a másik oldalon pedig Jézust, aki kiáltozik és sír.
Aztán maga a halál jelenete. Szókratész hatalmas nyugalommal issza ki a bürökpoharat; Jézus ellenben a zsoltár szavaival kiált: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” – s egy artikulátlan kiáltással hal meg (Mk 15,37). Ez a halál a maga rettenetével! Valóban Isten utolsó ellensége. Így jelöli meg Pál apostol is a halált: az utolsó ellensége (1Kor 15,26). Itt válik láthatóvá a hatalmas szakadék: egyik oldalon a görög gondolkozás, a másikon pedig a zsidó és keresztyén hit.12 Más kifejezésekkel élve a Jelenések könyvének szerzője szintén utolsó ellenségnek tekintette a halált, amikor leírja, hogy végül a tűz tavába vettetik (Jel 20,14).
Mivel a halál Isten ellensége, elválaszt minket Tőle, attól, aki maga az élet, és minden élet teremtője. Jézus, aki teljesen egy Istennel, inkább mint bárki más, sokkal rettentőbbnek érezte a halált, mint más ember. Jézus sokkal intenzívebben érezte ezt az elhagyatottságot, izolációt Istentől, ezt az egyetlen helyzetet, amelytől félnünk kell valóban, pontosan azért, mert olyannyira egy Istennel. Ezért kiált Istenhez a zsoltárossal: „miért hagytál el engemet?” Ebben a pillanatban Isten ellenségének a kezében van: a haláléban. Valóban hálásak lehetünk az evangélistának, hogy nem szépítette az elbeszélését.

Hasonlítsuk most össze Szókratész és Jézus halálát! Semmi sem mutatja jobban a radikális különbséget a halhatatlanság görög tana és a feltámadásba vetett keresztyén hit között, mint ez! Mivel Jézus valóban keresztülment a halálon, annak minden rettenetével, nemcsak testileg, de pontosan lelkileg is („Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”), ezért lehet a keresztyének számára, akik Őt megváltónak vallják, győztes a Halál fölött, a saját halálában – s kell is, hogy az legyen. Ott, ahol a halált Isten ellenségének tartják, nem lehet „halhatatlanságról” beszélni valóságos Krisztus-esemény nélkül, üdvtörténet nélkül, amelynek közepe és vége a halál feletti győzelem. Ezt Jézus nem végezhette úgy el, hogy közben egyszerűen tovább élt mint halhatatlan lélek, tehát anélkül, hogy lényegében meghalt volna. Nem: nem győzhette le a Halált, csak úgy, hogy valóban meghalt, átadta magát a Halál birodalmának, az élet nagy megsemmisítőjének, a nem-létnek, az Istentől való elhagyatottságnak. Aki a Halált akarja legyőzni, annak meg kell halnia; még egyszer: valóban vége kell, hogy szakadjon annak élete, s nemcsak egyszerűen halhatatlan lélekként kell tovább élnie. Ezért nem szépítette Márk, aki Jézust gyakran ábrázolja Isten fiaként, abban, ami szörnyű, teljesen emberi Jézus halálában.
Ha pedig az élet származik ebből a halálból, úgy Jézus új teremtésére van szükség, aki nemcsak az emberiség egy részét, de minden embert életre hív, mindent, amit Isten teremtett és a halált lerombolt. Szókratész és Platón szerint semmilyen teremtésre nincs szükség: A test rossz, s nem kell tovább élnie. Az a részünk pedig, amelynek tovább kell élnie, a lélek, s ez nem hal meg. Ha a feltámadásba vetett keresztyén hitet meg akarjuk érteni, akkor teljesen el kell vonatkoztatnunk a görög elképzeléstől, amely szerint az anyag, a test rossz, méltó az elpusztulásra, s így a test halála egyáltalán nem az igazi élet pusztulását jelenti. A keresztyén és zsidó gondolkozásban a test halála is az Isten teremtette élet elpusztítását jelenti: nincs különbség. Testünk élete is igazi élet. A halál minden Isten teremtette élet elpusztítása. Éppen ezért nem a test, hanem a halál az, amit a föltámadásnak le kell győznie.
Csak ha megismerjük a halál rettenetét az első keresztyénekkel együtt, csak ha komolyan vesszük a halált, akkor tudjuk megérteni az őskeresztyén egyház ujjongását húsvétkor. Megérthetjük tehát azt is, hogy az Újszövetség egész életét és gondolkozását a feltámadásba vetett hit uralta. A lélek halhatatlanságának hite nem egy mindent átformáló eseménybe vetett hit. A lélek halhatatlansága nem más, mint negatív állítás: a lélek nem hal meg, egyszerűen tovább él. A feltámadás viszont pozitív kijelentés: a valóban meghalt ember teljes egészét hívja életre Isten új teremtése. Valami soha nem hallott dolog történik. A teremtés csodája ez! Mert valami ezelőtt is történt, ami borzalmas dolog: egy Isten által teremtett élet pusztult el.

A Biblia szerint a halál nem szép; a Jézusé sem. A halál valóban olyan, amilyennek látszik: csontváz, a bomlás szaga. Jézus halála pedig olyan csúnya, mint amilyennek a nagy Grünewald ábrázolta a középkorban. S pontosan ezért tudta ugyanez a festő közvetlen emellett a nagy győzelmet, Krisztus föltámadását összehasonlíthatatlan szépséggel ábrázolni: Krisztust, új testet öltve, a feltámadás testét. Aki szép halált festett, az nem tud szép föltámadást festeni. Aki nem értette meg a halál rettenetét, az nem tudja értékelni Pállal a győzelmi himnuszt: „Elnyeletett a halál diadalra. Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” (1Kor 15,54k).
C) A bűn zsoldja: a halál. Test és lélek
A lélek halhatatlanságának görög felfogása és a feltámadásba vetett keresztyén hit ellentéte még inkább beigazolódik, ha figyelembe vesszük, hogy a föltámadásba vetett hit már feltételezi a halál és a bűn között a judaizmus által létrehozott kapcsolatot. Így a megváltás-dráma szükségessége is világosabb lesz számunkra. A halál nem természetes, Isten akaratával egyező dolog, mint a görög gondolkodásban, hanem természetellenes, az isteni akarattal ellenkező, abnormis dolog.13 Az 1Móz elbeszélés arra tanít minket, hogy a halál a világba csak az ember bűne által lépett be. A halál átok, s az egész teremtés bele van vonva ebbe az átokba. Az ember bűne tette szükségessé mindazokat az eseményeket, amelyeket aztán a Biblia elbeszél, s melyeknek neve üdvtörténet. A halál nem győzhető le, csak bűnhődés által, mivel a halál a „bűn zsoldja”. Nemcsak az 1Móz mondja ezt nekünk, hanem Pál apostol is (Rm 6,23), s ez a fölfogása a halálról az őskeresztyénségnek is. Ahogyan a bűn Isten ellen volt, úgy van Isten ellen ennek következménye, a halál. Persze, Isten fel is tudja használni a halált (1Kor 15,36; Jn 12,24), éppúgy, mint a Sátánt. A halál mégis, mint olyan, Isten ellensége marad, mert Isten maga az élet, és az élet teremtője. Isten akarata nem az, hogy halál és betegség, hervadás és megsemmisülés legyen (a betegség a halál különös esete, amely még életünkben működik).
Minden, ami az élet ellentéte, betegség és halál, az emberi bűnből ered zsidó és keresztyén fölfogás szerint. Ezért Jézus minden gyógyítása nemcsak a halál visszaszorítását, hanem a bűn területére való behatolást is jelent; ezért mondja Jézus, mikor betegeket gyógyít: megbocsáttattak bűneid. Nem úgy, hogy minden személyes betegségnek egy személyes bűn a megfelelője, hanem úgy, hogy a betegség, mint olyan, és a halál, a bűn következménye, mely alatt szenved az egész emberiség. Minden gyógyítás részleges föltámadás, az élet részleges győzelme a halál fölött: ez a keresztyén fölfogás. Ezzel szemben a görög gondolkodás szerint a test betegsége abból a tényből fakad, hogy a test mindenestül rossz, s a halálnak van szentelve. A keresztyének számára a testben a feltámadás rövid ideig tartó anticipációja lesz láthatóvá.
Ez pedig arra tanít minket, hogy a test maga nem rossz, s a lélekhez hasonlóan Teremtőnk ajándéka. Pál szerint éppen ezért kötelességeink vannak testünkkel szemben is! Isten mindennek Teremtője. A zsidó és keresztyén teremtés-értelmezés kizár minden görög dualizmust a test és a lélek között. A testi, látható dolgok éppúgy Isten teremtményei, mint a láthatatlanok. A test nem a lélek börtöne, hanem a Szentlélek temploma Pál szerint (1Kor 6,19). Itt van a döntő különbség. Isten a testit is „jónak” tartja a teremtés után; ezt az 1Móz elbeszélése kifejezetten mondja. Fordítva pedig: a bűn az egész embert keríti hatalmába, nemcsak a testet, hanem a lelket is, s következménye, a halál az egész emberre kiterjed, testre és lélekre egyaránt. Így van ez nemcsak az embernél, hanem minden egyéb teremtménynél is. A halál azért szörnyű, mert az egész látható teremtett világ – beleértve testünket is – még jelen állapotában, betegségtől és haláltól sújtva is csodálatos.
A halál pesszimista fölfogása mögött ott van a teremtés optimista fölfogása. Ezzel szemben ott, ahol a halált megszabadítónak tartják – mint a platónizmusban – ott nem ismerik el a látható világot Isten teremtményének, s ha a platónisták szépnek tartják a testet, az nem azért van, mintha önmagában szépnek tartanák, hanem azért, mert átvilágít rajta a halhatatlan lélekből, az egyedül igaz isteni igazságból valami. Még a keresztyének számára is jelen testünk nem más, mint az eljövendő dicsőséges test árnyéke, de éppen egy test árnyéka.! A különbség itt nem a test és a lelki idea között van, mint Platónnál, hanem a jelen teremtés (amelyet megrontott a bűn) és az új teremtés között (amely bűntől szabad): a romlandó és a romolhatatlan test között.

Ez arra vezet minket, hogy az emberről szóló teljes tanításról beszéljünk, az antropológiáról. Az Újszövetség antropológiája nem azonos a göröggel, inkább a zsidóhoz csatlakozik. A test és a lélek (szóma – pszükhé, szarx – pneüma) vonatkozásában – hogy csak ezeket említsük – ugyanazokat a kifejezéseket használják az Újszövetség szerzői, mint a görög filozófusok. E kifejezések azonban számukra egészen mást jelentenek, s teljesen félreértjük az Újszövetséget, ha görög értelemben magyarázzuk a fogalmakat. Innen már sok félreértés származott.
Nem adhatunk részletes áttekintést az újszövetségi antropológiáról. A Kittel-féle14 szótár megfelelő cikkei mellett jó monográfiák is vannak e kérdéshez.15 Először külön kellene analizálnunk az Újszövetség különböző szerzőinek antropológiáját, mert éppen ebben döntő különbségek vannak. Itt sajnos csak néhány lényeges pontot említhetek, amelyet kérdésünk tárgyalásakor vizsgálni kell, s ezt meglehetősen sematikusan teszem, az apróságokra kevéssé ügyelve, amelyeket pedig egy igazi antropológiának tárgyalnia kellene. Elsősorban Pál apostolra támaszkodom, mert egyedül nála találjuk meg az antropológia több elemét, bár ő sem használja teljes következetességgel a különböző kifejezéseket, s ezeknek nem mindig ugyanaz a jelentése.16
Természetesen az Újszövetség is ismeri a test és a lélek megkülönböztetését, de még inkább a belső és külső ember különbségtételét. Ez azonban nem szembeállítást jelent, mint ha a belső ember természetszerűleg jó, a külső pedig rossz lenne.17 A kettő kiegészíti egymás lényegét, s mindkettőt jónak teremtette Isten. A belső ember a külső nélkül nem igazi, önálló létet jelent: szüksége van a testre. Legföljebb az Ószövetség halottjaihoz hasonlóan lehetséges talán a Seólban egy árny-lét, de ez nem igazi élet. Világos viszont a görög lélek-fogalomtól való különbség: ez utóbbi ui. csak és kizárólag a test nélkül jut teljes kifejlődésre. Semmi ilyen nincs viszont a Bibliában. A keresztyén fölfogás szerint a testnek is szüksége van a belső emberre.
Mi a test (szarx) és a lélek (pneüma) szerepe a keresztyén antropológiában? Főleg itt nem szabad, hogy félrevezessen minket a görög szavak profán használata, annak ellenére, hogy az Újszövetség néhány helyén megtalálható, s hogy a terminológia még egy szerző esetében sem egységes (pl. Pál apostolnál sem). E fönntartással mondhatjuuk, hogy az egyik páli jelentés szerint – amely talán a legjellemzőbb – a test és a lélek két aktív, transzcendens hatalom, amely kívülről lép be az emberbe, s benne a kettő dinamikusan hat, de sem egyik, sem másik nem azonosítható az emberrel. A keresztyén antropológia az üdvtörténeten alapul18 – szemben a göröggel. A „test” a bűn hatalma, amely a halál hatalmaként jutott az emberbe Ádám bűne által. Testet és lelket egyaránt megragadott, mégis úgy – s ez nagyon fontos – hogy a test (szarx) immár lazábban kötődik a szómához (tulajdon testünkhöz), mint a belső emberhez19, bár a bűneset folytán a szarx hatalmat nyert a szóma fölött. A Lélek a test (szarx) nagy ellentétje, de ismét nem úgy, mint egy antropológiai tényező, hanem mint egy hatalom, amely kívülről lép az emberbe. A Lélek Isten teremtő ereje, az élet nagy hatalma a feltámadás része éppúgy, mint ahogy a test (szarx) a halálé. Az Ószövetségben a Lélek mindig csak éppen a prófétákban működik. Ezzel szemben a jelen korszak végső idején – amelyben vagyunk az Újszövetség szerint – azaz mióta Krisztus halála által megtörte a halál hatalmát és feltámadt, az élet eme hatalma működik Krisztus egyházának minden tagjában. Az ApCsel 2,16 szerint az „utolsó napokban” a Lélek mindenkit meg fog ragadni. Jóél próféciája pünkösdkor teljesedett be.
E teremtő hatalom is a teljes embert ragadja meg, belsőt és külsőt egyaránt, már most. Amíg azonban a test (szarx) e jelen korszak idejére lényegi egységet alkot testünkkel (szóma), de nem keríti szükségszerűen hatalmába a belső embert, a Szentlélek életre keltő ereje fordítva van: már most megragadja a belső embert olyan határozott módon, hogy az „napról napra újul” – ahogyan Pál mondja (2Kor 4,16). Ami a testet illeti (szóma), azt is már megragadta a Szentlélek. Már e testben megvan a végső idők anticipációja, a hall hatalmának időleges visszaszorulása, mihelyt működik a Szentlélek életre keltő ereje20; innen vannak a beteggyógyítások az őskeresztyének között. Mégis csupán e hatalom visszaszorulásáról van szó, nem pedig halandó test végérvényes átváltozásáról feltámadott testbe. Még azoknak is meg kell halniuk, akiket Jézus földi élete folyamán feltámasztott. A halálnak szentelt test átváltozása lelki testté csak az idők végén fog megtörténni. Majd csak ekkor fogja a feltámadás hatalma, a Szentlélek teljesen megragadni a testet, oly módon, ahogy már most naponta megújítja a belső embert.

Számunkra most az a fontos, hogy megmutassuk, milyen mértékben különbözik az Újszövetség antropológiája a görögtől. A test (szóma) és a lélek (pszükhé) jó, amennyiben mindkettőt Isten teremtette. Mindkettő azonban annyira rossz is, amennyiben megragadta őket a halál hatalma, a test (szarx), a bűn. De mindkettőt megszabadíthatja, s meg is kell szabadítania a Szentlélek életet adó erejének. A megszabadítás nem abban áll, hogy a lélek (pszükhé) megszabadul a testtől (szóma), hanem abban, hogy mindkettő megszabadul a halál hatalmától, a szarx-tól.21
A test feltámadott testté változása csak akkor történik meg, amikor az egész teremtett világot újjáteremti a Szentlélek, amikor nem lesz többé halál. Akkor, amikor testünk (szóma) nem szarx-ból fog állni.22 Pál szerint ekkor „lelki test” lesz. E föltámadása a testnek csak egy része a teljes újjáteremtésnek. „Új eget és új földet várunk” (2Pét 3,13). A keresztyén reménység nemcsak az egyén sorsára, hanem az egész teremtett világra vonatkozik. Az egész teremtett világ, a látható, materiális is, bele van vonva a halálba. „Te miattad” – így hangzott az átok. Ezt pedig nemcsak az 1Móz-ben halljuk, de a Róma 8,19kk-ben is, ahol azt írja Pál apostol, hogy az egész teremtett világ23 már most türelmetlenül várja a szabadítást. E megváltás akkor fog eljönni, amikor a Szentlélek hatalma át fog változtatni minden anyagi dolgot, amikor Isten az új teremtésben nem megsemmisíteni, hanem megszabadítani fogja azt a test (szarx) hatalmából, a romlandóságtól. Nem örökkévaló ideák fognak megjelenni tehát, hanem konkrét dolgok születnek benne újjá, többek között testünk is (szóma). E hit sokkal merészebb, mint a görög filozófia.
Mivel a test föltámasztása újjáteremtő tett, amely megragadja az egész univerzumot, így nem az egyén halálakor jelenik meg, hanem csak az idők végén. Nem átmenet az evilágiból, a túlvilágiba, mint ezt a lélek halhatatlanságának görög képzetében a lélekről hiszik. A test föltámadása a jelen korszakból a jövőbe való átmenet, amely kötődik az üdv megszerzésének drámájához.
A bűn miatt szükséges, hogy ez a dráma az időben játszódjék le. Ha a bűnt tartjuk a halál uralma eredetének Isten teremtése fölött, akkor a halált a bűnnel együtt kell legyőzni.
Mi nem tudjuk ezt megtenni saját erőnkből; nem tudjuk legyőzni a bűnt, mivel magunk is bűnösök vagyunk – tanítja az Újszövetség. Más teszi meg helyettünk, s Ő sem tehette ezt másként, csak úgy, hogy átadta magát a bűn hatalmának, tehát meghalt, s eleget tett a bűnért úgy, hogy a halált, mint a bűn zsoldját győzte le. A keresztyén hit hirdeti, hogy Jézus megtette ezt, s miután teljesen és valóban meghalt, testében és lelkében föltámadott. Hirdeti, hogy mostantól fogva a feltámadás hatalma, a Szentlélek működik. Szabad az út! A Bűn legyőzetett; a Feltámadás és az Élet győzött a halál felett, mivel a halál a bűn következménye volt. Isten anticipálta az új teremtés csodáját, amelyet a végidőkre várunk. Újjáteremtette az életet, mint kezdetben. Ebben az egyedülálló pillanatban, Jézus Krisztusban a csoda már megtörtént! Feltámadás, de nem csak a belső ember újjászületése értelmében, akit a Szentlélek megragadott, hanem a test feltámadása is. Az anyag, matéria újjáteremtése ez romolhatatlanná. A világon máshol sehol sincs feltámadás-anyag vagy lelki test: csak itt, Jézus Krisztusban!
D) A holtak zsengéje. Krisztus föltámadása és a halál megsemmisülése között
Számot kell adnunk arról is, hogy mit jelentett az első keresztyének számára, amikor húsvét nagy üzenetét meghirdették: Krisztus föltámadt a holtak közül. Hogy ezt teljesen megértsük, ahhoz mindenek előtt utalnunk kell arra, hogy mit jelentett számukra a halál. Az a kísértésünk, hogy mindig összekeverjük ezt a hatalmas kijelentést: Krisztus föltámadott! – a görög gondolattal a lélek halhatatlanságáról, s így megfosztjuk azt valódi tartalmától. Krisztus föltámadott! – ez azt jelenti: már benne vagyunk az új korszakban, amelyben a halált legyőzi a Szentlélek, s ahol nincs többé romlandóság. Mert ha valóban van lelki test, amely felváltja a testit (= a halált), akkor a halál hatalma már megtört. Az első keresztyének meggyőződése szerint a hívőknek valójában már nem kell meghalniuk – s bizonnyal az első idők meggyőződése is ez volt. Mostantól fogva azonban nincs annak jelentősége, hogy az emberek továbbra is meghalnak. Mostantól fogva haláluk nem a halál abszolút uralma, csupán a végső harc, amely a hatalomért történik. A halál nem tudja érvénytelenné tenni a feltámadt test létét, bármily súlyos legyen is.

Próbáljuk meg egyszerűen megérteni azt, amit az ősgyülekezet hirdetni akart, amikor Jézus Krisztusról mint a „holtak zsengéjéről” beszélt. Főként itt kell megpróbálnunk kikerülni azt a kérdést – bármily nehéznek is tűnik –, hogy el tudjuk fogadni ezt a hitet, vagy sem. Hasonlóképpen figyelmen kívül kell először hagynunk azt a kérdést is, hogy Szókratésznek vagy az Újszövetségnek van igaza, mert enélkül állandóan idegen elemeket kevernénk össze az Újszövetségével. Ehelyett egyszerűen el kell kezdenünk az Újszövetség tanítására hallgatni. „Jézus Krisztus zsengéje azoknak, akik elaludtak”. Teste az első feltámadt lelki test. Ahol megvan ez a meggyőződés, ott befolyásának az egész életet és egész gondolkodást teljesen át kell formálnia. Minden, ami az ősgyülekezetben történt, innen és csakis innen érthető. Az Újszövetség hét pecséttel lezárt könyv marad számunkra, ha nem halljuk minden olvasott mondata mögött e másikat is: Krisztus föltámadott,24 a halál legyőzetett, már van új teremtés. Ez vezeti be a feltámadás korszakát.

Azt mondtuk, hogy csak bevezeti; mégis döntő módon teszi ezt. Csak bevezeti: mert a halál még működik, a keresztyének továbbra is meghalnak. Erről csak akkor adnak számot a tanítványok, amikor a keresztyénség első tagjai meghalnak, ami nagy probléma lett.25 Az 1Kor 11,30-ban azt írja Pál apostol, hogy alapjában véve nem kellene lennie sem betegségnek, sem halálnak. Azonban még van bűn, betegség és halál. De a Szentlélek mint teremtő hatalom már működik a világban. Működése látható az első keresztyének közösségében, az ott megnyilvánuló kegyelmi ajándékokban. Ezt a feszültséget neveztem (a Christus und die Zeit c. könyvemben) „már beteljesültnek”, ill. „még nem befejezettnek”; ez lényeges része az Újszövetségnek.
Következésképp e feszültség nem másodlagos, utólag becsempészett megoldás26, mint ahogy azt Albert Schweitzer tanítványai, most pedig R. Bultmann is állítja.27 Ellenkezőleg: ez a feszültség jellemzi már Jézus tanítását is Isten országa felől. Meghirdeti az Isten országa jövetelét a jövőre nézve, másrészt pedig hirdeti, hogy már beteljesedett az, mivel ő maga a Szentlélekkel már visszaszorítja a halált, betegek gyógyítása és holtak föltámasztása által (Mt 21,28; 11,3k; Lk 10,18), anticipálja azt a győzelmet, amelyet saját halálával fog aratni a Halál fölött. Sem A. Schweitzernek nincs igaza, aki Jézus és az első keresztyének reményét sajátos módon a jövőben megvalósuló reménynek látja, sem C.H. Doddnak, aki csak a realized eschatology-ról (megvalósult eszkhatológiáról) beszél, főként pedig R. Bultmann-nak nincs igaza, aki az első keresztyének ősi reményét feloldja heideggeri exisztencializmusban. Az Újszövetség lényegéhez tartozik, hogy idői kategóriákat használ, s speciálisan ezért van az, hogy a Krisztus föltámadásának már megtörtént voltába vetett hit kiindulópontja az egész keresztyén életnek és gondolkodásnak. Ha ehhez hozzáfűzzük, hogy ez az Újszövetség központi mondanivalója, akkor az időbeli feszültség a „már beteljesült” és a „még nem befejezett” között a keresztyén hit szerves alkotórésze, akkor a Christus und die Zeitben felhasznált kép jellemzi az Újszövetség által föltételezett helyzetet: A döntő ütközet, amely meghatározza a háború kimenetelét, már megtörtént Krisztus halálában és föltámadásában, csupán a Victory Day (győzelem napja) áll még előttünk.

Alapjában véve minden modern teológiai vita témája a következő kérdés: hogy a pünkösdi esemény vajon kiindulópontja-e a keresztyén egyház születésének, életének, gondolkozásának? Ha igen, akkor a Krisztus testi föltámadásába vetett hitet kell tekintenünk az egész keresztyén hit középpontjának az Újszövetségben. Az a tény, hogy van feltámadott test, Krisztus teste, meghatározza az első keresztyének időfelfogását. Ha Krisztus az „elaludtak első zsengéje”, úgy ez időbeli távolságot jelent (bármilyen időtartamról is legyen szó), amely elválasztja a „zsengét” a többi embertől, akik még „nem keltek életre a halálból”. Ez az Újszövetség szerint azt jelenti, hogy Jézus már megtörtént föltámadása és a mi végidőkben megtörténő föltámadásunk közötti időben élünk. De azt is jelenti, hogy a feltámadás hatalma, a Szentlélek már közöttünk is munkálkodik. Ezért használja Pál apostol (Rm 8,23) a Szentlélek leírásakor ezt a görög fogalmat: aparkhé = zsenge, amelyet az 1Kor 15,25-ben a feltámadott Jézus leírására használ. Már most megvan a feltámadás anticipációja, és pedig kétféleképpen: belső emberünket napról napra megújítja a Szentlélek (2Kor 4,16; Ef 3,16). De testünket (szóma) magát is megragadja a Szentlélek, még ha a test (szarx) szilárdan is ül most benne. A Rm 7,24 elkeseredett kiáltására („kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből”) felel az egész Újszövetség: a Szentlélek!
Hogy a Szentlélek anticipálja a végső időket, az a legláthatóbban az első keresztyének úrvacsorájában, a kenyér megtörésében mutatkozik meg: itt történik meg a Szentlélek látható csodája. Annak az összejövetelnek a keretében próbálja áttörni a Szentlélek az emberi beszéd határait, amelyet az Újszövetség „nyelveken szólásnak” nevez. Itt a gyülekezet közvetlen kapcsolatra lép a Föltámadottal, nemcsak lelkével, hanem feltámadott, láthatatlan testével is. Ezért írja Pál apostol (1Kor 10,16): „A kenyér, amelyet megszegünk, nem Krisztus testével való közösségünk-e?” Itt, a testvéri közösségben a keresztyének közvetlen kapcsolatban vannak Krisztus föltámadott testével, s ezért írja az apostol a következő fejezetben (11,27k), ebben az érdekes passzusban, amelyet nem vesznek eléggé figyelembe: Ha az úrvacsorát a gyülekezet minden tagja méltón eszi, akkor a kapcsolat Krisztus föltámadott testével a mi emberi testünkben úgy fog munkálkodni, hogy nem lesz sem betegség, sem halál (1Kor 11,28-30). Ez egy egészen merész kijelentés!28
Ezek az anticipációk már most testünk lelki testté formálására utalnak, ami csak az egész teremtett világ újjáteremtésekor történik meg. A testi anyag helyére a lelki fog lépni; ez azt jelenti, hogy a romlandó helyett romolhatatlan lesz. E kifejezésben óvakodnunk kell attól, hogy a „lelki” szónak görög értelmet tulajdonítsunk és kizárjuk a test gondolatát. Nem Új égről és új földről van szó; ez a keresztyén hit!

Az Apostoli Hitvallás által használt kifejezés nem felel meg a páli gondolkodásnak: „Hiszem a test feltámadását”.29 Ez az, amit Pál apostol semmi esetre sem mondhatott, mert ő a szóma és nem a szarx feltámadásában hisz. A szarx a halál hatalma, melyet el kell pusztítani. Az Apostoli Hitvallás korában a bibliai terminológiát már rosszul értették, a görög antropológia értelmében vették, s megjelent a szarx és a szóma keveredése. Pál szerint a szóma támad fel az idők végén, amikor a Szentlélek kivétel nélkül mindent újjáteremt.
Romolhatatlan test! Hogyan képzeljük el? Vagy még inkább: hogyan képzelték el az első keresztyének? A Fil 3,21-ben Pál azt mondja, hogy az idők végén Jézus Krisztus átformálja nyomorúságos testünket az Ő dicsőséges testéhez (doxa) hasonlóra. Így szól a 2Kor 3,18-ban is: „ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre” (apo doxész eisz doxan). E dicsőséget (doxa) úgy képzelték el az első keresztyének, mint egy fényből szőtt anyagot – de ez sem tökéletes összehasonlítás; nyelvünk nem képes ezt kifejezni. Újra utaljunk Grünewald feltámadást ábrázoló oltárképére! Számomra úgy tűnik, hogy ez a kép közelíti meg legjobban azt, amit Pál apostol láthatott, amikor lelki testről beszélt.
E) Akik elaludtak. Szentlélek és a holtak átmeneti állapota
Utolsó kérdésünkhöz érkeztünk: Mikor történik meg a test átformálása? Efelől nem lehetünk kétségben: Az Újszövetség teljes feleletet ad, ti. az idők végén; s ezt valóban idői értelemben kell vennünk. Ez azonban felveti a „holtak átmeneti állapotának” kérdését. A halál már bizonnyal legyőzetett, ld. 2Tim 1,10: „Krisztus… eltörölte a halált, világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot.” Az időbeli feszültség azonban, amelyet annyira hangsúlyozni szoktam, éppenséggel e központi részt érinti: A halál már le van győzve, de megsemmisítése csak az idők végén történik meg: „Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál” (1Kor 15,26). Jellemző, hogy a görög szövegben mindkétszer a katargeó ige szerepel,30 éspedig ott, ahol már megtörtént döntő győzelemről van szó, és ott is, ahol az eljövendő végső győzelem a kérdés. A Jelenések könyve is beszél a végső győzelemről, a halál megsemmisítéséről: „a halál pedig vetteték a tűznek tavába” (20,14); a Jelenések könyve szerzője is folytathatja később így: „nem lesz többé halál”.

Ez azt mutatja, hogy a test átformálása nem közvetlenül az egyén halála után történik meg. Főként itt kell őrizkednünk a görög felfogástól, ha meg akarjuk érteni az Újszövetség tanítását. E ponton elhatárolom magam K. Barth-tól, aki Pál apostolnak tulajdonítja azt a gondolatot, hogy testünk átformálódása a halál pillanatában történik meg, mint ha a holtak idő felettiek lennének.31 Az Újszövetség szerint még időn belül vannak. Enélkül értelmetlen lenne az egész probléma, amelyet Pál az 1Thessz 4,13kk-ben tárgyal. Ebben a levélben az apostol azt akarja megmutatni, hogy Krisztus visszajövetelének pillanatában azoknak, akik még életben vannak, semmi előnyük sem lesz az előzőleg Krisztusban elhunytakkal szemben. A Jelenések könyvében (6,11) hasonlóképpen azt olvassuk, hogy a Krisztusban elhunytak várakoznak: „meddig még?” – kiáltják a mártírok, akik az oltár alatt feküsznek. A gazdag emberről szóló példázat, ahol Lázár, közvetlen halála után, Ábrahám kebelébe kerül (Lk 16,22), valamint Pál szava a Fil 1,23-ban: „kívánok elköltözni, s Krisztussal lenni”, nem egy olyan föltámadásról beszél, amely közvetlen az egyén halála után történne meg, mint ahogy sokan gondolják.32 Sem egyik, sem másik szöveg nem beszél a test föltámadásáról. Ellenkezőleg: képeket használnak, s így beszélnek azok állapotáról, akik Krisztusban meghaltak az idők vége előtt; arról az átmeneti állapotról van szó, amelyben vannak az élők is. Ezek a képek csupán azt a különös közelséget kívánják kifejezni Istenhez és Krisztushoz, amelyben vannak azok, akik hitben haltak meg, s várják az idők végét. „Ábrahám kebelén” vannak, vagy (Jel 6,9 szerint) „az oltár alatt”, vagy „Krisztussal vannak”. Ezek csupán képek, amelyek különbözőképpen fejezik ki az Istenhez való közelséget. A Pál által leggyakrabban használt kép azonban ez: „akik elaludtak”.33 Nehéz cáfolni, hogy az Újszövetség számol egy ilyen átmeneti idővel, holtak és élők vonatkozásában egyaránt. Mindenesetre nem találunk semmilyen spekulációt a holtak felől ebben az átmeneti időben.34 Következésképp a Krisztusban meghaltak részt vesznek az átmeneti idő feszültségében. Ez azonban nemcsak azt jelenti, hogy várnak, hanem azt is, hogy számukra is döntő esemény volt Jézus halála és feltámadása. Számukra is nagy fordulópont a húsvét (Mt 27,52). A húsvét adta új helyzet megengedi, hogy ha nem is Szókratész tanításával, de gyakorlati magatartásával nézzünk szemébe a halálnak. A halál elvesztette rettenetét, „fullánkját”, s csak „utolsó ellenség”-ként maradt meg, s alapjában semmi jelentősége sincs. Ha csak az élők és nem a holtak számára jelentene Krisztus föltámadása nagy fordulatot, akkor az élőknek hatalmas előnye lenne a halottakhoz képest, szemben az 1Thessz 4,13kk-kel. Valójában az élők már most hatalmában vannak a Szentlélek újjáteremtő erejének, mint Krisztus gyülekezetének tagjai. Elképzelhetetlen lenne, hogy az első keresztyének fölfogásában Krisztus semmit se változtatott volna a halottakon, ami a végidők előtti kort illeti. Éppen ezek a képek, amelyeket használ az Újszövetség a Krisztusban meghaltak leírására, ezek bizonyítják, hogy Krisztus föltámadása (a végidők anticipációja) a holtak számára, az átmeneti időben is érvényes: „Krisztusnál vannak ők” – mondja Pál apostol.

Főként a 2Kor 5,1-10 tanít minket arra, hogy a holtak – bár még nincs új testük és még „alusznak” –miért vannak Krisztus közelében. Az apostol ebben a passzusban természetes félelemről beszél, amelyet érez a halállal szemben, amely még mindig működik. Pál fél a „meztelenség” állapotától, tehát attól, amikor a lélek meg van fosztva testétől. Következésképp ez a természetes félelem a haláltól nem tűnt el teljesen még Krisztus után sem, mivel az utolsó ellenség, a halál sem tűnt el, bár döntő vereséget szenvedett. Pál apostol azt mondja, hogy szeretné felölteni (epi) a lelki testet, anélkül, hogy át kellene mennie a halálon. Ez azt jelenti, hogy Krisztus visszajövetelének pillanatában még életben szeretne lenni. Még egyszer azt találjuk itt megerősítve, amit Jézusnak a halállal szembeni magatartásáról mondtunk. Ugyanakkor e passzusban (2Kor 5) radiális változást vehetünk észre Krisztus feltámadása óta: ez a szöveg a lélek „meztelenségétől” való természetes félelem mellett azt a hatalmas bizonyságot hirdeti meg, hogy mostantól fogva Krisztusnál vagyunk, még – és főként – átmeneti állapotunkban is. Mennyiben nyugtalaníthat minket tehát az, hogy létezik ilyen átmeneti állapot? Az a bizonyosság, hogy ebben az állapotban is, sőt főként ebben, Krisztusnál vagyunk, azon a keresztyén meggyőződésen alapul, hogy belső emberünket már megragadta a Szentlélek. Krisztus eljövetele óta mi, élők megkaptuk a Szentlelket. Ha valóban bennünk lakozik a Szentlélek, akkor már átformálta belső emberünket, hatalmába vette azt. Hallottuk azonban, hogy a Szentlélek a feltámadás hatalma, Isten teremtő ereje; ezért a halál vele szemben tehetetlen. Ezért van az, hogy valami változás még a halottak számára is történt, akik valóban Krisztusban, azaz a Szentlélek birtokában haltak meg. A halál okozta borzasztó egyedüllét, az Istentől való elhagyattatás – amelyről beszéltem – nem létezik többé, mert van Szentlélek. Ezért hangsúlyozza az Újszövetség, hogy a Krisztusban meghaltak is Krisztusnál vannak. Ő nem hagyta el őket. Így értjük meg azt is, hogy Pál éppen a 2Kor 5,1kk-ben, ahol az átmeneti kor „meztelenségtől” való félelméről beszél, a Szentlelket zálognak (arrabón) mondja.

Ugyanazon fejezet 8. verse szerint úgy tűnik, hogy a holtak még közelebb vannak Krisztushoz: az „alvás” különösen közel viszi őket Hozzá: „szeretnék inkább kiköltözni e testből és elköltözni az Úrhoz”. Ezért tudja írni az apostol a Fil 1,23-ban: „szeretnék elköltözni és a Krisztussal lenni.” Következésképp az emberi test (szóma) nélkül – feltéve, hogy a Szentlélekéi vagyunk – közelebb vagyunk Krisztushoz, mint annak előtte. A földi testünkhöz (szóma) kötődő szarx az, ami akadályozza a Szentlélek kibontakozását, amíg élünk. A halott ember megszabadul ettől az akadálytól, annak ellenére, hogy állapota még nem tökéletes, hiszen még nem kapta meg a feltámadás testét. Ez a passzus sem ad egyéb pontos meghatározást az átmeneti állapotról, ahol a belső ember leveti a testet (szóma), de még nincs meg a lelki teste, s egyedül van a Szentlélekkel. Az apostol elégnek tartja, hogy bizonyosakká tegyen minket afelől, hogy az idők végének anticipációja fel ez az állapot visz minket, egészen a végső feltámadásig: egyrészt a „meztelenségtől” való félelem, másrészt ez a bizonyosság, hogy az átmeneti állapot (ami egyébként rövidesen el fog múlni) nem választhat el minket Krisztustól. (A Rm 8,38 a halált is azon hatalmak között említi, amelyek nem választhatnak el minket Istennek Krisztusban való szeretetétől.) Ez a félelem és ez a bizonyosság van összekapcsolva a 2Kor 5 szövegében, s ez bizonyítja, hogy a holtak is részt vesznek abban a feszültségben, amely a jelent jellemzi. A bizonyosság dominál azonban: hiszen a döntő ütközet megtörtént, a halál legyőzetett. A testtől megfosztott belső ember többé nincs egyedül, nem marad az árny-létben – ami a zsidók egyetlen váradalma volt, s amit nem tekinthetünk „életnek”. A keresztyén embert, akit testétől megfoszt a halál, már életében átformálja a Szentlélek, s már most megragadja a feltámadás (Rm 6,3k; Jn 3,3k), ha valóban állandóan megújul a Szentlélek által már életében.
A Szentlélek ajándék, amelyet halálunkkor sem veszíthetünk el. A keresztyén halott a Szentlélek birtokában van, még akkor is, ha még alszik, s a test föltámadását várja, amely megadja neki a teljes és igazi életet. A halál ebben az átmeneti állapotban, bár még létezik, elvesztette rettenetét, s a test (szarx) nélkül a Szentlélek egyre közelebb viszi Krisztushoz a halottakat, akik „mostantól fogva (ap’arti)35 az Úrban halnak meg”; így joggal nevezhetjük őket boldogoknak, mint azt a Jelenések könyvének írója is teszi (14,13). Pál apostol örömujjongása (1Kor 15,55) mostantól fogva a holtakra is vonatkozik: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” Vagy a Rm 14,8-ban: „Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg.” 1Thessz 5,10: „Akár ébren vagyunk, akár aluszunk, együtt élünk ővele.” Rm 14,9: „Krisztus uralkodik mind holtakon, mind élőkön.”

Föltehetjük a kérdést, hogy így végső soron nem kerültünk-e vissza a lélek halhatatlanságának görög tanához, s hogy az Újszövetség nem feltételezi-e a húsvét utáni időkre nézve a megtért keresztyén, a „belső ember” folyamatosságát a halál előtt és a halál után, úgy, hogy a halál itt is csak természetes „átmenet” lenne.36 Bizonyos mértékig valóban közeledtünk a görög tan felé, amennyiben a belső ember – átformálva, életre keltve a Szentlélek által – tovább él ebben az átformált állapotban, Krisztusnál van és alszik. Az élet Lélekben való folytatását hangsúlyozza különösen János evangéliuma (3,36; 4,14; 6,54 – s másutt is). Itt legalábbis analógiát láthatunk a lélek halhatatlanságával.
A különbség mégis radikális: a holtak állapota nem végleges, ahogy Pál mondja: „meztelen”, alvás, várakozás az egész teremtett világ és a test föltámadására; másrészt pedig a halál megmarad ellenségnek, amely ugyan már legyőzetett, de amelyet még meg kell semmisíteni. Ha a halottak már ebben az állapotban Krisztusnál vannak, úgy ez nem felel meg a lélek természete lényegének, hanem egy kívülről jövő, Krisztus halála, feltámadása és a Szentlélek által ható isteni közbeavatkozás eredménye; ennek kell föltámasztania már a halál előtt a belső embert, itt a földi életben, csodálatos hatalma által.

Különbség továbbá, hogy a holtak föltámadása mindig, még a 4. evangéliumban is a váradalmunk tárgya. Igaz, hogy most már a győzelem bizonyosságában történő váradalom, mert a Szentlélek már a belső emberben lakik. Nem lehet kétség: mivel már bennünk lakik, egyszer testünket is átformálja, mert a Szentlélek, az élet hatalma áthat mindent, nem ismer határt, nem áll meg sehol. A Rm 8,11-ben Pál írja azokat a szavakat, amelyeket most kifejtett tanunk összefoglalásának tekinthetünk: „Ha annak a lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket az ő bennetek lakozó Lelke által.” Fil 3,20-21: „a megtartó Úr Jézus Krisztust várjuk; ki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez.”
Várunk tehát, és a holtak is várnak. Igaz, hogy számukra más az élet ritmusa, mint az élők számára, s így számukra az átmeneti idő rövidebb lehet. S ha ez utóbbi megjegyzéssel úgy tűnik is, hogy túlmegyek írásmagyarázati szempontomon, az Újszövetség adataira való szorítkozáson, amelyet mindeddig megtartottam, meggyőződésem, hogy nem hagytam el itt sem a munka exegetikai alapjait, amennyiben az „alvás”, a leggyakoribb kifejezés az Újszövetségben az átmeneti állapot leírására, felhív minket arra, hogy más idő-tudatot tulajdonítsunk a halottaknak: az alvó ember idő-tudatát. Mégis, annyi megmarad, hogy időben vannak ők is. Ez újra bizonyítéka annak, hogy a feltámadásba vetett hit különbözik a görög „lélek halhatatlanságától”.
F) Befejezés
Missziói útjai során Pál bizonnyal sok olyan emberrel találkozott, akik nem tudták elfogadni a feltámadásról szóló igehirdetését, egyszerűen azért, mert a lélek halhatatlanságában hittek. Ezért van az, hogy Athénban, az Areopágoszon a görögök csak akkor nevetik el magukat, amikor Pál apostol a feltámadásról beszél (ApCsel 17,32). Azok az emberek, akikről Pál azt mondja az 1Thessz 4,13-ban, hogy „nincs reménységük”, vagy az 1Kor 15,12-ben, hogy nem hiszik a holtak feltámadását, valószínű nem epikureusok (mint ahogy gyakran hinni véljük), akik a lélek halhatatlanságában hisznek. Nekik nincs meg az a reménységük, amelyről Pál apostol beszél; az a reménység, amely föltételezi a hitet Isten csodájában, az új teremtésben. Tovább kell mennünk és ki kell mondanunk, hogy azok számára, akik a lélek halhatatlanságában hittek, még nehezebb lehetett elfogadni a föltámadásról szóló keresztyén prédikációt. Justinus mártír 150 körül olyanokról ír (Dial. 80), akik azt mondják, hogy nincs feltámadás a holtak közül, hanem a lélek fölmegy a halál pillanatában a mennybe. Az ellentét itt jól érezhető.
Marcus Aurelius császár, filozófus, aki Szókratésszel együtt az ókori világ legnevesebb alakjai közé tartozik, szintén érezte az ellentétet. Tudjuk: mélységesen megvetette a keresztyénséget, különösen a keresztyén mártírok halálát, amiről pedig azt gondolhatnánk, hogy tiszteletet kényszerített volna ki a nagy sztoikusból, aki nagy nyugalommal várta maga is a halálát. A mártírok halála azonban hihetetlen ellenszenvet váltott ki belőle. Az a szenvedély, amellyel a keresztyének maguk mennek a halál elé, a legmesszebbmenőkig visszataszító a számára.37 A sztoikus szenvedély nélkül hagyja el az életet. A keresztyén mártír ezzel szemben szent szenvedéllyel hal meg Krisztus ügyéért, mert tudja: így benne van a nagy üdv-drámában. Az első keresztyén mártír, István vértanú megmutatja, hogy a Krisztusban meghaltak másként múlják fölül a halál rettenetét, mint az ókori filozófusok: István látja (az ApCsel 7,56 szerint) „az egeket megnyílni és az Embernek Fiát az Isten jobbja felől állni”. Látja Krisztust, a halál legyőzőjét. Abban a bizonyosságban hagyja magát megkövezni, hogy a halált, amely által elhagyja az életet, Krisztus már legyőzte, amikor átment Ő is a halálon.

A kérdésre, amelyet felvetettünk, most már világos válasz van: A lélek halhatatlansága vagy a holtak feltámadása található meg az Újszövetségben? A nagy Szókratész, Platón tana összeegyeztethetetlen az Újszövetség tanításával. Hogy személyüket és a halállal szembeni magatartásukat tisztelhetik, sőt tisztelniük kell a keresztyéneknek, azt a II. század apologetái is megmutatták, s azt hiszem, az Újszövetség inspirációja alapján is kimutathatjuk. Ez azonban már más kérdés, s ezzel itt nem kívánunk foglalkozni.38
* * *
Jelen tanulmányom egy Svájcban megjelent munka bővített és átdolgozott kiadása (Festschrift zum 70. Geburtstag von Karl Barth, Theologische Zeitschrift, 1956, 126kk), amelyről egy-egy összefoglaló különböző folyóiratokban már megjelent.
Publikációim közül egynek sem volt olyan élénk hatása, mint ennek: egyik részről lelkesedés, másik részről pedig merev elutasítás. Az illető folyóiratok szerkesztői voltak szívesek megküldeni nekem néhány olvasójuk tiltakozását. Egyiküket erre a keserű megállapításra juttatta cikkem: „Népünknek, amely az élet kenyerének hiánya miatt elpusztul, köveket, sőt skorpiókat adnak kenyér helyett.” Egy másik szörnyetegnek tart engem, mintha örömömet lelném abban, hogy a lelkeket fölzavarom. Ezt írja: „Vajon Cullmann professzornak kő van a szíve helyén?” Egy harmadikban cikkem „csodálkozást, szomorúságot és mély nyugtalanságot okozott.” Több barátom tudatta velem – akik pedig érdeklődéssel és rokonszenvvel követtek –, hogy e munkám milyen sok gondot okozott nekik. Másoknál azt éreztem, hogy rossz érzésüket sokat mondó hallgatásukkal akarják palástolni.
Vitatársaim a legkülönbözőbb táborok hívei. A letisztult filozófiai halhatatlanság-hit és az őskeresztyénség boldog és bátor feltámadáshite közötti különbség – amelyet az igazságért való aggódásom miatt érthetően hangsúlyoztam – nem tetszik sok olyan embernek, akik a keresztyénségtől való külső elszakadás nélkül ugyan, de mégis inkább a filozófia felől gondolkoznak, s olyanoknak sem, akik valamely felekezet őszinte hívei vagy valamilyen teológiai irányzat tagjai. (A legtöbb kritika eleddig protestáns részről érkezett.) Sem egyik, sem másik csoport nem kísérelte meg mindeddig, hogy az írásmagyarázat területén – ami pedig alapja munkámnak – megcáfoljon.
Ezt a feltűnő megegyezést a szélesen elterjedt tévedés egyik jelének tartom, hogy ti. mindenütt a görög halhatatlanság gondolatát tulajdonítják az őskeresztyénségnek. Másrészt – ahogy ezt éppen jellemeztem – a legkülönbözőbb felfogások is megegyeznek abban, hogy képtelenek előítélet nélkül arra hallgatni, amit az Újszövetség szövege az első keresztyének hitéről és reménységéről mond, anélkül, hogy magyarázatukba bele ne vinnék saját kívánságaikat, kedvenc gondolataikat. A képességnek ez a hiánya meglepő az értelmiségiek esetében, akik tartják magukat az egészséges tudományos írásmagyarázathoz, de a hívők esetében is, akik azt állítják, hogy a kijelentett ige alapján állnak.

Jobban befolyásolna ez az írásom által felidézett polémia, ha írásmagyarázati érveket hoznának fel ellenem. Ehelyett azonban általános filozófiai, pszichológiai és érzelmi meggondolások állnak velem szemben, pl.: „A lélek halhatatlanságát el tudom fogadni, de a test föltámadását nem.” „Nem tudom elhinni, hogy drága halottaink egy meghatározatlan ideig csak alszanak, s halálom után magam is csak alszom, a feltámadást várva.”
Vajon valóban emlékeztetni kell a ma képzett embereit arra (akár hívők, akár nem), hogy más tárgyilagosan leírni valakinek a véleményét, mint pl. a Szókratészét – és más osztani is azt? Más elismerni az Újszövetség reménységét, mint őskeresztyén reménységet – s más osztani azt!
Először arról van szó, hogy egyszerűen halljuk meg, mit mondott Platón és Pál apostol. Lehet több is: tisztelhetjük, sőt csodálhatjuk mindkét tant. S hogyne tennénk ezt arra tekintettel is, hogy e tanok szerzői éltek és meghaltak. Mindez azonban nem ok arra, hogy tagadjuk a lélek halhatatlansága és a holtak föltámadása közötti radikális különbséget. Annak állítására, hogy e két, szöges ellentétben álló tan összeegyeztethető, nem hatalmaz fel e két tan őszinte tisztelete, amely szilárd meggyőződésem és a nyilvánvaló exegetikai tényállás ellen beszél. Hogy vannak érintkezési pontok is, azt kimutatom e munkámban; ez azonban semmit se változtat azon, hogy tartalmuk lényegében véve különbözik, keletkezésük és jelentésük szerint.
Az a tény, hogy a keresztyénség összekötötte később e két fölfogást, s hogy az átlag keresztyén ember ma már nem tudja e kettőt szétválasztani, még kevésbé tudott rávenni arra, hogy eltitkoljam azt, amit igazságnak tartok az írásmagyarázók többségével együtt: hogy e kapcsolat nem is igazi kapcsolat, hanem a föltámadás feladása a halhatatlanság kedvéért, hogy az 1Kor 15. részt föláldoztuk a „Phaidon” kedvéért. E tényt ma gyakran elkendőzik, s összhangba akarják hozni a két, egymást kizáró fölfogást azzal az érveléssel, hogy ami összeegyeztethetetlennek tűnik a halhatatlansággal – tehát kifejezetten a föltámadás, – az első keresztyének számára egyáltalán nem volt lényeges hitbeli töltés, hanem csak alkalmazkodás a kor mitologikus nyelvezetéhez; a valóban döntő tartalom az őskeresztyénség igehirdetésében is a lélek halhatatlansága volt. Ezzel szemben azt kell fölismernünk, hogy éppen a föltámadás volt az újszövetségi reménység középpontja, s ez különbözik a görög felfogástól. Ha az írásmagyarázó ezt nem tudja magáévá tenni, ez még nem indíthatja őt arra, hogy az általa vizsgált szövegekben ne döntő jelentőségűnek nyilvánítsa azt.

Tekintettel a negatív megnyilvánulásokra és a tételeim publikálása okozta „nyugtalanságra” a különböző folyóiratokban, nem kellett volna mégis felebaráti szeretetből abbahagyni a vitát, ahelyett, hogy munkámat e tanulmányomban folytatnám? Hogy mégis az utóbbi mellett döntöttem, az abból a meggyőződésből fakadt, hogy nemcsak tudományos, hanem keresztyén szempontból is vannak gyógyító erejű „botránykövek”. Csak arra kérem olvasóimat, hogy fejtegetéseimet végig olvassák el.
A kérdést itt tisztán exegetikai szempontok alapján tárgyaltam. S ha keresztyénként közelítünk a probléma felé, úgy hadd emlékeztessem vitapartnereimet, hogy ha saját kívánságaikat is belevonják ebbe a halál utáni élet felől, úgy akaratlanul is a keresztyénség ellenségeinek adnak igazat, akik fáradhatatlanul ismételgetik, hogy a keresztyén hit saját kívánságaink kivetítődése.
Vajon azonban nem éppen a keresztyén remény nagysága, hogy nem személyes kívánságainkból indul ki, hanem tulajdon föltámadásunkat is a kozmikus megváltás, az egész világ újjáteremtésének összefüggésébe állítja?
Nem akarom lebecsülni azt a nehézséget, amelyet jelenthet valakinek e hit elfogadása, s elismerem, hogy nehéz ilyen dolgokról érdektelenül beszélni, mivel nyitott sírok mellett újra és újra megtapasztaljuk, hogy nem csupán egy teológiai vitatárgyról van szó. Ez azonban még egy ok arra, hogy e területen csak az igazság kutatása lebegjen szemünk előtt. Hogy világos legyen mindez számunkra, nem egy kétséges szintézisből kell kiindulnunk, hanem egyszerűen azzal kell kezdenünk, hogy az Újszövetség reménységét föltárjuk, kimutatjuk lényegét, s bármily nehezünkre esik is, rámutatunk arra, amitől különbözik, még ha szeretjük is ezt a másikat. Ha először tárgyilagosan megvizsgáljuk a keresztyén váradalmakat, mindazzal együtt, ami benne szokásos véleményünk alapján visszataszítónak tűnik, akkor az egyedül járható úton vagyunk, amely nemcsak jobb megértéshez vezethet, hanem annak megállapításához is, hogy nem is olyan lehetetlen e föltámadás elfogadása, mint gondoltuk.

Az a benyomásom, hogy néhány olvasóm nem vette magának a fáradságot, hogy végig elolvassa fejtegetéseimet. Valószínűleg annyira megbotránkoztak Jézus és Szókratész halálának szembeállításán, hogy abbahagyták az olvasást, s nem vették észre, hogy mit mondtam Krisztus győzelméről a halál felett. Sok támadómnál nemcsak a lélek halhatatlansága és a holtak föltámadása közötti különbségtétel okozott „szomorúságot és nyugtalanságot”, hanem az a hely is, amelyet tulajdonítok az idők vége előtt Krisztusban meghaltak átmeneti állapotának az egész őskeresztyénségen belül; annak az állapotnak, amelyet „alvásnak” neveztek az első század szerzői. Annál is inkább támadták az átmeneti várakozási idő gondolatát, mert szívesen tudnának meg mindannyian közelebbi dolgokat a halottak „alvásáról”, akik testüket már levetették, s nem vették még föl a föltámadás testét, bár már az övék a Szentlélek. Nem elégednek meg azzal a diszkrét tartózkodással, amelyet minden újszövetségi szerző tiszteletben tart. Nem elégednek meg Pál apostol boldog bizonyosságával, amely szerint senkit sem szakíthat el a halál Krisztustól, ha megkapta a Szentlelket. („Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.”)
Szeretném föltenni a kérdést azoknak, akik az „alvás” gondolatát teljesen elfogadhatatlannak tartják; e kérdéssel ugyan áthágom az írásmagyarázat határait, amit pedig egész munkámban tisztelni igyekeztem: Soha nem volt olyan álmuk, amely nagyobb örömet jelentett, mint bármilyen élmény ébrenlétben? S vajon ez a kérdéses kép nem lehet képe az anticipációnak, amely érvényes Pál szerint a Krisztusban meghaltakra, „alvásuk” idején, várva a test föltámadását?
A botránkozást azonban nem akarom elkerülni annak enyhítésével, amit az átmeneti állapot nem tökéletes voltáról mondtam. Sokkal inkább maradok amellett, hogy az őskeresztyénség számára elképzelhetetlen a föltámadás teljes és igazi élete az új lelki test nélkül, amelybe öltöztetnek a holtak az ég és a föld újjáteremtésekor.

Munkámban kétszer is utalok Grünewald isenheimi oltárképére: A feltámadás testét ez nem halhatatlan lélekként ábrázolja.
Bach h-moll miséjének „Credo”-jában a régi hitvallás zenei magyarázatát halljuk, amely hűen adja vissza az újszövetségi hitet Krisztus és saját feltámadásunkban: „Harmadnapon feltámadott… Várom a holtak feltámadását és az eljövendő világ életét” (Et resurrexit tertia die… Expecto resurrectionem mortuorum et vitam venturi saeculi). A nagy zeneszerző ujjongó muzsikája a testi föltámadást fejezi ki, nem a lélek halhatatlanságát. Händel Messiásában a záró részben sejthetjük, hogy mit ért Pál a „Krisztusban meghaltak” kifejezésen, s mit gondol a végidők feltámadásával, ami akkor történik meg, amikor „az utolsó trombitaszóra mindnyájan elváltozunk”.
Akár osztjuk e reménységet, akár nem, el kell ismernünk, hogy ez esetben a művészek a Biblia kiváló magyarázói voltak.
Ford.: Karasszon István

Ld. Még: O. Cullmann, La foi à la résurrection et l’espérance de la résurrection dans le Nouveau Testament (=Études théologiques et religieuses, 1943, 3kk); Christus und die Zeit, 1945, 205kk; Ph.H. Menoud, Le sort des trépassés, 1945 (Cahiers théologiques de l’actualité protestante); R. Mehl, Der letzte Feind, 1954.
Mégis, nem úgy, ahogy az őskeresztyén gyülekezet „természetes” halálról beszélt volna. E kifejezést K. Barth használta a Kirchliche Dogmatik III/2 (1948,776kk) egyébként rendkívül megkapó fejtegetésében a halál, mint „utolsó ellenség” negatív képzetéről. E kifejezést azonban nem látom megalapozottnak az Újszövetségben; ld. Pl. 1Kor 11,30 (vö. lentebbb, 5. lap).

* Magyarul: Krisztus és az idő, ford. Huszti Kálmán, Budapest: Hermeneutikai kutatóközpont, 2000.

Ennek megmutatása volt könyvem valódi célja, nem pedig az, amit gyakran hibásan tulajdonítanak nekem, hogy az „idő és örökkévalóság” témáját tárgyalom.
Mivel a János evangéliuma is üdvtörténeti orientáltságú, ezért nem járunk a „mitológiátlanítás” útján (R. Bultmann szavait idézve).
Ld. Bo Reicke, Einheitlichkeit oder verschiedene Lehrbegriffe in der neutestamentlichen Theologie, Theologische Zeitschrift, 1953, 401kk.
Annál is inkább, mivel a qumráni szövegek bizonyítják, hogy e zsidó csoport is – amelyhez oly erősen kapcsolódott a keresztyénség – hellenista befolyás alatt állt. Ld. O. Cullmann, The Significance of the Qumrân Texts for the Research into the Beginnings of Christianity, Journal of Biblical Literature, 1955, 213kk; így R. Bultmann is, Theologie des Neuen Testaments, 1953, 361. lap 1. jegyzete.
Inkább a görög képzetek „historizálásáról” (üdvtörténeti értelemben) kellene beszélnünk. Csak ebben az értelemben, s nem R. Bultmann fölfogása szerint „mitológiátlanítja” már maga az Újszövetség a mítoszokat.
Lásd a szövegeket E. Benz, Der Gekreuzigte Gerechte bei Plato, im Neuen Testament und in der alten Kirche, 1950.
A Ján 4,9-ben található parallel ellenére, amelyre E. Klostermann, Das Markus-Evangelium, 19363, ad loc., E. Lohmeyer, Das Evangelium des Markus, 1937 hívták föl a figyelmet. Számomra valószínűtlen e magyarázat: „olyan szomorú vagyok, hogy inkább meghalni kívánok” – egy olyan helyzetben, ahol Jézus tudja, hogy meg fog halni (az utolsó vacsorakor!). J. Weiss, Das Markus-Evangelium, 19173 magyarázata, ad loc., „szomorúságom olyan nagy, hogy súlya alatt összeroskadok”, Mk 15,34 vonatkozásában tűnik valószínűtlennek. Lk 12,50: „és mely igen szorongattatom míg keresztségek (=halálom) el nem végeztetik” szintén ezt a magyarázatot teszi valószínűtlenné.
Régi és új kommentárok (J. Wellhausen, Das Evangelium Marci, 19092, ad loc.; J. Schniewind, NTD, 1934, ad loc.; E. Lohmeyer, Das Evangelium des Markus, 1937, ad loc.) hiába próbálják meg kikerülni ezt a következményt, amelyet még erős görög kifejezések is támogatnak: „rettegni és gyötrődni”. Olyan magyarázatot adnak, amely nem felel meg a helyzetnek, ahol Jézus már tudja, hogy szenvednie kell népének bűnei miatt (utolsó vacsora). Lk 12,50-ben teljesen lehetetlen kiiktatnunk a haláltól való félelmet, s figyelembe véve Jézus szavait a kereszten (Mk 15,34), s nem magyarázhatjuk másként s Gecsemáné történetét, mint az elhagyatottságtól való félelmet, amelyet Isten nagy ellensége, a halál idéz Jézusra.
E passzus kapcsolata a Gecsemáné kertjével számunkra kétségtelen. Ld. J. Héring, L’Épître aux Hébreux, 1954, ad loc.
J. Leipoldt, Der Tod bei Griechen und Juden, 1942, teljesen rossz szemszögbóűől nézi a perspektívát. Ugyan joggal határolja el élesen a halál görög felfogását a zsidótól, de erőfeszítései, hogy állandóan a görög felfogással azonosítsa a keresztyént és elhatárolja azt a zsidótól, valószínűleg csak akkor érthető, ha a könyv megjelenési évét figyelembe vesszük, valamint azt a sorozatot, amelyben megjelent (Germanentum, Christentum und Judentum).
Látni fogjuk, hogy a Krisztus által nyert győzelem fényében a halál elvesztette minden rettenetét. Az Újszövetséget követve azonban mégsem beszélnek arról, hogy meghalni „természetes” (K. Barth, Kirchliche Dogmatik, III/2, 1948, 777kk, hivatkozással a Jel 21,8-ra, hogy ti. különbség van a „második halálhoz” képest); ld. 1Kor 11,30!
Meg kell említenünk még az újszövetségi teológiákat is.
W.G. Kümmel, Das Bild des Menschen im Neuen Testament, 1948; J.A.T. Robinson, The Body. A Study in Pauline Theology, 1952; vö. a Vocabulaire Biblique, 19552 antropológiai cikkeit is!.
W. Gutbrod, Die paulinische Anthropologie, 1934; W.G. Kümmel, Römer 7 und die Bekehrung des Paulus, 1929; E. Schweizer, Römer 1,3 und der Gegensatz von Geist und Fleisch vor und Bei Paulus, Evangelische Theologie, 1955, 563kk; különösen pedig R. Bultmann, Theologie des Neuen Testaments, 1953, megfelelő fejezete.
Jézus szavai a Mk 8,36; M5 6,25; 10,28-ben (pszükhé = élet) sem a „halhatatlan lélek végtelen értékéről” szólnak, s nem is föltételezik a belső ember felsőbbrendűségét. Vö. Mk 14,38, valamint W.G. Kümmel, i.m., 16kk.
Ezt mondja W.G. Kümmel, i.m., amikor hangsúlyozza, hogy az Újszövetségben – a jánosi teológiában is – az embert történeti lénynek tekintik.
A test az a hely, ahonnan befolyásolja az embert. Így lehetséges, hogy Pál néhány helyen felcseréli a két görög „test” szót (szarx és szóma) saját alapfelfogásának ellenére. Ez a terminológiai különbség azonban semmit sem változtat az általános szemléletét, amelyre a szóma és a szarx megkülönböztetése jellemző.
Ld. Cikkemet: La délivrance anticipée du corps humain d’après le Nouveau Testament. Hommage et reconnaissance. Receuil de travaux publiés à l’occasion du 60e anniversaire de K. Barth, Neuchâtel et Paris, 1946, 31kk.
Jézus gyakran idézett szava a Mt 10,28-ban (ld. 17. jegyzetet): „Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a pszükhét pedig meg nem ölhetik, nem föltételezi a görög felfogást, mint ha a léleknek nem lenne szüksége testre (szóma). A következő sor mutatja, hogy nem erről van szó. Jézus nem így folytatja: „attól féljetek, aki a pszükhét öli meg”, hanem így: „hanem attól féljetek inkább, aki mind a pszükhét, mind a testet el tudja pusztítani a gyehennában”. A kommentárok joggal jegyzik meg, hogy a pszükhé itt nem a görög lélek fogalma, hanem inkább az „élet” szóval kell fordítanunk, az arám nafsá szónak megfelelően. Ld. Pl. J. Schniewind, Das Evanglium nach Johannes, 1937, ad loc.; W.G. Kümmel, i.m., 17, szintén joggal írja: e vers „nem a halhatatlan lélek értékét írja le, hanem azt hangsúlyozza, hogy egyedül Isten semmisítheti meg a földi életen túl a mennyeit is.” Ld. R. Mehl, Der letzte Feind, 40. lap, 12. jegyzet.
Bár nem szerencsés a fenti kifejezés, mégis kénytelen vagyok használni, mert nincs jobb. Amit vele mondani akarok, az világos lehet azonban a fenti fejtegetésekből.
A 20. vers utalása az 1Móz 3,17-re („temiattad”) kizárja a ktiszisz minden egyéb fordítását, mint ahogy azt javasolta E. Brunner és A. Schlatter: hogy ti. a teremtmény az embert jelentené. Lásd O. Cullmann, Christus und die Zeit, 1945, 89.
Még ha az Igazság Tanítóját a qumráni szekta szerint ki is végezték – amit ez idáig egyetlen egyértelmű szöveg sem bizonyít –, akkor is marad egy hatalmas különbség az őskeresztyén egyház hitéhez képest (a többiről nem is beszélve; vö. The Significance of the Qumrân Texts…, Journal of Biblical Literature, 1955, 213kk): Jézus föltámadásának hite, amely föltámadás már megtörtént, nem lel párjára e szektában.
E témához vö. Ph. Menoud, La mort d’Ananias et de Saphira. Aux source de la tradition chrétienne. Mélanges offerts à M Goguel, Neuchâtel et Paris, 1950, különösen 150kk.
Főként F. Buri, Das Problem der ausgebliebenen Parusie, Schweizerische Theologische Umschau, 1946, 97kk. E kérdéshez vö. O. Cullmann, Das wahre durch die ausgebliebene Parusie gestellte neutestamentliche Problem, Theologische Zeitschrift, 1947, 177kk és 428kk.
R. Bultmann, History and Eschatology in the New Testament, New Testament Studies, 1954, 5kk.
Ebben az értelemben kell vennünk F.J. Leenhardt új tételét: Ceci est mon corps. Explication de ces paroles de Jésus-Christ, Neuchâtel et Paris, 1955.
W. Bieder, Auferstehung des Leibes oder des Fleisches?, Theologische Zeitschrift, 1945, 105kk, a bibliai teológia és a dogmatörténet szempontjából kívánja magyarázni e kifejezést.
Ezt az igét Luther kétféleképpen fordítja: 2Tim 1,10 „Er hat ihm die Macht genommen” (elvette a hatalmát – ti. a halálnak), valamint 1Kor 15,26: „er wird aufgehoben” (meg fog semmisíttetni). – Ford. megj.: A mi revideált Károli-fordításunk szöveghűbb: mindkétszer az „eltörölni” igét használja.
K. Barth, Kirchliche Dogmatik, II/1, 1940, 698kk és III/2, 1948, 524 és 714kk. Igaz, ezeken a helyeken, melyeket részletesebben is kifejt, közelebb jut az újszövetségi eszkhatológiához, mint első publikációjában (Die Auferstehung der Toten, 1926).
Itt idézhető a Lk 23,43 sokat vitatott szava: „Ma velem leszel a paradicsomban”. Bár nem lehetetlen a „ma” szót a „mondom néked” kifejezésre vonatkoztatni, ez mégis inkább valószínűtlennek látszik. Ezt a logiont a Lk 16,23 fényében kell értenünk, amely a késői zsidóság fölfogását tükrözi a paradicsomról, a boldogok lakóhelyéről (Strack-Billerbeck, ad loc.; P. Volz, Die Eschatologie der jüdischen Gemeinde im neutestamentlichen Zeitalter, 19342, 265). Mindenesetre a szöveg nem beszél a test föltámadásáról, s nem is érvényteleníti a parusia várását – ezt a magyarázatot elveti W.G. Kümmel, Verheissung und Erfüllung, 19532, 67 is. Igaz ugyan, hogy bizonyos feszültség van a páli fölfogással, abban az értelemben, hogy maga Krisztus még nem támadt fel a „mának” nevezett napon, tehát még nem vetette meg annak az alapjait, hogy a holtak vele lehessenek. Végső soron azonban ez a szöveg is azt hangsúlyozza, hogy a lator Krisztussal lesz. P.H. Menoud (Le sort des trépassés, 45) joggal jegyzi meg, hogy Jézus válaszát a lator kérésének összefüggésében kell értenünk. A lator azt kéri, hogy Jézus emlékezzen meg róla, „amikor eljő az ő országában”. E szavak a zsidó messiás-fölfogás szerint csak azt a pillanatot jelenthetik, amikor a Messiás eljön országa megalapításáért. Jézus nem a kérésre válaszol, hanem még többet ad, mint amit a lator kért: már előbb együtt lesz vele. Így értve ez az ige is – saját intenciója szerint – a fenti összefüggésbe tartozik.
K. Barth magyarázata (Kirchliche Dogmatik, III/2, 778), hogy ti. az „elaludtak” kifejezés csupán az élők benyomása lenne azok felől, akik békében haltak meg, nem támogatható az Újszövetség felől. E kifejezés többet mond, s mint a Jel 14,13-ban a „megnyugosznak” szó is, valóban egy állapota utal, amelyben vannak a holtak a parusiáig.
Ez a tartózkodás nem adhat okot arra, hogy egyszerűen elhallgassuk az átmeneti állapotot. Nem értem, hogy miért tanúsítanak e vonatkozásban a protestáns teológusok (K. Barth is) annyi bizonytalanságot, hiszen az Újszövetség egyszerűen ezt állítja: 1) ilyen átmeneti állapot van; 2) s ez a Krisztussal való közösséget jelenti (a Szentlélek által). Tisztítótűzről sehol nincs szó.
Az Újszövetség egyéb passzusaira tekintettel, ahol az ap’arti szó jelentése biztosan „mostantól fogva” (pl. Jn 13,19), s a jó értelem miatt, melyet e szó időbeli értelmezése ad, itt is a szokásos fordítást javaslom, amely e szót az apothnészkontesz-re vonatkoztatja. Igaz, A. Debrunnernek (Grammatik des neutestamentlichen Griechisch, II. rész, függelék, 12. §) vannak érvei javaslata mellett, amikor A. Fridrichsent követve az ap’arti szót vulgáris attikai kifejezésnek tartja: „pontosan, határozottan” jelentéssel, és a legei to pneüma kifejezésre vonatkoztatja. A Chester Beatty Papirus támogatja ezt, kihagyva a kai szót.
Itt R. Mehl, Der letzte Feind, 56, egyik utalását követtem.
Marcus Aurelius, Meditationes XI. 3. Persze ő egyre inkább elhagyta a halhatatlanság hitét.
Nem azt tárgyaltam itt, hogy mi a hitetlenek sorsa az őskeresztyén hit szerint. Ezt egy későbbi munkámban fogom kifejteni, amelyet az Újszövetség eszkhatológiájának szentelek.

Címkék: halottak állapota