...Én megmondom neked ez asszonynak titkát és a fenevadét..." (Jelenések 17,7)
Budapest 1995
Tartalom
A reformáció visszafordítása
1. A fenevadon egy asszony ül!
2. Miért higgyünk?
3. Húsvéti összeesküvés?
4. A kijelentés
5. A titok: a nagy Babilon
6. A hét hegyre épült város
7. Meghamisított történelem
8. Töretlen apostoli vonal?
9. Tévedhetetlen eretnekek?
10. Tévedhetetlenség és zsarnokság
11. Ezen a kősziklán?
12. Paráznáknak anyja
13. Lelkek megrontója
14. Hihetetlen metamorfózis
15. Elvtelen szövetségek
16. Uralkodás a föld királyain
17. A szentek vére
--------------------------------------------------------------------------------------------
Dave Hunt evangéliumi keresztény író/történész, akinek alapos történelmi kutatásait forrásként is használhatjuk. A teológiai részekben az Antikrisztusra vonatkoztatott kijelentések, prófécia magyarázatok több ponton is eltérnek az elődök (Baptista-Metodista-Adventista) erről közzétett írásmagyarázataitól. Ezt a hiányt azonban könnyen kiegészíthetjük a http://www.azalapitvany.hu/tartalom.php?k_id=32&ff_id=1502 (Felfedezések Alapítvány), vagy az http://igemorzsa.hu/index.html (Háló Sándor) honlapjáról, illetve egyéb előadók (pl Reisinger János) evangélizációiból. (Dénes Ottó)
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A könyvben szereplő bibliai idézeteknél - ha külön nem jelöltük - a Károli Gáspár-féle fordítást vettük alapul
A reformáció visszafordítása
1994. március 29-én olyan eseményt hoztak nyilvánosságra, ami méltán tekinthető az elmúlt közel 500 év egyháztörténetének legnagyobb jelentőségű eseményének. Ezen a napon amerikai teljes evangéliumi és katolikus vezetők aláírtak egy közös nyilatkozatot „TELJES EVANGÉLIUMIAK ÉS KATOLIKUSOK EGYÜTT: A KERESZTÉNY KÜLDETÉS A HARMADIK ÉVEZREDBEN" címmel. Az azonnal életbe lépő nyilatkozat visszafordította a reformációt, és kétségtelenül óriási hatással lesz majd az egész keresztény világra az elkövetkezendő években.
Ez a meghökkentő nyilatkozat az elmúlt két év során folytatott tárgyalások és gondos tervezések eredményeképpen született meg. A Vatikán minden egyes lépést folyamatosan ellenőrzött és jóváhagyott. A New York Times és más országos napilapok is közölték magát a nyilatkozatot március 30-án. így hangzik egy részlete:
Fej fej mellett küzdöttek az abortusz és a pornográfia ellen; és most katolikus és teljes evangéliumi vezetők egy jelentős hitbeli lépés megtételére kérik a híveket: fogadják el egymást kereszténynek." Ebben a történelmi jelentőségű nyilatkozatban teljes evangéliumiak, Pat Robertson és Charles Colson (ők ketten voltak a fő kezdeményezők) a mai nap folyamán konzervatív római katolikus vezetőkhöz csatlakoztak, hogy erősítsék azt a hitet, amely összeköti az ország legnagyobb és politikailag legaktívabb vallásos csoportjait. Arra szólították fel a katolikusokat és a teljes evangéliumi keresztényeket..., hogy hagyjanak fel az egymás felé való erőszakos evangelizálással.
John White, a Geneva College elnöke, a National Assotiation of Evangelicals (Teljes Evangéliumi Keresztények Országos Egyesülete) korábbi elnöke kijelentette, hogy ez a nyilatkozat „győztes pillanatot" jelent az amerikai vallási életben a több évszázados kölcsönös bizalmatlanság után...
További támogatók között szerepel a Home Mission Board (Hazai Missziós Tanács) és a Christian Life Commission of the Southern Baptist Convention (A Déli Baptista Gyülekezet Keresztény Élet Bizottsága) vezetői, [akik független minőség-ben vettek részt az eseményeken], az ország legnagyobb protestáns felekezete, valamint Bili Bright, a Campus Crusade Christ megalapítója, Mark Noll, a Wheaton Universityről...,[Os Guinnes, Jesse Miranda (Assemblies of God - Isten Gyülekezetei), Richárd Mouw, a Fuller Teológiai Szeminárium elnöke és J. I. Packer és Herbert Schlosberg].
Róbert Simonds, a National Assotiation of Evangelicals (A Teljes Evangéliumiak Országos Egyesülete) dél-kaliforniai elnöke „üdvözölte a nyilatkozatot", és kifejezte reményét, hogy „a teljes evangéliumiak és a katolikusok közötti együttműködés növekedését fogja eredményezni..." Azóta más teljes evangéliumi vezetők is aláírták a nyilatkozatot, míg mások a reformáció árulásának nevezték. A sors iróniája, hogy ez a lépés, vagyis a „katolikusok és a teljes evangéliumi keresztények egyesítése", sokkal nagyobb megosztást fog hozni a teljes evangéliumiak között, mint bármi más - és erre a nyilatkozat támogatói már bizonyára rájöttek.
A 25 oldalas dokumentum nyíltan beismeri a katolikusok és a teljes evangéliumi keresztények közötti néhány kulcsfontosságú különbséget (mint például a keresztség fontossága és az Igének a tekintélye). Sajnálatos módon azonban a legfontosabb különbséget - hogy mitől lesz az ember keresztény - még csak nem is említi. Valójában tagadja, hogy ilyen különbség egyáltalán létezik. Ez az evangéliummal szembeni megalkuvás képezi a nyilatkozat alapját.
Ennek a történelmi jelentőségű közös nyilatkozatnak egyik fontos eleme, hogy ha valaki gyakorló hívő a katolikus egyházban, akkor már kereszténynek kell tekinteni. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy teljes evangéliumi keresztény vezetők elfogadjanak egy ilyen állítást. Ha ez valóban így van, akkor a reformáció egy tragikus tévedés volt. Azok a milliók, akik mártírhalált haltak (a reformáció előtti ezer év során, ill. utána, egészen napjainkig), mert a katolicizmust mint hamis evangéliumot elutasították, mind hiába haltak meg. Ha viszont a reformátoroknak igazuk volt, akkor ez az új nyilatkozat a katolikusok és a teljes evangéliumiak között az egész egyháztörténelemben a legügyesebb és a legvégzetesebb csapást jelenti az evangélium szempontjából. Bárhogy is van, a következmények rendkívül súlyosak. A közös egyezményt méltatva az egyik evangéliumi vezető kijelentette:
[Ez a dokumentum] lehetővé teszi, hogy új alapokra kerüljenek az évek óta zajló ökumenikus tárgyalások... Ez egy új kezdetnek a napja. Mint evangéliumi keresztényeknek a kulturális és az alapvető teológiai feladatok elvégzésében a leg-közvetlenebb barátaink a római katolikusok.
A katolikusok és a protestánsok közötti teológiai különbségek olyan nagyok voltak, hogy milliók inkább mártírhalált haltak, minthogy szemet hunyjanak fölötte, és katolikus kivégzőik is ugyanúgy meg voltak győződve ezeknek a különbségeknek a fontosságáról. Hogyan oldódtak fel ezek az ellentétek? Mi késztetett teljes evangéliumi vezetőket arra, hogy bibliainak ismerjék el a katolicizmus evangéliumát, azt, amit a reformerek elítéltek, mint eretnekséget? Az ő evangéliumuk nem változott. Vagy talán azért került sor ennek a meggyőződésnek a feladására, hogy kialakuljon egy szövetség a konzervatívok között társadalmi és politikai lépések megtételére?
A teljes evangéliumi keresztények eddig soha nem fogadták el azt az önelégült magatartást, mi szerint attól lesz valaki keresztény, hogy aktív tagja a protestáns egyháznak. Akkor most hogyan tehették magukévá azt a nézetet, hogy az összes aktív katolikus automatikusan keresztény, és nincs szükség arra, hogy evangelizáljanak feléjük?
A dokumentum kifejti, hogy mind a katolikusok, mind a teljes evangéliumi keresztények elfogadják az apostoli megvallást: Krisztus „szenvedett Pontius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették". Ez a hitvallás azonban - hasonlóan a niceai és a többi hitvallásokhoz - nem tartalmazza azt az evangéliumot amitől az ember üdvösséget nyer (Róma 1,16), vagyis, hogy „Krisztus meghalt a mi bűneinkért " (l Korintus 15,1-4).
A mormonok is elfogadják az apostoli hitvallást, és mégsem bibliai keresztények. A katolikusokat sem (és a protestánsokat sem) teszi kereszténnyé az, hogy elfogadják a hitvallást. Ezenkívül a katolikusok teljesen mást értenek azon, hogy Krisztus meghalt a bűneikért, mint a teljes evangéliumi hí-vők.
Jóllehet valamikor a római katolicizmus volt a hivatalos államvallás, és bármilyen más vallás gyakorlását megtiltották egész Latin-Amerikában és Európa legnagyobb részén, ez ma már nem így van. Róma más stratégiát választott. Vannak országok, pl. Franciaország, ahol a katolikus egyház nyomást gyakorol a kormányra, hogy „kormányellenesnek'7 ítéljék a térítést - pontosan úgy, ahogy ennek a közös nyilatkozatnak a támogatói is megegyeztek. Más helyeken a katolikus egyház azt követeli, hogy a teljes evangéliumiak írjanak alá egy ahhoz hasonló egyezményt, mint ami most itt az Egyesült Államokban megszületett. Egy nemrégen napvilágot látott beszámoló kijelenti:
A Brazíliában található teljes evangéliumi „szekták" hihetetlen növekedése miatt a római katolikus egyház vezetői azzal fenyegetőznek, hogy „szent háborút" indítanak a protestánsok ellen, hacsak nem hagyják abba a katolikus nyájhoz tartozó emberek kiszakítását. A brazíliai püspökök XXXI. országos konferenciáján...Sinesio Bohn püspök véleménye az volt, hogy a teljes evangéliumiak komolyan fenyegetik a Vatikánnak országára gyakorolt befolyását.
„Szent háborút fogok indítani, efelől nincs semmi kétség" - jelentette ki. „A katolikus egyháznak olyan erőteljes a felépítése, hogy ha egyszer megmozdul, akkor mindenkit összezúz a lába alatt."... Bohn szerint elkerülhetetlen egy totális szent háború, hacsak a tizenhárom legnagyobb protestáns egyház és felekezet nem ír alá egy megállapodást, [ami] azt követelné a protestánsoktól, hogy hagyjanak fel mindenféle evangelizációs kísérlettel Brazíliában. Viszonzásképpen a katolikusok beleegyeznének abba, hogy feladnak mindenféle üldözést, amely a protestánsok ellen irányul.
A püspök elismeri, hogy a protestánsok üldözése még mindig a katolikus egyház hivatalos politikájának részét képezi. Az, hogy ez az üldöztetés milyen óriási volt a történelem során (ezt dokumentumokkal is alá fogjuk támasztani), nagyon meglepné mind a katolikusokat, mind a protestánsokat.
Fontos megjegyezni, hogy a püspökök konferenciáján nem az evangélium igazsága, vagy a lelkek megmentése volt napirendi ponton, hanem az, hogy hogyan tartható fenn továbbra is a Vatikán befolyása, illetve, hogyan lehet az embereket a katolikus egyházban tartani.
Érdemes felfigyelni arra is, hogy a Bohn püspök által Brazíliában követelt egyezmény az Egyesült Államokban Colson, Packer, Bright, Robertson és a többiek jóvoltából már megszületett. Az, hogy Bohn fenyegetései befolyásolták az amerikai teljes evangéliumi vezetőket nyilvánvaló Colsonnak egy interjú során adott nyilatkozatából: őt és a dokumentum többi aláíróit „aggodalommal töltötték el azok az összeütközések, melyek a tradicionálisan katolikus latin-amerikai országokban következtek be a teljes evangéliumi protestantizmus növekedése miatt..
Míg a teljes evangéliumiak aláírják a fegyver-szünetet, Róma hozzákezd ahhoz, hogy a protestánsokat beépítse a katolikus egyházba. Róma hat „Evangélizáció 2000" elnevezésű evangelizációs kampányt szándékozik indítani csak 1994-ben egész Amerikában, melyben olyan csoportok tervezik részvételüket mint a „Paulist Evangelization Training Institutes" (Washington D. C.-ben június 26-30. között és július 24-26. között), vagy a „The Association of Coordinators of Chatolic Schools of Evangelization" (augusztus 3-6. között, szintén Washingtonban). Ezek komoly felkészítő tanfolyamok vezetők számára, és a „katolikus evangelizálás"-ra készítenek fel. Charles Colson kiemelt szónoka volt a „John Paul II and the New Evangelization: Implementing the Vision" (II. János Pál pápa és az újra- evangélizáció: egy látás megvalósítása) elnevezésű konfereciának, melyet Ypsilantiban, Michigan államban tartottak május 11-14. között. Olyan katolikus vezetőkkel együtt lépett fel, mint Tom Forrest szerzetes, aki az „Evangélizáció 2000" vatikáni irányítója.
Azok a teljes evangéliumi vezetők, akik aláírták a közös nyilatkozatot, nyilvánvalóan szellemi közösségre lépnek a katolikusokkal, hogy megnyerjék a világot Krisztus számára. Az evangelizálás a teljes evangéliumiak számára azt jelenti, hogy embereket megnyerünk Jézus Krisztusnak, viszont a katolikusoknak azt, hogy az embereket bevonjuk a római katolikus egyházba - de erről a közös nyilatkozatban nem esik szó. Figyeljük meg Tom Forrest szerzetesnek a katolikusok evangelizálásával kapcsolatos magyarázatát:
A mi feladatunk az, hogy az embereket, amennyire csak lehet, kereszténnyé tegyük azáltal, hogy behozzuk őket a katolikus egyházba. Az evangélizáció csak akkor teljesen sikeres, ha a megtérteket Krisztus testének részévé tesszük azáltal, hogy evangelizálással bevonjuk őket a [katolikus] egyházba.
Hallgassuk meg újra IV. Pál pápa szavait. Ez a dokumentum mindannyiunk könyvespolcán megtalálható kellene, hogy legyen..., címe: „Evangélizáció egy modern korban".
A pápa a következőket mondja ebben a művében:
„Az újonnan evangelizáltak elkötelezettsége nem maradhat azon a szinten, hogy „Oh, én keresztény vagyok", ugyanis ez túlságosan elvont. Konkrét és látható formát kell neki adni azáltal, hogy... a keresztény belép a [katolikus] egyházba, és ez által részesül az üdvösség szentségében ."
Szeretem kimondani ezeket a szavakat, ezért újra elismétlem őket: „Az üdvösség látható szentsége!" Igen, az egyház ez, és hogyha ez tényleg így van, akkor az egyházba kell evangelizálás által beszervezni az embereket!...
Nem, ez nem olyan, hogy csak felszólítunk valakit, hogy keresztény legyen. Arra kell buzdítani, hogy katolikus legyen... Miért olyan fontos ez? Először is azért, mert hét szentség van, és a katolikus egyház birtokolja mind a hetet...
A mi oltárunkon van Krisztus teste; mi isszuk Krisztus vérét. Jézus a mi oltárainkon élő áldozat... Mi eggyé válunk Krisztussal az eucharisztiában (oltáriszentség)...
Nekünk, katolikusoknak ott van Mária, a mi anyánk, aki a Paradicsom királynője, és szüntelen imádkozik értünk, amíg meg nem lát minket dicsőségben.
Nekünk, katolikusoknak ott van a pápa és a pápaság története Pétertől II. János Pálig.
Nekünk, katolikusoknak, ott van a szikla, amelyen Krisztus építette fel az ő egyházát.
Nekünk, katolikusoknak - és ez csodálatos - ott van a purgatórium. Hála Istennek! Én egyike vagyok azoknak, akik soha nem látnák meg dicsőséges arcát e nélkül. Ez az egyedüli út...
Tehát mint katolikusoknak... a mi feladatunk, hogy felhasználjuk ezt a maradék évtizedet arra, hogy az evangélium által mindenkit beszervezzünk a katolikus egyházba:, Krisztus testébe és a katolikus történelem harmadik évezredébe.
A római katolikus „evangelizálás" ilyen egyértelmű magyarázata ellenére is részt vesznek a teljes evangéliumiak a katolikusok közös evangelizálási kísérletében. A katolikusok számára a megváltás nem azt jelenti, hogy az ember személyesen elfogadja Jézus Krisztust mint Megváltóját, hanem egy hosszú folyamat, amely a keresztséggel kezdődik, és ezután attól függ, hogy az ember milyen kapcsolatot folytat az egyházzal. Az üdvösség szerintük azáltal adatik meg, hogy az ember részesedik a szentségekben, bűnbánatot tart, jó cselekedeteket végez, szenved saját és mások bűneiért itt és a purgatóriumban, vezekel azért, hogy csökkentse a purgatóriumban eltöltött időt, s azáltal, hogy az ember halála után is majdhogynem vég nélkül mondják érte a miséket, és imádkozzák a rózsafüzért. A katolikusok „evangelizálása" azt jelenti, hogy az üdvösség cselekedetek által lesz, és ez nem az, amiről az Apostolok cselekedetei 20. részének 24. versében olvashatunk; ez nem „Isten kegyelmének evangéliuma".
Sok katolikus, amikor meghallja Isten kegyelmének igazi evangéliumát, elfogadja Jézus Krisztust, mint személyes Megváltóját. Az ilyen katolikus keresztények azonban előbb-utóbb szembesülnek a római katolicizmus és a Biblia tanításai között fennálló ellentéttel - és ez az ellentét olyan jelentős, hogy legtöbbjük számára lehetetlen, hogy a katolikus egyházban maradjon.
Sok protestáns sincs tisztában azzal, hogy milyen legyen a katolikusokhoz való hozzáállása.
Jelenleg zavarodottság tapasztalható azokkal a kérdésekkel kapcsolatban, amelyeket a reformáció is felvetett. Ennek a könyvnek az a célja, hogy fontos, tényszerű információkat közöljön, amelyek megvilágítják a katolikus-protestáns kapcsolat kérdéskörének egészét. Sem a katolikusok, sem a protestánsok nagy többsége nincs tisztában a tényekkel. Az a legfőbb reménységünk, s azért imádkozunk, hogy a következő sorok segítsenek tisztázni a kérdéseket és eloszlatni a kétségeket.
Es lélekben elvitt engem egy pusztába, és láték egy asszonyt ülni egy veres fenevadon, amely teljes vala káromlásnak neveivel, amelynek hét feje és tíz szarva vala.
(Jelenések könyve 17,3)
1. A fenevadon egy asszony ül!
A legmegdöbbentőbb próféciák a Biblia utolsó könyvében találhatók, és ez a könyv a Jelenések vagy az Apokalipszis elnevezést kapta. János apostol jegyezte le i. sz. 95 körül, és azt állítja, hogy az emberiség történelmét lezáró, Isten végső ítéletéről szóló látások sorozatát magától a feltámadott Krisztustól kapta. Ez a Biblia utolsó, panorámaszerű betekintése a jövőbe kulcsfontosságú eseményekről ad kijelentéseket. Ezek közül néhány már beteljesedett, legtöbbjük azonban a jövőben fog csak bekövetkezni.
Azok közül a kijelentések közül, amiket János apostol lejegyzett, „amiknek meg kell lenniük hamar" (Jelenések 1,1), egyik sem olyan érdekes és meghökkentő, mint a 17. fejezetben leírt látás.
Itt egy félelmetes, vörös színű fenevadat látunk, melynek hét feje van és tíz szarva. Nem először jelenik meg prófétáknak. A leírás alapján nyilvánvaló, hogy ez ugyanaz a félelmetes teremtmény, akinek a leírásával már háromszor találkoztunk. János korábban már kétszer látta. Dániel előtt is megjelent hatszáz évvel korábban. Ebben az utolsó jelenetben azonban az előzőekhez képest valami változás történt. Amikor korábban tűnik fel a fenevad a Bibliában, mindig a középpontban áll, és mindig önmagában jelenik meg. Most azonban már valaki ül rajta. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy bárki is rá merne ülni, vagy egyáltalán képes lenne egy ilyen rettenetes fenevad hátán lovagolni. Mégis van valaki, aki könnyedén és magabiztosan üli meg a minden képzeletet felülmúló és a világot elnyelő lényt.
Ki is ez a személy?
Egy asszony, aki a fenevad hátán ül! A próféciák tanulmányozásának középpontjában 1900 éven keresztül maga a fenevad állt. Évszázadokon át próbálták azonosítani, viták folytak az utolsó napokban betöltött szerepéről, és az is az érdeklődés középpontjában állt, hogy hogyan éri majd utol a végzet. Az utolsó kétszáz évben azonban a legtöbb bibliai keresztény egy meglehetősen világos magyarázatot fogadott el: a fenevad jelképezi az újjáéledt római birodalmat (Isten királyságának világméretű sátáni utánzatát) és a sátáni erőkkel felruházott Antikrisztust, aki ezt a birodalmat fogja vezetni. Hogy ez az értelmezés helytálló-e vagy sem, az a következő oldalakon fog kiderülni.
Az asszony, akit nem lehet figyelmen kívül hagyni
Az asszony egy rendkívül titokzatos személy. A reformáció vezetői meg voltak győződve arról, hogy általánosságban a római katolikus egyházat jelképezi, illetve konkrétan a pápát. Mostanra azonban a legtöbb protestáns ezt a nézetet elutasítja, mert provokatívnak és lealacsonyítónak tartják egy olyan keresztény egyházzal kapcsolatosan, amelyikkel a bibliai keresztények együttműködést terveznek annak érdekében, hogy még 2000 előtt megnyerjék a világ legnagyobb részét Krisztusnak. Az az igazság, hogy mostanában nemigen beszélnek az asszonyról, mert úgy gondolják, hogy mindez a megosztást erősíti.
Az asszonyt azonban, akit János annyira elevenen fest le, nem lehet ilyen könnyen figyelmen kívül hagyni, hiszen mégiscsak ott van. A Jelenések könyvéből két fejezet teljesen róla szól. Nem volna tehát becsületes figyelmen kívül hagyni egy ilyen profetikus személyt. Az egész Biblia Istennek az Igéje. Nem tehetjük meg, hogy válogatunk az igék között, és nem mondhatjuk, hogy fontosabb számunkra a János 3,16, mint a Jelenések 17. és 18. fejezete.
Kétségkívül az asszony központi szerepet játszik ebben a két fejezetben, és az utolsó napok drámájának egyik kulcsszereplője is egyben. János sokkal nagyobb figyelmet szentel neki, mint a fenevadnak, amelyen ül. Az asszony a fenevadon ül, és hogy szó szerint központi helyet foglal el a bibliai próféciákban, nem kerülheti el a figyelmünket. Teljesen világos, hogy az asszony személyének a titka és az általa betöltött szerep lesz az alapja annak, hogy az Antikrisztus uralmára és Jézus Krisztus második eljöveteléhez vezető eseményekre vonatkozó bibliai próféciákat megértsük.
A Biblia legmeghökkentőbb próféciája
A következőkben látni fogjuk, hogy maga János apostol határozza meg minden kétséget kizáróan, hogy ki is az asszony valójában. Az is ki fog derülni, hogy az asszonyról kapott látás az egyik legnagyobb jelentőséggel bíró és legfigyelemreméltóbb prófécia a Bibliában. Az a látás, amit a Szent Lélek Jánosnak adott az asszonyra vonatkozóan, nagyon megdöbbentette, és ez a látás ma is éppen olyan lélegzetelállító, mint akkor volt.
A János apostolnak adott látások nagy része már beteljesedett és igaznak bizonyult a történelem során. Az asszony személyazonosságát János apostol látásának alapján, gondos elemzés után fogjuk minden kétséget kizáróan meghatározni. Lehet, hogy az olvasók közül többen nem értenek majd egyet végkövetkeztetésünkkel, megcáfolni azonban senki sem fogja tudni.
A fenevadon ülő asszonynak a titka az egyik legmeghökkentőbb prófécia az írásokban. Azért használtuk az „írások" szót, mert azok a próféciák, amelyek évszázadokkal korábban íródtak és csak később teljesedtek be, különös jelentőséggel bírnak a Bibliában. Ezek nem egyszerű találgatások, hanem olyan, a világ sorsát érintő eseményeket írnak le, amelyek rendkívül nagy horderejűek, és pontosságukat a történelem már bebizonyította. A látás a fenevadon ülő asszonyról segíteni fog abban, hogy megértsük azokat az eseményeket, melyek a múltban a világtörténelmet alakították, és amelyek a jövőben komolyan meg fogják határozni az egész emberiség sorsát. Ahogy egyre közeledünk a történelem lezárásához, fontos figyelni arra, hogy az asszony nemcsak ül a fenevadon, hanem irányítja is azt.
A hitelesség kérdése
Talán túl nagy szenzációt csinálunk János apostol látásából? Miért is kellene bárkinek ma ezzel a témával foglalkozni? Ezt könnyűszerrel meg lehet indokolni. A Bibliában szereplő legtöbb prófécia már beteljesedett, ezért a legkézenfekvőbb dolog, hogy megvizsgáljuk ezeket. A kételkedők kedvéért, illetve azért, hogy megerősítsük azoknak a hitét, akik már hisznek, egy rövid kitérőt fogunk tenni a bibliai próféciák lélegzetelállító birodalmában. Be fogjuk bizonyítani, hogy a múltra vonatkozó próféciák egytől egyig tökéletesen pontosak voltak, és bekövetkezésüket nem lehet a puszta véletlennek tulajdonítani. Meg fogunk győződni arról, hogy nem időpazarlás a jövőre vonatkozó próféciák tanulmányozása. A fenevadon ülő asszonynak valóban meghatározó jelentőségű szerepe lesz a jövőre nézve.
Ezután figyelmünket a Jelenések könyve 17. és 18. fejezetére fogjuk fordítani, és megvizsgáljuk a fenevadon ülő asszony kilétét és jövőbeli szerepét. Meg vagyunk győződve arról, hogy ez a prófécia is pontosan ugyanúgy fog bekövetkezni, mint ahogyan azt a Biblia leírja.
Azt nem ígérhetem, hogy ez a könyv könnyű olvasmány lesz. Az itt közölt információk nyugtalanítóak, sokszor hihetetlennek tűnnek, és bár sokszor tagadják őket, mégis tényekkel bizonyított és dokumentált igazságok. Ráadásul rendkívül fontos lenne, hogy mindezeket minden olyan ember megértse, aki magát kereszténynek tekinti - de legfőképpen a római katolikusok.
Különösen együtt érzünk azokkal az őszinte katolikusokkal, akik annyira megbíznak egyházukban, hogy teljesen elfogadják mindazt, amit a papi hierarchia mond nekik anélkül, hogy a teljes igazság kutatása céljából tanulmányozták volna a történelmet. Az a reménységünk és azért imádkozunk, hogy az itt feltárt történelmi tényeket majd alaposan megvizsgálják, és ezáltal Róma számos lelkes követője fogja megismerni a teljes igazságot.
Emlékezzetek meg a messze régi dolgokról, hogy én vagyok Isten és nincsen több; Isten vagyok; és nincs hozzám hasonlatos.
Ki megjelentem kezdettől fogva a véget, és előre azokat, amik még meg nem történtek, mondván: tanácsom megáll és véghezviszem minden akaratomat;
(Ésaiás 46,9-10)
2. Miért higgyünk?
A bibliai próféciák fényében lehet megérteni mind a múltat, mind a jövőt. A szkeptikusok számára ez az állítás tarthatatlannak tűnik, azonban mégis könnyen bizonyítható. Mivel a Bibliában szereplő legtöbb prófécia már beteljesedett, ezért könnyen megállapítható, hogy a benne szereplő próféciák megbízhatók-e.
A próféciáknak két fő témája van:
1. Izrael;
2. a Messiás, aki eljön Izraelhez, és Izraelen keresztül a világhoz, mint az emberiség Megváltója.
A Bibliában található többi prófécia is e két téma köré csoportosul, akár az egyház elragadtatásáról, akár az Antikrisztusról, akár az eljövendő világvallásról, világkormányról, akár Jézus Krisztus második eljöveteléről, akár bármelyik más prófétai eseményről van is szó. A Biblia teljesen egyedülálló abból a szempontból, hogy ezeket a próféciákat rendkívüli részletességgel írja le, és hogy ezeknek a feljegyzése több mint 3000 évvel ezelőtt kezdődött el.
A teljes Bibliának kb. 30 százalékát foglalják el a próféciák. Ez azt jelenti, hogy ezek rendkívül fontosak, mégsem fordítottak kellő figyelmet rájuk sokáig.
A Bibliával ellentétben teljesen hiányoznak a próféciák a Koránból, a hindu Védákból, a Bhagavad Gítából, a Ramayanából, Buddha, valamint Konfucius bölcselkedéseiből, a mormonok könyvéből vagy a világ többi vallásos művéből. Már maga ez a tény is tagadhatatlan bizonyítéka annak, hogy a zsidó-keresztény hitet Isten elismeri, ugyanakkor ez nem mondható el a többi vallással kapcsolatban. A bibliai próféciák maradéktalan beteljesedése elegendően bizonyítja, hogy a Biblia, Isten Igéje - ellentétben minden más írással - egyedülálló, hiteles és tévedhetetlen.
Prófécia - a döntő bizonyíték
A bibliai próféciák fontos szerepet töltenek be. Először is a beteljesedett prófécia cáfolhatatlan bizonyítékot szolgáltat annak az Istennek a létezésére, aki a kijelentéseket adta a prófétáknak. Azáltal, hogy a világtörténelemnek az eseményeiről évszázadokkal, sőt évezredekkel bekövetkezésük előtt tudósít a Biblia Istene, bizonyítékot szolgáltat arra nézve, hogy Ő az egyedüli Isten, a világmindenség és az emberiség teremtője, a történelem Ura - és hogy a Biblia az ő tévedhetetlen Igéje, amit azért adott, hogy kijelentse saját céljait és az üdvösség útját azok számára, akik hisznek Benne. Ez a bizonyíték egyrészt magától értetődő, másrészt viszont annyira mély, hogy megcáfolhatatlan.
A próféciák rendkívül jelentős szerepet játszanak abban, hogy kijelentsék Istennek az emberiségre vonatkozó célját. Ugyanakkor teljesen egyértelműen meghatározzák azt, hogy ki az igazi Messiás, vagyis a Krisztus, és leleplezik a Sátán szolgáját, az Antikrisztust, azért, hogy senkit ne tudjon becsapni, aki hallgat Isten Igéjére.
A próféciák rendkívül jelentősek a Bibliában, és fontos szerepet töltenek be Krisztus személyének meghatározásában. Egyetlenegy prófécia sem létezik, amely előre megmondta volna Buddha, Mohamed, Zoroaszter, Konfucius, Joseph Smith, Mary Baker Eddy vagy a Nyugatot elárasztó, újabban nagy népszerűségnek örvendő guruk, vagy bármely más vallási vezető eljövetelét, akik közül egyik sem rendelkezik azokkal a személyére vonatkozó bizonyítékokkal, amelyek Jézus Krisztust megkülönböztetik tőlük. Viszont több, mint 300 ószövetségi prófécia van, amelyek kijelentik Izrael Megváltóját. Már évszázadokkal eljövetele előtt a zsidó próféták számos különböző követelményt támasztottak az igazi Messiás személyével kapcsolatban. A Názáreti Jézus életére, halálára és feltámadására vonatkozó, rendkívüli pontosságú próféciák beteljesülése egyértelműen bizonyítja, hogy Ő a megígért Messiás, az egyedüli és igaz Megváltó.
Mivel a bibliai próféciák két nagy témakörével, melyek Izraelre, illetve a Messiásra vonatkoznak, már korábbi könyveimben foglalkoztam, különösen a Milyen közel vagyunk? (How Close Are We?) című kötetben, ezért most erről csak röviden fogok írni. Az Ésaiás 43,10-ben Izrael Istene kijelenti, hogy a zsidó nép tanúbizonyság a világ számára arról, hogy az Ur az egyedüli Isten. Ez így van annak ellenére, hogy a mai izraeliek 30 százaléka magát ateistának vallja, és a világon élő zsidók nem is gondolnak arra, hogy Isten létezéséről beszéljenek az embereknek. Mégis ők tanúbizonyságok a maguk és a világ számára is Isten létezéséről, mert a történelem során csodálatosan beteljesedett az Ő népéről mondott minden prófécia.
A választott nép - földjük és sorsuk
Bár az Izrael sorsára vonatkozó próféciák egy része a jövőben fog bekövetkezni, kilenc fő prófécia olyan rendkívül sajátos és történelmileg igazolható részleteket tartalmaz, melyek pontosan úgy következtek be, ahogy Isten kijelentette őket évszázadokkal ezelőtt.
(De Isten egy pontosan meghatározott földterületet ígért (l Mózes 15,18-21) Ábrahámnak (l Mózes 12,1; 13,15; 15,7 stb.). Isten megújította ezt a szövetséget Ábrahám fiával, Izsákkal (l Mózes 26,3-5), majd Ábrahám unokájával, Jákobbal (l Mózes 28,13) és az ő leszármazottaikkal örökre (3Mózes 25,48; Józsué 14,9 stb.). ® Az történelmi tény, hogy Isten ezt a „választott népet" (2Mózes 7,7-8; 5Mózes 7,6; 14,2 stb.) bevitte az „ígéret földjére", ami önmagában is csodák lélegzetelállító története. (D Amikor a zsidó nép belépett erre a földre, Isten figyelmeztette őket, hogy ne kövessék az előttük ott lakó népek bálványimádását és erkölcstelenségét, mert Isten azokat az ő istentelenségükért űzte ki (5Mózes 9,4), és ha ezeket cselekszik, akkor Isten ezt fogja velük is tenni (5Mózes 28,63; l Királyok 9,7; 2Krónika 7,20 stb.). Hogy ez valóban megtörtént, ismét cáfolhatatlan történelmi tény.
A történet eddig egyáltalán nem rendkívüli. Más népek is hitték azt, hogy bizonyos földrajzi hely az ő „ígéret földjük", s miután elfoglalták azt, ellenségeik később kiűzték őket onnan. A következő hat prófécia s azok beteljesedése azonban teljes mértékben és egyedülálló módon a zsidókra vonatkozik. Ezek az események pontosan a korábbi próféciák szerint történtek, és mindez egyáltalán nem tulajdonítható a véletlennek. Isten kijelentette, hogy szét fogja őket szórni „minden nép közé, a földnek egyik végétől a földnek másik végéig" (5Mózes 28,64; l Királyok 9,7; Nehémiás 1,8; Ámos 9,9; Zakariás 7,14 stb.). A „vándorló zsidók" az egész világon megtalálhatók.
A próféciák pontosan ráillenek a zsidó népre, és a bekövetkező események egyre nyilvánvalóbbá teszik Isten létezését. © Isten figyelmeztette népét, hogy bárhova mennek, „iszonyattá, példabeszéddé és gúnnyá lesznek (...) átokká és csodává és szörnyűséggé" (5Mózes 28,37; 2Krónika 7,20; Jeremiás 29,18; 44,8 stb.). Csodálatos módon mindez végigkísérte a zsidókat az egész történelem során, ahogy ezt a ma élő generáció is megtapasztalhatta: a rosszindulat, a gáncsoskodás és a viccek az antiszemitizmusként ismert izzó gyűlölet, ami nemcsak a muzulmánok között fordul elő, hanem olyan emberek között is, akik magukat keresztényeknek nevezik. Mindez egyedülálló és az egész történelmen végighúzódó jelenség, amely egyedül a zsidó nép sajátja. Még ma is, amikor Hitler holocaustjának nyomasztó emléke már megdöbbentette és szégyennel töltötte el a világot, minden logikai, lelkiismereti érv dacára az antiszemitizmus jelen van, és egyre inkább kezd mozgásba jönni az egész világon.
Az üldöztetés története
A próféták azt is kinyilatkoztatták, hogy ezt a szétszórt népet nemcsak hogy rágalmazni, befeketíteni és kirekeszteni fogják, hanem úgy fogják őket üldözni és lemészárolni, ahogy semmilyen más népet. A történelem „ékes" bizonyítékul szolgál arra, hogy évszázadokon keresztül pontosan ez történt a zsidókkal, bárhol is éltek. Semmilyen más etnikum vagy nemzetiségi csoport történelme még csak közelébe sem jöhet annak a rémálomnak, megaláztatásnak és pusztításnak, amelyet a zsidóknak el kellett szenvedniük történelmük során a körülöttük élő emberektől.
Elég nagy szégyen az, hogy akik magukat kereszténynek,és ez által Krisztus követőinek nevezik, ( aki egyébként maga is zsidó volt), vezető szerepet töltöttek be a zsidók üldözésében és lemészárlásában. Amikor a zsidók i. sz. 212-ben Caracalla rendelete nyomán elnyerték a római polgárjogot, másodrangú állampolgárok lettek, és növekvő üldöztetésnek voltak kitéve, miután a császár, Konstantin, úgymond kereszténnyé vált. Ezek után a „keresztények" sokkal kegyetlenebbül bántak a zsidókkal, mint a pogányok valaha is.
A római katolikus pápák voltak az elsők, akik az antiszemitizmust tudománnyá fejlesztették. Hitler, aki katolikus maradt egészen élete végéig, azt állította, hogy csak a katolikusok és a lutheránusok példáját követi és fejezi be, azt, amit az egyház már korábban elkezdett. Az antiszemitizmus a katolicizmus része volt, amelytől Luther Márton sem szabadult meg soha. Luther támogatta a zsidó otthonok felégetését, és választás elé állította az ott élőket: vagy áttérnek, vagy kitépeti a nyelvüket. Amikor 1870-ben a hadsereg felszabadította Rómában a zsidó gettókat, ezzel a zsidók 1500 éves hihetetlen megaláztatásának és lealacsonyításának vetett véget - és ezt olyan emberek követték el, akik önmagukat Krisztus helytartóinak nevezték.
Egyetlenegy pápa sem gyűlölte úgy a zsidókat, mint IV. Pál (1555-59), akinek kegyetlenkedései minden képzeletet felülmúltak. Peter de Rosa, a katolikus történész beismeri, hogy a „pápák hosszú sora tovább erősítette a zsidók iránti régi előítéletet; úgy kezelték őket, mint a leprásokat, akik nem méltók a törvényes védelemre. VII. Pius után XII. Leó, majd VIII. Pius, XVI. Gergely és IX. Pius következett (1846-78) - valamennyien IV. Pál jó tanítványainak bizonyultak." Will Durant, a történész is rámutat arra, hogy a zsidók üldözésére számos példa állt Hitler előtt:
A [római katolikus] bécsi zsinat (1311) a keresztények és a zsidók között minden kapcsolatot megtiltott. A zamorai zsinat (1313) úgy rendelkezett, hogy a zsidókat szigorú elnyomás és szolgaság állapotában kell tartani. A bázeli zsinat (1431- 33) felújította azokat a kánoni rendeleteket, melyek megtiltották a keresztényeknek, hogy zsidókkal érintkezzenek... és utasította a világi hatóságokat (ahogy az egyház Rómában és a pápai államokban ezt már korábban tette), hogy elkülönült negyedekbe [gettókba] zárják a zsidókat, és kötelezzék őket arra, hogy megkülönböztetett jelvényeket viseljenek [korábban ez egy sárga kalap volt], illetve hogy olyan miséken vegyenek részt, amelyek célja a zsidók áttérítése volt.
Megtartatás és újjászületés
Isten kijelentette, hogy az üldöztetések és az időszakonként bekövetkezett tömegmészárlások ellenére nem fogja engedni, hogy választott népe elpusztuljon, hanem megtartja őket mint meghatározható etnikai, nemzeti csoportot (Jeremiás 30,11; 31,35-37 stb.). A zsidóknak minden okuk megvolt rá, hogy asszimilálódjanak, megváltoztassák a nevüket, és minden lehetséges eszközzel eltitkolják a hovatartozásukat annak érdekében, hogy megmeneküljenek az üldöztetésektől. Miért is kellene megőrizniük zsidó identitásukat, amikor nem volt saját földjük, a legtöbbjük nem vette szó szerint a Bibliát, és zsidó származásuk következtében csak hátrányos helyzetbe kerültek?
Nem volt sok értelme annak, hogy csak egymás között házasodjanak. Az asszimiláció a környező etnikumokkal teljesen természetesnek tűnt volna, tehát nem sok esélye volt annak, hogy a zsidók mint különálló etnikum mind a mai napig fennmaradjanak. Végtére is ezek a számkivetettek már 2500 éve az egész világon szétszóródva élnek, amióta Nabukodonozor i. e. 586-ban lerombolta Jeruzsálemet. Ennyire erős lehet egy „tradíció" Istenbe vetett igaz hit nélkül?
Mindezek ellenére a zsidók meghatározható etnikumot alkotnak két és fél évezred elteltével is. Ez a megdöbbentő és a történelemben teljesen egyedülálló jelenség kizárólag csak a zsidókra igaz. A legtöbb Európában élő zsidó számára az egyházi törvények nem tették lehetővé a házasságkötést anélkül, hogy át ne tértek volna a római katolikus vallásra, és ebben a római katolikus egyház szégyenteljes szerepet játszott. A pápaság alatt évszázadokon keresztül halálos bűnnek számított, ha egy zsidó és egy keresztény házasságot kötött, és ezt még azok számára sem tették lehetővé, akik ezt kifejezetten akarták.
A Biblia kijelenti: Isten elhatározta, hogy az ő választott népét megtartja önmaga számára (2Mózes 33,16; 3Mózes 20,26 stb.), mert az utolsó időben Isten vissza fogja őket hozni földjükre (Jeremiás 30,10; 31,8-12; Ezékiel 36,24 és 35-38 stb.) még a Messiás második eljövetele előtt. Ez a prófécia és ígéret, amire olyan sokáig vártak, Izraelnek az ígéret földjén való állammá alakulásával teljesedett be 1948-ban, közel 1900 évvel az utolsó szétszóratás után, amikor Titus római hadserege i. sz. 70-ben lerombolta Jeruzsálemet. Döbbenetes dolog az, ha egy nemzet helyreállítása két és fél évezreddel később bekövetkezik. Ez teljesen egyedülálló a történelemben, nem lehet rá természetes magyarázatot találni, és még kevésbé lehet a véletlennel magyarázni.
Még bámulatra méltóbb az, hogy (De Isten kijelentette, hogy az utolsó napokban, a Messiás második eljövetele előtt „részegítő pohárrá teszem Jeruzsálemet minden népnek, (...) nyomtatókővé (...), aki emelni akarja, az mind szakadva szakad meg" (Zakariás 12,2-3). Akkor, amikor Zakariás 2500 évvel ezelőtt kimondta ezt a próféciát, Jeruzsálem romokban hevert, körülötte pusztaság volt, és ez évszázadokon keresztül így volt. Zakariás próféciája őrültségnek tűnt még 1948 után is, amikor Izrael, mint állam újjászületett. Ma viszont - pontosan úgy, ahogy a próféciák előre megjövendölték - az egész világ, közel hat milliárd ember, Jeruzsálemre tekint. Micsoda hihetetlen beteljesedése ez a próféciának!
Amire nincs természetes magyarázat
Izrael az arabok által birtokolt földterületek 1 % -ának kb. egyhatodát foglalja el. Az araboknál van az olaj, a gazdagság és az a világméretű befolyás, ami az ilyen látszólag kimeríthetetlen természeti erőforrásokkal együtt jár. Izrael parányi terület, alig észrevehető egy világtérképen, és híján van mindazoknak, amiért a világ figyelme ráirányul egy országra. Ennek ellenére Izrael a világ figyelmének a középpontjában áll, pontosan úgy, ahogy a próféciák ezt előre megjövendölték.
Jeruzsálem kis város, amely sem kereskedelmi, sem stratégiai szempontból nem számottevő, mégis a világ figyelme jobban ráirányul, mint bármely más városra. Valóban egy „nyomtatókő" a világ összes nemzete számára, és korunk legnyugtalanítóbb problémája az Egyesült Nemzetek számára. Minderre nincs természetes magyarázat. Amit a héber próféták több ezer évvel ezelőtt kijelentettek, és ami akkor teljesen hihetetlennek tűnt, az ma beteljesedik. Ez csak egyetlen bizonyíték a sok közül - ahogy ezt majd a későbbiekben látni fogjuk - arra, hogy a prófétákon keresztül kijelentett „utolsó napok" már nagyon közel vannak, és minden valószínűség szerint a mi generációnk életében a többi bibliai prófécia is be fog teljesülni.
A fent vázolt próféciákról (hogy a többit ne is említsük) a Biblia számol be, és évszázadokon át volt lehetőség tanulmányozásukra. Nem a puszta véletlen műve az, hogy ezek a próféciák a legapróbb részletekig beteljesedtek, hanem kézzelfogható bizonyítékként szolgálnak a Biblia szerzőjének, Istennek a létezésére, és a próféciák beteljesedése egyben bizonyítja ennek a könyvnek a hitelességét és tévedhetetlenségét. Ilyen világos és egyértelmű bizonyítékok fényében az ember joggal feltételezi, hogy egyetlen agnosztikus és ateista sem vette a fáradságot, hogy elolvassa a bibliai próféciákat, és személyesen ellenőrizze azok hitelességét a történelem és a jelenkori események fényében.
Vannak még további Izraellel és Jeruzsálemmel kapcsolatos próféciák. Ezek az utolsó időkre vonatkoznak, és a jövőben fognak beteljesedni. Tekintettel arra, hogy a próféciák többsége már beteljesedett, biztosak lehetünk abban, hogy a többi is meg fog valósulni - és már nem sokára. A legviharosabb kor még a zsidó nép és a világ többi népe előtt áll, és ez az, amire a Biblia úgy utal, hogy a „háborúság ideje az Jákobon" (Jeremiás 30,7).
Döbbenetes pontossággal a Biblia nem Damaszkuszt, Kairót, Londont vagy Párizst nevezi meg, mint az utolsó napok eseményeinek központját, hanem két más várost: Jeruzsálemet és Rómát. Két város, amelyik a cézárok kora óta egymás ellensége, és meglepő módon még ma is egymás riválisai a szellemi elsőbbség kérdésében. A katolikus Róma azt állítja magáról, hogy ő az „Örök Város", a „Szent Város", és azokat a címeket használja, amelyek a Biblia szerint Jeruzsálemet illetik meg. Azt is állítja, hogy ő az „Új Jeruzsálem", és így nyíltan szembehelyezkedik Isten ígéreteivel, melyek Dávid igazi városára vonatkoznak.
Kétezer éve feszültség és kibékíthetetlen ellentét van Róma és Jeruzsálem között. Közel 46 évvel Izrael 1948-ban történt állammá alakulása után a Vatikán még most [1993 - a ford.] sem ismeri el Izraelt. Ez az ellenséges magatartás annak ellenére sem szűnt meg, hogy a Vatikán nemrégiben úgy döntött, hogy nyitni fog Izrael felé. Róma befolyásolni akarja Jeruzsálem jövőjét, mert még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy a város nemzetközi státuszú legyen, és ez azt is jelentené, hogy Izraelnek nem lenne több beleszólása Jeruzsálem sorsába.
A Biblia meghökkentő pontossággal Jeruzsálemet és Rómát, mint a megprófétált utolsó idők gócpontjait határozza meg. Mindkét városon beteljesedik Isten ítélete. Elég, ha az ember figyelemmel kíséri a napi híreket, máris felismeri ennek a próféciának a pontosságát. Amit a Biblia Rómáról és a Vatikánról mond, további bizonyíték arra, hogy ez a könyv Isten Igéje, és a továbbiakban mi ezt a bizonyítékot fogjuk részleteiben megvizsgálni.
„Izraelita férfiak, halljátok meg e beszédeket: a Názáreti Jézust... azt, aki Istennek elvégzett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve megölétek."
(Péter első prédikációja Apostolok cselekedetei 2,22-23)
„Pál pedig; amint szokása volt, beméne hozzájuk [a zsidók zsinagógájába], és három szombaton át vetekedék velük [az ószövetségi] írásokból megmagyarázva és kimutatva, hogy a Krisztusnak szükség volt szenvedni és feltámadni a halálból, és hogy ez a Jézus a Krisztus [a Messiás], akit én hirdetek néktek”
(Pál prédikációja Apostolok cselekedetei 17,2-3)
3. Húsvéti összeesküvés?
A Bibliában a Messiás eljövetelére vonatkozó próféciák részletesebbek és nagyobb számban fordulnak elő, mint azok, amelyek Izraelre vonatkoznak. Korábbi könyveimben ezeket a próféciákat is részletesen tárgyaltam, tehát most csak néhányat fogok röviden megemlíteni. Még a leg keresztényellenesebb kritikusok is - akik kategorikusan tagadják, hogy a Názáreti Jézus a világ Megváltója - beismerik, hogy a konkrét messianisztikus próféciák többsége beteljesedett Jézus életében és keresztre feszítésekor. Felállítottak azonban néhány bizarr elméletet annak érdekében, hogy ennek a ténynek a jelentőségét elkendőzzék.
Az egyik ilyen tipikus kísérlet A húsvéti összeesküvés (The Passover Plot) c. könyv és film (egyik sem volt valami sikeres). Mindkettő azt feltételezi, hogy Jézus, aki ismerte az ószövetségi messianisztikus próféciák egy részét, összeesküvést szőtt Júdással, hogy mindazokat betöltse, és hogy úgy állítsa be magát, mintha Ő lenne a megígért Messiás.
Kibékíthetetlen ellentmondás?
Minden bizonnyal nevetséges lett volna Jézusnak megfeszíttetnie magát azért, hogy meggyőzze egy-szerű és műveletlen követőinek kis csoportját arról, hogy Ő a Krisztus. Valójában egyetlen tanítványa sem tudta elképzelni, ahogyan a többi zsidó sem, beleértve Keresztelő Jánost is, hogy a Messiást meg fogják feszíteni (bár a próféciák pontosan ezt mondják, ahogy Jézus is gyakran utalt ezekre). Úgy tűnt, hogy halála inkább azt bizonyítja, hogy nem O volt a Messiás, tehát ez nem a megfelelő módszer lett volna arra, hogy követőkre tegyen szert. Krisztus halálával azért teljesítette be az írásokat, hogy kifizesse bűneinkért a váltságdíjat.
A Krisztus halálára vonatkozó próféciákról (22. Zsoltár 16; Ésaiás 53,5; 8-10 és 12; Zakariás 12,10 stb.) a zsidók nem beszéltek, mert titoknak és megmagyarázhatatlannak tűnt más próféciákkal szemben, amelyek világosan kijelentik, hogy a Messiás Dávid magvából fog származni, és egy csodálatos királyság fölött fog uralkodni. Hogyan lehetséges az, hogy a Messiás egy olyan királyságot és békét fog létrehozni, amelynek soha nem lesz vége (Ésaiás 9,7), és ugyanakkor a saját népe elutasítja és megfeszíti Őt? Lehetetlennek tűnt, hogy egyszerre mindkettő beteljesedik, tehát a zsidó írásmagyarázók egyszerűen figyelmen kívül hagyták azt, ami számukra érthetetlennek tűnt.
Az, hogy a zsidók meg tudták feszíteni Jézust, végső és győzedelmes bizonyítéknak tűnt a farizeusok számára. Zsidók tömegei és a lelkes tanítványok többsége is kiábrándult, de tagadhatatlan bizonyítéknak látszott arra nézve, hogy a Názáreti Jézus nem lehetett a Messiás. Nem alapította meg a megjövendölt messiási királyságot, és nem hozott békét Izrael számára azáltal, hogy megszabadította volna ellenségeitől. Legjobb esetben is tehát csak egy jó szándékú bajkeverő, vagy egy közönséges csaló volt. A legtöbb zsidó még ma is így gondolkodik Jézusról.
Mégis, van valami, ami a látszólagos ellentmondást feloldja: a Messiásnak kétszer kell eljönnie: egyszer azért, hogy meghaljon az emberek bűneiért, és másodszor azért, hogy uralkodjon a dávidi trónon. Amikor Jézus erről beszélt, senki sem értette meg. Feltámadása nyitotta fel a szemeket.
Több, mint ember
Igen, van néhány prófécia, aminek a betöltésére Jézus összeesküdhetett volna Júdással vagy másokkal, de a legtöbb prófécia beteljesítése az emberi akarattól teljesen független, például az, hogy a Messiásnak Betlehemben és a Dávid magvából kellett megszületnie. A Messiás születésének az időpontja is teljesen nyilvánvalóan független volt minden emberi akarattól. Az előtt kellett megszületnie, mielőtt elvétetik a fejedelmi bot Júdától (1 Mózes 49,10), amíg a templom még áll (Malakiás 3,1), amíg még használatban voltak a nemzetség-táblázatok, hogy bizonyítsák származását (2Sámuel 7,12; 89. Zsoltár stb.), és nem sokkal a templom és Jeruzsálem pusztulása előtt (Dániel 9,26).
Nagyon rövid idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy a Messiás eljöjjön - de eljött. Ahogy Pál apostol, aki korábban farizeus volt, mondja: „mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az O Fiát, aki asszonytól lett (vagyis szűztől született)..." (Galata 4,4). Most már túl késő lenne a Messiás első eljövetele. Most már csak a második eljövetele következhet be, ahogy a Biblia ezt ki is jelenti. A zsidók mégis még mindig az ő Messiásuk első eljövetelét várják, de aki helyette eljön majd, az Antikrisztus lesz.
A fejedelmi bot kb. i. sz. 7-ben távozott el Júdától, amikor a farizeusok elvesztették azt a jogukat, hogy valakire halálos ítéletet mondjanak ki. Ez egy alapvető joguk volt, ugyanis bizonyos törvények áthágása halálbüntetést vont maga után. Amikor Pilátus azt mondta a rabbiknak, hogy ő nem akarja Jézust megbüntetni, és hogy ők maguk ítéljék meg Őt saját törvényeik szerint, akkor ezt válaszolták: Nekünk senkit sem szabad megölnünk (a törvények alapján - az angol fordítás szerint) (János 18,31). A Messiásnak akkor kellett megszületnie, amikor ez a hatalmi jog még érvényben volt, és annak megszűnése után kellett meghalnia, mégpedig nem a zsidóknál szokásos megkövezéssel, hanem a római keresztre feszítéssel Csodálatos módon a Messiás megfeszítését már évszázadokkal azelőtt megprófétálták, mielőtt ez a fajta kivégzési forma ismertté vált volna: „Átlyukasztották kezeimet és lábaimat" (Zsoltár 22,17).
Az is nyilvánvaló, hogy a Messiásnak akkor kellett megszületnie, amikor még vezették a nemzetség- táblázatokat, mert különben nem lett volna arra bizonyíték, hogy Ő Dávid magja. A nemzetség-táblázatok i. sz. 70-ben, Jeruzsálem és a templom lerombolásakor elvesztek, amit mind Dániel (Dániel 9,26), mind Jézus Krisztus (Máté 24,2) előre megjövendölt. Azután már túl késő lett volna, bár a zsidók többsége még mindig várja első eljövetelét. A keresztények azonban a második eljövetelét várják, amiről ugyan¬csak szólnak a zsidó próféták.
Csodálatos beteljesedések
Ha Jézus összeesküvést szőtt volna azért, hogy beteljesedjenek rajta a próféciák, akkor le kellett volna fizetnie Pilátust, hogy elítélje és vele együtt feszítse keresztre a két gonosztevőt az Ésaiás 53,9 miatt. Azt is tudnia kellett, hogy a katonák közül kik lesznek szolgálatban azon a napon azért, hogy megvesztegesse őket is, hogy megosztozzanak ruháin és sorsot vessenek köntösére (Zsoltár 22,18), hogy epével kevert ecetet adjanak neki inni (Zsoltár 22,69), hogy dárdával átdöfjék az oldalát (Zakariás 12,10), hogy ne törjék meg a lábszárcsontjait, mint ahogy szokás volt akkoriban, de mégsem történhetett meg a Messiással (2Mózes 12,46; Zsoltár 34,21).
Vajon a farizeusok is részt vettek az összeesküvésben? Ezért adtak pontosan harminc ezüstpénzt Júdásnak, hogy elárulja Őt, mint ahogy a Zakariás 11,12-ben előre megmondta a próféta? Ezért használták fel azt a pénzt arra, hogy megvegyék a „fazekas mezejét" idegenek temetkezési helyéül (Zakariás 11,13), miután Júdás a templomban a lábaik elé dobta az ezüstpénzt? Ezért történt, hogy pont akkor feszítették keresztre, amikor egész Izraelben a páska bárányok feláldozásának ideje volt a 2Mózes 12,6 alapján? A „húsvéti összeesküvés" elmélete annál inkább tarthatatlanná válik, minél jobban megismeri az ember a tényeket.
Honnan volt Jézusnak annyi pénze, hogy megfizesse a tömeget, hogy összegyűljenek a Jeruzsálembe vezető út mentén, és Messiásként üdvözöljék őt, amikor szamárháton ment - egy olyan állaton, amiről az ember azt gondolná, hogy legkevésbé illik egy királyhoz - pontosan úgy, ahogy a Zakariás 9,9 előre megmondta? Ez i. sz. 32-ben, Nisszán hónap 10-én (április 6-án) történt, pontosan azon a napon, amit a próféták ennek a csodálatos eseménynek a bekövetkezésére megjelöltek.
A test eltűnt, a sír üres
Ezen kívül, ha Jézusnak sikerült volna is „megszerveznie" a keresztre feszítését úgy, hogy pontosan azon a napon és akkor történjék meg, amikorra ezt előre megprófétálták - bár a farizeusok mindent megtettek, hogy ez ne az ünnepen történjen meg (Máté 26,5; Márk 14,2) - fel is kellett támadnia a halálból. Nincs olyan „húsvéti összeesküvés", ami ezt meg tudta volna valósítani. Ha a feltámadást csak színlelték volna, akkor mindez nem lett volna elég ahhoz, hogy a tanítványok folytassák keresztény életüket. Csak az adhatott nekik indíttatást és bátorítást, hogy az üldöztetések és a mártíromság árán is hirdessék az evangéliumot, hogy Jézus valóban meghalt és feltámadott.
A római katonák soha nem aludtak szolgálat közben. Ha ezt tették volna, és a tanítványok ellopták volna a testet, akkor a következő nap ugyanúgy kereszten találták volna magukat, akárcsak a tanítványok. Es ha a tanítványok lopták volna el a testet, és ezt valahogy titokban tudták volna tartani, akkor miért haltak volna meg egy hazugságért? Annyira gyávák voltak, hogy egyikük sem volt hajlandó meghalni egyetlen olyan dologért sem, amit valaha igaznak hittek. Mégis majdnem mindegyikük mártírhalált halt, és végig kitartottak amellett, hogy szemtanúi voltak Jézus halálból való feltámadásának. Egyikük sem próbálta menteni az életét azzal, hogy elárulta volna, hova rejtették a testet. Egyszerűen nem lehet másként megmagyarázni azt a tagadhatatlan tényt, hogy a sír üres, csak azzal, hogy Jézus valóban feltámadott!
Sem a hinduizmus, sem a buddhizmus, sem az iszlám, sem a világ egyetlen más vallása sem meri azt állítani, hogy az alapítója még mindig él. A kereszténység esetében azonban a feltámadás jelenti az evangélium lényegét. Ha Jézus Krisztus nem támadott fel a halálból, akkor az egész evangélium nem igaz. Jézus nem azt mondta az apostoloknak, hogy Szibériába vagy Dél-Afrikába menjenek, ahol a feltámadást senki nem tudja megcáfolni, hanem azt, hogy Jeruzsálembe, és ha tényleg nem támadott fel, akkor a városfalon kívül lévő temetőhöz tett rövid séta során bebizonyosodott volna, hogy Ő még mindig halott. Mennyire szerették volna a farizeusok és a római vezetők, ha a kereszténység hitelét veszítette volna, és nem tudott volna megerősödni! Ennek a legbiztosabb módja az lett volna, ha Jézus testét közszemlére teszik, ezt azonban soha nem tehették. A szigorúan őrzött sír egyszer csak üres volt!
A tárzusi Saul megjelenik
Számos megcáfolhatatlan bizonyíték áll rendelkezésre a feltámadással kapcsolatban, de mivel ezeket már más helyütt tárgyaltuk, ezért most csak egyet említünk meg, ugyanis ez egy olyan bizonyíték, amit gyakran figyelmen kívül szoktak hagyni. Az, hogy a tárzusi Saulból, a kereszténység legfőbb ellenségéből a legnagyobb apostol lett, jól bizonyítja, hogy Jézus Krisztus valóban feltámadott. Egy népszerű, fiatal farizeus, Saul, egyre több elismerést szerzett azzal, hogy ezt a veszedelmes szektát üldözte, a keresztényeket letartóztatta, bebörtönözte és kivégeztette. Egyszer csak ő maga is megvetett és üldözött kereszténnyé vált, és ezért folyamatosan el kellett szenvednie, hogy letartóztatják, bántalmazzák és börtönbe zárják. Egy alkalommal még meg is kövezték, és azt hitték, hogy meghalt. Végül lefejezték. Ennek a hihetetlen fordulatnak semmi értelme nem lett volna, hacsak...
Miért cserélné fel valaki önként a népszerűséget a szenvedésre és a mártírhalálra? Pál elmondja, hogy találkozott a feltámadott Jézus Krisztussal, és hogy Ő, aki meghalt a világ bűneiért ma is él, és megmutatta magát neki. Ez a bizonyság azonban önmagában nem elegendő bizonyíték arra nézve, hogy Jézus Krisztus valóban él. Ennél valami több kellett.
Senki nem vonhatta kétségbe Pál őszinteségét. Erről azzal is bizonyságot tett, hogy hajlandó volt szenvedni, sőt meg is halni Jézus Krisztusért. Ehhez egy őszinte hit Krisztus feltámadásában nem volt elegendő bizonyíték. Az is lehet, hogy Pál csak hallucinált, és egyszerűen elképzelte, hogy Jézus Krisztus megjelent előtte, beszélt vele, és hogy él.
Félix és Festus római kormányzó, valamint Agrippa király is hallották Pálnak a beszámolóját erről a természetfeletti találkozásról, s meg voltak győződve arról, hogy Pál őszinte, de egy becsapott ember (Apostolok cselekedetei 24-26). Ez a magyarázat viszont nem felel meg a valóságnak. A feltámadást az bizonyítja, hogy Pál egyik pillanatról a másikra megértette Jézus Krisztus tanításait, és ezt semmiképpen nem lehet mással magyarázni.
Döntő bizonyíték
Pál, aki nem ismerte Jézus Krisztust megfeszíttetése előtt, egyik napról a másikra a legfőbb tekintéllyé vált azokkal a tanításokkal, amiket Jézus személyesen osztott meg tanítványaival. Pálnak mindenképpen találkoznia kellett Jézussal! Az apostoloknak, akiket Jézus személyesen tanított éveken keresztül, el kellett ismerniük, hogy egykori ellenségük, Pál, anélkül, hogy beszélt volna velük, mindent tudott Jézus Krisztus tanításairól, sőt sokkal mélyebben ismerte azokat, mint ők. Amikor Pál megfeddte Pétert, akkor Péter elfogadta ezt (Galata 2,11-14).
„Mert én az Úrtól vettem, amit néktek előtökbe is adtam" (l Korintus 11,23). így kezdte Pál a korinthusi egyháznak adott magyarázatot arról, hogy mi történt az utolsó vacsorán, és hogy Krisztus mit tanított erről a tanítványoknak. Pál itt nem voltjelen, és nem is beszélt azokkal sem, akik ott voltak.
„Azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel, sem nem mentem Jeruzsálembe az előttem levő apostolokhoz, hanem elmentem Arábiába" (Galata 1,16- 17); mindez Pál hiteles bizonysága. Csak azzal magyarázható, hogy ilyen hirtelen fő apostollá vált, és ilyen nagy tekintéllyel rendelkezett Krisztus tanításait illetően, hogy maga a feltámadott Jézus Krisztus jelentette ki neki ezeket, ahogy ezt Pál maga is állítja.
Anélkül, hogy bárkivel is tanácskozott volna Krisztus tanítványai közül, Pál lett a legfőbb tekintély a keresztény tanításokban, és ezt az egész egy-háznak el kellett ismernie. Ő írta a legtöbb levelet az Újszövetségben. „Tudtotokra adom pedig atyám-fiai, hogy ez az evangélium, amelyet én hirdettem, nem ember szerint való. Mert én sem embertől vettem azt, se nem tanítottak arra, hanem a Jézus Krisztus kijelentése által" (Galata 1,11-12) - ez szintén Pál őszinte bizonysága. Mindezt nem lehet másként megmagyarázni, csak úgy, hogy Krisztus valóban feltámadott, és személyesen jelentette ki magát Pálnak.
Ami mellett nem lehet elmenni
A Jézus Krisztus életére, halálára és feltámadására vonatkozó számtalan prófécia beteljesedése - amelyek közül néhánnyal mi is foglalkoztunk - minden kétséget kizáróan azt mutatja, hogy O Izrael Messiása és a világ Megváltója. Nincs olyan ember, aki a tényekkel való őszinte szembenézés után továbbra is kételkedik ebben. Azok számára, akik ilyen döntő bizonyítékok ellenére is úgy döntenek, hogy nem hisznek ebben, nincs sok mentség.
Mindezeket azért írtuk le, hogy bebizonyítsuk a bibliai próféciák hitelességét egy konkrét cél érdekében. Miután láttuk, hogy a múltra vonatkozó bibliai próféciák száz százalékos pontossággal beteljesedtek, minden okunk megvan azt hinni, hogy a jövőre vonatkozó próféciák ugyancsak be fognak teljesedni.
Ezután bátran megvizsgálhatjuk a Jelenések 17. és 18. fejezetében a jövőre vonatkozó próféciákat, és megpróbálhatunk választ adni arra a rendkívül fontos kérdésre, hogy kicsoda is valójában a fenevadon ülő asszony. Először azonban figyelmünket a fenevad személyére kell irányítanunk.
És négy nagy állat jöve fel a tengerből ...Az első olyan, mint az oroszlán ...; a második hasonló a medvéhez ...; és íme, egy másik, olyan, mint a párduc ...; és íme, a negyedik állat rettenetes és iszonyú és rendkívül erős...; tíz szarva volt neki a tíz szarv pedig ez: ebből az országból tíz király támad...
(Dániel 7,3-7 és 24)
4. A kijelentés
Az a látás, amit János apostol a Jelenések 17. fejezetében leír a fenevadon ülő asszonyról, nem először fordul elő a Bibliában. Valójában ez azoknak a kijelentéseknek a betetőzése, amelyek 600 évvel korábban kezdődtek. Az első látomást Nabukodonozor király kapta álmában, amikor egy állóképet (szobrot) látott, aminek a „feje tiszta aranyból, melle és karjai ezüstből, hasa és oldalai rézből, lábszárai vasból, lábai pedig részint vasból, részint cserépből voltak" (Dániel 2,32-33).
Isten megadta Dánielnek a magyarázatot, és ebből megtudhatjuk, hogy a négy különböző fémből való állókép négy világbirodalmat jelent: a babilonit, a méd-perzsát, a görögöt és a római birodalmat. A babiloni birodalom akkor már létezett, és azt, hogy utána ebben a sorrendben a másik három is, a történelem bizonyítja.
Miért csak ezt a négy birodalmat látta Nabukodonozor? Mi van a többi birodalommal, melyekről a történelemből tudunk, és amelyek legalább akkora kiterjedésűek voltak, mint e négy közül bármelyik? A Biblia egyáltalán nem szentel nekik figyelmet. Miért? Az idő mindegyiket eltüntette. Nem fognak újra létrejönni. Csak Róma fog feléledni, és „halálos sebe" is meggyógyul majd (Jelenések 13,3).
Évszázadokon keresztül a világhatalom középpontja Egyiptom volt. Nagy dinasztiák váltották egymást Kínában, Dzsingisz kánnak hatalmas birodalma volt, és ott volt a Közép- és Dél-Amerikában lévő maja és azték birodalom is. Egykor az arabok uralma alatt volt Észak-Afrika legnagyobb része, a Közel-Kelet és Európának egy része is. Ezekben a birodalmakban egyetlen vonás a közös: egyik sem fog újjáéledni. Csak egyedül Róma fogja visszanyerni egykori nagyságát. Ahogy uralma alá hajtotta az ókori világot, ugyanúgy ő lesz az Új Világrendnek, az ENSZ álmának központi irányítója.
Az Egyesült Államok az utóbbi ötven évben jelentős ipari és katonai nagyhatalmi szerepet töltött be. Ez a dominancia azonban csökkenő tendenciát mutat, és végül meg fog szűnni. A próféciák világosak: a világvallás főhadiszállása Róma lesz, ahogyan ezt majd látni fogjuk. Legalábbis ezt mondja a Biblia, az 1900 évvel ezelőtt íródott Újszövetségben, és az évszázadokkal korábbi Ószövetségben.
A megosztott birodalom
Az állókép két lába előre jelezte, hogy a negyedik birodalom, a római, két részre fog szakadni: a keletire és a nyugatira, és ez meg is történt. I. sz. 330-ban Konstantinusz megalapította Konstantinápolyt (a mai Isztanbult), és ezt tette birodalma kormányzati székhelyévé. Róma püspökére hagyta a nyugati területeket, és ezáltal megalapozta a birodalom későbbi politikai és vallási megosztottságát. A szakadás végső fázisa a vallás területén következett be, amikor 1054-ben a keleti ortodox egyház elszakadt a nyugati római katolikus egyháztól, és IX. Leó pápa kiátkozta Kerularios Mihályt, a konstantinápolyi pátriárkát. A római katolicizmus és a keleti ortodox egyház közötti szakadás mind a mai napig fennáll, és ez a gyökere a Horvátország, Szarajevó, Bosznia- Hercegovina területén zajló vérontásnak is, ahogy ezt később látni fogjuk.
A Római Birodalom politikai értelemben többször újjáéledt a nyugati területeken - pl. i. sz. 800-ban Nagy Károly alatt azonban a keleti és nyugati birodalom egyesítése nem történt meg. A Római Birodalom mint politikai egység teljesen megszűnt, viszont vallási tekintetben egyre növekedett egészen odáig, hogy elérte az egész világot. Ma a római katolikus egyháznak 980 millió tagja van világszerte. A keleti ortodox egyháznak pedig valamivel kevesebb, mint ennek a fele.
A különböző felekezetekhez tartozó protestánsok alkotják a kereszténységként definiált csoport maradék részét, ami velük együtt kb. 1,7 milliárd embert tesz ki, a világ népességének 30%-át. A Jelenések 13,8 szerint „imádják őt [a fenevadat ] a földnek minden lakosai.., vagyis ez azt jelenti, hogy nemcsak a római katolicizmus vagy a keleti ortodox egyház fog egyesülni, hanem a protestánsok is csatlakozni fognak hozzájuk a világ más vallásaival egyetemben - beleértve még a muzulmánokat is - annak érdekében, hogy megalakítsanak egy új világvallást. Ennek a vallásnak része lesz az uralkodónak az imádása is, akárcsak a cézárok korában, és akik erre nem lesznek hajlandók, azokat megölik (Jelenések 13,14-15).
A római vallásnak ez az újjáéledése kétségtelenül a kereszténység és a pogányság keveredése lesz, ugyanúgy, ahogy ez Konstantinus alatt is megtörtént, és utána folytatódott. A kereszténységnek ez a torz és pogány formája római katolicizmusként vált ismertté. A római katolikus egyház, amely azt állítja, hogy tévedhetetlen és változhatatlan (semper eadem, „mindig ugyanaz"), most a vallások egyesítésének végső ökumenikus eszközeként jelentkezik.
Egy jelentőségteljes prófécia
A tíz lábujj Nabukodonozor király állóképén tíz, a jövőben hatalomra lépő királyt jelent, akikkel kapcsolatban a Dániel 2,44 a lehető legvilágosabb és leg egyértelműbb módon kijelenti: „és azoknak a királyoknak idejében támaszt az egek Istene birodalmat, amely soha örökké meg nem romol...".
A Bibliának ez az egy verse megmutatta Jézus Krisztus tanítványainak (akárcsak Keresztelő Jánosnak és a farizeusoknak is), hogy még nem jött el Jézus Krisztus számára az idő, hogy elfoglalja Dávidnak a trónszékét. Ennek a próféciának a meg nem értése vezetett ahhoz a csalódáshoz, hogy Jézus nem alapította meg földi királyságát, amikor itt járt. Ismét láthatjuk, hogy mennyire fontos egy próféciának a pontos értelmezése.
Nabukodonozor a látomásban azt látta, hogy „egy kő leszakada kéz érintése nélkül, és letöré az állóképet vas és cserép lábairól, és darabokra zúzá azokat és felkapá azokat a szél az a kő pedig, ami leüté az állóképet, nagy heggyé lőn és betölté az egész földet" (Dániel 2,34-35). Ennek a magyarázata világos: az igazi egyház nem fokozatosan fogja legyőzni a világot, hanem Isten királysága hirtelen fog megvalósulni, egy mennyből jövő drámai beavatkozás következtében. Jézus Krisztus vissza fog jönni.
Ezt az értelmezést más igehelyek is alátámasztják, pl. a 2 Tesszalonika 2,8, amely világosan leírja, hogy Krisztus az Ő „eljövetelekor" fogja megsemmisíteni az Antikrisztust.
Előre megírt történelem
Nabukodonozor után Dániel is kapott Istentől egy látomást, amely az Antikrisztus eljövendő világuralmának további titkait tárja elénk. Dániel itt ismét a négy világbirodalmat látja, de ezúttal vadállatok képében. A negyedik állatnak, amely a római birodalmat jelképezi, tíz szarva van, és akárcsak az állókép tíz ujja, ez is tíz királyt vagy területi uralkodót jelent, akik a jövőben fognak hatalomra kerülni (Dániel 7,24).
Dániel látása megdöbbentő részleteket tartalmaz a méd-perzsa és a görög birodalmakkal kapcsolatban, és ezek olyan hihetetlenül pontosak, hogy a kételkedők mindent megtettek azért, hogy bebizonyítsák - persze sikertelenül -, hogy mindent az események bekövetkezése után írtak, különben el kellett volna ismerniük a próféták hitelességét. Az tény, hogy a Biblia tele van olyan hiteles próféciákkal, melyeket évszázadokkal azok bekövetkezése e- lőtt írtak, és az is kétségtelen, hogy az Izraelre és a Messiásra vonatkozó próféciák, amelyeket már az előző fejezetben röviden tárgyaltunk, több száz évvel megvalósulásuk előtt íródtak.
Ami Dánielt illeti, ő világosan előre megmondta a Nagy Sándori birodalom négy részre szakadását (Dániel 8,20-22; 11,4). A következő 16 vers meghökkentő részletességgel tudósít a Ptolemaiosz vezette háborúkról (az a görög hadvezér, aki megszerezte Egyiptomot Nagy Sándor halála után) és az ő utódainak háborúiról is a szíriai szeleukidák ellen. Ezek miatt a Bibliában előre kinyilatkoztatott történelmi tények miatt a kritikusok mindent megtettek azért, hogy bebizonyítsák, hogy ezek a próféciák a tényleges események bekövetkezése után íródtak.
Az, hogy Dániel könyve ténylegesen a babiloni fogság idején íródott - vagyis jóval azelőtt, hogy ezek az események bekövetkeztek volna -, bizonyított tény. Ezen túl a Dániel 9,25 pontosan meghatározza azt az időpontot is, amikor a Messiás Jeruzsálembe fog menni szamárháton, és a tömeg Messiásként fogja Őt ünnepelni. Még a legkételkedőbb kritikusoknak is el kell ismerniük, hogy Dániel könyvét jóval azelőtt írták, mielőtt ez az esemény valóban bekövetkezett.
Az Ószövetség és az Újszövetség között négy évszázad telt el, és akkor Isten ismét szólt az Ő prófétái által. A Dániel látásában szereplő negyedik vadállatot csak a Jelenések 12,3-ban látjuk újra, de ezúttal anélkül, hogy bármilyen más utalás lenne a másik három vadállatra. Ezekkel többé nem találkozunk. Ettől kezdve a negyedik vadállatot csak abban az újjáéledt formájában látjuk viszont, ahogy ez majd a jövőben fog megvalósulni.
A sárkány színre lép
A negyedik állat, amit Dániel látott, Jánosnak úgy jelenik meg, mint „egy nagy veres sárkány, akinek hét feje volt és tíz szarva és az ő fejében hét korona" (Jelenések 12,3). Ez maga a Sátán, mert néhány verssel később a következőket látjuk: „és lőn az égben viaskodás: Mihály (arkangyal) és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánnyal ...; és vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vetteték a földre" (Jelenések 12,7 és 9).
Ennek értelmezése egyértelmű: a negyedik birodalom annyira gonosz lesz, hogy az Ige úgy mutatja be azt, hogy ez maga a Sátán. Micsoda borzalom vár erre a világra, mielőtt Krisztus felviszi az övéit az Atyának házába!
A 13,l-ben ugyanezt a negyedik vadállatot látjuk, amint „feljön a tengerből", akárcsak a Dániel látomásában szereplő négy vadállat is (Dániel 7,3). Ennek a fenevadnak is „hét feje és tíz szarva" volt, de „az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve". A következő versek úgy írják le a fenevadat, mint ami hasonló „a párduchoz..., a medvéhez ... és az oroszlánhoz ...". Bár a Dániel könyvében szereplő másik három vadállat nem jelenik meg, mégis a Jelenések könyve arra a folytonosságra hívja fel a figyelmet, amely az újjáéledt Római Birodalom és a között a három világbirodalom között áll fenn, amik Róma elődei voltak a babiloni birodalom után. Ne feledjük, hogy a Dániel könyvében szereplő vadállatok, melyek az előző három birodalmat szimbolizálják, a leopárd, az oroszlán és a medve (Dániel 7,4-6).
A Jelenések könyvének 13. fejezetében található negyedik vadállat egyértelműen jelenti mind a vallásos köntösben újjáéledt római birodalmat, akit imádnak „a földnek minden lakosai" (8. vers). Ez a hatalmas látás a jövőről a következő: „imádják a sárkányt, aki a hatalmat adta a fenevadnak" (4. vers), vagyis a sárkány ismét úgy szerepel, mint az Antikrisztus és az ő birodalma mögött lévő erők: „és a sárkány (Sátán) adá az ő erejét annak, és az ő királyi székét és nagy hatalmat" (2. vers).
Jézusnak a pusztában való megkísértése során a Sátán megmutatta „a világ minden országát és azok dicsőségét" (Máté 4,8). Az ördög mindezt felajánlotta Jézusnak, amikor ezt mondta neki: „mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem" (9. vers). A világ szeretete és a hatalomvágy végső soron a Sátánnal való együttműködéshez és az ő imádásához vezet. Természetesen Jézus visszautasította Sátánt. Tragikus módon az üldöztetésekbe belefáradt egyház ugyanennek az ajánlatnak a csapdájába esett, és ez Konstantinuson keresztül valósult meg.
Jézus nem vitatta el Sátánnak a világ uralma fölött lévő jogát: „néked adom mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét; mert nékem adatott, és annak adom, akinek akarom" (Lukács 4,6). Ahogy János mondja: „az egész világ a gonoszságban [a gonoszság kezeiben] vesztegel" - lásd a 2Tesszalonika 2,8 és Lukács 4,18-ban - (l János 5,19). Itt a Sátánról van szó, akinek imádására Jézus nem volt hajlandó.
Az eljövendő új világvallás
A 17. fejezetben szereplő fenevadon ülő asszony kétségtelenül ezt a világvallást képviseli, ahogyan ezt majd fogjuk is látni.
Az ókori világbirodalmak mindegyikében fontos szerepet játszott a vallás, beleértve azt a négy birodalmat is, melyek Nabukodonozor állóképének formájában, illetve Dániel látomásában jelentek meg. A papok, jövendőmondók és varázslók voltak évezredeken keresztül az uralkodóknak a legközvetlenebb tanácsadói, és a legtöbb esetben ők gyakoroltak igazi befolyást a színfalak mögött varázslással és csalárd tanácsokkal. Magának a tudománynak a gyökere is az okkultizmushoz nyúlik vissza, mivel az asztrológia és az alkímia jelentette annak kezdetét. A materializmus, a szkepticizmus és az ateizmus nem olyan régi jelenségek, és teljesen el fogják veszíteni jelentőségüket a természetfölötti iránt való egyre növekvő érdeklődés következtében. Ez a fajta spiritualizmus egyre inkább kezd elterjedni, pontosan úgy, ahogy ezt Jézus előre megmondta, amikor az utolsó időkről beszélt (Máté 24,4-5,11 és 24).
A Sátán nem az ateizmust használja, mint legfontosabb fegyvert hadviselése során, amelynek célja, hogy becsapja az embereket, és azok őt kövessék. Ő maga sem ateista, mivel legnagyobb vágya ez volt: „hasonló leszek a Magasságoshoz [vagyis Istenhez]” (Ésaiás 14,14), és ez már magában elismeri Isten létezését. Sátánnak az az akarata, hogy istenként imádják, de mivel nincs fizikai teste, ezt a fajta imádást azon az emberen keresztül fogja elérni, aki őt képviseli.
Sátánnak, „az e világ istenének" legnagyobb fegyvere a hamis vallások és az általuk nyújtott hamis ígéretek, amelyek megakadályozzák azt, hogy az ezekben hívő emberek megismerjék Isten igazságát. Az a tény, hogy a vallás jelentős szerepet fog betölteni az újjáéledt “Római Birodalomban”, vagyis az ezt követő egyházi Rómában, akárcsak az ókorban is, világosan kitűnik abból, hogy az asszony, aki az új világvallást képviseli, a fenevadon ül, és kezében tartja a gyeplőt.
Sátáni feltámadás?
A negyedik fenevaddal kapcsolatban János apostol látása a következő volt: „egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván az egész föld követé a fenevadat" (Jelenések 13,3).
Mások úgy gondolják, hogy egy antikrisztusi személy a múltból, mint pl. Hitler vagy Néró, vissza fog jönni ebbe a világba, és igazgatni fogja az új világrendet. Egy azonban biztos: sem egy valamikori gonosz diktátor nem fog feltámadni, mert Sátán nem képes életet teremteni. (Ez nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a világgal el fogja majd hitetni, hogy megtörtént egy bizonyos feltámadás, azonban a Jelenések 13,3 ezt nem támasztja alá.)
Az, hogy „egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett", nem jelenti azt, hogy a fenevad teljes egészében halott lenne, hanem inkább azt, hogy lényének egy bizonyos része sebesíttetett meg halálosan. Bár fejei királyokat képviselnek, ez mégsem lehet egy valóságos király, akit megölnek, és aki ismét megelevenedik, a fent említett okok miatt.
Az első és az eljövendő Antikrisztus
Az „anti" előtag a görögből származik, és két jelentése van: (D valami ellen vagy valamivel szemben, valaminek vagy valakinek a helyettesítése. Az Antikrisztusra ennek a szónak mind a két jelentése vonatkozik. Valójában Krisztus ellen lesz, de a lehető legördögibb ravaszsággal: Krisztusnak fogja beállítani magát, és ezáltal belülről fogja eltorzítani a „kereszténységet." Valójában az Antikrisztus „maga ül be, mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát" (2Tesszalonika 2,4).
Ha az Antikrisztus Krisztusnak fogja magát beállítani, és az egész világ imádni fogja (Jelenések 13,8), akkor az ő követőit természetesen „keresztényeknek" fogják hívni. Nem a kommunizmus, hanem a kereszténység fogja meghódítani a világot, de nem a valódi kereszténység, hanem annak egy antikrisztusi utánzata. A nagy aposztázia meg fogja előzni az Antikrisztus megjelenését (2Tesszalonika 2,3). Az aposztázia (részét képezi az ökumenikus mozgalom, amely szó szerint előkészíti a világ vallásainak az egyesítését, és még a teljes evangéliumi keresztényekre is hatással van. Egy antikrisztusi „kereszténységének kell létrejönnie, mely magában foglalja az összes vallást, és amit a világ összes vallása elfogad - pontosan ez történik ma is meglepő gyorsasággal.
A görög „anti" szó latin megfelelője a „vicarius", amelyből származik a „vicar" (helytartó) szó. Tehát „Krisztus helytartója" szó szerint azt jelenti, hogy antikrisztus. A római katolikus pápák évszázadokon keresztül Krisztus földi helytartóinak nevezték magukat.
Ahogy már korábban megjegyeztük, az ókori Római Birodalomban a császárt istenként tisztelték.
Ő volt a pogány papságnak a vezetője és a birodalom hivatalos, államilag támogatott pogány vallásának a feje. A cézároknak szobrot emeltek, amelyek előtt a római polgároknak meg kellett hajolniuk, és imádniuk kellett őket. Azokat, akik nem ismerték el a cézárok isteni mivoltát, megölték. Ez világosan kitűnik abból a látásból, melyet Jézus Krisztus adott Jánosnak:
... és azt is cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják az első fenevadat...; azt mondván a föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevad képét...; és mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megölessenek.
(Jelenések 13,12-15)
A kereszténység elvilágiasodása
Miután Konstantin császár állítólag keresztény lett (ami valójában egy ügyes politikai lépés volt), i. sz. 313-ban engedélyezte a keresztény vallás szabad gyakorlását, és ezzel egy idődben szabad utat nyitott ahhoz, hogy a pogányság a kereszténységbe beolvadhasson. Mivel az egyház már a birodalom elismert vallása volt, ezért Konstantint, a császárt, az egyház fejének kellett elismernie. Ő hívta össze az első ökumenikus zsinatot Niceában i. sz. 325-ben, ő határozta meg a témáját, ő tartotta a megnyitóbeszédet és ő is elnökölt, ugyanúgy, ahogyan 500 évvel később Nagy Károly is tette a chalcedoni zsinaton. Konstantint nem az evangélium igazsága, hanem a birodalom egységesítése érdekelte, és ő volt egyben az első ökumenista is.
Miközben a keresztény egyháznak a feje volt, Konstantin továbbra is a pogány papság vezetője maradt, pogány szertartásokon vett részt és pogány templomokat alapított, még azután is, hogy elkezdett keresztény templomokat építeni. Mint a pogány papságnak a feje, ő volt a Pontifex Maximus (legnagyobb pap, főpap, a papi testület feje –a ford.) - és a keresztény egyház fejeként is hasonló címre tett szert. A keresztények „a Püspökök Püspöke" címet adományozták neki, míg Konstantin magát Vicarius Christi-nek nevezte, vagyis Krisztus helytartójának, és ezen azt értette, hogy ő egy „másik Krisztus", aki Krisztus helyett cselekszik.
A középkorban a római püspökök azt kezdték állítani magukról, hogy ők Jézus Krisztus egyedüli képviselői a földön. Azt követelték, hogy az egész egyház vesse alá magát az ő tekintélyüknek, és megtiltották, hogy bármilyen más püspököt „pápá"-nak hívjanak. Magukra vették Konstantin három címét - Pontifex Maximus, Krisztus földi helytartója és a Püspökök Püspöke -, amelyet mind a mai napig viselnek.
Miután megvalósult a pápák abszolút hatalma a birodalmak, az emberek és a vagyon fölött, hihetetlen mértékű korrupció ütötte fel a fejét a római katolikus egyházon belül. A reformerek teljesen egyetértettek abban, hogy a pápa az Antikrisztussal azonos.
Egy meghökkentően új látás
Az utolsó kép, amit Isten János apostolnak a fenevadról ad, a Jelenések 17. fejezetében található. Ezúttal egy meghökkentő képet látunk: ezen a szörnyű fenevadon egy asszony ül! Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a fenevad megegyezik azzal a vadállattal, amelyet Dániel látott, illetve a Jelenések 12. és 13. fejezetében szereplővel, mert ennek is a már ismert „hét feje és tíz szarva" van (3. verssor). Egy másik jellemző tulajdonsága is le van írva: „teljes volt káromlásnak neveivel", ami egyértelmű megerősítése annak, amit a 13. fejezetben láttunk, vagyis „az ő fején a káromlásnak neve" volt.
Egy figyelemre méltó változás történt a fenevadnak ebben az utolsó megjelenésében. A figyelem középpontjába most nem is annyira a fenevad, mint maga az asszony került. A fenevadról szóló leírás meglehetősen rövid, épp csak annyira elegendő, hogy megtudjuk: ez azonos azzal a fenevaddal, amelyet már korábban láttunk. Egy új szereplő került a figyelem középpontjába, és a Jelenések 17. és 18. fejezete teljes egészében az asszonyról ad részletes leírást. Terjedelmét tekintve ez sokkal hosszabb, mint a fenevadról szóló korábbi leírások.
János háromszor látta ezt a félelmetes teremtményt, de egyszer sem írta azt, hogy megdöbbent, vagy hogy csodálkozott volna rajta. Most azonban nagy csodálkozásnak ad hangot - ezúttal azonban nem a fenevadon csodálkozik, hanem az asszonyon. Maga az asszony döbbenti meg Jánost.
Hogyan ült fel ez az asszony ennek a félelmetes fenevadnak a hátára? Miért engedi meg a fenevad, hogy a hátán lovagoljon, és hogy irányítsa és uralma alatt tartsa őt? Nyilvánvalóan az asszony kulcsszerepet fog játszani a Római Birodalom újjáéledésében, az Antikrisztus uralmában és azokban a jövőben bekövetkező, az egész világot érintő eseményekben, melyek Krisztus második eljöveteléhez vezetnek.
Milyen lesz ez a szerep? Mikor fog erre fény derülni? Kicsoda ez az asszony? Ennek a könyvnek az a célja, hogy ezekre és az ehhez kapcsolódó kérdésekre adjon választ.
És az ő homlokára egy név volt írva: TITOK; A NAGY BABILON ...
Jelenések könyve 17,5
„így tehát, ahogy a hold a naptól kapja az ő fényét..., így a királyi hatalom [állam] méltóságának fényét a pápai hatalomtól nyeri ...A világi állam ... a mi szorgalmunk és törődésünk következtében fog helyreállni..., mivel a pápai tekintély és a királyi hatalom ...teljesen elegendő ennek a célnak a megvalósítására..."
III. Ince pápa (1198-1216)
5. A titok: a nagy Babilon
Miért „titok"? Tényleg rejtélyesnek tűnik az, hogy az utolsó időkre vonatkozó próféciák annyit foglalkoznak Babilonnal, egy ókori várossal, aminek romjait a sivatag homokja fedi legalább 2300 éve. Igen elterjedt tanítás, hogy az asszony az újjáéledt ókori Babilont szimbolizálja. Az a tény, hogy Irak vezetője, Szaddám Husszein, néhány évvel ezelőtt elkezdte Babilon újjáépítését, sokak számára ennek a látásnak a beteljesedését jelenti.
Azonban az ókori Babilon, hogyha ismét benépesülne és ismét működőképes város lenne, akkor sem lehetne az a Babilon, amire az asszony fején lévő írás utal. Szaddám újjáépített Babilonja egyszerűen nem felelne meg azoknak a kritériumoknak, amelyeket János állít fel vele szemben. Ezek azok a megkülönböztető jegyek, amik meghatározzák az asszony identitását - és látni fogjuk, ő nem egyenlő az ókori Babilonnal. A következőkben majd ezekkel a kérdésekkel fogunk részletesen foglalkozni.
Szaddám azt képzeli magáról, hogy ő az újkori Nabukodonozor, és talán azt is elhiszi, hogy ő maga ennek az ókori babiloni uralkodónak a reinkarnációja. Szaddám leginkább azt csodálja Nabukodonozorban, hogy lerombolta Jeruzsálemet, és hogy Izrael lakosságát megölte és a babiloni fogságba vetette, lakatlanul hagyva ez által Izrael földjét. Mint újkori Nabukodonozornak, az az álma, hogy a mai Izraelre is, akit legfőbb ellenségének tart, ugyanezt a pusztítást hozza. De azt is tudjuk, hogy később Babilont is meghódították a médek és a perzsák. Ezért Szaddám úgy tekint Iránra (az ókori Perzsia utódjára), mint egyik fő ellenségére, és ezért vívott ellene nyolc évig tartó háborút.
Szaddám Húszéin beleíratta nevét minden egyes táblába, amit felhasználtak az ókori Babilon újjáépítésében. Amennyire gyűlöli saját népe, annyira fél is tőle. De egyszer véget fognak vetni uralmának, ahogyan ez minden zsarnok életében be szokott következni. Nem volna meglepő, ha az iraki emberek - hogy eltöröljék Szaddám gyűlöletes emlékének utolsó maradványát - lerombolnák azokat az épületeket, amiket az ókori Babilon területén emelt. Akár megtörténik ez, akár nem, ez a város, ami kétezer évig romokban hevert, és csak nemrégen épült újjá – részeiben - semmiképpen sem tévesztendő össze azzal a Babilonnal, ami a Jelenések könyve 17. és 18. fejezetének fő témája.
Bábeli összefonódás
Természetesen az ókori Babilont nem lehet figyelmen kívül hagyni, és ezt támasztja alá az asszony homlokán lévő felirat is. Mit jelenthet ez a név az utolsó napokban, Krisztus második eljövetele előtt? Nyilvánvalóan egy olyan jellemző tulajdonságra utal, amely mind a négy világbirodalomnak a sajátja: az első birodalomnak, Babilonnak egyik fő jellemzője, és domináns a negyedik birodalomban, a rómaiban is.
Mindegyik birodalmat legfőképpen az jellemezte, hogy a trón és az oltár, az uralkodó és a pap között szoros kapcsolat volt. „Az állam és az egyház szétválasztása" akkor még ismeretlen fogalom volt; valójában ennek az ellentéte valósult meg. A pogány papok - asztrológusok, mágusok, varázslók, jövendőmondók - voltak a császár legfőbb tanácsadói, s gyakran az ő befolyásuk érvényesült a birodalom kormányzásában. Így a legfőbb jellemzője ennek az asszonynak - aki egyszerre szimbolizál várost és egy szellemi valóságot is - az lesz, hogy házasságtörő kapcsolatban áll majd a világ kormányaival.
Az egyház és az állam egysége Babilon napjaitól egészen Róma felemelkedéséig tartott, amely Dániel látomásában a negyedik birodalom. Ahogy már korábban láttuk, a római császárok, akárcsak a többi keleti uralkodó, a pogány papság vezetői voltak, és istenként imádták őket. Ennek következtében a vallás minden egyes birodalomban domináns szerepet játszott. Ezért fontos, hogy közelebbről megvizsgáljuk a babiloni vallást.
Bábel tornya
Nabukodonozor Babilonja a bábeli torony romjai köré épült, amit nem sokkal az özönvíz után építettek Noé leszármazottjai Nimród vezetésével (lMózes 8-10, Mikeás 5,6). Ennek eredeti célját pontosan meghatározták az építők: „Gyertek építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek a teteje az eget érje és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén" (l Mózes 11,4).
A város jelentette a föld lakosai számára a társadalmi és politikai egységet. A tornyot egyértelműen vallási célokból építették, azért, hogy feljussanak az egekbe. Bábel tehát az egyház és az állam egységének a szimbóluma, amely az egész világot egyesíteni akarja abból a célból, hogy az embert isteni rangra emelje. Mindezt egy torony megépítése által akarták megvalósítani, felhasználva az emberi zsenialitást és erőfeszítést, vagyis Bábel tornya az emberi önmegváltás vallását szimbolizálja. Az egész világot egyesítették e cél érdekében, és itt láthatjuk az első példát arra, hogy egy világkormány és egy világvallás teljesen összefonódik, és egyként funkcionál. Ezt a fajta egységet ember kezdeményezte, és neki is kell befejeznie; ez az asszony fején található felirat világos üzenete.
A város lakói számára a legfontosabb dolog a torony volt. Ez volt életük célja, amely az egységet jelentette a számukra, ugyanakkor rabszolgává is tette őket. Az egyház és az állam közötti viszonyban a vallásé az irányító szerep. Ugyanígy lesz ez majd az antikrisztusi világrend alatt is - legalábbis egy darabig. Erre utal az, hogy az asszony lovagol a fenevadon.
A bábeli torony éles ellentétben áll azzal az üdvösséghez vezető úttal, amit Isten egyértelműen kijelentett korábban Ábelnek és az utána jövő nemzedéknek. Ádám és Éva lázadása következtében a bűn elválasztotta az embert Istentől. Az Istennel való megbékélés és a mennybe jutás nem volt lehetséges anélkül, hogy ki ne fizessék bűnük következményének az árát. Az ember, aki egy erőtlen lény, az isteni igazságosság által követelt megváltást képtelen volt megvalósítani. Egy napon kegyelemből és irgalomból maga Isten jött el hozzá, hogy bűntelen, tökéletes emberként meghaljon a világ bűneiért, és kifizesse az isteni igazságosság által követelt teljes árat. Ő lett az „Isten Báránya" (János 1,29 és 36), az egyetlen elfogadható áldozat. Az eljövendő Messiás előképeként állatokat áldoztak föl, később azonban maga a SZENT áldozta fel önmagát, hogy eltörölje a bűnt (Zsidókhoz írt levél 9,26).
Az egyedül elfogadható ideiglenes közeledési módot Isten felé világosan leírja a 2Mózes 20. fejezetének 24-26. verse. Az áldozati állatot földből készült oltáron kellett felajánlani. Ha a talaj túlságosan köves volt, és nem volt elegendő mennyiségű föld, akkor az oltárt egymásra tett kövekből kellett felépíteni, de nem lehetett az oltár köveire vésni vagy faragni semmilyen szerszámmal. Nem volt szabad emelvényre sem rakni, nehogy valaki lépcsőkön menjen fel az oltárhoz.
Az ember nem tudja megváltani önmagát. A megváltás Istennek az ajándéka, amit nem lehet kiérdemelni. Az emberi kevélység azonban mindig útjában áll Isten kegyelmének. Isten Igéjének nyílt tagadását lehet ma is tapasztalni a díszes katedrálisokban és az emelvényre helyezett, feldíszített oltárok előtt. A tagadás a célja azoknak a rituáléknak és jó cselekedeteknek, amelyeken keresztül az ember ostobán azt hiszi, hogy elfogadhatóvá tudja magát tenni Isten előtt. Mindez Bábellel kezdődött.
Róma útja
Bábel városa és a bábeli torony jelképezi a világi kormány és az önmegváltás vallásának szentségtelen, évezredeken keresztül folytatódó kapcsolatát, amit jól példáz a Konstantin „megtérése' utáni pogány, illetve „keresztény" Róma. Az „állam és egyház szétválasztásának" fogalma új keletű, nagyjából a reformáció korára tehető, és a római katolikus egyház, mint a Római Birodalom vallásának folytatója, ennek folyamatosan, sőt erőszakkal is ellenáll. Dr. Brownson, egy nagy tiszteletnek örvendő XIX. századi katolikus újságíró a katolikus álláspontot a Brownson Quarterlyben fejtette ki:
“Nincs olyan világi kormány, legyen az monarchia, arisztokrácia vagy demokrácia..., amelyik elég bölcs, igazságos, hatékony, tartósan vezető pozícióban levő és az embereknek a javát szolgáló tudna lenni a katolikus egyház nélkül; a pápaság nélkül viszont nincs, és nem is lehet katolikus egyház.”
A Vatikán következetesen felvette a harcot mindenféle demokratikus változással szemben, melyek az abszolutista államberendezkedéseket demokratikusabbá akarták tenni, beleértve az angliai Magna Chartát (1215. június 15.), az „I. Európai Alkotmányt" is. Ezt a nagy jelentőséggel bíró dokumentumot III. Ince pápa (1198-1216) azonnal elítélte, „érvénytelennek és semmisnek nyilvánította, és kiközösítette azokat az angol bárókat, akik elfogadták", valamint feloldozta a királyt a báróknak tett esküje alól3. A pápa bátorítására János király külföldi zsoldosokat fogadott, hogy harcoljanak a bárók ellen, és ez nagy pusztítást jelentett országa számára. Az utána következő pápák minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsék János utódját, III. Henriket a Magna Charta vívmányainak a megsemmisítésében. A pápai adók következtében az ország teljesen elszegényedett. (A sok, Itáliából jött pap fizetése az ország éves bevételének háromszorosát tette ki.) Végül mégis a bárók kerekedtek felül.
XII. Leó pápa megrótta XVIII. Lajost a „liberális" francia alkotmány kibocsátásáért, XVI. Gergely pápa pedig elítélően nyilatkozott az 1832-ben ki-adott belga alkotmányról. Az 1832. augusztus 15-én kiadott Mirari vos-ban, felháborító enciklikájában (amit később IX. Pius pápa az 1864-ben kiadott Sillabus Errorum-ban megerősített) a lelkiismeret szabadságát mint „ostoba őrültséget" ítélte el, a sajtószabadságot pedig mint „veszedelmes ballépést, amelytől nem lehet eléggé iszonyodni" . Megerősítette az egyháznak azt a jogát, hogy erőszakot alkalmazzon, és akárcsak elődei, ő is azt követelte, hogy az állami végrehajtó szervek azonnal börtönözzenek be minden olyan nem katolikust, aki prédikálni és gyakorolni meri hitét. A XIX. század egyik kiváló történésze a következőképpen fogalmazta meg véleményét a Vatikánnak a bajor és az osztrák alkotmánnyal szemben tanúsított ellenséges hozzáállásáról:
A mi abszolutista rendszerünk, melyet támogat az inkvizíció, a legszigorúbb cenzúra, az irodalomellenesség, a papság kiváltságos helyzete, a püspökök önkényuralma nem tud mást elviselni, csak az abszolutista kormányt....
Latin-Amerika történelme pontosan tükrözi ennek az állításnak a helyességét. Azt, hogy a pápák gyűlölik a szabadságot a katolikus országokban, és az elnyomókkal együttműködnek, akiket gyakran manipulálnak is saját céljaik érdekében, jól bizonyítja a történelem. Lehet, hogy nem ez volt a szándéka, de a történelem azt is igazolja, hogy a római katolikus egyház elfojtotta és nyíltan elítélte az olyan alapvető emberi jogokat, amilyen a sajtószabadság, a szólásszabadság, a vallásszabadság, sőt még a gondolkodás szabadságát is amikor csak tudta.
Az 1861-es Benito Juarez vezette forradalom előtt a római katolikus egyház domináns szerepet játszott a mexikói emberek életében, és 350 éven keresztül tartotta kezében a politikai hatalmat. A római katolicizmus volt az államvallás, nem engedélyeztek más vallást. A történelmi tények alapos vizsgálata után egy szerző a következőket állítja:
A spanyol állam és a római katolikus egyház elnyomása annyira összefonódott, hogy az emberek nem is tudták a kettőt egymástól megkülönböztetni. A [római katolikus] hierarchia támogatta a spanyol rezsimet, és bárkit, aki az állam hatalmának ellenállt, azt kiközösítette az inkvizíció segítségével. A kormány ennek fejében teljes tekintélyével támogatta a katolikus egyház tanításait, és mint valami „világi kéz", fegyelmező erőként, sőt végrehajtóként is funkcionált az egyház érdekében.
Egy államvallás következményei
Miután III. Napóleon hadserege legyőzte Juarezt, és Miksa Habsburg-főherceg lett az uralkodó, a főherceg látta, hogy a régi totalitárius módszereket nem lehet visszaállítani. IX. Pius pápa rendkívül dühös lett, és méltatlankodó levélben követelte Miksától, hogy „továbbra is a katolikus vallás legyen a mexikói nemzet dicsősége és fő erőssége, és az istentiszteletnek minden más szakadár formáját szüntesse be", hogy „az intézkedések végrehajtását nyíltan vagy rejtett formában, de a [római katolikus] egyházi hatalom irányítsa és felügyelje", és kijelentette, hogy az egyház nem lehet „az állam önkényes uralmának alárendelve".
A Latin-Amerikát sújtó szegénység és instabilitás az állam és az egyház közötti szoros kapcsolatból ered, továbbá Rómának az Európában évszázadokon keresztül élvezett, kormányok fölötti uralmából, amit Krisztus nevében hozott be az új világba. Római katolikus papok - akik olyanok voltak, mint valami kis istenek - is uralkodtak az őslakosok felett, és azokat szolgáikká tették. A latin-amerikai országokban bekövetkezett forradalmaknak jórészt az az óriási különbség volt a kiváltó oka, amely az emberek szegénysége és a gonosz diktátorok által támogatott római katolikus egyház gazdagsága között állt fenn. A latin-amerikai felszabadítási teológia olyan radikális katolikus papoktól és apácáktól ered, akiknek lelkiismerete nem bírta tovább elviselni azt az elnyomást, amelyet az egyház és az állam helyezett a tömegekre.
Sok más példát lehetne még mondani, de ezeket majd később tárgyaljuk. A lényeg az, hogy az állam és az egyház közötti szentségtelen szövetségnek a jogereje, amelyben az egyház játssza a domináns szerepet, Bábelig nyúlik vissza. Nimród alapította az első világbirodalmat; az egyház és az állam egy volt. Ez az az „ideális" birodalom, amelyre a római katolicizmus mindig is törekedett, és minden erejét latba vetette, hogy ezt megalapítsa és fenntartsa, ahol csak lehetséges volt. Ahogy a Katolikus Világ c. magazin az I. vatikáni zsinat idején mondta:
Bár az államnak vannak jogai, ez csak erkölcsi alapon jár neki, és egy felsőbb hatalom..., az egyház... engedélyével.
A római katolicizmusnak az alapvető emberi jogokkal szembeni ellenállása később olyan szövetségekhez vezetett, mint pl. a Hitler és Mussolini totalitárius rendszerével kötött szövetség; őket a pápa és más egyházi vezetők Isten által választott emberekként dicsőítették. A katolikusoknak megtiltották, hogy fellépjenek Mussolini ellen, és arra buzdították őket, hogy teljes odaadással támogassák őt.
Valójában az egyház helyezte hivatalba a fasiszta diktátort (ahogyan ezt Hitlerrel is tették néhány évvel később). Ennek fejében Mussolini (az 1929-es, Vatikánnal kötött konkordátumában) a római katolicizmust tette ismét a hivatalos államvallássá, és a katolicizmussal szembeni bármilyen kritika büntetendő volt. Az egyháznak más kedvezményeket is adtak, beleértve a hatalmas pénzösszegeket készpénz és kötvény formájában.
Egy újkori megcsalattatás gyökerei
Sátán Évának adott ígérete - vagyis hogy olyan lesz, mint Isten - a pogány vallások alapköve lett világ-szerte, és az önmegváltás vallásához vezetett. A cselekedetek általi megigazulás - a kegyelem helyett - is egyfajta vallás, példa erre a római katolicizmus. Az ég felé törő bábeli torony úgy tűnik, hogy megerősítette azt az óriási tévedést, miszerint az ember saját erőfeszítéseinek következtében feljuthat a mennybe. Minden bizonnyal Nimród volt az első olyan uralkodó, akit isteni rangra emeltek, és aki így az Antikrisztus előfutára is volt egyben.
Babilonban (és Bábel városában, melyet később romjai köré építettek) született meg az a nézet, hogy az emberek között vannak magasabb, és vannak alacsonyabb rendűek. Később ezt az elképzelést csak bizonyos fajokra vonatkoztatták, pl. az árjákra vagy az indo-európaiakra. Ennek az elméletnek a következtében a hitleri nácizmus hatmillió zsidót pusztított el. A kígyó hazugságát visszhangozva Hitler azt mondta „Az ember istenné lesz... szabad emberekre van szükségünk, akik érzik és tudják, hogy Isten bennük van". A zsidók azonban Hitler értékrendje szerint egyáltalán nem tartoztak az ember kategóriába, hanem ún. Untermenschek (alacsonyabb rendű emberek) voltak, és elhatározta, hogy kiirtja őket az indoeurópai faj védelmében.
Hitler fajelmélete (a vérvonal tisztaságának megőrzése), amit ő a zsidók kiirtása által akart megvalósítani (és ez ellen a Vatikán sem lépett fel) az ősi okkultizmusban gyökerezik, miszerint létezett egy Édenkert messze északon, amelynek a neve Hyperborea volt. Ott éltek az árja istenemberek, akik állítólag a földet meglátogató istenektől származtak. Nietzsche (akinek az írásai erősen befolyásolták Hitlert) főművének, „Az Antikrisztusnak" első mondata így hangzik: „Úgy tekintsünk magunkra, hogy mi mindannyian hyperboreánusok (északi istenek) vagyunk" . Ez ugyanaz a hazugság, amit az ördög mondott az Édenkertben.
A Pulitzer-díjas történész, Peter Viereck a világ fölött uralkodó istenemberről mint felsőbbrendű fajról szóló náci ideológia gyökereit nemcsak Hegel és Nietzsche, hanem Wagner és egy sereg más romantikus író műveiben is megtalálja, akik mindannyian azt a hazugságot visszhangozzák, amit a kígyó Évának mondott. A következő idézet Viereck kiváló könyvéből, a Meta-Politics: The Roots ofthe Nazi Mind (Metapolitika: A náci gondolkodás gyökerei) c. művéből való. Részlet az 1941-es kiadás utószavából, melynek kinyomtatását az eredeti kiadó megtagadta mondván, hogy túlságosan szélsőséges véleményeket képvisel. Viereck meglátása viszont rendkívüli pontossággal beigazolódott:
A Mein Kampf már jóval azelőtt bestseller volt, mielőtt a német nép az 1930 szeptemberében tartott reichstagi szabad választásokon 12-ről 107-re emelte a náci képviselők számát, és Németország legnagyobb pártjává tette őket. Hitler már ezelőtt így ír a Mein Kampjban (hogy találomra kiválasszunk egy tipikus fenyegetőzést): „ha az (első világháború) elején elgázosítottunk volna 10-15 ezret népünk zsidó felforgatói közül..., akkor az a nagy áldozat, vagyis a frontokon meghalt egymillió német halála nem lett volna hiába... Már időszerű tizenkétezer csavargó likvidálása..."
A német talány a következő: mit várt az a több millió Hitlerre szavazó ember az 1930 utáni években attól az őrült elmétől, amelyben az elgázosításhoz hasonló fenyegetések képesek megszületni?...Hitler könyve nem minősíthető titkosnak...Németek millióinak otthonában volt meg. Néhányan biztosan bele is néztek. Az ujjongó tömegben is volt közülük néhány, és az olyan befolyásos emberek között is, akiknek lehetősége nyílt volna a sajtón, a rádión és más eszközökön keresztül figyelmeztetni a lakosságot...
Egy napon ugyanezek a németek, akik most ünneplik Hitler párizsi bevonulását, ezt fogják mondani...: „Nem tudtuk, hogy mi folyik..." És amikor eljön ez a nap, a pokolból kacagás fog hallatszani.
Adolf Hitler Isten választottja?
A Németországban élő 30 millió római katolikus közül bizonyára sokan ismerték a Mein Kampfot, beleértve a római katolikus egyház vezetőit is. Ennek ellenére az egyházi vezetés dicsőítette Hitlert, néha még a legszélsőségesebb formákban is. XIV. Pius pápa azt mondta Franz von Papén alkancellárnak, aki maga is buzgó katolikus volt, hogy „nagyon örül, hogy most a német kormánynak olyan vezetője van, aki kompromisszum nélkül ellenzi a kommunizmust.. Egyetlenegy szót sem ejtett arról a gonoszságról, ami Németországban szabadult el.
Berning püspök kiadott egy könyvet, amiben a katolicizmus és a patriotizmus (hazaszeretet) közötti összefüggést hangsúlyozza, és „rajongása jelképe- ként" elküldte a könyv egyik példányát Hitlernek. Monsignore Hartezi azért dicsérte Hitlert, mert megmentette Németországot „a liberalizmus mérgétől... (és) a kommunizmus pestisétől". A katolikus publicista, Franz Taschneer is méltatta a „Führert, aki rendkívüli zsenialitással van megáldva", és kijelentette, hogy őt a „Gondviselés küldte a katolikus társadalmi eszmék megvalósítása végett”
A legtöbb németországi katolikus sugárzott a boldogságtól, miután Hitler és a Vatikán között aláírták az 1933-as konkordátumot. Katolikus fiatal-emberek azt az utasítást kapták, hogy „jobb kezüket tisztelgésképpen lendítsék előre, és hogy tegyék ki a horogkeresztes zászlót. A katolikus ifjúsági szervezet, a Neudeutsche Jugend... teljes mértékű és szoros együttműködésre hívott fel a totalitárius állam és az egyház között." A német püspökök együttesen biztosították szolidaritásukról a nemzetiszocializmust. Borne Wasser püspök a trieri katedrálisban katolikus fiataloknak mondott beszédében kijelentette: „emelt fővel és szilárd lépésekkel léptünk be az új birodalomba, és készek vagyunk azt szolgálni teljes szívünkből és minden erőnkből."
Vogt aacheni püspök egyik üdvözlő táviratában megígérte Hitlernek, hogy „az egyházmegye és a püspök boldogan fog részt venni az új, harmadik birodalom felépítésében". Faulhaber érsek kézzel írott levelében fejezte ki Hitlernek e kívánságát: „szívünk legmélyéről kívánjuk, hogy Isten őrizze meg a birodalmi kancellárt a népért". Megjelent egy kép egy német-amerikai újságban, amint egy díszfelvonulás alkalmával a Steinmann tábornok vezette katolikus ifjúsági szervezetek elhaladnak Hitler előtt, és levegőbe emelt karral viszonozzák a Führer köszöntését. A felháborodott amerikai katolikusok kritikájára válaszolva Steinmann kijelentette, hogy „a németországi katolikusok Adolf Hitler kormányát Isten által adott hatalomnak tekintik", és egy nap a világ „hálásan fogja elismerni, hogy Németország... védőbástyát emelt a bolsevizmus ellen...". És mi van a Mein Kampf és a nácizmus gonoszságával?
Guenter Lewy, a Massachusetts Egyetem államigazgatást oktató docense 15 éves korában, 1939-ben menekült el szülőföldjéről, Németországból, és 1960-ban tért vissza, hogy éveken át tartó kutató-munkát végezzen hivatalos dokumentumok fel-használásával. Lewy a következőket írja A katolikus egyház és a náci Németország (The Catholic Church and Nazi Germany) c. művében:
1933-ban XI. Pius a Német Birodalom kancellárját (Hitlert) az első olyan államférfinek nevezte, aki a pápával együtt világosan elismerte a bolsevik veszélyt... Landerstorfer püspök dicsérte „az állam és az egyház harmonikus együttműködését" [bár a nácik már sok papot és apácát bebörtönöztek „politikai" okok miatt].
[1936] Március 29-én 45 453 691 német, vagyis a szavazásra jogosultak 99%-a járult az urnákhoz. Ezek közül 44 465 278, vagyis 98,8% adott hangot egyetértésének a hitleri vezetéssel kapcsolatban. [A Hitlert támogató katolikus szavazatok gyakorlatilag egyhangúak voltak.]
1937. január 3-án felolvasták a német püspöki kar levelének egy részletét, mely a következő volt: „a német püspökök kötelességüknek érzik, hogy a német birodalom vezetőjét az egyház rendelkezésére álló minden eszközzel támogassák...Mozgósítani kell az egyház szellemi és erkölcsi erejét egyaránt annak érdekében, hogy megerősödjön az embereknek a Führerbe vetett bizalma".
Ekkor már mindenki előtt világos volt Hitler kegyetlensége és valódi céljai. Mégis a németországi katolikus vezetők (akárcsak a protestáns klérus nagy része) továbbra is dicshimnuszt zengtek róla a katolikus tömegeknek. Hét, a Birodalom és Egyház (Reich und Kirche) kapcsolatáról szóló, egyházi engedéllyel kiadott könyv a „német katolikusok legnagyobb szellemi feladatának" nevezte a „német újjáéledésnek egyre mélyebb megismerését, amelyre a Führer elhívott minket". Karn Adam világhírű katolikus teológus azt állította, hogy a nemzetiszocializmus és a katolicizmus egyáltalán nem ellentétes egymással, hanem „egymáshoz tartoznak, mint a természet és a kegyelem", és hogy Adolf Hitler Németországa végre megtalálta „az igaz emberek kancellárját".
Egy bátor emberekből álló kisebbség (katolikusok és protestánsok) azonban fellépett Hitler ellen, közülük néhányan nyíltan, megint mások titokban. Voltak, akik a közvélemény előtt is tiltakoztak. Egyikük egy pap volt, Muckermann szerzetes, aki csodálkozásának és megdöbbenésének adott hangot a történtek miatt:
„...a koncentrációs táborokban elkövetett embertelen brutalitások...és az egyház kiemelkedő személyiségei, a Szentatya és az egész egyház ellen elkövetett személyes sértések ellenére...a püspökök elismerésüket fejezik ki az iránt, ami (a bolsevizmus mellett) legfőbb ellenségük..."
Egy rejtélyre adott válasz
Németország rejtélye Oroszország, Kína, Vietnam, Kuba, Haiti, Jugoszlávia, Dél-Afrika, az egész mai kor világának a rejtélye marad. Más részről ezek az események egyáltalán nem megmagyarázhatatlanok akkor, ha az ember elfogadja a Biblia magyarázatát. A válasz a bábeli toronyban rejlik - aminek építése még ma is folyik. Csak a helyszín és a külső változik időről időre, de a torz vágy, akármennyire lehetetlen is a beteljesülése, állandó marad.
Ennek végső eredményét - Istennek az emberiségre jövő ítéletét - világosan kijelentik a bibliai próféciák. Ne engedjük magunkat becsapni: ez a nap vészesen közeleg. De addig az az asszony, aki a fenevadon ül, akinek a neve TITOK, BABILON, kulcsszerepet fog játszani, és Isten ítélete az előtt fog bekövetkezni rajta, mielőtt a világ megismerné hatalmas és félelmetes erejét.
1940-ben kiadott, rendkívül fontos tanulmányában Viereck arra figyelmeztetett, hogy a nácizmus egy olyan vallás, amely megfertőzte a németországi fiatalokat. Természete szerint pogány kultusz, mégis azt állította magáról, hogy „keresztény", és ez milliókat tévesztett meg (ahogy ez az Egyesült Államokban történik ma is ugyanezekkel az eszközökkel). Ugyanez a torz felfogás jellemezte a náci propagandaminiszter, Joseph Göbbels fonák gondolkodásmódját is, aki Jézus Krisztust mint „az árja hősök egyikét tisztelte, és Wotannal, Siegfrieddel, Wagnerrel és Hitlerrel egyenrangúként emlegette". Ezzel kábította a tömegeket Dr. Ley, a náci munkafront vezetője: a mi hitünk... a nemzetiszocializmus...!". Hans Kerrl, az egyházi ügyek náci minisztere továbbvitte azt a hazugságot, amit mind a katolikusok, mind a protestánsok többsége elfogadott: „Az igazi kereszténységet a párt képviseli, és...az új kijelentések szócsöve a Führer...".
Vierech a nácizmust „új pogányságnak" nevezte. Valójában csak a máz volt új, de alatta még mindig Bábel maradt. János apostolnak a fenevadon ülő asszonyról kapott látomása ezt a tény teljesen világossá teszi.
Az önmegváltás vallása
Isten összekeverte a bábeli torony építőinek a nyelvét, hogy ne érthessék meg egymást, és szétszórta őket. Az önmegváltás vallása azonban, amely egy felsőbbrendű faj istenítéséhez vezetett, tovább élt. Bizonyítja ezt hasonló tornyok, lépcsős templomok, piramisok romjainak fennmaradása a világ minden részén.
Azonban ezek a tornyok nem épülhettek túlságosan magasra a kor kezdetleges technológiája miatt. Az egek elérése még mindig távol állt az embertől. így tehát a lépcsős templomok, piramisok a legkülönbözőbb bálványimádások okkult oltárává váltak. A templomok obeliszkjeit asztrológiára használták, és elkezdték imádni az égitesteket; titokzatos erőt tulajdonítottak nekik, mert azt hitték, befolyásolják az emberek sorsát.
A bábeli önmegváltás vallása nemhogy nem szűnt meg, hanem intézményesített formát öltött Babilonban és az egész hatalmas birodalomban. Ez a pogány kultusz, az örök világvallás, és ez a mai napig is fennáll. Ez nemcsak primitív népek között található meg, akik a természet szellemeit imádják, hanem egyetemi professzorok között is dívik, akik hasonló intelligenciát tulajdonítanak a természet „erőinek".
A pogány kultuszokat évszázadokon keresztül misztikus rituálék jellemezték, és ezeket olyan díszesen kifaragott és feldíszített emelvényen álló oltárok körül végezték, mint amilyenek az Egyiptomtól egészen Dél-Amerikáig megtalálható piramisok is voltak. Bár Izraelt figyelmeztette Isten a prófétákon keresztül erre a gonoszságra, ők mégis beleestek a pogány bálványimádásba. Ennek az Isten által tanított igazságnak az áthágása végül Isten ítéletét váltotta ki.
Az Ószövetség sok utalást tartalmaz Izraelben emelt „magas helyekre". Megszegve Isten törvényét, miszerint nem lehetett lépcsőkön felmenni Isten oltárához, ezek a helyek váltak a zsidó bálványimádás központjaivá (3Mózes 26,30; 4Mózes 22,41 stb). A bűnbánat és a megújulás idején ezeket a „magas helyeket" az istenfélő királyok és papok a bálványokkal együtt elpusztították. Izrael azonban sohasem szabadult meg végleg ettől a bűntől. Mind az ortodox, mind a katolikus egyház, de még néhány protestáns egyház is magáévá tette ugyanezt a gyakorlatot azáltal, hogy díszes épületeket, emelvényen lévő felékesített oltárokat emel, papjai díszes mise-ruhákat hordanak, illetve azzal, hogy bonyolult liturgiákat mutatnak be, ami állítólag kedves Isten előtt, és segít megnyitni a menny kapuját.
Az építkezéshez használt tégla és szurok nemcsak arra enged következtetni, hogy a bábeli torony vallási és politikai céllal készült építmény volt, hanem arra is, hogy a kor legelőrehaladottabb technológiáját és tudományát is magában egyesíti. A mai kor tudományának is megvan az a sajátsága, hogy megpróbálja isteni rangra emelni az embert, aki szerinte képes meghódítani a világűrt, irányítani az atomokat, és talán végső soron a betegségeket és a halált is le tudja győzni.
Bábel/Babilon él és jól van
Bábelnél Isten szétszórta az embereket és összezavarta a nyelvüket, hogy ne tudják egymással megosztani gonosz terveiket. Athénban Pál kijelentette, hogy Isten elválasztotta a fajokat és nemzeteket, hogy Őrá figyeljenek és Őt keressék (Apostolok cselekedetei 17,26-27). A mai kor gondolkodásának a lényege ennek pont az ellentéte: az emberiség problémáira a megoldást abban keresik, hogy a nyelvek különbözőségéből származó akadályt le kell rombolni, a világ összes nemzetét egyesíteni kell tudományos célok elérésére, minek következtében a Föld nevű bolygón ismét paradicsomi állapot fog uralkodni.
Ugyanezt hirdette a Scientific American-ben nemrég megjelent Lockheed Corporation-hirdetés, ami az ősi bábeli tornyot ábrázolta. A Lockheed technológiai eredményeit reklámozva a hirdetés azzal büszkélkedik, hogy tudományos fejlesztései egyesítik az embereket, és lehetővé teszik, hogy mindenki egy nyelvet beszéljen, és ezáltal „megszűnik a Bábel-effektus". Más szavakkal, a Lockheed szembehelyezkedik Istennel, aki az ún. „Bábel-effektus" felelőse.
A 12 nemzetet magában foglaló egyesült Európa hivatalos plakátján is a bábeli torony szerepel (és új bankjegyein egy fenevadon ülő asszony látható). Félkörívben a befejezetlen torony fölött 12 csillag helyezkedik el. Az amerikai zászlóval ellentétben ezek a csillagok fejjel lefelé állnak, akárcsak a klasszikus okkultizmus jele, a pentagramma (tetejére fordított ötágú csillag, más néven boszorkányszög, mely gyakori jelképe volt az ókori vallási szimbolikának, varázslásnak – a ford.). A pentagramma, amelynek két „szarva" felfelé, „szakálla" pedig lefelé mutat, Mendes-i kecske vagy más néven bafomet néven is ismert, ami Sátán szimbóluma.
Az International Business Machines is alkalmazta néhány hirdetésében a bábeli torony művészi illusztrációját: a félig befejezett építményből modern, égbe törő épületek emelkedtek ki. Honnan ered ez a nosztalgikus visszatérés valami olyanhoz, ami a legtöbb ember számára csupán mitológia? Úgy tűnik: az emberek ösztönszerűen vonzódnak Bábelhez, és a mai kor embere ott folytatja, ahol az Bábelnél abbamaradt - és a cél ma is ugyanaz: a halhatatlanság elérése puszta emberi erőfeszítés által.
Isten szétszórta Bábel építőit, de ma az emberek pontosan ennek ellenkezőjére törekszenek: egyesíteni az egész világot egy Új Világrendben. Isten összezavarta a nyelveket, a mai kor technológiájának egyik célja viszont éppen az, hogy ledöntsön minden nyelvi akadályt. Hamarosan kaphatóak lesznek olyan telefonok, amelyek lehetővé teszik, hogy ha valaki a vonal egyik végén angolul beszél Los Angelesben, akkor Tokióban, a vonal másik végén ugyanaz már japánul legyen hallható.
Merjük azt állítani, hogy valami nincs rendben? Miért is ne támogassuk és élvezzük azokat a dolgokat, amit az intellektus és a tehetség el tud érni? Még Isten is elismerte, hogy az emberi képesség milyen határtalan, amikor ezt mondta: „Bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban".
Isten azonban már ez előtt kijelentette, hogy „az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva" (l Mózes 8,21). Tehát az emberi találékonyság, ahogy azt Isten előre látta, egyre nagyobb gonoszságot eredményez egészen addig a pontig, amikor már az emberiség fennmaradása forog majd kockán. Azok a dolgok, amelyek korunkban leginkább veszélyeztetik az emberiség jövőjét, zseniális tudósoktól származnak. Ha tisztességesek akarunk lenni, el kell ismernünk, hogy a növekvő urbanizáció már az ókorban is hozzájárult a gonoszság megsokasulásához, és ma fennáll az a veszély, hogy elborítja az egész világot.
János apostol látása azt mutatja, hogy Bábel/Babilon nagyon is életre kel majd az utolsó időkben. A fenevadon ülő asszony homlokára a következő szavak vannak írva: „TITOK, A NAGY BABILON". Teljesen egyértelmű, hogy az asszony az újjáéledt pogányságot jelképezi.
A legérdekesebb azonban az, hogy az asszony a pogánysággal keveredett kereszténységet testesíti meg. Az asszony egy olyan világméretű vallási rendszert képvisel, amelynek a központja Róma, és amely azt állítja magáról, hogy keresztény, viszont gyökerei Bábelben és Babilonban vannak. Ez az állítás megcáfolhatatlannak fog bizonyulni, ahogy tovább vizsgáljuk azt a látást, amit János apostol kapott.
A FENEVADON EGY ASSZONY ÜL
És az asszony, amelyet láttál, ama nagy város, amelynek királysága van a földnek királyain...
Itt az elme, amelyben van bölcsesség. A hét fő a hét hegy, amelyen az asszony
ül.
(Jelenések könyve 17,18 és 9)
6. A hét hegyre épült város
Egy asszony lovagol a fenevadon, és ez az asszony az a város, amely hét hegyre épült, és uralkodik a föld királyain! Elhangzott-e valaha is ilyen kijelentés a történelem során? János apostol szerint az előző állítás elfogadásának feltétele a „bölcs elme". Mi nem akarunk könnyedén átlépni ezen a kijelentésen. Ez a kinyilatkoztatás megérdemli, hogy odafigyeljünk rá, és akár imádkozzunk is ezzel kapcsolatban.
Az Ige nem használ homályos, sem allegorikus nyelvet, hanem teljesen egyértelműen és világosan jelenti ki, hogy: „Az asszony ... ama nagy város". Semmi nem indokolja azt, hogy az állítás mögött valami más, rejtett értelmet próbáljunk találni. Mégis megjelentek olyan könyvek, és elhangzottak olyan prédikációk, amelyek azt állították, hogy a „titokzatos nagy Babilon" egyenlő az Egyesült Államokkal. Ez nem lehet így, ugyanis az Egyesült Államok egy ország, és nem egy város. Az ember joggal utalhat úgy az Egyesült Államokra, mint Szodomára, ha figyelembe vesszük azt a tisztességet, amellyel mostanában a homoszexuálisokat illetik, de az teljesen egyértelmű, hogy az Egyesült Államok nem azonos azzal a Babilonnal, amit János apostol látott ebben a jelenésben. Az asszony egy város.
Ráadásul egy hét hegyen (vagy dombon) épített város. Ez a meghatározás kizárja, hogy az ókori Babilonról lenne szó. Csak egyetlen olyan város van, amelyet több mint 2000 éve úgy ismernek, mint a hét dombra épített várost - és ez Róma. A Thomas Nelson-féle Katolikus Enciklopédia ezt írja: „Róma városán belül, melyet a hét dombra épített városnak is neveznek, található Vatikán állam egész területe".
Természetesen vannak más városok is, mint pl. Rio de Janeiro, amit szintén hét dombra építettek. Ezért János apostol megad még legalább hét más jellemző vonást, amik viszont egyedül csak Rómára igazak. A következő fejezetekben mindegyiket részletesen meg fogjuk vizsgálni, de most fontos, hogy felsoroljuk és röviden áttekintsük őket. Amint látni fogjuk, a világon csak egyetlen olyan város van, amely a történelem és a jelen kor eseményeinek fényében megfelel a János apostol által leírt követelményeknek, beleértve a „Babilon, a titok" meghatározást is. Ez a város tehát Róma, pontosabban Vatikán városa.
Még a katolikus apologéta, Kari Keating is beismeri, hogy Róma hosszú ideig Babilonként volt ismert. Keating az állítja, hogy Péter apostolnak ez a mondata: „Köszönt titeket...a babiloni gyülekezet" (l Péter 5,13) bizonyítja, hogy Péter Rómából írt. Ehhez a következő magyarázatot fűzi:
Babilon Rómának titkos neve. A Biblia utolsó könyve hatszor használja ilyen értelemben (a hat közül négy a 17. és 18. fejezetben található), és ugyanígy megtalálható olyan nem bibliai művekben is, mint amilyen pl. a Szibilla-könyvek (5,159f.), Baruch Apokalipszise (ii,l) és négy Ezsdrás (3,1).
Eusebius Pamphilius, aki 303 körül írt, megjegyezte, hogy „azt mondják, Péter I. levelét... Rómában írta; és hogy ezt ő maga is jelzi azáltal, hogy a városra képletesen mint Babilonra utal."
Ami az asszony homlokára írt „TITOK" szót illeti, ez tökéletesen illik Vatikán városára. A titok vagy misztérium a római katolicizmus lényegét képezi, kezdve a „Mysterium Fidei" szavaktól (amit akkor mondanak, amikor állítólag a kenyér és a bor Krisztus valóságos testévé és vérévé változik) egészen az egész világon elterjedt, titokzatos Mária-jelenésekig. Minden egyes „szentség" a keresztségtől a betegek szentségéig (utolsó kenet) magán viseli azt a misztikus hatalmat, amit a hívők a papnak kell, hogy tulajdonítsanak. Róma új katekizmusa kijelenti: „a liturgiának célja az, hogy beavassa a hívőket Krisztus misztériumába [ez 'misztagógia' (az ókori misztériumokba való beavatás – a ford.)]", továbbá, hogy az egyház liturgiájának egésze maga is „misztérium".
Kicsoda a nagy parázna?
Az első dolog, amit az Ige az asszonnyal kapcsolatban kijelent, az, hogy egy „nagy parázna" (Jelenések 17,1), „akivel paráználkodtak a föld királyai,/ (2. vers), „és az ő paráznaságának borával megrészegedtek a föld lakosai". Miért hívnak egy várost nagy paráznának, és miért állítják róla, hogy a föld királyaival paráználkodott? Ilyen vádat soha nem lehetne megfogalmazni Londonnal, Moszkvával, Párizzsal vagy bármelyik más várossal szemben, hiszen ez teljesen érthetetlen lenne.
A paráznaságot és a házasságtörést a Biblia mind fizikai, mind szellemi értelemben használja.
Jeruzsálemről Isten ezt mondta: „Mint lett paráznává a hű város!" (Ésaiás 1,21). Izrael népe, akit Isten minden más néptől elválasztott, hogy szent maradjon az Ő céljai számára, szentségtelen és Istent eláruló szövetségre lépett a körülötte élő bálványimádó népekkel. Izrael „kővel és fával [bálványokkal] paráználkodott" (Jeremiás 3,9); és bálványaikkal törtek házasságot (Ezékiel 23,37). Ezékiel könyvének 16. fejezete teljes egészében Izrael szellemi paráznaságáról szól, amelyet pogány népekkel és azok hamis isteneivel követett el. Ezt több más bibliai idézet is alátámasztja.
Egy város képtelen lenne fizikai módon paráznaságot elkövetni. Mindebből az következik, hogy János apostol, akárcsak az ószövetségi próféták, ezt a fogalmat szellemi értelemben használja. Ebből következően a városnak kell hogy Istennel való szellemi kapcsolatot tulajdonítsanak, különben értelmetlen volna az ilyen állítás.
Bár Rio de Janeiro is hét dombra épült, mégsem tudunk olyan bizonyítékot találni, ami alátámasztaná, hogy szellemi paráznaságot követett el. Nem állítja, hogy különleges kapcsolata lenne Istennel. Bár Jeruzsálemnek megvan ez a kapcsolata, mégsem lehet a fenevadon ülő asszony, mert nem hét dombra épült. Ezen kívül azoknak a kritériumoknak sem felel meg, melyek döntően meghatározzák az asszony személyazonosságát.
Csak egyetlen olyan város van, amelyet a történelem során paráznasággal lehet vádolni, és ez a város Róma, pontosabban Vatikán városa. Ez a város megalakulása óta a kereszténység világméretű központjának tartja magát, és ezt az állítását mind a mai napig fenntartja. A Rómában székelő pápa azt állítja magáról, hogy ő Krisztus földi helytartója, Istennek kizárólagos képviselője. Róma a római katolikus egyház központja, és e tekintetben is egyedülálló.
Természetesen számos egyháznak a központja található városban, de csak egyetlen olyan város van, amely egy egyház kizárólagos központja. Például a mormon egyház központja Salt Lake City-ben található, de ez a város sokkal több, mint maga a mormon egyház. A Vatikánnal egész más a helyzet. Ez a római katolikus egyház legfőbb központja, és csakis az. Ez a város egy olyan szellemi valóság, amelyet könnyen lehetne szellemi paráznasággal vádolni, ha bebizonyosodna róla, hogy nem maradt hű Jézus Krisztushoz.
Aki a föld királyaival paráználkodott
Mindamellett, hogy a római pápa önmagát Krisztus földi helytartójának nevezi, ez az egyház azt is állítja magáról, hogy ő az egyedüli igaz egyház és ő Krisztus menyasszonya. Krisztus igazi menyasszonyának, akinek az a reménysége, hogy a Vőlegénnyel találkozni fog a mennyben, nincsen semmiféle világi becsvágya. A Vatikán azonban világi törekvésekkel van elfoglalva, ahogyan ezt a történelem is bizonyítja, és e célok elérése érdekében - pontosan úgy, ahogy János apostol a Jelenések könyvében előre látta - parázna kapcsolatba került a föld királyaival. Ezt a tényt még katolikus történészek is elismerik.
Jézus Krisztus ezt mondta tanítványainak: „Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ" (János 15,19). A katolikus egyház azonban nagyon is e világból való. A pápák olyan világbirodalmat építettek ki, amelyet páratlan gazdagság, befolyás és vagyon jellemez. Ez a hatalomépítési törekvés nem csak a múltnak a sajátja. Már korábban láthattuk: a II. vatikáni zsinat világosan kijelenti, hogy a római katolikus egyháznak ma is törekvése az, hogy uralma alá vonja az egész emberiséget és annak javait.
A pápák már hosszú ideje igényt tartanak a világ és az emberek fölötti uralomra. XI. Gergely ' pápa 1372-ben kiadott pápai bullájában (In Coena Domini) magának követeli az egész keresztény világ fölötti uralmat, beleértve a világiakat és a keresztényeket is, és mindenkit kiközösített, aki nem engedelmeskedett a pápának vagy nem fizetett neki adót. Az In Coena-t megerősítették az utána következő pápák is, és 1568-ban V. Pius esküvel fogadta, hogy ezután ez a törvény marad érvényben mindenkire vonatkozóan.
VI. Sándor pápa (1492-1503) kijelentette, hogy az összes addig még fel nem fedezett földterület a római pápa tulajdona, és hogy úgy rendelkezik
azokkal, ahogy neki tetszik, Jézus Krisztus nevében, az Ő földi helytartójaként. II. János portugál király meg volt győződve arról, hogy a pápa Romanus Pontifex bullájában kizárólag neki és az ő országának adta a Kolumbusz által felfedezett földterületeket. A spanyol király, Ferdinánd és felesége, Izabella azonban úgy gondolták, hogy ezeket a területeket a pápa nekik ajándékozta. 1493 májusában a spanyol születésű VI. Sándor három bullát adott ki, hogy elsimítsa a vitát.
Annak a Jézus Krisztusnak a nevében, aki ezen a földön semmilyen területet sem vallott magáénak, ez a Borgia családból származó hihetetlenül gonosz pápa, miután azt állította, hogy az egész világ az övé, húzott egy vonalat a világ akkori térképén Észak-Dél irányban, és az ettől keletre eső területek egészét a portugáloknak, a nyugati területeket pedig a spanyoloknak adta. így tehát pápai adományként „az apostoli hatalom teljességéből' Afrika a portugáloké, Amerika a spanyoloké lett. Amikor Portugáliának „sikerült elérnie Indiát és a Malájföldet, az új földterületek tulajdonjogának megerősítését a pápától eszközölték ki". Ennek természetesen volt egy feltétele: „a lakosságot katolikus hitre kellett téríteni". Jórészt ennek köszönhető, hogy Közép- és Dél- Amerikára az állam és az egyház közötti becstelen szövetség következtében a római katolicizmust erő-szakkal rákényszerítették, és az emberek mind a mai napig katolikusok maradtak. Az Amerikai Egyesült Államokban (Quebec és Louisiana kivételével) nem érvényesült a római katolicizmus befolyása, mivel ezekre a területekre nagyrészt protestánsok telepedtek le.
Az aztékok, inkák és maják leszármazottai sem felejtették el, hogy a római katolikus papok a világi fegyvereket igénybe véve őseiknek két lehetőséget adtak: vagy áttérnek a római katolikus hitre (ami gyakran azt is jelentette, hogy ezután rabszolgaként kellett élniük), vagy a halált választják. Olyan nagy volt a felháborodás, amikor II. János Pál pápa egy nemrégiben Latin-Amerikában tett látogatása során javasolta Junipero Serra (aki a katolikus hitet erőszakos eszközökkel terjesztette az indiánok között a XVIII. században) szentté avatását, hogy a pápa kénytelen volt a szertartást titokban lebonyolítani.
Jézus a következőket mondta: „Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének../' Viszont a pápák Jézus Krisztus nevében hadseregekkel és hajóhadakkal harcoltak egy olyan hatalmas királyság felépítéséért, ami nagyon is e világból való. Ennek a világi birodalomnak a létrehozásáért rend¬szeresen szellemi paráznaságba keveredtek császárokkal, királyokkal és uralkodókkal. Annak ellenére, hogy Krisztus menyasszonyának hívja magát, a ró¬mai katolikus egyház istentelen uralkodókkal létesített házasságtörő kapcsolatot a történelem során, és ez mind a mai napig így van. Ezt a szellemi paráznaságot a későbbiek során részletesen dokumentálni fogjuk.
Róma = Vatikán
Néhányunkban talán felvetődik, hogy Róma épült hét dombra és nem a Vatikán, ami annak csak egy része, és hogy a Vatikán aligha nevezhető „nagy városnak". Bár mindkét észrevétel igaz, a „Vatikán" és „Róma" szavakat az egész világon egymás szinonimájaként használják. Ahogy az ember Washingtont mond és ezen az Egyesült Államok kormányát érti, ugyanúgy Rómán a római katolikus egyház vezetését kell érteni.
Vegyük pl. azt a plakátot, amelyet az egyik felvonuló vitt a katolikus püspökök országos konferenciáján, melyet Washington D. C.-ben rendeztek 1993. november 15-18. között. A pápai vonaltól való bármiféle eltérés ellen tiltakozva a következőket hirdette: „RÓMA ÚTJA AZ IGAZI ÚT".5 Nyilvánvalóan „Rómá"-n a Vatikánt értették. Rómát mindenki ilyen értelemben használja. A katolicizmus és Róma olyan szorosan összekapcsolódik, hogy a katolikus egy-házat római katolikus egyházként ismerik, vagy egy-szerűen csak a római egyházként.
Ráadásul több mint ezer éven át a római katolikus egyház mind vallási, mind társadalmi szem-pontból komoly befolyást gyakorolt Róma egészére és annak környékére. III. Ince pápa (1198-1216) eltörölte a világi római szenátust, és a római közigazgatást teljes egészében saját uralma alá helyezte. A cézárok uralma alatt a várost igazgató római szenátus neve Curia Romana (Római Kúria) volt. A Pocket Catholic Dictionary (Katolikus Zsebszótár) szerint ez az elnevezés most azt a „közigazgatási és bírói hivatalt jelenti, amelyen keresztül a pápa az egész katolikus egyházat irányítja".
A pápa hatalma kiterjed azokra a hatalmas területekre is, amiket Róma a VIII. században szerzett. Ekkor egy szándékosan meghamisított dokumentum segítségével, amit Konstantin ajándékozási okiratának neveznek, III. István pápa meggyőzte Pipint, a frankok királyát és Nagy Károly apját, hogy azokat a területeket, amelyeket nem sokkal korábban a lombardok elvettek Bizánctól, előzőleg már Konstantin császár a pápáknak adta. Pipin megfutamította a lombardokat, és kb. húsz városnak a kulcsát adta át a pápának (Ravenna, Ancona, Bologna, Ferrara, Iesi, Gubbio stb.), amikkel az a hatalmas földterület is együtt járt, ami ezeket a városokat összekapcsolta az Adria partján.
Az adományozó levélen a dátum 315. március 30., és az okirat szerint Konstantin ezeket a földterületeket Rómával és a lateráni palotával együtt a pá-páknak és utódaiknak adta. 1440-ben Lorenzo Valla, a pápa titkára bebizonyította, hogy a dokumentum hamis, és ezt a mai kor történészei is igazolhatják. Az állítólag tévedhetetlen pápák évszázadokon keresztül azt hangoztatták, hogy az adományozó levél eredeti, és ez szolgáltatott alapot fényűzésük, hatalmuk és vagyonuk igazolására. Lateráni Szent János
Rómában található keresztelő kápolnájában egy felirat örökíti meg ezt a mai napig sem korrigált csalást. Így tehát a pápák a szó szoros értelmében ellopták a pápai államot jogos tulajdonosaiktól. Ezek a területek egészen 1848-ig a pápaság uralma alatt voltak, és a beszedett adók hatalmas bevételi forrást jelentettek. Ekkor a pápa a megosztott Olaszország többi uralkodójával együtt arra kényszerült, hogy a fellázadt alattvalók számára alkotmányt adjon ki. 1860 szeptemberében IX. Pius dühös tiltakozásai el-lenére elvesztette a pápai államot, ugyanis az újonnan megalakult Olasz Királyság részévé váltak. Olaszország az 1870-ben tartott I. vatikáni zsinat ideje alatt a pápának biztosította a Róma és annak környéke feletti fennhatóságot.
A lényeg az, hogy pontosan úgy, ahogy ezt János apostol a látomásában látta, az a szellemi valóság, amelyik a Jézus Krisztussal és Istennel való kapcsolat letéteményeseként lép fel, a Biblia szerint egy hét dombra épült várossal azonos. Ez az „asszony" földi királyokkal paráználkodott, és uralkodott fölöttük. A római katolicizmust már hosszú idő óta ezzel a várossal azonosítják. A Katolikus Enciklopédia ezzel kapcsolatban így nyilatkozik:
Mindenki számára érthető, hogy miért játszik Róma központi szerepet a mai Egyház életében: A Római Katolikus Egyház egyetemes, mégis teljes mértékben Róma püspökének szolgálatára épül. Róma mindig is a kereszténység központja volt, amióta Szent Péter megalapította ott az egyházat.
Tisztességtelen módon szerzett vagyonok
János apostol ezután arra a hihetetlen gazdagságra lett figyelmes, ami ezt az asszonyt jellemezte: „öltözött vala pedig az asszony bíborba és skarlátba, és megékesíttetett vala arannyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár volt tele utálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával" (Jelenések 17,4). A bíbor és a skarlát is a pogány és keresztény Rómával hozza kapcsolatba az asszonyt. A római császárok is ilyen színekbe öltöztek, és ilyen színű volt az a köntös is, amellyel a katonák gúnyból „királlyá,, tették Jézus Krisztust (lásd Máté 27,28 és János 19,2 és 5). Ezeket a színeket a Vatikán is átvette. Az asszony által viselt színárnyalatok pontosan megegyeznek a római katolikus klérus ruházatának színeivel!
Az asszony kezében tartott arany pohár (serleg) szintén a római katolicizmusra emlékeztet. A Katolikus Enciklopédia Broderick kiadása a következőket mondja a kehelyről: „A szent edények közül ez a legfontosabb...Lehet aranyból vagy ezüstből, de hogyha ezüstből van, akkor a belsejét arannyal kell borítani.
A római katolikus egyház birtokában több ezer tömör aranyból készült kehely van, és ezek az egész világon megtalálhatók a templomokban. Itt még Jézus véres keresztjét is aranyból készítik, és Róma hatalmas gazdagságát tükrözi az is, hogy ezeket az aranykereszteket drágakövekkel díszítették. A Katolikus Enciklopédia a következőket mondja:
„A keresztnek [amit az abbék, püspökök, érsekek, bíborosok és a pápa nyakukba akasztva hordanak], aranyból kell készülnie..., és drágakövekkel kell, hogy ékesítsék..
Róma gonoszságok árán tett szert a gazdagságra, mivel az „aranypohár" telve van „utálatossággal és az ő paráznaságának tisztátalanságával".
A római katolikus egyház vagyonának nagy részét az inkvizíció szerencsétlen áldozatai vagyonának elkobzásával szerezte. Még a halottakat is kiásták, hogy bíróság elé állítsák őket, és a vagyonukat elvette az egyház az örökösöktől. Egy történész így ír erről:
Az inkvizíció büntetése nem ért véget az áldozat elégetésével, vagy azzal, hogy valaki az inkvizíció várbörtönének a foglya lett élete végéig. Azzal, hogy minden vagyonát elkobozták, családját arra kényszerítették, hogy koldulásból éljen. Ez a rendszer féktelen rabláshoz vezetett...
A vagyonszerzés egyik legnagyobb forrása az ún. „halott perek" visszataszító gyakorlata volt...; az elítélt eretnekek vagyonának elkobzása nagyon sok kínzáshoz, óriási kapzsisághoz és korrupcióhoz vezetett, ami mindenki előtt jól ismert, aki egy kicsit is tisztában van az emberi természettel vagy a történelmi dokumentumokkal... Senki nem volt biztonságban, akinek a vagyona irigységet váltott ki, vagy akinek a függetlensége bosszúért kiáltott.
Róma vagyonának másik fontos forrása az üdvösség áruba bocsátása volt. Nyilvánosságra nem hozott dollár milliárdokat fizettek ki azok, akik úgy gondolták, hogy a mennybe való bejutás megvásárolható önmaguk vagy szeretteik számára. Ez a gyakorlat még ma is folytatódik - ott nyíltan, ahol a katolicizmusnak nagy a befolyása, itt az Egyesült Államokban pedig burkoltabb formában. Nincs ennél nagyobb csalás és megtévesztés. Amikor Cajetan bíboros, egy XVI. században élt dominikánus tudós a feloldozás és a bűnbocsánat áruba bocsátása ellen tiltakozott, a klérus felháborodott ezen, és azzal vádolta, hogy „Rómát lakatlan sivataggá akarja változtatni, meg akarja semmisíteni a pápaság befolyását, meg akarja fosztani a pápát ... azoktól az anyagi forrásoktól, amelyek nélkülözhetetlenek hivatalának fenntartásához..
Az evangélium ilyen elferdítése mellett, minek következtében milliók kerültek tévútra, a korrupt bankügyletek, a kábítószer-kereskedelemből származó pénzmosás, hamis értékpapírokkal való kereskedelem és a maffia-ügyletek is megtalálhatók (amit a rendőrségi és bírósági jegyzőkönyvek teljes egészében bizonyítanak) azok között a tevékenységek között, amit a Vatikán és annak képviselői hosszú ideje gyakorolnak az egész világon. Nino Lo Bello, aki korábban a Business Week római tudósítója volt, továbbá a New York Journal ofCommerce római irodájának vezetője, azt írja, hogy a Vatikán olyan szoros szövetségben van a maffiával Olaszországban, hogy „nagyon sokan... azt hiszik, hogy Szicília... a Vatikánhoz tartozó terület".
A római katolikus egyház messze a leggazdagabb intézmény a világon. Igen, az ember hallja időnként, hogy Róma pénzt kér - ezek eredményes rábeszélő akciók, amelyek szerint a Vatikán képtelen fenntartani magát szűkös anyagi forrásaiból, és szüksége van a pénzügyi támogatásra. Az ilyen kérések csak olcsó trükkök. Az a rengeteg szobor, amit Michelangelo és a hozzá hasonló mesterek készítettek, a világ legnagyobb művészeinek festményei, a számtalan műkincs és történelmi jelentőségű dokumentum, amelynek Róma birtokában van (és ezek nemcsak a Vatikánban, hanem az egész világon megtalálhatók a katedrálisokban) felbecsülhetetlen értéket képviselnek. A püspökök egyetemes szinódusán Rómában az angol Heenan bíboros azt a javaslatot tette, hogy az egyház adjon el néhányat ezekből a felesleges kincsekből, és az ebből befolyó összeget adják a szegényeknek. Javaslata nem talált egyetértésre.
Jézus és tanítványai szegények voltak. Jézus azt mondta követőinek, hogy ne a földön gyűjtsenek kincseket, hanem a mennyben. A római katolikus egyház nem engedelmeskedett ennek a parancsnak, és hihetetlen mennyiségű kincset halmozott fel, amelynek „a legfőbb sáfára és gondviselője a római pápa.. Egyetlen egyház, város, múltbeli vagy jelenkori vallásos intézmény vagyona sem jöhet még csak közelébe sem annak a vagyonnak, ami a római katolikus egyház birtokában van. Egy nemrég megjelent újságcikk egy konkrét helyen található kincsnek csak egy részét írja le:
Napvilágra került Lourdes [Franciaország] mesés kincse, amit a katolikus egyház 120 éven át titokban tartott... Hírek keringtek évtizedeken keresztül arról a felbecsülhetetlen értékű műkincs-gyűjteményről, ami arany serlegekből, gyémánt-veretes feszületekből [ezek igen távol vannak attól a véráztatta kereszttől, amelyen Jézus meghalt] és olyan ezüstökből és drágakövekből áll, amit a hálás zarándokok adományoztak az egyháznak.
Miután a héten az egyház sajtószóvivője elszólta magát, az egyházi vezetők beleegyeztek, hogy nyilvánosságra hozzák a gyűjtemény egy részét... Kinyitottak [néhány] a padlótól a mennyezetig érő szekrényt, amelyekben 59 db tömör aranyból készült kehely, gyűrűk, feszületek, szobrok, súlyos arany brossok voltak láthatók, és ezek közül nagyon sokat drágakövek díszítettek.
A többi kincs között szinte jelentéktelennek tűnik az a gyémántokkal ékesített Notre Dame de Lourdes-i „korona", amit egy párizsi aranyműves készített 1876-ban.
Az egyház elöljárói azt mondják, hogy a gyűjtemény értéke felbecsülhetetlen.
„Fogalmam sincs, hogy mekkora lehet az értéke - mondja Pierre-Marie Charriez atya, a szentély vagyonának kezelője, majd hozzáteszi: - de minden bizonnyal felbecsülhetetlen..."
Az út másik oldalán egy épület áll, amelyben több száz [antik] egyházi ruha, palást, püspöksüveg és vállöv található „ezek közül sokat vastag aranyfonálból szőttek..."
„Maga az egyház szegény" - állítja Charriez atya „és maga a Vatikán is." [Az itt talált kincsek csak egy részét képezik annak, amit egyetlen helyen, egy franciaországi kisvárosban, Lour- des-ban őriznek!]
Paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja
Minél inkább belemélyed valaki a római katolikus egyház történetébe és jelenlegi gyakorlatába, annál inkább elcsodálkozik annak a látásnak a meghökkentő pontosságán, amelyet János apostol évszázadokkal azelőtt kapott, hogy ez az egész szomorú valósággá vált volna. Az apostol figyelme az asszony homlokára írt névre terelődött: „TITOK, A NAGY BABILON, A PARÁZNÁKNAK ÉS A FÖLD UTÁLA-TOSSÁGAINAK ANYJA" (Jelenések 17,5). Sajnálatos módon a római katolikus egyházra ugyanolyan pontosan ráillik az a név, hogy „a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja", mint ahogy a többi meghatározás is. Ennek legfőbb oka arra a nem bibliai követelményre vezethető vissza, miszerint a papoknak cölibátusban kell élniük.
Pál apostol cölibátusban élt, és ezt az életformát javasolta azoknak, akik teljesen Jézus Krisztus szolgálatára szentelték az életüket, Ezt azonban nem tette kötelezővé az egyház vezetése számára, ahogy később a katolikus egyház. Ezt csak nagyon kevesen tudják elviselni. Ellenkezőleg, Pál azt írja, hogy a püspök „egy feleségű férfiú legyen" (I Timóteus 3,2), és ugyanezt hagyta meg a presbitereknek is (Titus 1,5-6).
Péter, akit a katolikusok tévesen az első pápának tartanak, házas volt, akárcsak az apostolok közül még jó néhányan, és sokuk azután kötött házasságot, miután Krisztus elhívta. Pál maga is úgy érvelt, hogy joga lenne megházasodni, akárcsak a többi embernek: „Nincsen-é arra jogunk (görögül exonsia = jog, előjog vagy hatalom), hogy keresztyén feleségünket magunkkal hordozzuk, mint a többi apostolok is és az Úrnak atyjafiai (Jézus testvérei, Mária és József fiai) és Kéfás (Péter)?" (I. Korintus 9,5)
A római katolikus egyház azonban ragaszkodott a cölibátushoz még annak ellenére is, hogy számos pápa, köztük III. Sergius (904-11), X. János (914-28), XII. János (955-63), V. Benedek (964), VIII. Ince (1484-92), VIII. Orbán (1623-44) és X. Ince (1644-55), illetve a történelem során több millió bíboros, püspök, érsek, szerzetes és pap folyamatosan megszegték ezt a parancsot. A cölibátus nemcsak azokat a papokat tette bűnösökké, akik elestek paráznaságban, hanem azokat is paráznává tették, akikkel ezt a kapcsolatot titokban folytatták. Róma valóban „a paráznáknak anyja"! Ez a meghatározás teljesen egyértelműen illik rá. Egyetlen város, egy-ház vagy intézmény sem vetekedhet vele ezt az utálatosságot illetően.
A történelem során rengetegen rávilágítottak már arra, hogy teljesen valótlan az egyháznak az az állítása, hogy cölibátusban él, és sokan fel is tárták az igazságot: „még a legszentebb remetének is van szeretője", és „Rómában sokkal több prostituált van, mint bármely más városban, ugyanis ott található a legtöbb cölibátust fogadott ember" - hogy csak néhány példát említsünk. II. Pius kijelentette, hogy Róma „az egyetlen olyan város, amelyet hattyúk irányítanak" (a pápák és a bíborosok gyerekei). A katolikus történész, Peter de Rosa, egy korábbi jezsuita, a következőt írja:
A pápáknak 15 éves szeretőik voltak, akikkel vérfertőzést és mindenfajta szexuális perverziót követtek el...; számtalan gyermekük volt...; néhányat a házasságtörés pillanatában gyilkoltak meg [azok a féltékeny férjek, akik ágyban találták őket a saját feleségükkel]...Hogy egy régi katolikus mondást idézzünk: Miért kellene szentebbnek lenni a pápánál?16
Ami az utálatosságokat illeti, még a katolikus történészek is beismerik, hogy az emberiség történelmében a legtorzabb és legkegyetlenebb szörnyetegek a pápák közül kerültek ki. Sok történész beszámolt már azokról a nagy számban előforduló bűntettekről, amiket pápák követtek el, és ezek közül jó néhány minden képzeletet felülmúl. A fennmaradt történelmi dokumentumok bemutatják, hogy a pápák gonoszsága milyen mélységig jutott el - ezek közül néhányat e könyv későbbi fejezeteiben fogunk tárgyalni. Ha ezeknek az embereknek bármelyikét „őszentsége, Krisztus földi helytartójáénak hívjuk, az a szentségnek és Jézus Krisztusnak a megcsúfolásával egyenlő. Mégis, ezeknek a hihetetlenül gonosz pápáknak a nevét, „akik tömeggyilkosok, paráznák, rablók, háborúk megszállottjai voltak, és jó néhányan ezrek legyilkolásáért felelősek", elismerése jeleként egyházuk a hivatalos pápai listára teszi. Azok az utálatosságok, amiket János apostol előre látott, nemcsak a múltban történhettek meg, hanem mind a mai napig folytatódnak, ahogy ezt majd látni is fogjuk.
Megrészegülve a szentek vérétől
Ezután János apostol arra figyelt fel, hogy az asszony részeg - de nem alkoholtól, hanem „a szentek... és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől..(Jelenések 17,6). Szörnyű kép. Nemcsak a keze véres, hanem részeg is volt a vértől! Azoknak az ártatlanoknak a legyilkolása, akik lelkiismereti okokból nem voltak hajlandók behódolni zsarnoki uralmának, annyira magával ragadta, hogy extatikus állapotba került tőle.
Az ember egyből az inkvizícióra (római, középkori és spanyol) gondol, amely évszázadokon keresztül tartotta szörnyű uralma alatt Európát. Canon Llorente, aki az inkvizíció madridi titkára volt 1790- 92 között, hozzájutott a perek dokumentumaihoz, és Az inkvizíció története című művében az elítéltek számát egyedül Spanyolországban több mint 3 millióra becsüli, akik közül mintegy 300 000 embert égettek el máglyán. Egy katolikus történész a következőképpen kommentálja azokat az eseményeket, amelyek a spanyol inkvizíció 1809-ben történt megszüntetéséhez vezettek:
Amikor Napóleon 1808-ban elfoglalta Spanyolországot, egy lengyel tisztje, Lemanowski ezredes jelentette, hogy a domonkosok [akik az inkvizícióval voltak megbízva] madridi kolostorukban elbarikádozták magukat. Amikor Lemanowski katonái erőszakkal behatoltak a kolostorba, az inkvizítorok tagadták, hogy kínzókamrák is vannak ott.
A katonák átkutatták a kolostort, és a padló alatt találtak rá a kamrákra. Tele voltak foglyokkal, mindnyájan ruhátlanok voltak, és sokan közülük már megőrültek. A francia csapatok hozzá voltak szokva a kegyetlenkedéshez és a vér látványához, de az, amit ott láttak, még nekik is sok volt. A kínzókamrákat kiürítették, puskaport helyeztek el a kolostorban, és az egészet a levegőbe röpítették.
Hogy a szerencsétlenekből vallomásokat csikarjanak ki, a római katolikus egyház a legkülönfélébb kínzási módszereket eszelte ki. Ezek olyan gyötrelmesek és kegyetlenek voltak, hogy az ember még a felsorolásuktól is elborzad. Az egyháztörténész William Shaw Kerr püspök a következőket írja:
Az egészben a legborzalmasabb dolog a kínzás alkalmazása volt. A hidegvérrel elkövetett mód¬szerekről szóló különböző beszámolók borzadállyal töltik el az olvasót, és megdöbben azon, hogy micsoda kegyetlenségre képes az ember. Mindezt azok a pápák rendelték el és szabályozták, akik azt állítják magukról, hogy Jézus Krisztust képviselik a földön...
Gondosan lejegyezték nemcsak az áldozat vallomását, hanem a sikoltásait, kiáltásait, siránkozásait, megtört mondatait és kegyelemért való esedezéseit is. Az inkvizíció dokumentumaiban a legszomorúbb tények nem az áldozatok szenvedéseiről fennmaradt beszámolók, hanem a perek hivatalnokainak rideg feljegyzései. Az tölt el szomorúsággal és borzadállyal, hogy ezek a beszámolók egyáltalán nem azzal a céllal íródtak, hogy az emberre sokkoló hatással legyenek.
A „borzalmak kamráinak" maradványai közül néhány ma is megtalálható Európában. Még ma is érvényben lévő római katolikus dogmák érvényre juttatásának emlékműveként állnak, és egy olyan egy-házról tesznek bizonyságot, amely azt állítja magáról, hogy tévedhetetlen, és amelyik ezt a kegyetlenséget mind a mai napig igazoltnak véli. János apostolnak a Jelenések könyve 17. fejezetében leírt látomásához is megdöbbentő bizonyítékul szolgálnak. Egy 1909-ben Spanyolországban kiadott könyvben Emelio Martinez a következőket írja:
Ehhez a 3 millió áldozathoz [amelyről Llorente számolt be], hozzá kell adni a szülőföldjükről deportált zsidók és mórok ezreit is...Csak egyetlen évben, 1481-ben, és csak egyedül Sevillában [az inkvizíció] Szent Hivatala 2000 embert küldött máglyára, és másik 2000 embernek a földi maradványait, illetve azok képmásait égette el..., és még más 16 000 embert ítéltek el egyéb módon.
Peter de Rosa elismeri, hogy saját katolikus egyháza „felelős volt a zsidóüldözésért, az inkvizícióért, az eretnekek ezreinek elpusztításáért és a kínzásnak - mint a bírói igazság felderítése eszközének - Európában történt bevezetéséért". A római katolikus egyház azonban hivatalosan soha nem ismerte el, hogy ezek a cselekedetek gonoszak voltak, és soha nem kért bocsánatot sem a világtól, sem az áldozatoktól, sem azok leszármazottjaitól. II. János Pál pápa sem kérhet bocsánatot, „ugyanis azok a tanok, amelyek e szörnyűségekért felelősek, még ma is a pápaság alappilléreit képezik".21 Róma - lényegét tekintve - nem változott, akármilyen kedves hangot is üssön meg, amikor érdekei úgy kívánják.
Több vért ontottak, mint a pogányok
A pogány Róma sportot űzött abból, hogy több ezer keresztényt és zsidót dobott az oroszlánok elé, égetett meg vagy ölt meg más módszerekkel. Mégis, a „keresztény" Róma ennél sokkal több keresztényt és zsidót mészárolt le. Az inkvizíció áldozatai mellett ott voltak a hugenották, az albigensek, a valdensek és más keresztények, akiket meggyilkoltak, megkínoztak és százezrével küldtek a máglyára, egyszerűen csak azért, mert nem voltak hajlandók alávetni magukat a római katolikus egyháznak, ROMLOTTSÁGÁNAK, eretnek dogmáinak és gyakorlatának, hanem lelkiismeretükre hagyatkozva, Romától függetlenül próbálták követni Jézus és az apostolok tanításait, és ezért a „bűnükért" megrágalmazták, üldözték, bebörtönözték, megkínozták és lemészárolták őket.
Miért is kellene Rómának bocsánatot kérnie ezért a holocaustért, vagy miért is ismerné el azt, hogy ezért ő maga a felelős? Senki nem szólítja fel arra, hogy ezt megtegye. A protestánsok mára már elfelejtették azt a többszázezer embert, akiket máglyán megégettek, mert elfogadták Jézus egyszerű evangéliumának üzenetét, és nem voltak hajlandók elismerni a pápa fennhatóságát. Furcsa módon a protestánsok ma már Rómát kereszténynek tekintik, miközben Róma ahhoz ragaszkodik, hogy a „kiszakadt testvérek" őhozzá térjenek meg!
Sok teljes evangéliumi vezető feltett szándéka, hogy együttműködjön a római katolikusokkal abban, hogy az egész világ 2000-re meghallja az evangéliumot. Nem akarnak hallani semmilyen „negatívumról", azokról az embermilliókról, akiket a katolikus egyház megkínoztatott és megöletett - jóllehet ma irántuk tiszteletüket fejezik ki és nem vesznek tudomást arról a tényről sem, hogy Róma a szent cselekedetek által való üdvösség hamis evangéliumát hirdeti.
A „keresztény" Róma zsidók ezreit gyilkolta le - szám szerint sokkal többet, mint amennyit a pogány Róma. Izrael földjére úgy tekintettek, mintha az a római katolikus egyház és nem a zsidók tulajdona lenne. 1096-ban II. Orbán pápa kezdeményezésére indult el az első keresztes hadjárat azzal a céllal, hogy Jeruzsálemet visszaszerezzék a muzulmánoktól A keresztesek, akiknek pajzsát és páncélját kereszt díszítette, a Szentföld felé tartó útjuk során zsidókat mészároltak le Európa szerte. Miután elfoglalták Jeruzsálemet az „anyaszentegyház számára", az összes zsidót beterelték a zsinagógába, és rájuk gyújtották. Ezeket a történelmi tényeket nem lehet az ökumenikus összefogás szőnyege alá söpörni, és azt állítani, hogy soha nem is történtek meg.
A Vatikán nem bújhat ki a komoly felelősség alól, ami a náci holocaust miatt terheli, mivel XII. Pius tökéletesen tisztában volt azzal, ami történt, és az egész háború során teljes némaságba burkolózott ezzel a rendkívüli jelentőségű problémával kapcsolatosan. A katolikus egyháznak a holocaustban játszott szerepét a későbbiekben fogjuk megvizsgálni. Ha a pápa tiltakozott volna, ahogy erre a zsidó szervezetek képviselői és a szövetségesek felkérték, akkor saját egyházát ítélte volna el. A tények önmagukért beszélnek:
Berning, osnabrücki püspök 1936-ban találkozott a Führerrel. Hitler biztosította arról, hogy nincs lényeges különbség a nemzetiszocializmus és a katolikus egyház között. Hitler így érvelt: - Az egyház talán nem tartotta élősködőknek a zsidókat, és nem zárta gettókba őket?
„Én csak azt teszem, amit az egyház immár
1500 esztendeje, csak én alaposabb vagyok" - hencegett. Ő maga is - mondta Berning püspöknek - jó katolikus, „a kereszténység csodálója és annak jóakarója".
Természetesen vannak más okai is annak, hogy a római katolikus egyház nem kért bocsánatot ezekért a bűnökért, és nem is bánta meg azokat. Miért is tenné? Az eretnekek kivégzése (beleértve a zsidókat is) a „csalhatatlan" pápák parancsára történt. Maga a katolikus egyház is azt állítja magáról, hogy tévedhetetlen, és így doktrínái sem lehetnek tévesek.
Aki uralkodik a föld királyain
Végül az angyal kijelenti János apostolnak, hogy az asszony „ama nagy város, amelynek királysága van a földnek királyain" (Jelenések 17,18). Vajon létezik ilyen város? Igen, és csak egy: a Vatikán. A pápák királyokat és császárokat koronáztak meg vagy fosztottak meg trónjuktól, és sok esetben kiátkozással fenyegetőzve kényszerítették őket engedelmesség¬re. 1869-ben az I. vatikáni zsinat ideje alatt J. H. Ignaz von Döllinger, müncheni egyháztörténet-professzor arra figyelmeztetett, hogy IX. Pius pápa kényszeríteni fogja a zsinatot: dogmaként jelentsék ki, hogy „a pápák a kiátkozás és annak következményei által kényszeríthetik a királyokat és a hatalmasságokat arra, hogy végrehajtsák a vagyonelkobzást, a bebörtönzést vagy a halálbüntetést..” Emlékeztette a többi római katolikust arra, hogy milyen szörnyű következményekkel járt, amikor a pápák kézben tartották a politikai hatalmat:
Amikor pl. IV. Márton [pápa] kiközösítette és kiátkozta Aragónia királyát, Pedrót..., azoknak, akik hadba vonultak vele és (I.) Károly nápolyi uralkodóval Pedro ellen, teljes bűnbocsánatot ígért, és végül elkobozta Pedro királyságának földterületeit...; mindez Franciaország és Aragónia királyainak az életébe került, és egyúttal a franciák egy hadsereget veszítettek el...
1265-ben IV. Kelemen pápa több millió dél-itáliait adott el Anjou Károlynak évi 800 uncia arany fizetése ellenében, és azzal fenyegette az uralkodót, hogy ki fogja közösíteni, ha nem fizet megfelelő időben, és ha ez netalán másodszorra is bekövetkezne, akkor az egész országot ki fogja átkozni...
Bár II. János Pálnak már nincs meg az a hatalma, hogy ilyen brutális eszközökhöz folyamodjon, egyházában még mindig érvényben van az a dogma, ami feljogosíthatná őt arra, hogy ilyet tegyen. Befolyása ma sem kisebb, mint elődeié, bár ezt csendesen, a színfalak mögött gyakorolja. A Vatikán az egyetlen olyan város, amely nagyköveteket fogad és küld ki, és amelyik a világ minden jelentősebb országában képviselteti magát. Minden fontos ország küld nagykövetet a Vatikánba, beleértve az Egyesült Államokat is, nem pusztán udvariasságból, hanem azért, mert a pápa ma a legbefolyásosabb személy a világon. Még Clinton elnök is elutazott Denverbe 1993 augusztusában, hogy a pápát üdvözölje, és „Szent Atyának" és „Őszentségének" szólította.
Igen, az országok nagyköveteket küldenek Washington D. C.-be, Párizsba vagy Londonba, de csak azért, mert ezek a városok egy-egy ország fővárosai. Washington, Párizs, London viszont nem küld nagyköveteket más országokba. Ezt csak a Vatikán teszi. A világ bármely más városával ellentétben, a Vatikánt a maga nemében önálló államnak ismerik el, amely különálló és független az őt körülvevő olasz néptől. Nincs a világon egyetlenegy olyan más város sem, amelyre ez igaz lenne, és ez mind a mai napig érvényes.
Csak a Vatikánról lehet elmondani, hogy mint város uralkodik a föld királyain. Az a megfogalmazás, hogy „Washingtonnak világméretű befolyása van" nem egy városnak, hanem az Egyesült Államoknak a befolyását jelenti, aminek történetesen
Washington a fővárosa. Amikor viszont a Vatikánnak a világra gyakorolt befolyásáról beszélünk, akkor ezen a város és a római katolicizmus világméretű hatalmát és vezetőjének, a pápának befolyását értjük. Vatikán városa teljesen egyedi jelenség.
Nem az újjáépített Babilonról van szó
Néhányan úgy gondolják, hogy a Vatikán az iraki Babilonba fog költözni, amikor befejeződik annak újjáépítése. De miért tenné ezt? A Vatikán az elmúlt 1500 évben betöltötte János apostol prófétai látását, miszerint annak helye Rómában lesz. Ezenkívül rámutattunk azokra a kapcsolódási pontokra is, amelyek a Vatikánt az ősi Babilonhoz fűzik. A Vatikán legfőbb jellemzője az elvilágiasodott kereszténység volt az egész történelem során. Ami az ókori Babilont illeti, az utóbbi 2300 évben még csak nem is létezett, így nem is „uralkodhatott a föld királyain". Az ókori Babilon romokban hevert, míg a pogány Róma és később a katolikus Róma, az új Babilon, ténylegesen uralkodott a föld királyain.
Egy XVIII. századi történész 95 pápát számolt össze, akik kijelentették, hogy rendelkeznek azzal az isteni tekintéllyel, hogy királyokat és uralkodókat fosszanak meg trónjuktól. Walter James hittörténész azt írta, hogy III. Ince pápa (1198-1216) „egész Európát hálójában tartotta"25, IX. Gergely (1227-41) pedig ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy a pápa úr, mindenkinek és mindeneknek az ura. R. W. Southern történész ezt írja: „Az egész középkorban Rómában volt az egyetlen szellemi és világi hatalom (a pápaság), ami messze túlmutatott azon, aminek a római császárok valaha is a birtokában voltak".26
Vitathatatlan történelmi tény, hogy a pápák királyok fölött uralkodtak, és ezt az állítást később történelmi dokumentumokkal is alá fogjuk támasz-tani. Az is kétségtelen, hogy szörnyű és utálatos bűnöket követtek el, ahogy János apostol ezt előre látta. I. Miklós pápa (858-67) kijelentette: „Nekünk (pápáknak) van egyedül hatalmunk arra, hogy kössünk és oldjunk, hogy feloldozzuk Nérót vagy hogy elítéljük őt. A keresztények kiátkozás terhe mellett nem lehetnek más véleményen mint mi, mert egyedül a mi ítéletünk csalatkozhatatlan". Miklós pápa a következőket írta, amikor az egyik királynak megparancsolta, hogy pusztítsa el a másikat:
Vallásunk nevében elrendeljük, hogy támadd meg országát, égesd fel városait és mészárold le alattvalóit...
Az az információ, amit János apostol a Szentlélek ihletésére ad egy konkrét várost jelképező asszonyról, meggyőző és tagadhatatlan. Nincs még egy olyan múltbéli vagy jelenkori város ezen a földön, amelyikre ezek a meghatározások pontosan ráillenének, csak a katolikus Róma, vagy mai nevén a Vatikán. Ez a végkövetkeztetés egyre inkább nyilvánvalóvá válik, ahogy folytatjuk a tények feltárását.
A FENEVADON EGY ASSZONY ÜL
Minden egyházi személy köteles engedelmeskedni a pápának, még akkor is, ha az, amit parancsol bűn; mert senki sem ítélheti meg a pápát.
III. Ince pápa (1198-1216)
A Szentszéket [Rómát vagy a pápaságot ] senki nem ítélheti meg. Csak magának a római pá-pának van joga megítélni ...azokat, akik az állam legmagasabb hivatalát foglalják el...
Nem lehet sem fellebbezni sem megkérdőjelezni a római pápa döntését, illetve határozatát.
Részlet az Egyházi törvénykönyvből1
7. Meghamisított történelem
Nagyon gyakran a római pápa volt a világ legbefolyásosabb vallási és politikai szereplője. Ez még ma is igaz, bár már nem állnak többé rendelkezésére a korábbi pápák hadseregei és hadiflottái. A római katolicizmusnak szerves részét képezi a pápaság, amely rendkívül fontos szerepet fog betölteni a Jézus második eljövetelét megelőző utolsó időkben. Ezért időt kell szakítanunk arra, hogy megértsük a pápaságnak mind az egyházhoz, mind a világhoz fűződő viszonyát. Hogyan jött létre a pápai hivatal? Milyen jelentőséggel bír a mai korban?
A Vatikánt támogató 980 millió hívő legalább háromszor annyit tesz ki, mint bármely nyugati demokrácia állampolgárainak a száma, és ennél csak Kína népessége több. Ami ennél is fontosabb, hogy ez a 980 millió hívő a világ minden részén megtalálható és közülük sokan magas politikai, katonai és gazdasági pozíciókkal rendelkeznek a nem katolikus országokban is. Ezenkívül több ezer titkos ügynök dolgozik a pápának világszerte, Idetartoznak a jezsuiták, a Kolumbusz Lovagrend, a Máltai Lovagrend, az Opus Dei és mások. A Vatikán titkosszolgálata és háttérszervezetei a legjobbak a világon.
A pápa politikai hatalmát legtöbbször a színfalak mögött gyakorolja, néha együttműködik a CIA-val, a brit titkosszolgálattal, az izraeli Moszaddal és más titkosszolgálatokkal, gyakran azonban ezek tevékenységével pontosan ellentétesen működik. Ne felejtsük el, hogy a pápa 980 millió híve vallási kötelékekkel kötődik hozzá, amelyek sokkal erősebbek, mint bármilyen politikai kötődés. Egyetlenegy világi kormány sem tudja felvenni a versenyt a vallásos hit motiváló erejével.
Egy átlagos római katolikus, bár lehet, hogy nem ért egyet az egyházával olyan kérdésekben, mint a homoszexualitás, az abortusz, a házasságon kívüli szexuális kapcsolat, a fogamzásgátlás és a gyónás, hisz abban, hogy amikor meg kell halnia, akkor az egyedüli reménységet Róma jelenti számára. A pápa - mint Krisztus földi helytartója - látható és gyakorlati módon táplálja ezt a reménységet. Annak a tömör megfogalmazását, hogy mit jelent az egyháztagok számára a pápa személye és hivatala, egy XIX. század közepéről származó pápai okiratban olvashatjuk, amit a La Civilta Cattolica, az „Egyház doktrínájának legtisztább sajtóorgánuma" a következőképpen kommentál:
Az nem elég, hogy az emberek csak azt tudják, hogy a pápa az egyház feje...; azt is meg kell érteniük, hogy hitük és vallási életük is belőle fakad; hogy benne található az a kötelék, amely egymáshoz köti a katolikusokat, az az erő, amely megerősíti, az a fény, amely vezeti őket; ő az isteni kegyelem sáfára, hitünk áldásainak közvetítője, az igazság fenntartója, az elnyomottak védelmezője.
Hasonló szavakkal jellemezték követői Joseph Smitht, Sun Myung Moont és más kultuszok vezetőit is. A pápa a hívők számára egy „másik Krisztus", „Isten földi képviselője", és ahogy a II. vatikáni zsinat mondja: „döntései nem szorulnak mások jóváhagyására, és nem tűrnek fellebbezést bármi más ítélő- székhez".
Feltétel nélküli engedelmesség
A katolikus egyház és annak feje, a pápa tévedhetetlennek tartja magát. Egy hétköznapi hívő nem kérdőjelezheti meg, amit egyháza mond a hit és erkölcs kérdéseivel kapcsolatban. A különböző zsinatok és katekizmusok évszázadok óta kinyilvánították az ilyen jellegű alávetés szükségességét, és ehhez mind a mai napig ragaszkodnak. Az I. vatikáni zsinat idején a The Cathoíic World minden, az Egyesült Államokban élő római katolikust emlékeztetett az alábbiakra:
A hitet és a törvényt mindenkinek az egyháztól kell nyernie,.., amely feltétlen engedelmességben, az értelem és az akarat alávetésében nyilvánul meg...Nincs jogunk kérdőre vonni az egyházat, ugyanúgy, ahogy a mindenható Istent sem...Feltétlen alázatossággal kell elfogadnunk minden olyan tanítást, amit az egyház ad számunkra.
Itt az egyén erkölcsi felelősségének tagadásáról van szó, ahogyan a legtöbb kultusz esetében is. A II. vatikáni zsinat is ugyanez a feltétlen engedelmességet követeli. Az egyházi törvénykönyv is megerősíti:
...a hűséges keresztény tudatában van saját felelősségének, keresztény engedelmességgel tartozik követni a szent lelkipásztorokat mint Krisztus képviselőit, akiket a hit tanítóinak kell tartania, és úgy kell rájuk tekintenie, mint az egyház vezetőire.
Amikor hitről, erkölcsről vagy az üdvösség útjáról van szó, a katolikusoknak alá kell vetni magukat az egyház tekintélyének, és azt kell elfogadniuk, amit az egyház mond. Még a Bibliát sem tanulmányozhatják szabad belátásuk szerint, mert csak az egyház Tanítóhivatala értelmezheti azt. Az ember lelkiismereti szabadságának ilyen jellegű megregulázása nyilvánvalóan az alapvető emberi jogok sárba tiprásával egyenlő, ami mindig is célja volt a római katolicizmusnak.
Ahhoz, hogy megértsük a római katolicizmust, figyelmen kívül kell hagynunk azt a pózolást és azt a közvélemény megnyerését szolgáló arculatot, amelyet a katolikus egyház felvett magára. Rómának a világ felé mutatott arca minden országban más és más attól függően, hogy az adott országban milyen hatalma van, illetve milyen befolyással rendelkezik. Ehelyett inkább a katolicizmus hivatalos doktrínáit kell megvizsgálnunk, amelyek soha nem változnak. A legtöbb katolikus és nem katolikus egyaránt úgy gondolja, hogy a II. vatikáni zsinat liberalizálta a katolicizmust. Valójában azonban megerősítette az előző kulcsfontosságú zsinatok, a II. niceai zsinat, a firenzei zsinat és a tridenti zsinat határozatait.7
A tridenti zsinat elítélte a reformációt, és több mint 100 anatémát (kiközösítést, átkot – a ford.) mondott ki az evangéliumi hitre. Isten kegyelmi evangéliumának elutasítását a II. vatikáni zsinat elfogadta és megerősítette. Ami a pápát illeti, a II. vatikáni zsinat világosan kimondja:
Ez a csalatkozhatatlanság megvan a római pá-pában, a püspöki kollégium fejében tisztsége [és nem szent élete] folytán, valahányszor végérvényesen meghatároz és kihirdet egy hittani vagy erkölcstani igazságot, mint az összes keresztények legfőbb pásztora és tanítója...Döntéseiről tehát méltán mondhatjuk, hogy megmásíthatatlanok..., nem szorulnak mások jóváhagyására és nem tűrnek fellebbezést bármi más ítélőszékhez...;
a hívőknek pedig egyet kell érteniük azzal a nyilatkozattal, amelyet hit és erkölcs dolgában püspökük Krisztus nevében terjeszt elő - és vallásos odaadó lelkülettel kell ragaszkodniuk ahhoz.
Ezt az akarati és értelmi engedelmességet különösképp meg kell adni a római püspök hivatalos tanítói tisztének még akkor is, ha nem „ex cathedra" beszél. Vagyis tisztelettel el kell ismerni legfőbb tanítói tisztét, és őszintén ragaszkodni kell az általa előterjesztett állásfoglalásokhoz, kifejtett elgondolásának és akaratának megfelelően...
A hívőknek pedig egyet kell érteniük azzal a nyilatkozattal, amelyet hit és erkölcs dolgában püspökük Krisztus nevében terjeszt elő... az akarati és értelmi engedelmességet különösképp meg kell adni.. A Ez óriási hatalmat ad Rómának a hithű katolikusok fölött. Nem az a lényeg, hogy nem minden katolikus engedelmeskedik Rómának, hanem az, hogy ez az egyház változhatatlan tanítása és célja nemcsak a tagjai, hanem az egész emberiség számára.
Sok katolikus az egyház bizonyos doktrínáit nem fogadja el, de névlegesen mégis az egyházhoz tartozó marad annak ellenére, hogy talán csak karácsonykor vagy húsvétkor megy el misére. Amikor viszont arról a reménységről van szó, hogy egy nap majd elhagyják a „purgatóriumot", és bejutnak a mennybe, egyetlenegy katolikus sem kérdőjelezheti meg egyháza szerepét, mert különben kikerül annak védelme alól, és ezért elkárhozik. A II. vatikáni zsinat világosan kijelenti:
A zsinat...azt tanítja, hogy az...egyház szükséges az üdvösségre...Nem üdvözülhetnek tehát azok, akik nem akarnak belépni az egyházba, vagy nem akarnak megmaradni benne, noha jól tudják, hogy Isten, Jézus Krisztus által, az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a katolikus egyházat.
Ne felejtsük el, hogy Hitler és Mussolini mindvégig megmaradtak katolikusnak, és az egyház sohasem közösítette ki őket. Ugyanez a helyzet a náci háborús bűnösök ezreivel is, akiket a Vatikán kicsempészett Európából Dél-Amerika biztonságos rejtekhelyeire. Ezeket a bűnözőket, akárcsak a maffia tagjait, katolikus szertartással temetik el. Azzal a biztos tudattal halnak meg, hogy egyházuk miséket fog mondani értük, hogy kikerülhessenek a „purgatóriumból", és aztán a mennybe jussanak. Ez egy olyan biztosítási rendszer, amit csak nagyon kevesen törölnek ki emlékezetükből.
„Feddhetetlenség", illetve „tévedhetetlenség"
A pápák és a papság kijelentéseibe vetett vak hit megkövetelését jogosnak tüntetik fel azon az alapon, hogy a római katolikus egyház a legnagyobb és a legrégibb. Az nem lehet, hogy az elmúlt 1500 évben élt több milliárd vallásos ember mind tévedett! Ezt a hitet azzal is alátámasztják, hogy a római katolikus egyház az egyedül igaz egyház, az egyetlen, amelyik az apostolokig vezethető vissza, és amely a pápai hatalmat Péteren keresztül egyenesen Krisztustól eredezteti.
Ennek bizonyítékaként az egyház a pápák listáját hozza fel (eddig 263 volt), melyet egészen Péter apostolig vezetnek vissza. Kevés katolikus tudja, hogy a pápák egymással vitatkoztak és harcoltak, kiátkozták és néha még meg is ölték egymást. Az V. század után élt pápák között csak elvétve lehet olyat találni, aki fel tudta mutatni az alapvető keresztény értékeket. A Katolikus Enciklopédiában leírt életük olyan, mintha az ember egy hihetetlen folytatásos regényt olvasna, amely kéjvággyal, őrültséggel, pusztítással és gyilkossággal van tele. Mégis ezeket a bűnözőket, méregkeverőket, házasságtörőket és tömeggyilkosokat csalatkozhatatlannak tartották, a mikor „ex cathedra" szóltak - vagyis, amikor hitbéli dogmákat nyilatkoztattak ki az egész egyház számára.
A katolicizmus védelmezői úgy érvelnek, hogy különbség van a jellembeli és magatartásbeli feddhetetlenség, amivel a pápák kétségtelenül nem rendelkeztek, illetve a hit és erkölcs kérdéseiben való csalatkozhatatlanság között, és minden katolikusnak hinnie kell, hogy a pápák rendelkeznek az utóbbival. Óriási tévedés azt hinni, hogy egy ember, aki az életvitelével tagadja a hitet, cselekedeteiben pedig erkölcstelen, csalatkozhatatlan, amikor a hittel és az erkölccsel kapcsolatban nyilatkozik!
A tájékozott katolikusok készséggel beismerik, hogy nagyon sok pápa hihetetlenül gonosz volt. Azonban ez a tény - érvelésük szerint - egyszerűen csak azt bizonyítja, hogy emberek voltak, és ebből kifolyólag csináltak olyan dolgokat, amikkel nem kell feltétlenül egyetértenünk. Egy katolikus számára a klérus tagadhatatlan gonoszsága ellenére telje¬sen egyértelmű, hogy az emberiség egyedüli reménysége nem lehet más, csak a római katolikus egyház. Végtére is, maga Jézus Krisztus alapította, aki Pétert tette az első pápává. Ezt a következő bibliai idézettel akarják bizonyítani: „te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anya-szentegyházamat" (Máté 16,18). Ezt az igerészt részletesen is meg fogjuk vizsgálni.
Az ismeretlen dogma
Ellentétben azzal, amit a római katolikusoknak tanítanak, a pápai hivatal nem Péterrel kezdődött. Több évszázad telt már el, amikor Róma püspöke megpróbált az egyház fölötti hatalomra is szert tenni, és csak jóval ezután fogadták el ezt az elsőbbséget. Nagy Leó pápának 449-ben Flavianushoz írt levelét nem fogadták el mindaddig, amíg a chalcedoni zsinat azt jóvá nem hagyta. „(I.) Leó [pápa] maga is elismerte, hogy tanulmánya nem fog hittétellé válni, amíg a püspökök meg nem erősítik azt."
Az egyház nyolc zsinatot tartott az 1054-es skizma (szakadás) előtt, ami az egyházat római katolikus, illetve keleti ortodox egyházra osztotta. Róma püspöke és a konstantinápolyi pátriárka kölcsönösen kiátkozták egymást. Ebből a nyolc zsinatból egyet sem Róma püspöke hívott össze, hanem a császár, aki egyetértésének jeleként pecsétjével látta el a határozatokat. Ami a pápai hatalmat illeti, egy katolikus történész a következőkre hívja fel a figyelmet:
Pelagius pápa (556-560) olyan eretnekekről beszél, akik szakítottak az apostoli székekkel, azaz Rómával, Jeruzsálemmel, Alexandriával, még Konstantinápollyal is. A hierarchia legősibb irataiban nincs külön említés a római püspökök szerepéről, különösen nem a „pápa" sajátos elnevezésről... Az első hat évszázad kereken nyolcvan eretneksége kapcsán egyetlenegyszer sem történik említés a római püspök tekintélyéről, és egyetlenegy esetben sem döntött a római püspök...Senki sem támadta meg a római püspököt (illetve a fennhatóságát), ugyanis senki sem hallott róla.
A 680-ban Agatho pápa által összehívott húsvéti szinódus volt az első egyházi testület, amely kijelentette, hogy Róma az egész egyház felett elsőbbséget élvez, azonban ez nem az egész egyház egyetemes zsinata volt, tehát határozata nem volt általános érvényű. Ahogy a katolikus történész, Peter de Rosa rámutat:
...az egyházatyák közül egyetlenegy sem talált a Bibliában semmilyen utalást a pápának az egész egyház feletti fennhatóságára. Ellenkezőleg, természetesnek tartották, hogy a püspökök, különösképpen a metropoliták, teljes joggal kormányozzák és igazgatják saját területüket minden külső beavatkozás nélkül. A keleti egyház sohasem ismerte el a pápa fennhatóságát: Róma erre irányuló törekvése szakadáshoz vezetett.
...Hiába keresünk az első évezredben egyetlen olyan tanítást vagy jogi előírást is, amely Róma kizárólagos hatalmát az egyház többi részére rákényszerítette volna. Az egyetemes törvényeket kizárólag a zsinatok - mint pl. a niceai - alkották. És egyáltalán hogyan gyakorolhatta volna a római püspök a korai évszázadokban az egyetemes joghatóságot, amikor nem létezett a kúria; amikor a többi püspök senkitől sem tűrt el egyházmegyéje ügyeibe történő beavatkozást; amikor Róma nem adhatott felmentést, és nem követelhetett sem hűbért, sem adót; amikor minden püspöknek, nemcsak a rómainak, hatalmában állt kötni és oldani; amikor egyetlen püspök vagy egyetlen személy felett sem ítélkezhetett Róma?
Ezenkívül a római püspököt évszázadokon át a helyi polgárok választották - a klérus és a világiak. Ha lett volna a római püspöknek joghatósága az egész egyház felett, nem akart volna-e a világ többi része is beleszólni a választásba? Amikor már valóban azt hitték, hogy (egyetemes) fensőbbsége van, akkor már az egyház többi része igenis beleszólást követelt a megválasztásába. Ez azonban csak a középkorban következett be.
A Golgotától a királyi főpapi trónusig
Nagy fantázia szükséges ahhoz, hogy ebből az egyszerű állításból: „ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat", eredeztessük a „péteri hivatalt", az apostoli utódlást, a pápai csalatkozhatatlanságot és mindazt a pompát, ceremóniát és hatalmat, ami ma a pápát körülveszi. Ahogy egy katolikus író kellő iróniával megjegyzi: „...nagyon nagy ügyesség kellett ahhoz, hogy egy szegény ácsnak egy éppoly szegény halásznak mondott szavait egy királyi főpapra vonatkoztassák, akit nem sokkal ezután a világ urának neveztek".
Mégis ez az egyedüli bibliai alap, amelyre a római katolikus egyház egész felépítménye épül. Ez magába foglalja a pápaság tévedhetetlenségét, az apostoli szukcessziót (a szentelésről szentelésre tovább adott kegy elemközvetítési örökséget), a papok, püspökök, érsekek, bíborosok bonyolult hierarchiáját, a püspökök magisztériumát (tanítóhivatalát), aminek kizárólagos joga van a Biblia értelmezésére, valamint azt a feltételezést, hogy ha a pápa a hit és erkölcs kérdéseivel kapcsolatban „ex cathedra" szól az egész egyháznak, akkor érvényesül állítólagos tévedhetetlensége stb. Sem a Máté 16,18, sem más bibliai idézetek még csak megközelítőleg sem támasztják alá, nemhogy kifejezetten állítanák a fent említett gyakorlatokat. A katolicizmus védelmezői mindezzel nem törődnek, és a tradícióban keresnek támogatást. Ezáltal azonban a hitetés és a megcsalattatás útvesztőjébe kerülnek.
Találékony magyarázatokat kellett kifejleszteni az évszázadok során, hogy végül eljussanak ahhoz az elmélethez, miszerint azt a Krisztust, akinek „nem volt hova lehajtania a fejét'' (Máté 8,20), aki szegényen élt és mezítelenül halt meg a kereszten, egy olyan királyi főpap képviseli, aki 1100 szobás palotával rendelkezik, akit éjjel és nappal szolgák hada vesz körül, és aki a legfinomabb aranyhímzésű selyemruhákat hordja! Egyszerre nevetséges és egyben istenkáromlással felérő, hogy Jézus ilyen pompát és luxust hagyott volna Péterre.
A pápák dicsősége és hatalma még csak távolról sem hasonlít Péter apostol egyszerű és szegény életvezetésére. Ez a halászemberből lett apostol azt mondta: „Aranyom és ezüstöm nincs" (Apostolok cselekedetei 3,6). A korai egyházban nem ismerték a pápai fényűzést és a királyok feletti hatalom dölyfös követelését, csak évszázadokkal később terjedt el, ahogy az ambiciózus pápák fokozatosan kiterjesztették és megszilárdították hatalmukat és a világi uralkodók fölötti befolyásukat. A pápák olyan címeket kezdtek felvenni, mint „a világ legfőbb ura" és a „királyok királya". Mások azt állították magukról, hogy „földre szállt istenek", sokuk még „megváltónak" is nevezte magát, aki „úgy függött a kereszten, mint Krisztus", és továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy „Jézus Istennel egy szintre emelte a pápákat". Péter apostol az ilyen nagyzási hóborttal összefüggő csalást mint istenkáromlást utasította volna el.
Az egész birodalom fővárosa Róma volt, mielőtt Konstantin északra helyezte székhelyét, majd ezután a nyugati birodalom fővárosának tekintették Rómát. Míg Konstantin császár Konstantinápolyban (a mai Isztambulban) építette ki hatalmát, a pápa nemcsak mint az egyház feje, hanem mint a nyugati területek császára is majdhogynem abszolút hatalomra tett szert. Amikor a birodalom később elbukott, a pápaság volt az, amely a megmaradt területek folytonosságát megadta. Thomas Hobbes szerint: „A pápaság nem más, mint az elpusztult Római Birodalom szelleme, ami megkoronázva ül annak sírján."
W. H. C. Frend, az egyháztörténet nyugalmazott professzora klasszikusnak számító A kereszténység felemelkedése (The Rise of Christianity) című művében kiemeli, hogy az V. század közepére az egyház „a legfontosabb tényezővé vált a birodalom¬ban élő emberek életében. A szűz és a szentek helyettesítették a (pogány) isteneket, és ők voltak a városok védőszentjei". I. Leó pápa (440-61) azzal dicsekedett, hogy Szent Péter és Szent Pál „Romulus és Remus helyére léptek mint a város (Róma) védőszentjei". Frend a következőt írja: „A keresztény Róma törvényes örököse volt a pogány Romának-Krisztus győzött, Róma kész volt, hogy hatalmát egészen az egekig terjessze".
A történelem gátlástalan meghamisítása
Ez volt a törekvése a legtöbb embernek, akik Péter apostol állítólagos trónszékéért küzdöttek, és néha még egymás ellen is háborút indítottak. Jézus Krisztus nevében és kegyes keresztvetések közepette teljes erővel munkálkodtak a hatalom, élvezetek és vagyon iránti vágyuk kielégítésén. Az egyházatyák korai írásaiban - nem is szólva a Bibliáról - semmi olyat nem találunk, ami azt igazolná, hogy magukat az egész egyház, még kevésbé a világ abszolút és tévedhetetlen uraivá tették. Ezért a pápáknak más igazolás után kellett nézniük. Ok a történelem átírásának eszközéhez nyúltak, és egymás után állították elő az állítólagos történelmi dokumentumokat. Az első ilyen merész hamisítvány a Konstantin-féle ajándékozási okirat volt, amelyről már korábban említést tettünk. Ezt követte a korai pápai határozatokat tartalmazó ún. Isidorus Dekrétuma elnevezésű hamisítvány; ezeket állítólag Izidor püspök (560-636) állította össze, de valójában a IX. században íródtak. Ezek a csalások képezik alapját a még ma is érvényben lévő legtöbb „ tradíció"-nak.
A katolikus történész, J. H. Ignaz von Döllinger a következőket írja: „Az Isidorus Dekrétuma megszületése előtt sehol nem történt komoly kísérlet a tévedhetetlenség neo-római elméletének bevezetésére. A pápák még csak nem is álmodtak arról, hogy ilyen kiváltságra tartsanak igényt." Így folytatja:
Ez a hamis Dekrétum fokozatosan, de biztosan megváltoztatta az egyház teljes berendezkedését és vezetését. Az egész történelemben nehéz lenne még egy példát találni az ennyire sikeres, de mégis esetlen csalásra.
Már három évszázad elmúlt azóta [1869-ben írta ezt – a ford.], hogy fény derült a csalásra, mégis az itt lefektetett és gyakorlatba átültetett elvek olyan mély gyökeret vertek az egyházban, és annyira átszőtték annak életét, hogy a csalás le-leplezése egyáltalán nem rázta meg a fennálló rendszert.
Az Isidorus Dekrétuma kb. 100 kitalált rendeletet foglal magába; ezeket állítólag a korábbi pápák hirdették ki. Ezenkívül tartalmazza feltételezett egyházi tekintélyek és szinódusok hamisított írásait is. I. Miklós pápának (858-67) pontosan ilyen koholmányokra volt szüksége annak az állításnak az igazolására, miszerint a pápák „Isten helyét töltik be a földön,, abszolút hatalmuk van a királyok felett, beleértve azt a jogot is, hogy parancsot adhatnak azok lemészárlására, akik fellépnek ellenük - és mindez Jézus Krisztus nevében történt.
Az utána következő pápák készségesen követték Miklós pápa nyomdokait, és mindegyik az elődje tetteit használta fel arra, hogy saját cselekedeteit igazolja. így egyre inkább nőtt az igény a csalatkozhatatlanság megfogalmazására, amit aztán nagyon ingatag alapokra helyeztek. Egy XIX. századi egyháztörténész, R.W. Thompson, aki maga is katolikus, a következőket írja:
Mindehhez hozzátették a csalás és fondorlat különböző formáit is, amit a pápák és a klérus szükségesnek tartottak a pápaság hatalmának megerősítéséhez...III. Incét személyes érdeke és törekvése arra késztette, hogy gondoskodjon ezeknek a hamisítványoknak a fennmaradásáról, hogy... „a kegyes csalást az idő szentelje meg"... Az általa várt és remélt eredmény bekövetkezett...
[Ezek] a hamis Dekrétumok, amiket merész és arcátlan hamisítványoknak tartanak már mindenütt...; a pápaság által azóta elkövetett hibák és igazságtalanságok rendszerének sarkkövét jelentik, és alapot szolgáltatnak annak, amit IX. Pius pápa Enciklikájában és a [Tévedések] Listájában irányoz elő...
Az elkötelezett katolikusok megdöbbennének, ha megtudnák, hogy a római katolicizmust alátámasztó „apostoli tradíció" legnagyobb része (amire ugyanúgy kell tekinteniük, mint a Bibliára) valójában szándékosan kitervelt csalás. Az ezekre a hamisítványokra épült doktrínák annyira átszövik a katolicizmust, hogy még a csalás leleplezése után is vonakodtak a pápák attól, hogy megtegyék a szükséges helyreigazítást. A hamisításokat az egyik tévedhetetlen pápa a másik után erősítette meg. Az évszázadok során felhalmozódott hazugságoktól való teljes elszakadás alapjaiban rázná meg a római katolicizmus építményét.
IX. Piusz pápa is hamisítványra támaszkodott, amikor nyomást gyakorolt a püspökökre, hogy a pápai csalatkozhatatlanságot hivatalos dogmaként fogadják el az I. vatikáni zsinaton.
A történelem tanúsága azonban minden kétséget kizáróan cáfolja mind az apostoli szukcessziót, mind a pápai csalatkozhatatlanságot.
A FENEVADON EGY ASSZONY ÜL
Ez Krisztusnak egyetlen egyháza. Egynek; szentnek, katolikusnak és apostolinak valljuk a Hiszekegyben. Üdvözítőnk, feltámadás után, Péternek adta át, hogy pásztora legyen (vö. János 21,17) és őrá meg a többi apostolra bízta, hogy terjesszék és kormányozzák azt (vö. Máté 28,18)...
A római püspök, mint Péter utóda örök és látható őselve és alapja az egységnek mind a püspökök, mind a hívők sokaságában.
Részlet a II. vatikáni zsinat egyik határozatából1
8. Töretlen apostoli vonal?
Az az állítás, hogy a pápák Péter apostol utódai, a római katolicizmus alapkövét képezi. E nélkül ez az egyház elvesztené egyedülállóságát, és képtelen lenne funkcionálni. Ezért időt kell szakítanunk arra, hogy alaposan megvizsgáljuk ezt az állítást. Valóban beszélhetünk egy Péter apostoltól kiinduló, töretlen apostoli vonalról? Valóban 262 utódja lenne?
Az apostoli folytonosság megvalósulásához azt kellene bebizonyítani, hogy minden egyes pápa maga jelölte ki saját utódját, és személyesen, kézrátevéssel szentelte fel azt. Ugyanígy küldte ki az antiókhiai gyülekezet Pált és Barnabást első missziós útjukra (Apostolok cselekedetei 13,3). Timóteus szolgálatba való beállítása is a presbiterek kézrátevése által történt (lTimóteus 4,14), de így tett Pál is, amikor kegyelmi ajándékokat közvetített Timóteus számára (2Timóteus 1,6). Ezt a bibliai gyakorlatot azonban soha nem gyakorolták sem Róma püspökei, sem a pápák. Nem a pápa választotta meg saját utódját, hanem mások, a halála után; és ez legtöbbször nagyon is istentelen módon történt, ahogy ezt később majd látni fogjuk.
Ezenkívül arról sincs feljegyzés, hogy Péter valaha is Róma püspöke lett volna, ezért egyetlen római püspök sem lehetett az utódja. Ireneaus, Lyon püspöke (178-200) jegyezte le Róma első 12 püspökének nevét. Az első Linus volt, vagyis Péter apostol neve nincs is megemlítve. A cezáreai Eusebios, az egyháztörténet atyja, sohasem utal úgy Péterre, mint Róma püspökére. Csupán annyit említ meg, hogy Péter Rómába jött „életének utolsó napjaiban", és ott feszítették meg. Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében nagyon sok embert név szerint említ, Péter apostol azonban nem szerepel közöttük. Furcsa lenne, hogy kihagyja, ha Péter valóban Rómában él, és különösen, ha annak püspöke!
A „töretlen vonal" hiányzó láncszemei
A Vatikán kiadta a pápák hivatalos listáját, és az első helyen önkényesen Pétert említi. Őt követi a többi pápa egészen napjainkig. Számos lista létezett, amelyeket valamikor pontosnak tartottak, de később mégis módosítani kellett - sok esetben éles ellentétben állnak egymással. A legkorábbi lista a Liber Pontificalis (A pápák könyve) c. műből származik. Valószínűleg Hormisdas pápa (514-23) uralkodása alatt állították össze, viszont még a Katolikus Enciklopédia is kétségbe vonja hitelességét, és a ma élő legtöbb tudós egyetért azzal, hogy a könyv a valóság és a képzelet keveredése. Ilyen messzi távlatból nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hogy valójában kik is voltak Róma püspökei; még az Amerikai Katolikus Egyetem (Catholic University of America) által kiadott Új Katolikus Enciklopédia (New Catholic Encyclopedia) is elismeri ezt:
Őszintén be kell vallani, hogy a forrásokban található eltérések, illetve azok hiányossága következtében bizonyos esetekben lehetetlen meghatározni, hogy a Róma püspöke címet magának követelő személy pápa vagy ellenpápa volt.
Az az igazság, hogy még maga a római katolikus egyház sem tudja felállítani a pápák pontos és teljes listáját a rendelkezésére álló archívumok segítségével. Az állítólagos Péterig visszavezethető folytonosság „töretlen vonala" tehát puszta fikció. Ha valaki rászánja az időt, hogy ellenőrizze a pápák hivatalos listájának pontosságát, arra a következtetésre fog jutni, hogy azt az egyház állította össze a pápaság intézményének igazolására. Pünkösd után kb. 1000 év telt el addig, míg Róma püspökét az egyház fejének tekintették!
Péter utódai?
Évszázadokon keresztül Róma polgárai saját joguknak tartották Róma püspökének megválasztását. Ez azt bizonyítja, hogy Róma püspökének fennhatósága kizárólag Róma területére korlátozódott. Ha ez az egész egyházra vonatkozott volna, akkor az egy-háznak kellett volna őt megválasztania, ahogy ma is ez a gyakorlat. Amikor megtagadták Róma polgáraitól saját püspökük megválasztásának jogát, rendszerint fellázadtak, és akaratukat rákényszerítették a társadalmi és egyházi vezetésre is. Lehet a tömegnek ezt az erőszakos nyomását a Szentlélek vezetése általi apostoli folytonosságnak nevezni?
Háborúk törtek ki befolyásos családok között (Colonna, Orsini, Annibaldi, Conti, Caetani stb.), akik évszázadokon keresztül harcoltak a pápai trónért. VIII. Bonifácnak például, aki Caetani volt, meg kellett küzdenie a Colonnákkal ahhoz, hogy hatalmon maradhasson. Sikerének csúcsán az egész nyugati világ kereszténysége Rómába ment az 1300. év századfordulójának megünneplésére. Azonban 1303-ban Franciaország királyának, IV. (Szép) Fülöpnek fegyveresei titokban elfogták, és Róma francia uralom alá került. Ennek következtében a pápaság átköltözött Franciaországba, és 1309-77 között franciák ültek a pápai trónon, és székhelyük Avignon volt. Az apostoli folytonosságnak aligha képezhetik részét az ilyen politikai manőverek!
A pápákat vagy világi hadseregek, vagy a római tömegek emelték trónra, illetve fosztották meg trónjuktól. Néhányukat meggyilkolták. Voltak olyan pá¬pák is, akiket féltékeny férjek öltek meg, mert ágyban találták őket feleségükkel - ez sem igazán nevezhető apostoli folytonosságnak. Nagyon gyakran a pénz vagy az erőszak, esetleg egyszerre mindkettő döntötte el, hogy ki lesz „Péter utódja". Nem csoda, hogy a wormsi konkordátumban (ami II. Callixtus pápa és V. Henrik császár között köttetett 1122. szeptember 23-án) a pápát megeskették, hogy a püspökök és az apátok megválasztása „simónia és erő¬szak nélkül"3 fog lezajlani, ugyanis gyakran ezek döntötték el a vitás egyházi ügyeket.
Voltak olyan időszakok, amikor több rivális pápa is igényt tartott a pápai trónra, mivel mindegyik azt állította, hogy egy törvényes tanács választotta meg legális úton. A kettős pápai uralom egy korai példáját láthatjuk Ursinus és Damasus pápáknál, akiket egy időben választott meg két egymással rivalizáló csoport. Ursinus híveinek komoly erőszak árán sikerült őt pápaként beiktatniuk, később azonban Damasusnak három napig tartó véres csata után a császár segítségével sikerült felülkerekednie, és így 18 éven keresztül ő volt „Krisztus helytartója" (366- 384). Az „apostoli utódlás Péterig visszavezethető töretlen vonala" a fegyverek ereje által működne?
A sors iróniája, hogy Damasus volt az első, aki 382-ben a következő igerészt használta legfőbb szellemi tekintélyének igazolására: „te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat". A véres kezű, gazdag, nagy hatalommal rendelkező és rendkívül korrupt Damasus olyan fényűzéssel vette magát körül, amely még egy császárnak is szégyenére válhatott volna. Semmilyen módon nem lehet Jézus Krisztussal kapcsolatba hozni, mégis ő képezi az egyik láncszemét annak az állítólagos töretlen vonalnak, amely visszavezethető egészen Péterig.
Erőszak, intrika és simónia
VI. Istvánt (896-7), aki kiásatta Formosus pápa testét a sírból, és törvényszék elé állította eretnekségért, nem sokkal ezután fanatikus ellenségei megfojtották. Pártja azonnal pápának választotta Sergius bíborost, akit azonban a rivális párt kiűzött Rómából, mert ők Romanust választották „Krisztus helytartójává". Egy történész a „Péterig visszavezethető apostoli folytonosság töretlen vonaláról" a következőket írja:
Az elkövetkező 12 hónapban négy pápa tusakodott a véres [pápai] trón körül; néhány hétre - vagy napra - megválasztatták magukat, mielőtt belekerültek volna saját megásott sírjukba.
Valamivel több, mint hat év alatt hét pápa és egy ellenpápa követte egymást, majd Sergius bíboros újra megjelent hétéves száműzetése után, és egy feudális nagyúr fegyvereseinek segítségével jutott be Rómába. Az uralmon lévő pápát [V. Leó, 903] sírba tették. A városban dúló mészárlás a tetőfokára hágott. Ekkor Sergius bíboros elfoglalta a pápai trónt, és III. Sergius néven [904-11] a trónkövetelők egyedüli túlélőjeként, mint főpap uralkodott.
1059-ben II. Miklós (1059-61) megkísérelte a pápák megválasztásának stabilitását létrehozni, és „meghatározta a bíborosoknak a [pápaválasztásban betöltött szerepét. 1179-ben, a III. lateráni zsinat alatt III. Sándor (1159-81) a pápák megválasztását a bíborosok hatáskörébe helyezte." Ez aligha volt e- lőrelépés. Ahogy egy XIX. századi történész rámutatott, „kevés pápaválasztás volt mentes - de lehet, hogy egy sem - a simóniától (pénzért való árusítás)... A (bíborosi) Szent Kollégium létrehozása talán a legtermékenyebb területe az egyházi korrupciónak. Sok bíboros bankáraival együtt utazott Rómába, hogy részt vegyen a konklávéfran."
John Burchard naplóiból sokat megtudhatunk hasonló korrupciókról. Burchard, aki annak a konklávénak volt a ceremóniamestere, amely Rodrigo Borgiát (VI. Sándor pápát, 1492-1503) választotta meg, arról tudósít, hogy csak öt olyan szavazat volt, amit nem vásároltak meg. „A fiatal Giovanni de Medici bíboros, aki nem volt hajlandó eladni a szavazatát, jobbnak látta azonnal elhagyni Rómát Akkoriban egy bíborosi kalapot mesés kincsekért árultak, tehát igazi vagyon kellett ahhoz, hogy valaki beléphessen az „apostoli utódlás" szennyes áramlatába. Egész Európából áradt a pénz a kedvenc jelöltek támogatására. Borgia a pápaságot „palotákért, városokért és apátságokért vásárolta meg,...[és] legfőbb riválisának, Sforza bíborosnak négy ezüsttel megrakott öszvért adott azért, hogy visszakozzon". Peter de Rosa cinikusan megjegyzi:
Nagyon tanulságos látni Burchard naplói nyomán, hogy hogyan működik a Szentlélek Szent Péter utódjának megválasztásában.
Nemiség és utódlás
Voltak pápák, akiket szeretőik juttattak trónra. Két prostituált - anya és lánya - összesen hat pápát. A római Theodora (egy befolyásos római szenátor felesége) volt a legsikeresebb ezen a téren. Kihasználva, hogy lánya, Marozia, III. Sergius pápa szeretője volt, elkezdte befolyásolni Róma politikáját. A „Róma szeretője"-ként ismert Marozia még a gyilkosságtól sem riadt vissza törekvéseinek megvalósítása érdekében. Maga Theodora két egyházi személyiségnek is a szeretője volt, akiket Sergius pápa halála után gyors egymásutánban „Péter trónusára" emelt -III. Anastasius (911-13) és Lando (913-14) pápákat. Beleszeretett egy ravennai papba, így aztán őt is a pápai trónra emeltette.
Aligha lehetne „apostoli utódlásnak" nevezni azt, hogy prostituáltak határozták meg, hogy ki legyen a pápa! Erről a híres asszonyról és lányáról Edward Gibbon A Római Birodalom hanyatlása és bukása (The Decline and Fali of the Román Empire) című könyvében a következőket írja:
A két prostituáltnak, Maroziának és Theodorának a befolyása gazdagságukra és szépségükre, politikai és szerelmi intrikáikra épült. Legkitartóbb szeretőiket a római püspökséggel jutalmazták. Egy törvénytelen gyereket, egy unokát és Marozia dédunokáját ültették Szent Péter székébe. Nem mindennapi családfa!
Marozia egyik fia, Alberic fegyveres csapataival szó szerint uralma alatt tartotta Rómát. Megeskette Róma vezetőjét, hogy fiát, Octavianust (Marozia unokáját) nemcsak hogy utódjául fogják választani, hanem a pápa halála után a legfőbb egyházi tisztséget is ő fogja betölteni. Valóban az történt, hogy Octavianus pápaként felvette a XII. János nevet, míg hercegként továbbra is Octavianus maradt. így mind a világi, mind az egyházi hatalom egy ember kezében összpontosult.
XII. János(955-63) a törvénytelen szexuális kapcsolatoknak még inkább megszállottja volt, mint a hatalomnak. Sok állandó szeretőt tartott, de ez nem volt elég. Egyetlenegy nő számára sem volt többé biztonságos a Szent Péter székesegyházba való belépés! Cremonai Liudprand püspök, akkori pápai megfigyelő és krónikás elmondja, hogy a pápa „annyira elvakultan szerelmes volt (egyik szeretőjébe), hogy több város kormányzójává tette, és még a Szent Péter székesegyház aranykeresztjeit és serlegeit is neki adta". Az őt támogató római tömegek, akik egyáltalán nem törődtek szerelmi ügyeivel, az egyházi javak elvesztése miatt gerjedtek haragra, ugyanis ezt a rómaiak örökségük részének tartották.
A tömeg körülvette palotáját, követelte, hogy mondjon le a trónról, és Itália új királya csapataival ostrom alá vette a várost. Octavianus lemondott ugyan világi pozíciójáról, de nem volt hajlandó feladni a még nagyobb haszonnal járó és még ennél is nagyobb befolyást jelentő pápaságot, bár semmilyen erőfeszítést nem tett annak érdekében, hogy vallásos embernek tűnjön, még kevésbé, hogy igaz kereszténynek. A pápaság még mindig rendelkezett azzal a hatalommal, hogy királyokat császárrá koronázzon, így a pápa Ottót, Németország királyát és Európa leghatalmasabb uralkodóját Rómába hívatta, hogy a Szent Római Birodalom császárává koronázza. Ottó hadseregével sietett az ostromlott városban tartózkodó főpap segítségére.
Miután XII. János megkoronázta, Ottó megpróbálta jobb belátásra bírni a fiatal pápát feslett életével kapcsolatban. A pápa úgy tett, mintha megfogadta volna a tanácsot, de miután Ottó és serege eltávozott, továbbra sem volt hajlandó feladni szexuális kicsapongásait. A királyi koronát Berengárnak ajánlotta fel, annak az ellenségének, akinek seregei Dél-Itáliát fosztogatták, és akinek fenyegetései miatt annakidején Ottóhoz fordult.
Bár csábító volt az ajánlat, Berengár nem fogadta el, mert tudta, hogy csapatai közelébe sem jöhetnek Ottó hadseregének. A kétségbeesett pápa ezután a szaracénoktól a hunokig mindenkit felkért, hogy mentsék meg attól az embertől, akit most koronázott
a Szent Római Birodalom császárává, és akivel megegyezett, hogy felelevenítik a császárság és a pápaság közötti régi partneri viszonyt, ami egykor olyan jól működött III. Leó és Nagy Károly között.
Pápai „kidobósdi"
Amikor Ottó visszatért hadseregével, hogy elrendezze a nézeteltérést, XII. János Rómából Tivoliba menekült, és annyi kincset vitt magával a Vatikánból, amennyit csak elbírt. Ottó zsinatot hívott össze, hogy eldöntse, mi legyen János sorsa. Liudprand püspök elnökölt a császár nevében, és jegyzőkönyvbe vette a történteket. Tanúkat idéztek be, és felállították a pápa bűnlajstromát: számos nővel paráználkodott, akiket meg is neveztek, lelkigondozóját, Benedeket megvakíttatta, megölte János bíborost, és pohárköszöntőt mondott Szent Péter oltáránál az ördög egészségére. Azonban mielőtt Ottó igazságot szolgáltathatott volna, XII. János pápát egy férj megölte, ugyanis a megátalkodott pápát ágyban találta feleségével. XII. János neve ott található a római katolikus pápák hivatalos listáján, és úgy tekintenek rá, mint „Őszentségére, Krisztus helytartójára. Ottó röviddel ezután Németországban meghalt, és a pápaság az albai hegyek között élő, egyik befolyásos családnak uralma alá került. Az oligarchia vezetője, tusculumi Gergely a vagyon és a kard erejével három fia közül kettőt és egy unokáját (egyiket a másik után) helyeztetett Szent Péter feltételezett trónusára. A tusculumi Alberichek összesen 40 bíborossal, 3 ellenpápával és 13 pápával dicsekedhetnek, akik közül mindegyik ebből az egy családból származott. Nevetséges lenne azt állítani, hogy a hatalomnak és vagyonnak, aminek következtében ez a figyelemre méltó családi vállalkozás pápák egész sorát adta, bármi köze is van az apostoli utódláshoz. Az egyháztörténész, Döllinger, aki maga is buzgó katolikus volt, a következőket írja erről az időszakról:
...a római egyházat leigázták és lealacsonyították, miközben a Szentszék egymással versengő főúri frakciók és nagyravágyó, erkölcstelen nők zsákmányává és játékszerévé vált. Csak egy rövid időszakra (997-1003) újult meg V. Gergely és II. Szilveszter pápa idején, a szász császár befolyásának hatására.
Ezután a pápaság mély zavarodottságba és erkölcsi tehetetlenségbe süllyedt. Ez a toscanai grófok családján belül tovább öröklődött: a kicsapongó életet élő fiúk, mint XII. János (16 éves volt, amikor pápa lett) és IX. Benedek (aki 11 éves korában került a pápai trónra), újra és újra elfoglalták és meggyalázták az apostoli trónt, amit akkorra már árucikként adtak és vettek. Végül már három pápa harcolt a tiaráért, amikor III. Henrik császár úgy vetett véget a botránynak, hogy egy német püspököt emelt a pápai trónra.
Miután 1045-ben a római tömegek elűzték, IX. Benedek pápa (1032-4; 1045; 1047-8) nagybátyja, Gergely gróf védelme alá menekült, akinek csapatai uralmuk alatt tartották Tusculum hegyvidékét. Távollétében János, a szabin hegyvidékről származó püspök elment Rómába, és kinevezte magát pápának III. Szilveszter néven (1045). Mindössze három hónapig foglalta el „Péter trónusát", ugyanis Benedek sokkal több katonával tért vissza, mint amennyit Szilveszter fel tudott vonultatni, így Benedek ismét uralomra került mint pápa. A Vatikán hivatalos listáján mindketten szerepelnek, hisz méltónak tartják őket az „Őszentsége" és „Krisztus helytartója"címekre.
Benedek, aki belefáradt hivatalának terheibe, és teljes egészében kedvenc szeretőjének szerette volna magát szentelni, 500 kg aranyért adta el a pápaságot keresztapjának, Giovanni Gratianonak, aki a Latin kapunál található Szent János templom főpapja volt. Giovanni 1045 májusában vette át a pápaságot VI. Gergely néven (1045-6). Benedek 1047-ben azzal az elhatározással tért vissza Rómába, hogy ismét pápává kiáltja ki magát. Ugyanezt tette III. Szilveszter is. így egyszerre három pápa volt, mindegyik Rómának azon a részén uralkodott, ami saját hadserege befolyása alatt állt, és mindegyik azt állította, hogy ő Krisztus helytartója és az apostoli öröklődés folytán a menny kulcsainak birtokosa.
A kiábrándult és idős római polgárok egyre inkább belefáradtak ebbe a társasjátékba, és III. Henrik német-római császár segítségét kérték. Henrik csapataival bevonult Rómába és összehívott egy zsinatot, amelyik mind a három „pápát" lemondatta, és beiktatta a császár választottját, aki a II. Kelemen nevet vette fel (1046-7). Benedekkel azonban nem lehetett ilyen könnyen elbánni. Amint a császár hadserege elvonult, visszatért Rómába, és hadserege segítségével ismét sikerült trónra kerülnie. Még nyolc hónapig uralkodott, mint pápa (1047-8), egészen addig, amíg Henrik vissza nem tért, és végleg el nem űzte őt az albai hegyekbe.
Az ember azt gondolná, hogy a római katolikus egyház szégyelli az ilyen kudarcokat, és igyekszik kitörölni emlékezetéből gonosz pápái sorát, illetve azokat a csalárd és gyakran erőszakos eszközöket, aminek segítségével megszerezték, elveszítették, majd újra birtokba vették a pápai trónt. Az istentelen versengések ellenére a Péter trónszékét követelő pápák mindegyike ott szerepel a Vatikán hivatalos pápai listáján.
A FENEVADON EGY ASSZONY ÜL
Kétségtelen, hogy [a pápa] még hitbeli kérdésekben is tévedhet; akkor, ha saját véleményére vagy döntésére támaszkodva eretnekséget tan ít. Az igazság az, hogy sok római pápa eretnek volt.
VI. Hadrián pápa, 15231
9. Tévedhetetlen eretnekek?
A pápaság olyan nagy jelentőséggel bír, hogy érdemes legitimitását alaposabban is megvizsgálni. Rendkívüli jelentőségű az az állítás, hogy a pápák tévedhetetlenek, amikor erkölcsi vagy dogmatikai kérdésekben szólnak az egész egyházhoz. Ha a pá-pák mégsem tévedhetetlenek, akkor a római katolikus egyház elvesztette egyedülálló vezető szerepét és apostoli tekintélyét. Maguk a pápák is (pl. VI. Hadrián, akitől az előző idézet való) tagadták, hogy ők vagy bármelyik más pápa tévedhetetlen lenne. Miért is ne higgyünk nekik?
VI. Hadrián pápa kijelentése még ennél is tovább megy. Ha sok pápa eretnek volt, akkor az eggyel több ok arra, hogy miért nem lehet szó a „Péterig visszavezethető apostoli folytonosság" töretlen vonaláról. Nem csak arról van szó, hogy kiderül egy emberről, hogy nem tévedhetetlen, hanem arról, hogy az eretnekség a római katolikus teológiában halálos bűnnek számít. A hivatalos római katolikus Egyházi törvénykönyv (az egyházi zsinatok kánonjainak és határozatainak törvénybe foglalt formája) kimondja, hogy az eretnekség következménye az azonnali és automatikus kiközösítés. Egy eretnek megtagadja a hitet, és kizárja magát az egyházból.
Ezért egy eretnek pápa még az egyház tagja sem lehet, nemhogy a feje. Következésképpen egy eretnek, még ha pápa is, nem adhatta át az apostoli tekintélyt utódjának. A pápák listáján számos eretnek is van, akiket mind a zsinatok, mind a többi pápák eretneknek nyilvánítottak.
Nem csoda, hogy az apostoli utódlás és a pápai tévedhetetlenség dogmáit csak több száz évvel Péter halála után mondták ki! Az történt, hogy a pápák még nagyobb hatalomra akartak szert tenni, így uralkodóknak és egész nemzeteknek kezdtek parancsolni. Szükség volt tehát arra, hogy igazolják arrogáns és elnyomó önkényuralmukat. Már korábban kijelentették, hogy ők „Isten képviselői" és Krisztus helytartói, de ez nem volt elég. Szükségszerűen tévedhetetlenségüket is elkezdték hangsúlyozni.
A tévedhetetlenség gyökerei
Valamikor királyok és császárok isteneknek tartották magukat, de tündöklésük megkopott az egymással való szüntelen háborúzás és alattvalóik egyre inkább erősödő szabadságvágya miatt. Felmerült az igény az istenségnek egy olyan tévedhetetlen földi képviselőjére, akihez a világi uralkodók fordulhattak vitás ügyeik rendezése végett. A pápák kezdték betölteni ezt az igényt, és a XIII. századra ők jelen¬tették a legfőbb tekintélyt egész Európában. Egy híres XIX. századi katolikus történész azt írja, hogy ez az önkényuralmi rendszer nagyban elősegítette a despotizmust:
...a katolikus egyház ellenséges és gyanakvó magatartást [alakított ki] a politikai, az intellektuális, a vallásszabadság alapelveivel és a szabad véleményalkotással szemben...[azért, hogy]...az egyház az erőszak és elnyomás egyetemes hatalmává [váljon]..., ahol a szellemi tekintélyt világi hatalom segíti abban, hogy azonnal elfojtson min-den, számára ellenszenves mozgalmat.
...ezért bárhogyan is akarnánk, nem kendőzhetjük el...a pápaság történetének sötét árnyoldalait.
A pápaság történetének árnyoldala elsősorban „az erőszak és elnyomás hatalmát" jelenti, és a pápai tévedhetetlenség igénye leginkább ezzel van össze-függésben. Az emberek a pápák gonoszságai ellené-re is könnyen magukévá tették ezt a nézetet. Végtére is, ha a pogány istenek is elrabolták egymás feleségeit, és ha ők is kicsapongó életet éltek, akkor a pápák miért ne tehetnék ugyanazt? De azért az mégiscsak furcsa volt, hogy a pápákat tévedhetetlennek kell tartani még akkor is, amikor saját maga egymásnak teljesen ellentmondó határozatokat hoz. A hitetés azonban tovább élt.
XI. Kelemen pápa (1700-21) elismerte V. Fülöp spanyol királyt, majd nem sokkal ezután III. Károly német királyt is, és mindketten ugyanazokat a címeket és privilégiumokat élvezték. Ennek az lett az eredménye, hogy Károly háborút indított Fülöp ellen, hogy megszerezze azt a koronát, amit a pápa látszólag neki adott. Kelemen még azt is megtette, hogy ugyanabba a püspökségbe két különböző jelöltet helyezett, mert mindkettőt más-más uralkodó javasolta.
Az ember azt gondolhatná, hogy az ilyen egyértelmű ellentmondások elegendő bizonyítékul szolgálhatnak arra, hogy a pápák nem tévedhetetlenek. A püspökök azonban, akik Hl. Károly védelmében foglaltak állást, egy kortárs megfigyelő szerint „a pápa tévedhetetlenségére hivatkoztak, és azt mondták, hogy minden kereszténynek lelkiismereti kötelessége a pápa utolsó kijelentését követni, annak vakon engedelmeskedni anélkül, hogy megpróbálnának rájönni a kijelentés mögötti indítékokra". Így néz ki az az illogikus és egyáltalán nem bibliai, mindenesetre abszolút és tévedhetetlen pápai tekintély, amire hosszú idő óta igényt tartanak a pápák, és amit hivatalos római katolikus dogmaként fogadtak el az I. vatikáni zsinaton. A zsinatot IX. Piusz (1846-78) hívta össze, és az üdvösség feltételeként a pápának való engedelmességet határozta meg.
Majdnem háromszáz évvel korábban, 1591-ben Róbert Bellarmine jezsuita bíboros, bizonyítva a pápa iránti feltétlen lojalitását, kijelentette, hogy bármit, amit a római pápa parancsol, el kell hinni, és engedelmeskedni kell neki függetlenül attól, hogy az gonosz vagy nevetséges. Természetesen se bibliai, se logikai, se a hagyományra támaszkodó érveket nem tudott felvonultatni egy ilyen szélsőséges nézet alátámasztására. Ez a felfogás teljes egészében felszámolja az egyén Isten iránti erkölcsi felelősségét, bár a Biblia ezt világosan tanítja, és az emberi lelkiismeret is erről tanúskodik.
Peter Olivi, egy ferences pap tette meg az első kísérletet a pápai tévedhetetlenség felállítására, bár indítéka önző volt. III. Miklós pápa (1277-80) kedvezett a ferenceseknek azzal, hogy kijelentette: „ha valaki lemond a vagyonról a közösség javára, az üdvösség egy lehetséges útjára lép". (A római katolicizmus, ahogy mindig, ma is a cselekedetek általi üdvözülést tanítja.)
Olivi hasznot akart húzni a pápai kijelentésből, és azt akarta elérni, hogy ferences rendtársai megtámadhatatlanok legyenek, ezért az állította, hogy az ilyen pápai kijelentések tévedhetetlenek. Egy pápa a legistentelenebb életet élheti, megölheti riválisait, kifoszthat városokat, lemészárolhatja azok lakosságát (ahogy nagyon sok pápa ezt meg is tette), és gonosz tetteivel naponta megtagadhatja Jézust. Mégis, ha hitbeli és erkölcsi kérdésekben nyilatkozik az egyháznak, akkor annyira a Szentlélek vezetése alatt áll, hogy csalatkozhatatlan - bármit is mond.
Olivi meghökkentő állítása radikális elszakadás volt az egyházi tradíciótól. Addig csak kevés pápa merte önmagát tévedhetetlennek tartani, bár különösen nagy kísértést jelent az ilyen ostobaság az olyan emberi egók számára, akiket tisztelnek és fel¬magasztalnak. A katolikus teológus, Hans Küng ezt írja:
Ami a tévedhetetlenséget, mint a római katolikus egyház doktrínájának eredetét illeti, nem lassan „alakult ki" vagy „jött létre", hanem egy csapásra teremtette meg a XIII. század végén egy szélsőséges ferencesrendi szerzetes, Peter Olivi (1298-ban halt meg), akit rendszeresen eretnekséggel vádoltak. Először senki nem vette komolyan Olivi gondolatát...A középkori kanonisták (az egyházjog tanárai)...soha nem állították azt, hogy az egyháznak szüksége van egy tévedhetetlen vezetőre ahhoz, hogy a hit megőrzője legyen... A tévedhetetlenséget érintő újkori kritika támadásai a Bibliával is és a katolikus hagyományokkal is alátámaszt-hatók.
„Az ördög munkája"
Olivi teóriáját azonban hamar megkritizálta egy pápa, aki szörnyű bosszút akart állni a ferenceseken. XXII. János pápának (1316-34) megvoltak a maga önző indokai, amiért tagadta a pápai tévedhetetlenséget. Ha nem a ferencesek lettek volna a legfőbb szószólói, János pápa lehet, hogy elfogadta volna, és felhasználta volna saját céljaira is. Ő viszont gyűlölte a ferenceseket szegénységi fogadalmukért, ugyanis saját kicsapongó életére kimondott ítéletként értelmezte. Hatalmas vagyont harácsolt össze azzal, hogy „a szegényeket becsapta, a papi javadalmakat, a bűnbocsánatot és a felmentéseket kiárusította". XXII. János dühösen eretnekségnek bélyegezte a ferencesek életmódját, valamint III. Miklós pápa fent említett kijelentését is.
Az ellentétek feloldása érdekében XXII. János pápa kiadta Qui quorundam bulláját (1324), ami az egyházra vonatkozó doktrínák dogmatikus megerősítése volt, és amit a ma érvényben lévő szabályok alapján csalatkozhatatlannak kell tekinteni. Ebben XXII. János a pápai csalatkozhatatlanság doktrínáját elítélte, és azt mondta róla, hogy az „ördög munkája".
XXII. János, akit gyakran a tökéletes eretnek példájaként említenek, 18 évet töltött a „szent hivatalban", és neve a mai napig arcátlanul ott található Krisztus helytartóinak vatikáni hivatalos listáján. Az egyik katolikus történész szerint „telve volt kapzsisággal, világibb volt, mint egy kerítő, akinek még a nevetése is javíthatatlan gonoszságról árulkodik". Ennek ellenére XXII. János pápa fontos láncszeme annak az állítólag Péter apostolig visszavezethető apostoli folytonosságnak, amire ma II. János Pál legitimitása is támaszkodik.
A legeretnekebb pápa
XXII. János elődje, V. Kelemen az egyház teljes vagyonát elajándékozta rokonainak, és üres kincstárat hagyott maga után. Az új pápa mindent megtett, hogy orvosolja a helyzetet. Mindent pénzért árusított, beleértve a bűnök bocsánatát és az örök üdvösséget is. így tehát a fenevadon ülő asszony kezében lévő aranykehely tele volt utálatos eszközökkel szerzett mocskos nyerészkedéssel, pontosan úgy, ahogy János apostol ezt látomásában előre látta.
XXII. János kiadta a vétkeknek és a halálos bűnöknek a listáját, és egy árlistát is mellékelt hozzá, amiben közzétette, hogy ő, mint Krisztus helytartója, az egyedül igaz egyház feje, mennyiért oldozza fel a különböző bűnök elkövetőit. A listából nem maradt ki a gyilkosság, a vérfertőzés, a házasságtörés és a szodómia sem. Minél gazdagabb volt valaki, annál több bűnt követhetett el; minél több katolikus követett el bűnt, annál gazdagabb lett az egyház.
Az így megszerzett vagyon legnagyobb részét XXII. János háborús szenvedélyeire költötte. Egyik kortársa így ír: „Az általa kiontott vér a Bodeni tavat vörösre festette volna, és az elesettek holttesteiből hidat lehetett volna építeni a két part között".9
XXII. János kedvenc doktrínája sokban hasonlított a ma népszerű keresztény rádió- és tévéműsorokban fellépőkéhez: Jézus és apostolai gazdag emberek voltak. János pápa ezt közzé is tette Cum inter nonnullos bullájában (1323). Ennek a dogmának a tagadása eretnekségnek számított, és halálbüntetés járt érte. János pápa azt követelte világi uralkodóktól, hogy máglyán égessék el azokat a ferenceseket, akik szegénységi fogadalmat tettek, és kiközösítette azokat az uralkodókat, akik erre nem voltak hajlandóak. Pápasága idején 114 ferences szerzetest adott át az inkvizíciónak, hogy máglyán égessék el őket eretnekségükért, vagyis hogy szándékosan olyan szegénységben élnek, mint ahogy Jézus is élt. Tehát hivatalos római katolikus dogmává vált, hogy Jézus is és tanítványai is jelentős vagyonnal rendelkeztek, és hogy minden igaz keresztény is hozzájuk hasonló kell, hogy legyen. Ezt a dogmát más pápák elítélték.
Az ehhez hasonló pápai eretnekségek szerves részei a pápák történetének, és ezzel a katolikusoknak becsületesen szembe kell nézniük. Azoknak a protestánsoknak pedig, akik csodálattal adóznak II. János Pál személyének, fel kell ismerniük, hogy ahhoz a pozícióhoz és különleges tekintélyhez, aminek birtokában van, és amire igényt tart, bűnözőkön és eretnekeken keresztül jutott hozzá. Ezeket ő és egyháza még mindig Krisztus egykori földi helytartójaként tiszteli.
A szent eretnek
Katolikusok milliói, akik elől elrejtették a történelmi igazságot, tartják XXII. Jánost különlegesen szent embernek. Hát nem őt tisztelte meg a sok pápa közül a „Kármel-hegyi Miasszonyunk" ritkaságszámba menő személyes megjelenésével? János pápa megesküdött, hogy „Szűz Mária" jelent meg neki, hogy közölje vele a Nagy ígéretet: a halálukat követő szombaton személyesen fog lemenni a purgatóriumba, és viszi föl a mennybe mindazokat, akik nemcsak hogy megfelelnek bizonyos egyéb feltételeknek, de úgy haltak meg, hogy Szűz Mária barna skapuláréja volt rajtuk. Erre a különleges szombati kiváltságra támaszkodva, amit más pápák is megerősítettek, római katolikusok milliói hordták (és még ma is hordják) a Kármel-hegyi Miasszonyunk „barna skapuláréját", mint a mennybe való bejutásuk biztosítékát.
Végül XXII. Jánost IV. Lajos német-római császár eretnekként elítélte, megfosztotta a tróntól, és egy másik pápát nevezett ki helyette. A pápaság megtisztítása azonban sok kellemetlenséget vont maga után, ugyanis nem sokkal azután, hogy az új pápa elfoglalta hivatalát, megjelent a színen a felesége. A császár gyorsan arra a meggyőződésre jutott, hogy XXII. János nem is volt azért olyan rossz, hiszen - ahogy Peter de Rosa cinikusan megjegyzi - Jánosnak, mint a legtöbb pápának, voltak ugyan törvénytelen gyerekei, de legalább a „házasság bűnét nem követte el". Az ilyen szarkasztikus megjegyzés - bár katolikus történésztől ered - először igazságtalannak tűnik, de sajnos megvan az alapja. A mai Egyházi törvénykönyv „botrányosnak" tartja, ha egy pap házas, ugyanakkor elnézőbb az olyan a bűnökkel szemben, amilyen például a kiskorúak szexuális zaklatása, a paráznaság vagy a homoszexualitás stb. Talán nem véletlen, hogy olyan sok pap ma is elesik ezekben.
Miután XXII. Jánost visszahelyezték hivatalába, olyan felháborító eretnek kijelentéseket tett, hogy csak halála mentette meg attól, hogy ismét el ne mozdítsák a pápaságból. Neve mégis ott szerepel Péter apostol állítólagos leszármazottainak hosszú listáján.
896-ban VI. István (896-7) kiásatta az előző pápa, Formosus (891-6) holttestét nyolc hónappal annak eltemetése után. A tetemre feladták egykori pápai öltözékét, felültették a tanácsteremben levő trónszékre, bírósági pert folytattak ellene és bűnösnek találták abban, hogy császárrá koronázta Nagy Károly számos törvénytelen leszármazottainak egyikét. Pedig több olyan pápa is volt, aki maga is az előző pápa törvénytelen fiaként került trónra. így tehát jogtalanul formáltak igényt Péter apostol állítólagos trónszékére, tehát az apostoli tekintélyt aligha adhatták tovább utódaiknak.
Miután VI. István pápa elítélte Formosust, vagyis a tetemét, a pápa holttestét levetkőztették, jobb kezének három ujját, amivel az áldást osztotta, le-vágták, és ami megmaradt belőle, a kint lévő tömegnek dobták. A csőcselék aztán végigvonszolta azt az utcákon, és végül bedobta a Tiberisbe. Halászok temették el tisztességes módon. VI. István ezután Formosus összes rendelkezését érvénytelennek minősítette, és ezzel - még a mai napig is fennálló - komoly problémát okozott a római katolikus egyháznak.
Formosus sok papot és püspököt szentelt fel, akik aztán ugyanígy szenteltek fel másokat, és így tovább. Tehát létezik egy nyitott és megoldatlan kérdés: ma melyik pap, püspök stb. tartozik ahhoz a vonalhoz, akiket Formosus szentelt fel hiteles apostoli hatalom nélkül? És mi van azokkal, akiket a többi eretnek pápa szentelt fel? Mit lehet kezdeni azzal a ténnyel, hogy Formosus is ott szerepel Krisztus helytartóinak hivatalos vatikáni listáján, akár-csak az a pápa, aki kiásatta Formosus holttestét, és halála után elítélte?
III. Sergius pápa egyetértett VI. Istvánnal abban, hogy az eretnek pápák összes intézkedését ér-vénytelennek kell tekinteni - ami természetesen csak annak fényében logikus, hogy az eretnekség következménye az automatikus exkommunikáció, mint ahogy ezt már korábban megállapítottuk. IV. Pál pápa enciklikájában, a Cum ex Apostolatus officio-ban „a pápai hatalommal élve" kijelentette, hogy az eretnek pápák minden cselekedetét semmisnek kell tekinteni. Ez a tévedhetetlen kijelentés teljesen romba dönti az „apostoli utódlás" kérdését.
A zsinat tekintélye nagyobb
Az egykori gátlástalan római hivatalnok, Vigilius (537-55) pápaként még tragikusabb alak volt. Min-den egyes alkalommal megváltoztatta a doktrínákat, amikor a császár ezt követelte. Vigiliust végül eretneknek ítélte és kiközösítette az V. Egyetemes zsinat (553), amit Justinianus császár hívott össze Konstantinápolyban. (Senki nem vonta kétségbe, hogy a zsinat tekintélye nagyobb, mint a pápa tekintélye.)
Miután száműzte a császár, Vigilius beismerte hibáit, és mentségül azt hozta fel, hogy becsapta az ördög. Mégis ő uralkodott legtovább a pápák közül Péter apostol állítólagos trónszékén. Nem csak egy pápa van, amelyiket az egyházi zsinat eretneknek ítélt. A konstanzi zsinat (1414-18) három pápát fosztott meg trónjától, akik közül mindegyik azt állította, hogy Krisztus igazi helytartója, és mindegyikük kiátkozta a másik kettőt.
A VI. egyetemes zsinat (678-87) Honorius pápát (625-38) eretnekként elítélte. Évszázadokon keresztül minden egyes új, hivatalát elfoglaló pápának esküvel kellett megerősítenie, hogy Honorius eretnek volt, és hogy a zsinat helyesen járt el, amikor elítélte őt. Természetesen Honorius is megtalálható Péter apostol leszármazottainak hivatalos listáján!
A VI. egyetemes zsinat intézkedése, amit az utána következő pápák is megerősítettek, évszázadokon keresztül bizonyítékként szolgált arra, hogy a pápák nem tévedhetetlenek. Egy erős akaratú despota, IX. Piusz pápa azonban fenyegetések és manipulációk által mégis kieszközölte a pápai csalatkozhatatlanság megerősítését az I. vatikáni zsinaton, 1870-ben.
Ellentmondások sorozata
Két eltérő véleményen lévő embernek nem lehet egyszerre igaza. A pápák azonban szinte állandóan egymást cáfolják kulcsfontosságú kérdésekben. Agapetus (535-6) elégette azt az anatémát, amit II. Bonifác (530-2) hirdetett ki ünnepélyesen Dioscoros ellen (530). Az utóbbit ellenpápának tekintik, de Agapetust, aki az ő oldalán állt, pápaként tüntetik fel. II. Hadrián (867-72) az mondta, hogy a polgári házasságok érvényesek, VII. Piusz (1800-23) viszont érvénytelennek nyilvánította őket. Mindkét pápát legitim pápaként tartják számon. V. Miklós (1447- 55) semmisnek nyilvánította IV. Jenő (1431-47) összes „okiratát, döntését, rendelését és a [bázeli] zsinat elleni cenzúráját, ...és úgy kell tekinteni ezeket, mintha soha nem is léteztek volna". Mégis, mind¬két pápa neve ott van a pápák hivatalos listáján.
1773. július 21-én XIV. Kelemen pápa kiadott egy dektrétumot, amelyben elítéli a jezsuitákat, ugyanakkor az 1814. augusztus 7-én VII. Piusz pápa által kiadott dekrétum rehabilitálja őket. IV. Jenő máglyahalálra ítélte Jeanne d' Arcot (1412-31) mint boszorkányt és eretneket, de X. Piusz (1903-14) boldoggá avatta 1909-ben, XV. Benedek (1914-22) pedig szentté avatta 1920-ban. Ma a párizsi Notre Dame katedrális leghíresebb szobra „Franciaország nemzeti hősnőjét", a szent Jeanne d'Arc-ot ábrázolja, és a szobor előtt állandóan megszámlálhatatlan gyertya ég. Hogyan tudott egy „tévedhetetlen pápa" boszorkányként és eretnekként halálra ítélni egy szentet? Ennek ellenére IV. Jenő neve „Péter apostol tévedhetetlen utódainak" listáján szerepel.
A történelem egyértelműen cáfolja mind az apostoli utódlást, mind a pápai tévedhetetlenséget. Az utóbbit számos pápa is tagadta, közöttük Vigilius (537-55), IV. Kelemen (1265-8), XI. Gergely (1370-8),
VI. Hadrián (1522-3), IV. Pál (1555-9), még III. Ince is (1198-1216), aki vaskézzel uralkodott Európában. Miért volt IX. Piusz pápa annyira elszánt, hogy hivatalos dogmaként tegye halhatatlanná ezt a nyilvánvaló csalást?
Volt ennek egy különleges oka: a tévedhetetlenség volt az utolsó támasz, amellyel IX. Piusz elkeseredetten próbálta megtámasztani a világ állampolgárai és kormányai fölötti római katolikus uralom roskatag épületét. Hogy egyszer s mindenkorra megerősítse ezt a dogmát, 1869. december 8-án összehívta az I. vatikáni zsinatot.
A FENEVADON EGY ASSZONY ÜL
A [demokráciáról és az egyén szabadságáról alkotott] nézetek nagyon is utálatosak, ugyanis akadályozzák a katolikus egyház rendkívül üdvös befolyását. Hatalmát az Isteni Szerző által felállított intézmény által és az ő parancsolata alapján szabadon gyakorolhatja egészen a világ végezetéig; és nemcsak az egyén fölött, hanem nemzetek, népek és uralkodók [fölött] is.
IX. Pius pápa, Quanta Cura, 1864. december 8.
Azért jöttem, hogy hirdessem...az emberi méltóság üzenetét annak elidegeníthetetlen emberi jogaival... (mint) az igazság és a béke ügyének zarándoka,...mint a szegények barátja,...akik az élet, a szabadság és a boldogság mély értelmét...keresik.
II. János Pál pápa 1987. szeptember 10-én Miamiban, az Egyesült Államokba való „II. pásztori látogatása" során elmondott bevezető beszédéből.
10. Tévedhetetlenség és zsarnokság
Az előző, két egymásnak ellentmondó pápai kijelentés közül melyiknek higgyünk? IX. Piusz csak megerősíti az alapvető emberi jogok elnyomását, amit elődei következetesen érvényesítettek annak érdekében, hogy az egész emberiséget a római katolikus egyház abszolút tekintélye alá helyezzék. II. János Pál pápa azt akarja elhitetni, hogy egyháza mindig is kiállt az alapvető szabadságjogok mellett, és ma is ezt teszi. Annyira őszintének hangzik, és mégis ellentmond a pápaság nyilatkozatainak és az egyház évszázados, ma is érvényben lévő dogmáinak is.
Az amerikai államberendezkedést, amit II. János Pál pápa amerikai útja során gyakran méltatott, a korábbi pápák többször elítélték. Megváltozott Róma? Pedig azzal dicsekszik, hogy soha nem változik. II. János Pál, miközben a szabadságot méltatta, azt is elmondta, hogy ahhoz, hogy valaki jó katolikus legyen, szükséges az egyházon keresztül kijelentett „ tanítást is követni" (kiemelés a szerzőtől). Az igazi katolikus nem tanulhat egyenesen Jézus Krisztus saját szavaiból, hanem annak egyházi magyarázatát kell elfogadnia. Ez ugyanúgy a lelkiismereti szabadság és az egyén Isten felé való személyes felelősségének a tagadása, mint amit Róma a történelem során eddig is következetesen gyakorolt.
II. János Pál el akarja hitetni velünk, hogy ő és egyháza a szabadság bajnoka. Ennek ellenére mi már több olyan példát idéztünk, amelyek alapján nyilvánvaló, hogy Róma következetesen az emberi jogok ellen volt. Ha változás történt e téren, akkor egyértelmű bocsánatkérésre is szükség van, amiért a korábbi pápák és egyházuk az alapvető emberi jogokat évszázadokon keresztül eltiporták. Hogy tud a jelenlegi pápa az elnyomottak barátjaként fellépni anélkül, hogy elítélné azt a súlyos tévedést, hogy emberek millióit mészárolták le egyszerűen csak azért, mert el fogadták Isten kegyelmének evangéliumát, és ezért az „eretnekségért" kiközösítették őket?
Az elnyomásra vonatkozó bizonyítékok
Míg Észak-Amerikában méltatta az alapvető emberi jogokat, II. János Pál Latin-Amerikában túlnyomó-részt katolikus hallgatósága előtt elítélte a protestánsokat, és azt a nézetet, miszerint az embernek joga van szabadon megválasztania vallását. Azoknak, akik nem voltak hajlandók Rómát elfogadni, az el¬nyomással, az üldöztetéssel, sőt a kivégzéssel kellett szembenézniük. Például a IX. Piusz és Equador közötti 1862. szeptember 26-i konkordátum a római katolicizmust államvallássá tette, és egyben megtiltotta minden más vallás gyakorlását. Az egész oktatást „az egyház szigorú kontrollja" alá helyezték. Egy későbbi törvény kimondta, hogy „csak katolikusok tekinthetők Equador állampolgárainak".
A következő évben a szomszédos Kolumbia viszont törvénybe iktatta a vallásszabadságot, megnyirbálta a római katolikus egyház oktatási területen lévő monopóliumát, és nem nézte jó szemmel a katolikus egyház oly régóta élvezett kiváltságos helyzetét. IX. Piusz pápa mérgesen reagált. 1863. szeptember 17-én az Incredibili Afflictamur elnevezésű enciklikájában ostorozta a Kolumbiában bevezetett „gyalázatos és gonosz" törvényeket, különösen a „nem katolikus szekták istentiszteleteinek" engedélyezését helytelenítette. A pápai írás megerősítette saját hatalmát az egész nemzet fölött, megadva magának azt a jogot is, hogy hatálytalanítsa Kolumbia törvényeit:
Az apostoli hatalom által elítélünk minden ilyen törvényt és rendelkezést, és ugyanezzel a hatalommal élve eltöröljük és semmisnek nyilvánítjuk ezeket.
Kolumbia ekkor nem sok figyelmet szentelt a pápának. Azonban 1948-ban egy új, a katolicizmust támogató kormány került hatalomra. Megkötött a Vatikánnal egy konkordátumot, és ezáltal intézményesítette azt az elnyomást, amit IX. Piusz korábban követelt. Tíz év alatt sok keresztényt megöltek a hitéért, számos protestáns templomot gyújtottak fel, kb. 200 protestáns iskolát zárattak be és a protestánsok evangelizációs munkáját az ország legnagyobb részén betiltották.5 Ma is megölik a hitükért a protestánsokat Mexikóban és Latin-Amerika más részein. Otthonokat és templomokat rombolnak le, és a mexikói Chiapas területen tízezer indián hívőt kergettek el falvaikból és földjeikről. Róma nem változott, bár korlátozódott lehetősége az elnyomásra.
II. János Pál nem volt őszinte. Történelmi bizonyítékok (és nemcsak a távoli múltból) nagy számban bizonyítják, hogy a római katolicizmus elnyomja az alapvető emberi jogokat, amikor, ahol és ahogyan csak tudja. A pápai tévedhetetlenség igazolja azt az elnyomást, amit a római pápák mint Krisztus állítólagos helytartói Jézus nevében rendszeresen érvényre juttattak. Döllinger, aki maga is odaszánt katolikus, a következőkre mutatott rá:
Egy ilyen embernek [a pápának] az egész élete hízelgések sorozata attól a pillanattól fogva, hogy az oltárhoz lép, hogy lábat csókolhassanak neki hívei.
Teljesen nyilvánvaló: minden arra irányul, hogy megerősítse abban a hitben, hogy közötte és egy másik földi halandó között áthidalhatatlan szakadék tátong. Amikor a tömjén felhője és füstje körülveszi, nincs az az erőteljes emberi jellem, amelyik ne engedne annak a csábító erőnek, ami minden emberi ellenállóképességet felülmúl.
XVI. Gergely pápa (1831-46) írása, A Szentszék és az egyház győzelme az újítók támadásai fölött (The Triumph ofthe Holy See and the Church over the Attacks ofthe Innovators) csak egy a sok példa közül. Legfőbb mondanivalója, hogy a pápáknak szükségszerűen tévedhetetlennek kell lenniük ahhoz, hogy képesek legyenek betölteni egy igazi uralkodó hivatalát. Mint az állam és az egyház fölötti teljhatalmú uralkodó, Gergely nemcsak az egyházon belül vetette el a lelkiismereti szabadságot, de a társadalomban is, azt állítván, hogy „ez valami hamis és abszurd nézet". A sajtószabadság is hasonló őrültségnek tűnt. Gergely utódja IX. Piusz volt, aki összehívta az I. vatikáni zsinatot. O is elődjéhez hasonló módon gondolkodott a legalapvetőbb emberi szabadságjogokról. A pápák teljesen nyíltan kinyilvánították, hogy Róma nem rokonszenvezik az Egyesült Államokkal és szabadságjogokat nyújtó alkotmányával már a nemzet megszületése pillanatától fogva. Ezen a politikán IX. Piusz sem változtatott. A Catholic World (Katolikus világ) nyíltan fejezte ki a római katolikus egyház véleményét az amerikai államformáról:
...nem fogadjuk el, és nem tekintjük egyáltalán államformának...Ha az Amerikai Egyesült Álla-mok fenn akar maradni, akkor az csak a reformáció elveinek elutasítása és a katolikus irányvonal elfogadása árán lehetséges…
Az emberi élet megvetése
Vitathatatlan történelmi feljegyzések bizonyítják, hogy a pápák többsége pontosan annyira megvetette az emberi életet, mint amennyire az emberi szabadságot. IX. Gergely (1227-41) kijelentette, hogy minden katolikusnak kötelessége „az eretnekeket üldözni". Az számított eretneknek, aki nem hódolt be tökéletesen a római katolikus egyháznak. Az ilyeneket meg kellett kínozni és le kellett mészárolni. Az állam és az egyház annyira szorosan összefonódott, hogy a pápa iránti hűtlenség hazaárulásnak minősült. „A XIII. századtól kezdve az egymást követő nyolcvan pápa között egy sem akadt, aki az inkvizíció teológiáját és szervezetét elítélte volna. Ellenkezőleg: egyik a másik után tette hozzá saját szörnyűségeit ehhez a halálos gépezethez" - írja de Rosa.
Nem az inkvizíció volt az egyetlen intézmény, amelyik az emberi jogokat és életet lábbal taposta. De Rosa felhívja a figyelmet arra, hogy már az inkvizíció előtt „megszakítás nélkül, mintegy hat évszázadon át, a pápaság az alapvető igazság esküdt ellensége volt". Közel 400 évvel azelőtt, hogy IX. Gergely felállította az inkvizíciót, I. Miklós pápa (858-67) már arra buzdította a bolgár királyt, hogy kényszerítse rá alattvalóira a római vallást:
Elismerésemet fejezem ki azért, hogy fenntartottad tekintélyed azáltal, hogy megöletted a nyájtól eltévelyedő juhokat..., és megnyitottad a menny ajtaját azok előtt az emberek előtt, akik alávetik magukat tekintélyednek és akaratodnak.
Egy királynak nem kell félnie attól, hogy elrendelje emberek megöletését, ugyanis ez teszi alattvalóit saját maga iránt és Krisztus hite iránt engedelmessé, és Isten is meg fogja jutalmazni ebben az életben is és majd az örökkévalóságban is ezekért a gyilkosságokért.
A sötét középkorból származó ilyen kijelentések hihetetlennek tűnnek, mégis, sok hasonlót lehetne még idézni más pápáktól is. Ne felejtsük el, hogy a pápák - akik szemet hunytak, sőt áldásukat adták az üldöztetésre, kínzásra és mindazoknak lemészárlására, akik nem voltak hajlandók nekik vakon engedelmeskedni - Péternek állítólagos követői voltak, korunk pápájának, II. János Pálnak elődei. Innen származtatják a pápák saját tekintélyüket és hatalmukat. Jó, ha azt is észben tartjuk, hogy a Vatikán eddig még soha nem ismerte el a letűnt idők pápáinak gonoszságát, és soha nem kért bocsánatot ezért.
IX. Piusz idejére a közvélemény a könyörtelen pápák ellen fordult zsarnoki uralmuk miatt. A sajtó-, a vallás- és a lelkiismereti szabadság forradalmi ideológiája, valamint az, hogy az embereknek joguk van megválasztani, hogy ki legyen hatalmon, illetve az állam és az egyház szétválasztásának igénye, melyeket az Egyesült Államok alkotmánya garantált, kezdett egyre inkább tért hódítani Európában is. Rómát megfélemlítette a szabadság első szellője, és ezért kellett elfojtania Jézus Krisztus nevében. IX. Piusz továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy Róma fenntartsa zsarnoki uralmát karöltve a hasonló berendezkedésű államhatalmakkal. A pápai tévedhetetlenség, mint hivatalos és egyetemes doktrína felállítása nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy Róma meg¬védelmezze diktatórikus hatalmát.
Az igazság és a szabadság megvetése
Művében, a La Inquisición Española (A Spanyol inkvizíciódban Gerard Dufour felhívja a figyelmet arra, hogy „a [spanyol] alkotmány szerint a római katolikus apostoli vallás lesz a király és a nemzet vallása mind Spanyolországban, mind a spanyol tartományokon, és semmilyen egyéb vallás nem tekintendő hivatalosnak és engedélyezettnek"10. Latin-Amerikában ez meg is valósult. Comte Le Maistre, védelmére kelve a spanyol inkvizíciónak, azt írja, hogy „egy katolikus országban bármilyen vallásos vagy materialista ideológiákat és nézeteket vallhat valaki mindaddig, amíg ezeket megtartja magának, és nem vallja meg nyíltan, máskülönben a Bíróság [inkvizíció] elé idézik".
Az Egyesült Államok alkotmányát azért ítéli el a pápaság, mert az elválasztja az államot és az egyházat, és tiltja az államnak bármilyen vallás megalapítását. A pápák viszont régóta keresik azokat a kormányokat, amelyek a római katolicizmust hajlandóak a hivatalos államvallás státuszába helyezni, és más vallások gyakorlását tiltják. Az 1864-es Tévedések jegyzékében (Syllabus of Errors) IX. Piusz egyértelműen elítéli azt a nézetet, hogy „minden ember azt a vallást gyakorolja, amelyiket igaznak tart..” . A Jegyzékben elrendeli az állam és az egyház egységét, a római katolicizmust mindenhol hivatalos vallássá teszi, engedélyezi az egyháznak az erőszak alkalmazását, ha az az engedetlenség felszámolására irányul, és kijelenti, hogy a római katolikus egyházon kívül nem lehet üdvözülni. Ezt a Jegyzéket eddig még soha nem érvénytelenítették, soha nem módosították, és a mai napig is ezt fogadja el a katolikus egyház - bár nem minden országban tudja érvényesíteni a benne foglaltakat.
Nézzük meg egy tipikus példáját annak, hogy hogyan érvényesítették a katolikus ihletésű spanyol alkotmányt! 1863 áprilisában elfogtak és bíróság elé állítottak három spanyolt, Matamorast, Trigót és Alhamát, mert vétkesnek találták őket abban, hogy protestáns istentiszteleteket látogattak. Az ítélet: kilenc, illetve hét évig tartó gályarabság. Ez csak egy a sok ezer példa közül, amikor az egyház „világi karját" használta rendelkezései érvényesítésére, és eltiporta az egyénnek azt a szabadságát, hogy lelkiismerete szerint gyakorolja vallását. Róma ma is mindenütt érvényre juttatná az emberi jogok tagadását, hogy hűséges tudjon maradni alapvető és megkövült dogmáihoz, ha ehhez meg lenne a megfelelő hatalma.
A gályarabság esetén még van egy halvány reménysugár: túl lehet élni. A pápák azonban már régóta halálbüntetést szabtak ki azokra, akik eltértek „a hittől", és ezt nemcsak az inkvizíció lehetőségei nyújtotta vallási eszközökkel tették, hanem a világi hatalom segítségével is a pápai állam néven ismert területeken. XII. Kelemen (1730-40) például halálbüntetést szabott ki azokra, akik a szabadkő-művesekhez csatlakoztak, vagy „akik segítséget nyújtottak nekik, illetve tanáccsal látták el őket.
A mindenhatóság álcája
A római katolikus egyház nem csak vallási okokból kifolyólag harcolt a protestáns egyház ellen. A reformációnak azok a gondolatai, amelyeket több mint egy évezreden át sikerült elfojtani, most már rendkívül gyorsan terjedtek: felmerült a lelkiismereti szabadság, a vallásszabadság, valamint az alapvető emberi jogok igénye. A szabadság vágya az egyszerű emberek körében is egyre jobban terjedt. Semmi sem volt ennyire utálatos a Vatikán szemében, ugyanis ez alapjait rengette meg. Egy XIX. századi történész így ír XII. Kelemennel (1730-40) kapcsolatban:
Ahogy az apostoli trónra került, elődjéhez [XIII. Benedekhez (1724-30)] hasonlóan, a demokratikus nézetek ellenségének vallotta magát - jóllehet azok már a társadalom minden rétegébe beszivárogtak-, és kijelentette, hogy mindenható, és hogy ő a középkor főpapja.14
Ötven évvel később Thomas Jefferson elismerését fejezte ki, hogy az Egyesült Államok polgárainak sikerült felszámolniuk „azt a vallási intoleranciát, amely alatt az emberiség olyan sokáig vérzett és szenvedett", és szorgalmazta „a közvélemény józanságának, a vallásszabadságnak és a sajtószabadságnak" megőrzését. Ez a szabadság a reformáció gyümölcse volt. Jefferson után 100 évvel IX. Piusz még mindig ennek pontosan az ellenkezőjét remélte: a római katolicizmus ottani megerősödését, amely vé¬gül majd az Egyesült Államokat is katolikus nemzetté teszi, és így annak minden polgára élvezheti majd a római uralom áldásait.
Az Egyesült Államok római katolikus hierarchiájának II. országos zsinatját 1866-ban tartották Baltimore-ban. A zsinaton a pápa képviselője, Spalding, baltimore-i érsek, mint „apostoli küldött" elnökölt, és a zsinat rámutatott a protestáns és a katolikus államforma különbségeire, ahogyan ez az Egyesült Államok, illetve a latin-amerikai országok területén megvalósult. Ezzel kapcsolatban megjegyezték, hogy míg az első irányvonala és hatalma az emberek szavazataiból származik, az utóbbi teljes mértékben a pápára, mint legfőbb tekintélyre tekint, és az ő utasításának engedelmeskedik. Az egyik kommentátor megjegyezte:
A két rendszer tökéletes ellentmondásban áll egymással. A protestánsok elválasztották az államot az egyháztól, a pápai törekvések viszont ennek a kettőnek az újraegyesítésére irányulnak. A protestánsok intézményeiket az emberek akaratára alapozták, míg a pápai irányvonal az, hogy ezek a pápa akaratával összhangban épüljenek. A protestánsok biztosítják a vallásszabadságot, a pápa viszont megköveteli, hogy minden ember adja fel lelkiismereti meggyőződését, és az egyházi méltóságban levőkét fogadja el.
A nemzeti zsinat, amelynek tagjai minden valószínűség szerint hűséges amerikai polgárok voltak, egyhangúan annak a nézetnek adott hangot, hogy örömmel fogadnának egy katolikus államberendezkedést, és kifejezték, hogy teljes mértékben alávetik magukat a pápai tekintélynek. IX. Piusznak pedig „hosszú életet" kívántak, és „a Szentszék ősi és szent jogainak megőrzésére" buzdították. A pápa tetszését annyira elnyerte ennek a néhány amerikainak a lojalitása, hogy követendő példaként állította saját lázadó alattvalói elé. IX. Piusz úgy tervezte, hogy az I. vatikáni zsinat kimondja majd a pápa tévedhetetlenségét, az itáliai pápai birodalom azonban omladozott.
A szabadság szele
Az 1861-ben újonnan megalakult Olasz Királyság, élén II. Viktor Emmánuel, Rómát fővárossá tette, bár azt még mindig a pápa és hadserege tartotta uralma alatt. Ez volt az első alkalom, hogy Olaszország, élén egy olasz államfővel, egyesült. A Corson összegyűlt tömeg kiabálva éljenzett: „Éljen Olaszország! Éljen Vittorio Emanuele!" A pápai rendőrség azonnal tüzet nyitott rájuk.
A teljhatalom korrupttá tette a pápaságot, és Olaszország népe elhatározta, hogy lerázza magáról ezt az igát. Egy akkori neves olasz író azt írta, hogy a Szent Inkvizíció Bírósága még mindig nagyon is aktív, és „titkos hatalma nemcsak vallási kérdésekben, hanem minden más területen is érezhető'...Egy ilyen rendszer alatt nincs mit tartania egy olyan embernek a pápai igazságszolgáltatástól, aki gyilkolt és rabolt", ha nem támogatója az alapvető emberi szabadságjogoknak, és „ha buzgó elkötelezettje a mindenkori [pápai] hatalomnak"18. 1864-ben a Quanta Curia-ban IX. Piusz elítélte
azt a téves nézetet, amelyik a legkártékonyabb a katolikus egyházra és a lelkek üdvösségére nézve, melyet elődünk, XIV. Gergely őrültségnek (deliramentum) nevezett, nevezetesen azt, hogy „a lelki-ismereti és vallásszabadság elidegeníthetetlen joga minden embernek, és ezt a törvénynek is ki kell mondania, valamint, hogy a polgároknak joguk van véleményük kinyilvánításához, akár élőszóban, akár a sajtóban, akár más módon teszik is ezt."
Most újra felteheti a kérdést valaki: hogyan egyeztethető össze ez a pápai elődtől származó nyilatkozat II. János Pálnak azzal a kijelentésével, hogy Róma mindig is az emberi szabadság bajnoka volt, és az is marad? Elméjüknek melyik fekete lyukába kellett elzárniuk az embereknek a nyilvánvaló tényeket ahhoz, hogy elhiggyék: a katolikus egyház nem támogatja az alapvető emberi jogokat? Hány őszinte katolikust csapnak be az egyházi hatóságok meggyőzően hangzó nyilatkozatai? Amikor a Katolikus Világ (Catholic World) egyik cikkében azt állította, hogy a katolikus egyház adományozta Angliának az emberi jogok nagy okiratát, a Magna Chartát, vajon hányan tudták az olvasók közül, hogy Róma minden tőle telhetőt megtett azért, hogy megsemmisítse?
A diktatúra ellenhatása
A múlt század amerikai és francia forradalmai izzásba hozták az autokrata uralkodók iránt érzett neheztelés szikráját, és ez a szikra Európa-szerte lángra lobbant. Egyetlen uralkodó sem volt olyan zsarnoki, mint maga a pápa. IX. Piusz mint „Róma és a környező települések királya" uralkodott, csakúgy, ahogy elődei is évszázadokon át a pápai államok egész területén. A demokratizmus iránti egyre nagyobb érzékenység fenyegette a pápai tekintélyt, de az I. vatikáni zsinat ezt nagymértékben lecsökkentette azáltal, hogy kinyilvánította a pápai tévedhetetlenséget. Ez majd - remélte a pápa - megteszi a kellő hatást.
Egy évvel IX. Piusz pápai enciklikája (az I. vatikáni zsinat előkészítése) előtt, amiből a fenti idézet is való, Abraham Lincoln is nyilatkozott ugyanezzel kapcsolatban Gettysburgben. Nem állhatna két ember ennél jobban szemben egymással. Lincoln az akkori válság idején a nemzeti összefogásra buzdított, ugyanakkor - valószínűleg nem szándékosan - nagyon nyilvánvalóan elítélte a római katolicizmus és a pápa zsarnoki uralmának alapját képező dogmákat. A következőkben a híres gettysburg-i beszéd egy részletét olvashatjuk:
Ahogyan ezek a tiszteletet érdemlő holtak tették, mi is egyre inkább odaszánjuk magunkat arra, amiért ők az életüket adták...; ezek az emberek nem haltak meg hiába...ez a nemzet Isten segítségével egy új szabadságnak fog életet adni...; és az emberek által választott, az emberek érdekeit szolgáló kormány soha nem fog eltűnni a föld színéről.
A Lincoln-féle eszmény a római katolicizmus szöges ellentéte. A pápák már régóta próbálták elejét venni az ilyen szabadságnak, de Amerikában - és még sok más helyen - sehogy se tudták megakadályozni ennek megvalósulását. Az olasz nép, amelyik olyan sokáig volt játékszere a francia, német és osztrák zsarnoki uralkodóknak, saját függetlenségéért vívta a küzdelmet. A szabadság legnagyobb ellenfele a vallási hév volt. Egyik katona a függetlenségért vívott harc közepette így szólt honfitársaihoz:
Mielőtt a külső ellenséggel [a franciákkal és az osztrákokkal] kezdenénk harcolni, le kell vernünk a belső ellenséget...és szeretném, ha tudnátok, hogy ezek közül a legnagyobb ellenség a pápa....
Én is olyan keresztény vagyok, mint te...; igen, az én vallásom is olyan, amelyik elszakítja a szolgaság láncait, és az emberek szabadságát hirdeti. A pápa, aki elnyomja alattvalóit, ellensége az olasz függetlenségnek, és egyáltalán nem keresztény; a kereszténység lényegét tagadja... egy antikrisztus.
A római provinciában, ahol a pápa még mindig hatalmon volt, az emberek többsége az idegen befolyástól és a pápai ellenőrzéstől mentes, független olasz államot óhajtotta. IX. Piusz kegyetlenül megtorolta: olaszok százait végeztette ki, akik azt az eretnek nézetet vallották, hogy az államhatalomnak az egyház uralmától mentesnek kell lennie. Hozzávetőlegesen 8000 embert záratott be a pápai börtönökbe embertelen körülmények közé, „sokukat a falhoz láncoltatott, és semmilyen testmozgást nem engedélyezett számukra, még szükségüket is ott kellett elvégezniük. IX. Piusz börtöneit az angol nagykövet ’Európa szégyenének' nevezte". Egy szemtanú a következődképpen írja le a pápai tévedhetetlenségnek ezt az emlékművét:
Ezek a nyomorult foglyok hajnaltól éjszakáig csüngtek szörnyűséges lakhelyük vaskorlátjaihoz láncolva, és állandóan alamizsnáért könyörögtek az arra járóhoz Isten nevében. Ilyen egy pápai börtön! Még amikor ezeket írom, akkor is elkezdek remegni...; emberi lények voltak egymás hegyén-hátán rongyokban, és a férgek teljesen ellepték őket.
Az Inkvizíció palotája Rómában még mindig áll a Vatikán szomszédságában, és jóllehet ugyanannak a hírhedt intézménynek a főhadiszállása, ma már a Hit Doktrínájának Kongregációja névvel illetik. Ezt a gyűlöletes épületet a csőcselék már porig leégette volna, amikor IX. Piuszt Róma trónjától megfosztotta, ha az új kormány rá nem veszi az embereket, hogy mégse tegyék. így maradt fenn az épület „jótékonysági célokra". A nyilvánosság előtt is megnyitották, hogy az oda látogatók „bepillantást nyerhessenek saját szemükkel a pápai rendszer titkos működésébe". Egy szemtanú a látogatók elszörnyedéséről számol be a következő részben:
Nem volt szükség semmi bizonyítékra ahhoz, hogy tudják: az egyház államaiban az egyetlen bűn a vallási és politikai téren való liberális gondolkodás [az alapvető emberi szabadság pártfogolása] volt. Azt is nagyon jól tudták, hogy barátaikat és rokonaikat eltüntették és börtönökbe zárták. Amikor ezek a börtönajtók megnyíltak, a csontig lesoványodott eretnekek látványa a kegyetlen szenvedés és kínzás szomorú történeteit mesélte el.
Hazugságépítés a történelmi tények tagadása árán is
A pápai Róma bukása még egy évet váratott magára, miután IX. Piusz hivatalosan megnyitotta az I. vatikáni zsinatot 1869. december 8-án. Még ezt a nagy¬szabású eseményt megelőzően, a pápai tévedhetetlenséggel szembeni ellenállás (minden jelenlévő tudta, hogy ezt szándékozik a pápa keresztülvinni a zsinaton) a püspökök és a laikusok körében is már elképesztő méreteket öltött. A püspökök jól tudták, hogy a pápa tévedhetetlenségét soha nem fogadta el az egyház, ezért ez teljesen ellentétben állna az évszázados egyházi hagyománnyal és a Szentírással is.
A zsinat megkezdésekor a tévedhetetlenség pártfogói vitathatatlan kisebbségben voltak. Mind-amellett konkrét terveik voltak azzal kapcsolatosan, hogy hogyan szerzik meg a zsinat gépezetében és az egyházi médiákban a kulcspozíciókat. Tervük meg-valósításához segítséget kaptak „a pápától, a Kúria többségétől és a jezsuitáktól". Ez a nyomást gyakorló érdekszövetség „nem riadt vissza cselszövésektől, ígéretektől és a megfélemlítésektől sem" annak érdekében, hogy szavazatokat szerezzen.
„Minden készen áll arra, hogy bejelentsük a pápai tévedhetetlenséget" - írta Lord Acton Nagy- Britannia miniszterelnökének, William E. Gladstone-nak 1869. november 24-én, két héttel a zsinat hivatalos összeülése előtt. Az angol diplomáciai ügyvivő elmondta a Szentszéknek, hogy a tévedhetetlenség keresztülvitelének előkészületei olyan jól szervezettek voltak, hogy... az idegen püspökök szinte lehetetlennek találták, hogy véleményüknek nyílt hangot adjanak. Nagyon kellemetlen meglepetésként fogja érni majd őket, hogy arra kényszerülnek, hogy olyat szentesítsenek, amit valójában el akarnak vetni.
A színfalak mögött lejátszódó intrikák és az I. vatikáni zsinat tisztességtelen végkifejletének nagy részéről a svájci történész és tudós, August Bernhard Hasler munkájának jóvoltából tudunk. Öt éven át a keresztény egység vatikáni titkára volt, és így rendelkezésére álltak mindazok a dokumentumok, amelyeket a Vatikán titkos levéltárai őriznek. Annyira felkavarta, amit kutatásai során megtudott az I. vatikáni zsinatról („Az egész nyilvánvaló manipuláció volt"), hogy úgy érezte, meg kell írnia a Hogyan lett a pápa tévedhetetlen (How the Pope Became Infallible) c. művét. Hasler „idő előtt" halt meg, nem sokkal azután, hogy a kéziratot befejezte. A katolikus teológust, Hans Küng-öt „megfosztották egyházi tanítói privilégiumátór a könyv előszavának megírása miatt.
Vita kizárva
Odaszánt katolikus hívők annak a saját egyházuk által koholt hitetésnek az áldozatai, hogy az I. vatikáni zsinatnak a pápai tévedhetetlenségről hozott rendelkezése a jelenlévő püspökök egyhangú akaratát és szándékát tükrözi. Sőt, ennek ellenkezője az igaz, ugyanis sok püspök erősen ellenezte a tévedhetetlenséget egyrészt a Szentírás, másrészt pedig a hagyomány alapján. Voltak, akik tiltakozva hagyták el a termet, és csak később kényszerítette őket a Vatikán arra, hogy ők is egyetértésüket adják az egyház egysége kedvéért. Lecourtier püspök annyira kiábrándult a csalás miatt, hogy „a zsinati dokumentumokat bedobta a közeli folyóba, és elhagyta Rómát..." Ezért később el kellett hagynia egyházi hivatalát.
A jelenlévő püspökök valójában foglyok voltak. A kijárási vízumokat szándékosan visszatartották, nehogy valaki közülük megszökjön. Azok között, akiknek mégis sikerült elszökniük Rómából, volt két örmény püspök, egyikük Piacidus Casangian, az örmény szerzetesek főabbéja. Miután már túljutott Róma határán, és a pápai igazságszolgáltatás sem érhette utol, a pápának és a zsinatnak megírta, hogy „bebörtönzése miatti állandó félelme és súlyos betegsége miatt arra kényszerült, hogy elmeneküljön, és csak így érzi biztonságban magát".
Olyan elnyomó intézkedéseket hoztak, amik már csírájában elfojtottak minden ellenállást, és le-hetetlenné tették a szabad vitát. „Nem volt szabad kisebb csoportokban beszélni, és a zsinaton elhangzottakat tilos volt írott formában kinyomtatni...; ez lehetetlenné tette a viták tanulmányozását, illetve az azokra adott válaszok átgondolását...; a püspökökre nézve halálos bűnnek számított, ha bármit is elmondtak valakinek a zsinat nagytermében történtekről". Ilyen ellenőrzés alatt tartotta tehát a zsinat a jelenlévőket. Az üléseken azonnal félbeszakították azokat, akik bármilyen ellenállásnak adtak hangot, „gyakran azzal a magyarázattal indokolva, hogy senkinek nincs joga, hogy ilyen negatív módon be-széljen a Szentszékről".
Jóhiszemű katolikusok elhiszik, hogy a pápai tévedhetetlenséget Péter apostol hagyta örökül utódainak. A tények azonban minden kétséget kizáróan azt mutatják, hogy ezt a Vatikán belső embereinek egyike varrta az egyház nyakába, aki összeesküvést szőtt, hogy a vitákat elfojtsa, tisztességtelenül befolyásolta a választásokat, és a szó szoros értelmében megfélemlítette a püspököket, hogy arra szavazzanak, amivel nem értettek egyet. „A szavazások tisztességtelenek" - ezt írta naplójába 1869. december 20-án Georges Darboy érsek. Egy másik püspök arról panaszkodott, hogy a szavazások „teljesen értelmetlenek".
A diktatórikus hatalom engedélyezése
„Különösen azok a püspökök érezték a nyomást, akik pénzügyiig is a Vatikántól függtek" - panaszolta komoran több tagja a zsinatnak. Sokan úgy érezték, hogy „nyakukon a kés", és arra kényszerítik őket, hogy helyeseljenek valami olyat, amivel a többség egyáltalán nem értett egyet.
Amikor az amerikai püspökök - a fenyegetések ellenére - továbbra is kitartottak amellett, hogy nem fogadják el a pápai tévedhetetlenséget, a pápa megparancsolta vezetőiknek, hogy „kötelező lelkigyakorlatban részesítse őket egy kolostorban". Amikor John Stephanian nem volt hajlandó ennek a parancsnak eleget tenni, a pápai rendőrség az utcán letartóztatta. Ellenállása a csőcselék lázadását váltotta ki, és Stephaniant kiszabadították a rendőrök kezéből.
A jelenlévő püspökök megfélemlítésre irányuló intézkedéseket támogatva a pápai rendőrség rajtaütés-szerű házkutatásokat tartott. Lorenzo Randi, a rendőrség pápai minisztere és később bíboros, az újságíróknak minden levelét elkoboztatta a Vatikán postáján, és a legkeményebb hangvételű riportokat megsemmisítette.
J. H. Ignaz von Döllingernek, a kor egyik legki-emelkedőbb katolikus történészének és teológusának jutalma 47 évig tartó római katolikus teológusi és történészi munka után az volt, hogy egyháza kiközösítette. Bűne, hogy rámutatott: a pápa tévedhetetlenségre vonatkozó követelését egyáltalán nem lehet alátámasztani sem a Szentírással, sem az egyházi hagyományokkal. Minden valószínűség szerint ez volt az uralkodó nézet a katolikus történészek és a püspökök többsége körében, akik akkor Róma egyházához tartoztak. Von Döllinger monumentális írását, A pápa és a zsinat (The Popé and the Council) c. művét közvetlenül az I. vatikáni zsinat előtt adták ki, és azonnal indexre is került. IX. Piusz nem nézte jó szemmel, ha a püspökök a következőhöz hasonló történelmi tényekről olvasnak:
Tertullianusz vagy Küprianosz egyáltalán nem ismertek el semmilyen pápai előjogot vagy kiváltságot a doktrinális kérdések eldöntésében. A görögök, Euszebiosz, Szent Athanáziosz, Szent Basiliusz, a két Gergely és Szent Epiphaniusz sem ejtenek egyetlen szót sem arról, hogy a római püspök bármiféle kiváltságokat élvezne. A görög egyházatyák közül a legbőbeszédűbb, Szent Krüszosztomusz is hallgat ebben a kérdésben, és ezt teszik a latinok is, Hilariosz, Zeno és Szent Ambróziusz is...
Szent Ágoston többet írt az egyházról, annak egységéről és tekintélyéről, mint az összes többi egyházatya együttvéve...; minden érvet felsorakoztat amellett, hogy a donatistáknak vissza kell térniük az egyházba, de a pápai székről mint olyanról semmit sem tud.
A történelem nem nyújt segítő jobbot
Rottenburg püspöke, Joseph Hefele, az egyháztörténet egykori professzora, a következő szavakat intézte az I. vatikáni zsinathoz: „Bocsássanak meg, ha túl egyszerűen fejezném ki magam. Nagyon jól ismerem a történelem és az egyházi tanítások régi dokumentum-forrásait, az egyházatyák írásait, valamint a zsinatokat ahhoz, hogy azt mondhassam...: éjjel és nappal a kezemben voltak, és tanulmányoztam ezeket. Azonban e dokumentumok egyikében sem találtam meg a doktrínát [a pápai tévedhetetlenségről]." Hasler a következő bizonyítékokat bocsátja rendelkezésünkre:
A halifaxi (Nova Scotia) érsek, Thomas Connolly mint a tévedhetetlenség pártfogója érkezett Rómába, és teljesen meg volt győződve véleménye megalapozottságáról. Hosszas tanulmányozás után azonban ennek ellenkezőjéről győződött meg...: ismételten felszólította a zsinat tagjai közül azokat, akik a pápai tévedhetetlenség pártfogói voltak, hogy bocsássanak rendelkezésére konkrét, az első három évszázadból származó iratokat erre vonatkozó bizonyítékként-de hiába. Saját vagyonából felajánlott ezer fontot (ma ez kb. 30 ezer dollár, illetve 3 millió forint) annak, aki a megfelelő írott bizonyítékokat rendelkezésére tudja bocsátani. Csak koholmányokat kapott kézhez.
Von Döllinger, az egyháztörténelem egyik leg-nagyobb tekintélye, teljesen egyetértett Hefelével. Könyvében (amit Róma betiltott) figyelmeztetett arra, hogy IX. Piusz a tévedhetetlenség dogmáját akarja megszavaztatni, és felhívta a püspökök figyelmét arra, hogy fontolják meg ezt a rendkívül fontos döntést:
Az ősi hitvallások, a katekizmusok, az egyházatyák tanító szándékkal megírt írásainak egyikében sem esik még csak említés sem a pápáról, vagy arról, hogy a hitbizonyosság és a doktrínák tőle függnek.
Az egyháztörténet első évezrede alatt egyetlen doktrinális kérdésben sem döntött a pápa. Még a Krisztussal kapcsolatos vitában - ami hosszú ideig foglalkoztatta a keleti egyházat, és ami miatt számos zsinatot kellett összehívni - sem vett részt a pápa egyáltalán...
E korai időszakban a római egyház három polémiában játszott aktív szerepet - a Húsvét, az eretnekkeresztség és a bűnbánati diszciplína kérdésében. A három vita közül egyik során sem tudták a pápák saját akaratukat, véleményüket vagy gyakorlatukat érvényesíteni, és a többi egyház is kitartott nézetének különbözősége mellett... Amikor Viktor pápa kísérletet tett arra, hogy Kis-Ázsia egyházaira rákényszerítse a római vallást, és kizárja őket az úrvacsorai közösségből, próbálkozásai kudarcot vallottak.
Teljesen elfogadott történelmi tény, hogy a Krisztus utáni évszázadokban az egyháznak fogalma sem volt arról, hogy a római püspököt illetné meg az a jog, hogy döntsön a vitás kérdésekben, de még csak azt sem tartották róla, hogy tévedhetetlen. Sőt, amikor a pápák kezdték hangsúlyozni állítólagos tévedhetetlenségüket, amint ezt az előzőekben már láttuk, azt gyakran gonosz eszközökhöz folyamodva tették. Egy 1987-es Time-köz véleménykutatás szerint ma a katolikusok 93%-a vélekedik úgy, hogy „lehetséges az, hogy valaki nem ért egyet a pápával, és mégis jó katolikus". Ennyit a tévedhetetlenség gyakorlati hatékonyságáról. Nem is csoda, hogy az egyház 1800 évig jól megvolt nélküle.
Tragikus komédia
Semmi kétség afelől, hogy a tévedhetetlenség követelése tovább erősíti azt a zsarnoki uralmat, ami már eddig is a pápaság szembetűnő jellegzetessége volt. A despotizmus ugyanakkor még inkább elősegíti az igazság semmibevételét, hiszen a zsarnoki uralkodó hatalmát mindenáron fenn kell tartani. IX. Piusz emberi jellemének eltorzulása sokak számára szembeötlő volt. Jóllehet személyesen engedélyezte, hogy megjelenjen az a cikk a La Civilita Cattolica-ban amelyik a tévedhetetlenséget célzó kampány elindítója volt 1869 februárjában, mégis azt állította egy külföldi nagyköveteknek tartott audiencián, hogy erről egyáltalán nem tudott semmit. Bár a hazugság nagyon átlátszó volt, a pápa nem volt hajlandó tudo-másul venni, hogy minden józan gondolkodású ember átlát rajta. Még cikkeket is írt, természetesen álnéven, és azt állította, hogy ehhez semmi köze.
Clifford, Ramadie és Place püspökök az ellen tiltakoztak, hogy IX. Piusz rendkívül megalázó módon nyilatkozott velük kapcsolatban a nyilvánosság előtt, de a pápa most is „tagadta az egészet". Sokan fültanúi voltak, hogy Henri Marét püspök, a párizsi Sorbonne dékánja IX. Piuszt „csalónak és hazugnak" nevezte.
IX. Piusz állandóan fenyegetést és megfélemlítést alkalmazott, színfalak mögötti cselszövéseket forralt, és azonnal leleplezte azokat, akik a tévedhetetlenséget nem nézték jó szemmel. Mégis, a végsőkig ragaszkodott ahhoz, hogy ő „egyáltalán nem kívánja befolyásolni a zsinatot". „Túlságosan nagy azoknak a tényeknek a száma, amelyek ennek ellenkezőjét bizonyítják, és ez túlságosan is nyilvánvaló" - írja Trauttmansdorff gróf Bécsnek 1870. június 22- én.
A fenti és még számos egyéb, a pápa becstelenségére vonatkozó bizonyíték fényében Gustav von Hohenlohe a következő megjegyzést teszi: „Nincs szükségem további érvekre [a pápai tévedhetetlenség ellen] azon kívül, hogy egész életemben még soha nem találkoztam olyan emberrel, aki annyira közömbös lett volna az igazság iránt, mint IX. Piusz.
Ilyen volt az az ember, aki despota hivatalának hatalmát használta fel arra, hogy a püspököket a többség által ellenzett dogma elfogadására kényszerítse. Dupanloup püspök 1870. április 15-én feljegyezte, hogy a püspökök közül sokan azt mondták, hogy „inkább meghalnak, csak ne kelljen ezt végignézniük". Voltak közöttük olyanok is, akik „megkeseredtek az állandó zaklatásoktól és a kétségbeeséstől, vagy megbetegedtek". Sokuk számára a zsinat nem volt egyéb, mint egy megalázó játszma vagy egy tragikus komédia. Georg Strossmayer püspök azt panaszolta, hogy az I. vatikáni zsinaton „nem volt meg az igazi zsinathoz illő szabad légkör, és így semmivel sem lehet igazolni a zsinat határozatait a katolikus világ előtt. Az erre vonatkozó bizonyítékok teljesen evidensek".
Tévedhetetlenség vagy ingatagság
Ahogyan erre már az előzőekben is utaltunk, a zsinaton jelenlévők közül sokan „undorral távoztak még azelőtt, hogy az bezárult volna". 1870. július 17-én, egy nappal azelőtt, hogy a szavazást megrendezték, a tévedhetetlenséget ellenző püspökök közül ötvenöten kijelentették, hogy „a Szentatya iránti tiszteletük miatt nem kívánnak részt venni a szavazáson", majd tiltakozva elhagyták Rómát.
1870. július 18-án mindössze 535 „igen" szavazat volt, vagyis a szavazásra jogosult 1084 személyből kevesebb, mint a fele szavazott így. A vatikáni újságok azonban ezt a résztvevők egyhangú szavazataként kommentálták. Hivataluktól való megfosztással és hasonlókkal fenyegetőzve, a pápának végül sikerült elérnie, hogy a tévedhetetlenség ellenzői alávessék magukat akaratának.
Ilyen botrányos és minden bibliai alapot nélkülöző módon lett a pápai tévedhetetlenség a katolikus egyház dogmájává. Sajnos, túlságosan kevés katolikus van ezzel tisztában.
Dupanloup püspök 1870. június 28-án a következőket írta naplójába: „Nem megyek el többet a zsinatra. Az erőszak, a szégyentelenség, de leginkább a hamisság, a hiábavalóság és az állandó hazudozás az, ami arra kényszerít, hogy távol maradjak". 1870. augusztus 26-án tizennégy német teológus a következő nyilatkozatot tette: „Az erkölcsi kény-szertől és egy magasabb hatalom beavatkozásától mentes szabadság sine qua non [elengedhetetlen fel-tétel - a ford.] minden ökumenikus zsinat számára. Ez a fajta szabadság hiányzik ezen a zsinaton..”
Nagyon is leleplező a következő, Haslernek a vatikáni levéltárban végzett kutatásai során napvilágra kerülő részlet IX. Piusz jellemével és magatartásával kapcsolatosan:
A már-már beteges miszticizmus, a gyerekes hisztéria, a dolgok iránti sekély érzéketlenség, az időnkénti elmezavarok, a nem megfelelő hangnem használata még a szigorúan hivatalos beszédek alkalmával is, valamint a szenilis makacsság jól jelzi a realitás iránti érzékenység teljes hiányát...
Ezen kívül, olyan nagyzási hóbortban szenvedett, amit nehéz elmondani is. 1866-ban...IX. Piusz teljes mértékben önmagára vonatkoztatta Jézus Krisztus szavait: „Én vagyok az út, az igazság és az élet." 1871. április 8-án Harry von Arnim-Suckow gróf a következőket írta a birodalmi kancellárnak, Ottó von Bismarcknak arról, hogy hogyan kísérelt meg IX. Piusz csodát tenni: „...ahogy elhaladt a Trinita dei Monti templom előtt, a pápa egy ott fekvő nyomorékra rákiáltott: 'Kelj föl, és járj!' A kísérlet azonban kudarcot vallott."
A történész Ferdinánd Gregorovius ezt meg-előzően, 1870. június 17-én ezt jegyezte fel naplójába: „A pápa az utóbbi időben nagyon felbuzdult, hogy kipróbálja tévedhetetlenségét...Egyik sétája alkalmával odaszólt egy bénának: 'Kelj fel, és járj!' A szerencsétlen megpróbált felállni, de azonnal összecsuklott, mire 'Isten alkormányzója' alaposan dühbe gurult. Most már tényleg azt gondolom, hogy ez az ember nem normális."...
IX. Piusz más területen is nagyzási hóbortban szenvedett. Voltak olyanok, még a püspökök között is, akik őrültnek vélték, vagy legalábbis patologikus tünetekről beszéltek. A katolikus egyház történésze, Franz Xavér Kraus naplójában a következő feljegyzést találjuk: „IX. Piuszról jut eszembe - és véleményemmel Du Camp is egyetért hogy 1848 óta a pápa egyszerre elmebeteg és gonosz".
A pápai zsarnokság keserű gyümölcse
Amikor IX. Piusz, mindenhatóságáról kialakított álomvilágában élve, azt a hihetetlen nézetet próbálta az egyházra ráerőszakolni, hogy magának a hivatalnak olyan természetfölötti ereje van, hogy egy közönséges emberi lényt tévedhetetlenné tud tenni, az olaszok - feldühödve a pápa romlottsága és barbarizmusa miatt - meg akarták fosztani trónjától. Vádolva a pápaságot azzal, hogy „az elmúlt nemzedékek holttesteire építette fel bitorló hatalmának erődjét", az olasz hazafi, Giuseppe Mazzini IX. Piuszt és a pápa elődjeit a következő ékesszólással ítélte el:
Az Evangélium az egyetemes szeretetet és a testvériséget sugallja, de a pápa csak viszályt és gyűlöletet szított...; akinek a gyengét védelmeznie kellett volna az elnyomóval szemben, akinek a polgárok közötti békességet kellett volna szorgalmaznia, összehívta a bérgyilkosokat [Spanyolországból, Franciaországból, Ausztriából és Nápolyból], hogy gyilkos tőreiket az oltár kövén élesítsék, és eközben arra figyelmeztette a polgárokat, hogy „ne merészeljenek felkelést szítani".
Az újonnan megalakult Olasz Királyság parlamentje 1861-ben Rómát fővárossá nyilvánította, annak ellenére, hogy még mindig a pápa volt zsarnoki uralkodója. Amikor elérkezett az idő, hogy ez a határozat törvényerőre emelkedjen, az olasz függetlenségért harcolóktól nem lehetett megtagadni ezt a követelést. Az összevont pápai, francia és osztrák haderő nem tudott ellenállni az olasz szabadságért és egységért harcolók hadseregének. 1870. szeptember 20-án, két hónappal később, hogy az I. vatikáni zsinat megerősítette a pápai tévedhetetlenséget, a pápát mint Róma provincia uralkodóját megfosztották trónjától. Cadorna tábornok csapatai legyőzték a pápai haderőt, és bevonultak a Róma falaihoz közel eső Porta Pia-ra. A népszavazás, amire már utaltunk, óriási többséggel megszavazta Rómának az Egyesült Olaszországhoz való csatolását.
IX. Piusz visszavonult a Vatikánba, és szentélyéből tüzelt szavaival ellenségeire. Több mint 130 szóból álló, Victor Emanuelre kimondott átka a következő volt: „bárhol is legyen, akár a házában, akár a szabad ég alatt..., legyen átkozott...; átkozott legyen a szája, a szíve..., legyen ellene a menny minden hatalma...; legyen átkozott!" Többi ellenségéhez - a szavazatok szerint az olasz lakosság 99 százalékához - a pápa a következő szidalomáradatot intézte „a mindenható Isten, valamint a szent apostolok, Péter és Pál tekintélyével":
mindazoknak, akik...földterületeink provinciáinak vagy e nagyszerű város [Róma] inváziójának, bitorlásának és elfoglalásának bűnében vétkesek..., kiátkozásban és más, az egyház által kiszabott büntetésekben lesz részük, amit a szent egyházi törvénykönyv, az apostoli iratok és az egyetemes zsinat, különösen a tridenti zsinat rendelkezései szentesítenek.
Természetesen a pápa kifakadásai ez alkalommal teljesen hiábavalók voltak. Az olaszokat nem hatotta meg a tévedhetetlenség új dogmája, és Ró¬mát a mai napig is az olasz kormány irányítja. Ahogyan ezt már említettük, a Mussolini-vel kötött 1929- es konkordátum a pápának autonómiát biztosított egy városállam, a Vatikán fölött, amelyik ezentúl egyenlő státuszt élvez a világ többi országával.
A Vatikán nem semmisült meg, és a római katolikus egyház sem zsugorodott össze. A világon összesen közel egymilliárd tagja van. A pápának az egész világra kiterjedő befolyása - bár sokkal árnyaltabb és kifinomultabb - nagyobb, mint valaha. János apostol látása még mindig rendkívül pontos, bár még sok szempontból beteljesülésre vár.
Pompa és hízelgés
Péter szerint Jézus Krisztus meghagyta, hogy az Ő nyomdokait kövessük (l Péter 2,21). Azt is írta, hogy az egyház vezetőinek nem uralkodniuk kell a gyülekezeteken, hanem, mint Jézus Krisztusnak, példát kell mutatniuk a nyájnak (l Péter 5,1-3). Teljesen nyilvánvaló, hogy a pápák nem engedelmeskedtek sem Jézus Krisztusnak, sem Péternek, aki szerintük az első pápa volt. Hogyan tudná a nyájnak egy egyszerű tagja követni az arisztokrata és kiváltságos pápai luxus életmódot? A pápák - dacolva azzal, aki szerintük az első pápa volt - a szó szoros értelmében „uralkodnak'' alattvalóikon. Ez nyilvánult meg év-századokon keresztül zsarnoki magatartásukban, amit csak még visszataszítóbbá tesz az, hogy a tévedhetetlenség római katolikus dogmává lett.
A Konstantin-féle ajándékozási okirat - ami nem más, mint koholmány, és a pápák ezt tekintik hatalmuk és tekintélyük alapjának - sokat elárul arról, hogy a pápák hogy öltözködtek, éltek és uralkodtak a középkorban. De Rosa így ír erről:
Szemmel láthatóan a római püspök az úgynevezett „ajándékozás" óta mindenben alkalmazkodott Konstantinhoz: úgy élt, mint ő, úgy ruházkodott, mint ő, az ő palotáiban lakott, uralkodott birtokain, és ugyanazt a világképet képviselte. A pápa is uralkodni akart egyház és világ fölött egyaránt.
Mindössze hét évszázaddal Péter halála után a pápák a hatalom és a vagyon megszállottjai lettek. Péter [állítólagos] követői nem szolgákká, hanem a világ uraivá [váltak]. Bíborban jártak, mint Néró, és magukat Pontifex Maximusnak hívták.
A pápai hivatal minden bibliai alapot nélkülöz, mégis olyan hatalmat ad annak, aki elfoglalja, amely nagyobb bármilyen zsarnok politikai hatalmánál. A hatalommal való visszaélés kísértése és lehetősége rendkívüli módon megnő abban a pillanatban, ami-kor egy ilyen személy tévedhetetlennek is tartja ma-gát. Ezt ma egyetlen világi uralkodó vagy államfő sem merné állítani magáról. Ahhoz, hogy valaki lássa: milyen romboló hatása van annak, ha ilyen óriási tekintélyt tulajdonítanak egy egyszerű földi halandónak, csak azokra a hajlongó, szolgalelkű emberekre kell néznie, akik rendkívül nagy kiváltságnak érzik, ha a pápával személyesen találkozhatnak, kezet foghatnak, vagy akár csak megérinthetik. Érdemes elgondolkodni azoknak a tízezreknek a lelkesedésén, akik a pápa feltűnésekor összegyűlnek. Hízelgésükkel elismerik tévedhetetlenségét, és ezáltal rendkívül egészségtelen módon a római katolikus hívek is azonosulnak a pápai hatalommal. Ez az azonosulás azt szüli, hogy még az átlag egyháztagok is beleesnek ugyanabba a hibába: büszkék lesznek arra, hogy olyan egyházhoz tartoznak, amelyik „a legrégebbi múlttal rendelkezik, amelyik a legnagyobb és az egyetlen igaz egyház a világon...., és amelyiken kívül nem lehet senkinek üdvössége". Ez a hitetés a vakbuzgó katolikusokat teljesen érzéket-lenné teszi egyházuk egyébként teljesen nyilvánvaló hiányosságai iránt, és teljesen a katolikus egyház bűvkörében tartja őket.
Az egyház lett a megváltó Jézus Krisztus helyett, és ez ahhoz a csábító és rendkívül tetszetős nézethez vezet, hogy történjék bármi, ez az intézmény a pápai hivatallal, a szentekkel és különösen
Máriával az élén végül majd úgyis eljuttat mindenkit az üdvösségre, ha egyébként még élő rokonai elég misét mondatnak érte. Ez egy óriási hazugság, ami kisgyerekkortól kezdve egészen felnőttkorig a katekizmusokon keresztül fertőzi meg az embereket. Az ilyen romboló hitetésnek az a katolikus tanítás az alapja, hogy bár Jézus Krisztus kifizette az árat a kereszten bűneinkért, mégis az egyház a „kegyesség és az érdemek" kiosztója. Ehhez még tegyük hozzá azt a felfogást, amelyik olyan körmönfont módon csalja tőrbe az egyház tagjait, hogy ennek az egyháznak a feje „ tévedhetetlen", és máris megvan minden, ami egy babonához, majd végül egy tragédiához szükséges.
A római katolikus egyház éppen elég sokszor változtatta már meg fontosabb kérdésekkel kapcsolatosan a felfogását ahhoz, hogy jól bebizonyítsa - még önmagának is hogy nem tévedhetetlen. Valamikor halálos bűnnek számított, ha valaki húst evett pénteken, de ez ma már nem így van. Régebben sok olyan medált és szobrot lehetett látni, amelyek Szent Kristófot, az „utazók védőszentjét" ábrázolták, ma azonban ez a népszerű katolikus szent csak mitikus alaknak tekintendő. Azok a milliók, akik hittek abban, hogy ez a szent védelmezte őket, most csalódottak. Egy volt apáca, Patrícia Nolan Savas a következő véleményen van:
Egy olyan szervezetnek, amelyik egy tollvonással eltörli az örök ítéletet, ha egy pénteki hot dogról van szó, és Szent Kristófot autók műszerfalainak millióiról tépeti le, minden bizonnyal be kell ismernie, hogy más dolgokban is tévedett.
Legalábbis így gondolná az ember, eddig azonban Róma még soha nem vallotta be tévedését - még az inkvizíciót, zsidók tízezreinek lemészárlását, keresztények millióinak mártírhalálát, a II. világháborúban egymillió szerb lemészárlását és több tízezer náci háborús bűnösnek a biztonságba helyezését illetően sem.
A FENEVADON EGY ASSZONY ÜL
Simon Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia...De én [Jézus] is mondom néked, hogy te Péter [Petros] vagy, és ezen a kősziklán [petra] építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.
Máté 16,16-18
Legeltesd az én bárányaimat! ...Őrizd az én juhaimat!! ...Legeltesd az én juhaimat!
János 21,15-17
[Jézus] kiválasztotta közülük Pétert, és az ő hitvallás-tétele után kijelentette, hogy reá épí¬ti egyházát. Neki ígérte a mennyek országa kulcsait...
II. vatikáni zsinat1
11. Ezen a kősziklán?
Egy tévedhetetlen pápa, mint Péter utódja, aki Krisztus földi helytartójaként kezében tartja a mennyek országának kulcsait? Egykor azzal dicsekedtek, hogy a pápai pompa és hatalom Konstantintól ered. Ma azt állítják, hogy a fejezet elején található idézet, ami Jézus Krisztus Péterhez intézett szavait tartalmazza, az alapja annak, hogy Péter az első pápa, vagyis az a kőszikla, amelyre az „egy igaz egyház" épül, és mindaz, aki ebben a hivatalban követi őt, bármilyen csalással vagy erőszakkal szerezte is meg azt, az ő utódjának tekintendő. Korunk pápai tekintélye és maga a katolikus vallás ezen az állításon áll vagy bukik.
A pápa maga a katolikus egyház. Nélküle nem működne és nem is létezne. Az nem sokat számít, hogy egy átlag katolikus mit gondol erről. A doktrínák és az egyházi hierarchia a fontos, mindenekelőtt a pápák tettei. A lényeg tehát az, hogy nem arra kell figyelni, hogy X. és Y. katolikus hívő felét sem hiszi el annak, amit egyháza tanít. (Egyébként ekkor nem is nevezhetné magát katolikusnak. Miért bízna valaki egy egyházban saját üdvösségét illetően, ha az sokkal jelentéktelenebb dolgokban sem megbízható?)
Most nézzük csak, mit mondott Jézus Krisztus Péternek: „ezen a kősziklán építem fel az én anya-szentegyházamat (Máté 16,18). A protestánsok szerint itt egy szójátékról van szó, ugyanis a görögben „Péter" petros, ami azt jelenti „kicsi szikladarab", míg a „szikla" petra, ami egy hatalmas kősziklára utal, mint amilyen a gibraltári. Ez a hatalmas petra csak maga Jézus Krisztus lehet, és az a megvallás, hogy Ő a Krisztus, ahogyan ezt Péter is kifejezte.
Kortárs katolikus apologéták erre azzal válaszolnak, hogy Jézus minden valószínűség szerint arám nyelven beszélt, és ez kizárja a szójáték lehetőségét, vagyis továbbra is Péter az a kőszikla, amelyre az egyház épül. Ha ezt mondják, akkor ezzel máris tagadják a római katolicizmus egyik alaptanítását, a tridenti hitvallást. Ez ugyanis az egész klérust arra kötelezi, hogy IV. Piusz pápától (1559-65) kezdve a Szentírást csak az egyházatyák nézetével összhangban értelmezhetik.
Az egyházatyák tanúságtétele
Hogyan is értelmeztek az úgynevezett egyházatyák - ők voltak az egyház vezetői Nagy (I.) Gergely pápa 604-ben bekövetkező haláláig - ezt a részét a Szent-írásnak? Nos, az igazság az, hogy ebben a kérdésben történetesen a protestánsokkal egyező a véleményük. Egyikük sem értelmezi úgy ezt a részt, ahogy ma a katolikusok tanítják.
Ahhoz, hogy az egyházatyák nézetével összhangban legyen, egy katolikusnak el kell utasítania azt a dogmát, hogy Péter volt az első pápa, hogy ő tévedhetetlen volt, és hogy ő adta tovább a pápai tekintélyt utódainak. Egy odaszánt katolikus történész, von Döllinger emlékeztetni akar a tagadhatatlan tényekre:
Azok közül az egyházatyák közül, akik az evangéliumnak ezeket a részeit (Máté 16,18; János 21,17) értelmezték, egyikük sem interpretálta úgy, hogy azok azt jelentenék, hogy Róma püspökei Péter apostol követői lennének.
Nagyon sok egyházatya foglalkozott ezzel a résszel, mégis azok közül, akiknek a kommentárjai ránk maradtak - pedig jó néhány írás fennmaradt Origenestől, Augustinustól, Hilariosztól, Kürelliosztól és Theodortól egyikben sem találunk még csak utalást sem arra, hogy Róma vezető szerepe a Péternek tett ígéret következménye.
Nem értelmezték úgy, hogy az a kőszikla, amelyre Jézus Krisztus az Ő egyházát építi az nem más, mint egy Péternek adott hivatal, amit majd ő tovább fog örökíteni, hanem ezt az igerészt úgy magyarázták, hogy itt a kőszikla jelentése maga Jézus Krisztus, vagy a Jézus Krisztusban való hit megvallása, de gyakran mindkettő egyszerre.
Más szavakkal azt is lehetne mondani, hogy az, amit ma az átlag katolikus hívőnek tanítanak és mondanak, gyökeres ellentétben áll azzal, amit a római katolikus egyház egyházatyái egyhangúlag állítanak, és erre az igazságra egy buzgó római katolikus egyháztörténeti szaktekintély világít rá. Több katolikus történész is egyetért ezzel a nézettel. Peter de Rosa, aki szintén katolikusnak vallja magát, ugyancsak szétoszlatja azt az illúziót, miszerint a pá-pa a legfelsőbb hatalom, illetve hogy ezt egészen Péter apostolig lehet visszavezetni:
Megdöbbentő lehet számukra [a katolikusok számára] azt hallani, hogy a nagy egyházatyák nem láttak semmi összefüggést e híres igék és a pápaság között. Közülük egyetlen egy sem értette senki másra, mint Péterre vonatkozónak a „Te vagy Péter" szavakat. A nagy egyházatyák egymás után elemezték ezeket az igéket: Küprianosz, Origenész, Kürelliosz, Hilariosz, Jeromos, Ambrosius, Augustinus. Nem lehet mondani, hogy ők protestánsok voltak. Ámde közülük egyik sem nevezi a római püspököt kősziklának, sem nem vonatkoztatja a kulcsokkal kapcsolatos igéket őrá. Ez éppoly érthetetlen a katolikusok számára, mintha valaki azt állítaná, hogy az egyházatyák nem hittek a Szentlélekben vagy a feltámadásban....
Az egyházatyák számára Péter apostol hite, illetve maga az Ur Jézus, akiben Péter hitt a kőszikla, és nem maga Péter. Valamennyi nagy zsinat, a IV. századi niceaitól a XV. században tartott kostanzi zsinatig mind egyetértett abban, hogy Jézus Krisztus az egyháznak egyetlen fundamentuma, azaz, Ő a kőszikla, amelyre az egyház épül.
...egyetlen egyházatya sem szól Péter hatalmának az utódaira való átörökítéséről..., még csak utalást sem találni náluk az állandó „péteri hivatalra".
így tehát az ősegyház Péterben nem a római püspököt látta, következésképpen a római püspökben nem Péter utódját...Az evangéliumok nem támasztják alá a pápaságot; mihelyt azonban a pápaság kialakult, az evangéliumokban keresett igazolást [amit természetesen nem talált].3
Az, hogy a pápák évszázadokig meghamisított dokumentumokkal (Konstantinusi ajándékozási okirat és a Hamis Dekretáliák) igazolták hatalmukat és pompájukat még azután is, hogy lelepleződtek ezek a szándékos csalások, elárulja, hogy „Krisztus helytartói" milyen keveset törődnek az igazsággal. Arról is árulkodik, hogy abban az időben a pápák hatalmukra és a Pétertől kiinduló apostoli folytonosságra nem a Máté 16,18-ban kerestek igazolást, hanem hamis dokumentumokkal hitelesítették pozíciójukat. A „Te Péter vagy" ilyen értelmezését csak később találták ki.
Ki a kőszikla?
A kérdést nem néhány igeversnek a vitás értelmezése dönti el, hanem a Szentírás teljes egészét kell figyelembe venni. Az Úr maga mint üdvösségünk rendíthetetlen „Kősziklája" van jelen az egész Ószövetségben (5Mózes 32,3-4; Zsoltárok 62,2-3), sőt, az Ige írja is, hogy Isten az egyetlen Kőszikla: „Mert kicsoda Isten az Úron kívül? És kicsoda kőszikla a mi Istenünkön kívül?" (Zsoltárok 18,32). Az Újszövetségben is teljesen egyértelmű, hogy Jézus Krisztus az a Kőszikla, amelyre az egyház épül, és hogy Ő, egy lévén az Atyával, az egyedüli Kőszikla. A kőszikla, amelyre a „bölcs ember építi az ő házát", nem Péter, hanem Jézus Krisztus és az O beszéde (Máté 7,24-29). Péter maga mutat rá arra, hogy Jézus Krisztus a szegletkő, amelyre az egyház épül (l Péter 2,6 8), és egy igét is idéz az Ószövetségből.
Pál is az egyház szegletkövének hívja Jézus Krisztust, és kijelenti, hogy az egyház „az apostoloknak és prófétáknak alapkövén" épül fel (Efézus 2,20). Mindezek alapján Péternek semmilyen kiváltságos szerepe nincs az egyházalapításban.
Péternek nem adatott különleges ígéret
Amikor Jézus Krisztus Péternek adta „a mennyek országának kulcsait" (Máté 16,19), akkor el is magyarázta, hogy mit jelent mindez: „amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen." Ezt az ígéretet még egyszer elmondta az összes apostolnak a Máté 18,18-ban, csakúgy mint a János 20,23-ban, ahol a bűnök megbocsátására vonatkozik.
Világosan kitűnik, hogy az oldás és kötés, illetve a bűnök megbocsátásának vagy elengedésének kulcsa minden apostolnak megadatott, és nem csak Péternek. Ennek alapján teljesen alaptalan azt állítani, hogy Péternek valami különleges hatalom és tekintély adatott a többi apostolhoz képest. Az Újszövetségben sehol sem találunk példát erre vonatkozó¬an, és még a katolikus egyházban is ismeretlen volt ez a felfogás az első néhány évszázadban. Péternek az a különleges kiváltság adatott, hogy elsőként vihette a zsidókhoz az evangéliumot (Apostolok cselekedetei 2,14-41), majd később a pogányokhoz (Apostolok cselekedetei 10,34-48), de különleges tekintéllyel nem volt felruházva.
Katolikus apologéták szerint Jézus Krisztusnak a János evangélium 21,15-17-ben Péterhez intézett szavai („Legeltesd az én bárányaimat!") Pétert egyedülálló tekintéllyel ruházták fel. Sőt ellenkezőleg, Péter maga tekintette ezt a parancsot minden vénre vonatkozónak (l Péter 5,2), ahogyan Pál is (Apostolok cselekedetei 20,28). Nézzük meg, hogy miként vélekedik erről von Döllinger:
Az ősi hitvallások, katekizmusok vagy a pátriárkák tanító szándékkal írt művei közül egy sem tesz említést a pápáról, sem arról, hogy a hitbizonyosság és a doktrínák tőle függenének...
Az egyházatyák még kevésbé ismerték fel a kulcsok, illetve az oldás és kötés hatalmában a római püspök bármiféle előjogát. Mindenki számára első látásra nyilvánvaló, hogy ezzel a hatalommal Jézus elsőként Pétert ruházta fel, de később a többi apostolt is. Péternek nem tulajdonítottak semmiféle különleges hatalmat, és a kulcsokat képes értelemben interpretálták, csakúgy, ahogyan az oldást és kötést is...
A kulcsok, illetve az oldás és kötés hatalmát egyetemesen a többi püspöknek is tulajdonították, és nem kizárólag Róma püspökének.
Péternek nem adatott különleges hatalom
Azt a különleges hatalmat és tekintélyt, amit a római katolikus pápák Péter állítólagos utódaiként maguknak követelnek, Péter soha nem gyakorolta. Leveleiben az egyenlőségre buzdít, és nem parancsol senkinek, mint neki alárendeltnek: „A köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs" (l Péter 5,1). írásaiból nem tűnik ki, hogy bármilyen magasztos egy-házi méltóság vagy hatalom birtokában lett volna. Önmagát egyszerűen „a Krisztus szenvedésének tanúja"-ként nevezi meg (l Péter 5,1) a többi apostollal együtt, akik mind „szemlélői voltunk az ő nagyságának" (2Péter 1,16). Semmilyen különleges tekintélyre nem tart igényt, egyszerűen a többi apostol között foglalja el helyét.
Az „apostoloknak és a véneknek" az összejövetele Jeruzsálemben i. sz. 45-50-ben, amiről az Apostolok cselekedetei 15. részének 4-29. verseiben olvashatunk, Pál és nem Péter kezdeményezése volt.
(Ez nem az „első egyházi zsinat", ahogyan ezt ma sokan állítják. Akkor nem volt hierarchia az egyházban, nem voltak messziről érkezett küldöttek, a jelenlevők mindegyike Jeruzsálemben tartózkodott.) Sőt, Jakab és nem Péter volt a vezető. Péter elsősorban tapasztalatát összegezte azzal kapcsolatosan, hogy először vitte az evangéliumot a pogányokhoz, azonban Jakab nyilatkozata volt az, ami végül is az Antiókhiába küldött levélnek végül az alapja lett.
Később Péter visszatért a pogányoktól való hagyományos zsidó elkülönülésre. Ennek lett a következménye az, hogy Pál, akinek sokkal inkább köszönhető az Újszövetség nagy része, mint Péternek, és akinek a szolgálata is sokkal kiterjedtebb volt Péter szolgálatánál, nyilvánosan megfeddte Pétert az általa elkövetett hibákért (Galata 2,11-14). Az tehát nyilvánvaló, hogy Péter nem úgy cselekedett, mint egy pápa, és az is, hogy mások sem tekintették őt annak.
Az apostolok igazi követői
Krisztus azt mondta az apostoloknak, hogy az evangélium prédikálásával tegyenek tanítványokká embereket. Hozzátette azt is, hogy aki hisz az evangéliumban, annak meg kell tartania mindazt, amire Ő tanította követőit: „Tanítván őket (azokat, akik az evangélium hirdetése által váltak tanítványokká), hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek" (Máté 28,20). Ez a kijelentés nem kizárólag a vezetői hierarchiára vonatkozik. Mindenkinek:, aki Krisztus tanítványa lesz az első tanítványok által is hirdetett evangélium erejéből, meg kell tartania azokat a parancsokat, amit Jézus Krisztus a tizenkét tanítványnak adott. És ahhoz, hogy megtartsák mindazt, amit a tizenkettőnek parancsolt Jézus, minden más tanítványnak is ugyanarra a hatalomra és erőre van szüksége Jézus Krisztustól, mint az apostoloknak.
Minden parancs és hatalom, amit a tanítványok Jézus Krisztustól kaptak, érvényes azokra is, akik (majd) hisznek az evangéliumban - egészen napjainkig. Nyilvánvaló tehát, hogy nem csak egy kiváltságos püspöki, érseki vagy bíborosi réteg, hanem minden keresztény az apostolok igazi követője.
A korai Egyház története, amiről az Újszövetségben olvasunk, nagyon jó példája ennek. Az apostolok azt tették, amit Jézus Krisztus parancsolt nekik: ezreket tettek tanítványokká, és továbbadták nekik Jézus Krisztus parancsait; maga Krisztus a mennyből hatalmat adott ezeknek az új tanítványoknak, hogy tovább vigyék ezt a nagy küldetést. A keresztények száma megsokszorozódott, újabb és újabb gyülekezetek jöttek létre a római birodalom egész területén.
Nem voltak bazilikák, a helyi gyülekezetek házaknál tartották összejöveteleiket. A vezetők már régóta hitben járó, istenfélő és példás életet élő vének és érett keresztények voltak. Nem volt hierarchia, és nem kellett címeknek vagy pozícióknak engedelmeskedni. A papoknak sem létezett egy olyan kiváltságos csoportja, amelyik arra lett volna felhatalmazva, hogy közvetítő szerepet töltsön be Isten és az emberek között. A zsidó papság, mint „az elkövetkezőknek csak árnyéka" ilyen volt (Zsidó 7,11-28; 10,1-22), de később rendkívül romlottá lett.
A egyház összejövetelein minden hívőt bátorítottak, hogy imádkozzon és prófétáljon. Pál ezt nagyon világossá tette:
Mikor egybegyűltök, mindeniteknek van zsoltára, tanítása, nyelve, kijelentése, magyaráza-ta. Mindenek épülésre legyenek. Ha valaki nyelveken szól, kettő vagy legfeljebb három legyen, mégpedig egymás után; és egy magyarázza meg:
Ha pedig nincsen magyarázó, hallgasson a gyülekezetben; hanem magának szóljon és az Istennek.
A próféták pedig ketten vagy hárman beszéljenek; és a többiek ítéljék meg.
De ha egy másik ott ülő vesz kijelentést, az első hallgasson.
Mert egyenként mindnyájan prófétálhattok, hogy mindenki tanuljon, és mindenki vigasztalást vegyen;
És a prófétalelkek engednek a prófétáknak;
Mert az Isten nem a visszavonásnak, hanem a békességnek Istene; miként a szentek minden gyülekezetében.
A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincsen megengedve nékik, hogy szóljanak; hanem engedelmesek legyenek, mint a törvény is mondja.
Hogyha pedig tanulni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon az ő férjüket; mert éktelen dolog asszonynak szólni a gyülekezetben.
Avagy ti tőletek származott-é az Isten beszéde, avagy csak hozzátok jutott el?
Ha valaki azt hiszi, hogy ő próféta, vagy lelki ajándék részese, vegye eszébe, hogy amiket néktek írok, az Úr rendeletei azok.
Aki pedig tudatlan, legyen tudatlan.
Azért, atyámfiai, törekedjetek prófétálásra, és a nyelveken szólást se tiltsátok.
Mindenek ékesen és jó renddel legyenek.
(1 Koríntus 14,26-40)
Nincs elit
Jézus Krisztus ígéretei közül nincs egy sem, amely csak az apostoloknak vagy csak egy kiváltságos rétegnek adatott volna. Például: „Ismét mondom néktek, hogy ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám" (Máté 18,19); „És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt" (János 14,13); vagy „amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek" (János 16,23). Minden keresztény Jézus Krisztus nevében imádkozik, jóllehet ez az ígéret eredetileg csak az O tizenkét apostolának adatott. Minden katolikus veszi a kenyeret a misén, jóllehet csak a tizenkettőnek mondta Jézus, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" (Lukács 22,19).
Világos, hogy mindaz, amit Krisztus az Ő tizenkét tanítványának mondott, vonatkozik azokra is, akik őáltaluk tértek meg, és mindenkire, aki ma igazi keresztény. Akkor ez azt jelentené, hogy ha két egyszerű keresztény megegyezik valami felől, akkor az megadatik neki, vagy hogy bármit kér egy keresztény az Atyától Krisztus nevében, az meglesz neki? Igen, pontosan így van. De akkor miért nem jön minden imára válasz? Mindegyikre van válasz, de van amelyikre az, hogy „Nem", és van, amelyikre az, hogy „Majd később". Jézus Krisztus „neve" nem egy varázsszó, hogy ha azt egy imához hozzátesszük, akkor arra automatikusan jön az igenlő válasz. Az Ő nevében kérni azt jelenti, hogy úgy kérni és azt, ahogyan és amit Ő kérne, az Ő céljainak megfelelően és az Ő dicsőségére, és nem a saját érdekünket szem előtt tartva.
Ez az a pont, ahol a katolikus egyház csúnyán becsapta az őszinte katolikusokat. Az nyilvánvaló, hogy egy katolikus pap imájára nem jön automatikusan a válasz, csakúgy, ahogy egy egyszerű katolikus hívő imájára sem, vagy protestáns szolgálók, illetve laikusok imájára sem. Mégis azt állítják, hogy a katolikus klérusnak különleges hatalom adatott arra, hogy bármit kimondanak Krisztus nevében - akár kötést vagy oldást, akár a bűnök bocsánatát - az automatikusan meg is lesz. Pedig ez nem igaz. Becstelen dolog azt állítani, hogy valóban megtörténik a bűn alól a feloldozás (amit semmi nem igazol), ha ezt egy katolikus pap kimondja. Ritkán következik be betegségből gyógyulás vagy adósságból való kimenekülés is egy katolikus pap szavára.
A lényeg tehát világos: akár arról van szó, hogy kapunk-e választ Jézus nevében elmondott imánkra az Atyától vagy sem, akár arról, hogy jön-e az az áldás, ami felől két vagy több keresztény megegyezett, akár kötésről, oldásról, vagy a bűn alól való feloldozásról, ez nem történik meg automatikusan csak azért, mert kiejtünk egy szót. Mindez Jézus
Krisztus által történik, Aki választott edényeken keresztül cselekszik akkor, ott és ahogyan Ő akarja.
Ezek közül az ígéretek közül egyik sem működött Péter vagy bármelyik más apostol tetszése szerint, és nem kapcsolódnak automatikusan a római katolikus egyház vagy bármely más vallási hierarchia egyetlen tagjához sem. Az ehhez hasonló hamis dogmák Róma uralma alá helyezik azokat, akik hisznek bennük, és ezáltal azt várják el egy paptól, ami Krisztus minden igazi apostolának az öröksége.
A letűnt zsarnokság és a tanítói hivatal ma
Pál apostol szerint, amennyiben a civil uralkodók nem parancsolnak olyat, ami ellentétes Isten akaratával, minden kereszténynek, beleértve magukat az apostolokat is, kötelessége, hogy a világi hatalmasságoknak engedelmeskedjenek (Róma 13,1-7). Imádkoznunk kell „királyokért és minden méltóságban levőért" (l Timóteus 2,1-3). Minden kereszténynek „a fejedelemségeknek és hatalmasságoknak engedelmeskednie kell" (Titus 3,1).
Péter a következőket írta a keresztényeknek: „Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Űrért: akár királynak, mint feljebbvalónak; akár helytartóknak [az angolban: kormányzóknak - a ford.]..." (1 Péter 2,13-14). A pápák pontosan ennek az ellenkezőjét tanítják: ők a legfelsőbb hatalmasságok, és az ő törvényeiknek vannak alárendelve még a királyok is. A pápák közül nagyon sokan megfogalmazták, hogy Róma teljes engedelmességet vár el, de egyikük sem olyan egyértelműen, mint I. Miklós pápa (858-67):
A pápák nincsenek alávetve semmilyen földi hatalomnak, még (Péter) apostolnak sem, és még akkor sem, ha visszatérne a földre; mivel Nagy Konstantinusz elismerte, hogy a pápa Isten földi helytartója, ezért mint istenség nem ítélhető meg egyetlen földi lény által sem. Ez tehát azt jelenti, hogy mi tévedhetetlenek vagyunk, így bármit is teszünk, azért nem tartozunk beszámolással, csak magunknak.
Az, hogy I. Miklós nem egyszerűen a saját fanatizmusának adott hangot, hanem egy olyan nézetnek, amit a többi pápa is elfogadott, és végül római katolikus doktrínává lett, nyilvánvaló a történelem és a ma is érvényben lévő egyházi dogmák alapján. A II. vatikáni zsinat szerint senkinek sincs joga még csak megkérdőjelezni sem a tanítói hivatalt hitbeli vagy erkölcsi kérdések tekintetében. Kizárólag a katolikus hierarchia csúcsán lévőknek adatott meg az, hogy a Bibliát interpretálják, a híveknek pedig ezt a magyarázatot úgy kell tekinteniük, mint ami közvetlenül Istentől származik. A pápának mindenki köteles engedelmeskedni, még olyan kérdésekben is, amit nem „ex cathedra" jelent ki. Ezek a vak hitet megkövetelő elvárások a pápák évszázados zsarnoki uralmának maradványai.
Az „első pápa” bukása
Ha Krisztusnak a Máté evangéliumában leírt szavai tették Pétert az első tévedhetetlen pápává, akkor rögtön szembetaláljuk magunkat egy másik súlyos problémával. A következő szavak ugyanis, amelyek Péter szájából hangzottak el, nem egyebet, mint az Evangélium lényegét tagadják, mivel arra utalnak, hogy Krisztusnak nem kell kereszthalált szenvednie: „Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez [a kereszthalál] meg teveled." (22. vers). Az Úr azonnal a következőt válaszolta: „Távozz tőlem, Sátán!" (23. vers). Ez volt tehát Péter első „ex chathedra" kijelentése az egész egyházhoz (a Biblia beszámol erről) hit és erkölcs kérdésében (az üdvösséggel foglalkozik) - és nemhogy tévedhetetlen volt, hanem egyenesen eretnekség volt az, amit kimondott!
A következő részben Péter ismét súlyos hibát követ el, újabb téves kijelentést tesz. Krisztust Mózessel és Illéssel azonos szintre helyezi: „építsünk itt három hajlékot, neked egyet, Mózesnek is egyet, Illésnek is egyet" (Máté 17,4). Ez alkalommal maga a mennyei Atya az, aki megdorgálja az „újdonsült pápát": „Ez amaz én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm, őt hallgassátok!" (5. vers).
Később, mivel féltette az életét, letagadta, hogy ismeri Jézus Krisztust - ez ismét egy olyan kijelentése volt a hitről és az erkölcsről, amellyel magát Jézus Krisztust tagadta meg. Még ha a pápák az ő követői lennének is, Péter nehezen adhatta volna tovább nekik azt a tévedhetetlenséget, aminek ő maga sem volt birtokában.
A tévedhetetlenség bibliai alapja?
Egy kortárs vezető katolikus teológus, Hans Küng nemrégiben rámutatott, hogy „a pápai tévedhetetlenség legfőbb bizonyítékaként a II. vatikáni zsinat a Lukács 22,32-t hozta fel („De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited"), viszont ezt a középkori kanonisták (egyházi jogot tanítók) soha nem használják ennek a dogmának az alátámasztására - joggal. Ebben a részben egyébként Jézus Krisztus nem a tévedhetetlenséget ígéri, hanem azt a kegyelmet, hogy a végsőkig ki fog tartani a hitben/'6 Ezzel a nézettel van Döllinger is tökéletesen egyetértett:
Mindenki ismeri a Szentírásból azt a részt, amire a pápai tévedhetetlenség épül: „De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed" (Lukács 22,32). Ezek a szavak azonban nyilvánvaló, hogy személyesen Péterre vonatkoznak, arra, hogy megtagadja majd az Urat, illetve a megtérésére...
A fejezet értelmével teljesen ellentétben állna az, ha ezt utódainak, a pápáknak a tévedhetetlenségére vonatkozó ígéretként értelmezné bárki... A XVII. sz. végéig egyetlen író sem álmodott még csak ehhez hasonló interpretációról sem; és e rész kommentálói közül mind a tizennyolcan úgy magyarázzák, mint Jézus Krisztusnak apostoláért mondott imáját, hogy az ne veszítse el a hitét közelgő megpróbáltatásai során sem.
Nagyon sok katolikus történészt és teológust lehetne még idézni, akik hasonló nézeteket vallanak. Peter de Rosa így ír erről:
Az egyházatyák szerint Péternek nem volt utódja. Ok valamennyi püspököt az apostolok utódainak tekintették, és nem egyetlen püspököt egyetlen apostol utódának, vagyis ez esetben Péter utódjának. Ezért aligha fogadhatták el azt az igényt, hogy Péter utódja ül Róma püspöki székébe.
Azt is láttuk, hogy valamennyi hittétel, különösen a hitvallások, nem a pápáktól, hanem a zsinatoktól származtak. Az első évszázadokban a római püspökök soha nem gondoltak arra, hogy az egész egyház számára határozzák meg a hittételeket.
Ingatag kőszikla
Péter, miután megígérte Jézus Krisztusnak, hogy inkább meghal, semhogy Őt megtagadná, pontosan ennek ellenkezőjét tette: „Ekkor átkozódni és esküdözni kezdett, hogy: Nem ismerem ezt az embert/' (Máté 26,74.) Ez nem más, mint magának Jézus Krisztusnak és a kereszténységnek a tökéletes tagadása. Péter tehát nagyon ingatag „sziklának" bizonyult ahhoz, hogy Jézus Krisztus az Ő Egyházát ráépítse! Viszont állítólagos utódai nála sokkal nagyobb bűnöket követtek el.
Ezek közül már néhányat említettünk, de most nézzünk meg egy rövid példát: II. Gyula pápa (1503- 13), aki szifiliszes, hírhedt nőcsábász és számos törvénytelen gyermek apja volt, megvesztegetéssel kövezte ki a pápai trónhoz vezető utat. Nagyböjtkor, amikor minden jó katolikus szigorúan tartózkodik bizonyos ételektől, ő királyi lakomákon halálra ette magát. Gyakran parancsokat adott hadseregének, hogy városokat és országrészeket igázzanak le, és ha lehet, csatolják hozzá a pápai államhoz. Felmerül a kérdés, hogy hogyan lehetne ő annak a Jézus Krisztusnak a „földi helytartója” aki azt mondta, hogy az O országa nem ebből a világból való, ezért az ő szolgái nem harcolnak fegyverrel. Úgy is mondhatnánk, hogy nevetségessé tette Jézus Krisztust és az Ő tanítását.
A császárok utódai
Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a korai egyház napjaiban a tévedhetetlenséget nem Róma püspökének tulajdonították, hanem az ő feljebbvalójának, a császárnak. I. Leó pápa (440-61) például azt a tévedhetetlenséget tulajdonította az istentelen császárnak, amit IX. Piusznak a pápák kizárólagos jogaként sikerült elfogadtatnia az I. vatikáni zsinat tagjaival: „A Szentlélek inspirációja jóvoltából a császárnak nincs szüksége emberi utasításokra, és doktrinális kérdésekben is tévedhetetlen.
A következő dicshimnusz - ami nagyon hasonlít ahhoz, ami ma is kijár a pápának - Euszebiosznak a pogány Konstantin császárt méltató beszédéből való. Ez azután született, hogy a császár az egyház legfőbb tekintélye lett:
A mi császárunk méltó egyedül dicséretre..., aki szabad...a pénz szerelmétől, a szexuális vágyaktól...., aki győzelmet aratott azok fölött a szenvedélyek fölött, amelyek leigázzák a többi embert; akinek a jelleme a legfelsőbb isteni uralkodóhoz hasonló, és akinek elméje az isteni erényeknek a tükre. Ezért a mi császárunk tökéletes bölcsességben, jóságban, igazságosságban, bátorságban, kegyességben és Istennek való odaszánásában...
Azzal, hogy ez a dicshimnusz kizárólagosan a császárnak szólt, Róma püspöke fölé került, a püspök pedig alárendeltje maradt. Ezért Konstantin magát a „püspökök püspökének" hívta. Korunk pápái, akik Konstantin címét és regáliáját viselik, az ő (Konstantin) követői, és nem Péteréi! Will Durant történész rámutatott arra, hogy „Konstantin egész uralkodása alatt politikai segítőinek tekintette a püspököket; ő hívta össze őket, ő elnökölte a tanácskozásaikat, és csak ő juttathatta érvényre a többség által hozott döntéseket".
Konstantin számára a doktrína nem jelentett semmit - a püspököknek kellett egyetérteniük a birodalmi egység érdekében. Peter de Rosa egy IV, századi püspököt idéz, aki beszámol arról, hogy „az egyház (abban az időben) az állam alárendeltje volt":
Még a római püspök is - akit csak évszázadokkal később neveztek pápának - jelentéktelen volt hozzá képest. A római püspök ugyanis jogilag a császár vazullusa maradt, szellemi hatalma is - összehasonlítva Konstantinnal - egy másodrendű püspöké csupán...
Nem a pápát, hanem a császárt - mint később Nagy Károlyt is - tekintették az egyház fejének és egysége forrásának. A római püspöknek a császár lába elé kellett borulnia és hűséget fogadnia. Minden püspök egyetértett abban, hogy „a császár az ihletett orákulum, az egyház bölcsességének apostola".
Ezért Konstantin és nem a római püspök határozta meg a zsinatok helyét és idejét, valamint a választások eredményét is. Hozzájárulása nélkül a határozatok nem voltak jogerősek, mert „ő volt egyedül a birodalom törvényadója".
A pápaság intézménye mint pogány örökség
Az egyházi tanács felállítása is Konstantintól ered, aki jóllehet azt állította magáról, hogy „megtért" Jézus Krisztushoz, továbbra is megmaradt pogánynak, és soha nem mondott le a sok pogány istenséghez való hűségéről. Nem rombolta le km a pogány Győzelmi oltárt, sem a Vesta-szüzek oltárát; a birodalmi pénzérmék továbbra is a Napisten, és nem Jézus Krisztus tiszteletéről tanúskodnak. Nem sokkal halála előtt keresztelte meg egy eretnek ariánus pap, Euszebiosz. Durant történész felhívja a figyelmet arra, hogy „keresztény" élete során Konstantin végig pogány és keresztény rítusokat használt, illetve „a pogány varázslást használta fel eszközül arra, hogy megvédje a termést, és hogy emberek meggyógyuljanak bizonyos betegségekből".
Az, hogy Konstantin meggyilkoltatta mindazokat, akik veszélyeztették trónját (saját fiát, Kriszpuszt, egy unokaöccsét, valamint sógorát) további bizonyítéka annak, hogy „megtérése" - ahogyan ezt a történészek is látják - egy ügyes politikai manővernek tekinthető csupán. Philip Hughes történész, aki maga is katolikus pap, a következőkre figyelmeztet: „Konstantin élete legvégéig megmaradt ugyanolyan pogánynak, mint amilyen fiatal korában volt. Rendkívül haragos természete, kegyetlensége, aminek saját felesége és fia is áldozata lett...jól bizonyítják megtérésének tökéletlenségét".
Konstantin három „keresztény" fia (II. Konstantin, II. Konstantius és Konstans) apjuk halála után egy könyörtelen családi mészárlás útján osztották szét maguk között a birodalmat. Ez volt a „kereszténység elterjesztésének" csúcsa. Ők (és nem Péter) voltak a mai pápák elődei.
Ahogyan erről már szó esett, Konstantin domináns szerepet játszott az első ökumenikus egy-házi zsinaton; a niceai zsinatot ő hívta össze, állította össze napirendi pontját, és mondta a megnyitó beszédet, de még számos későbbi zsinaton is, ahogyan Nagy Károly is 500 évvel később. Mivel a császárok hívták össze a zsinatokat, nem meglepő, hogy az első évezred során egyetlen zsinat sem ismerte el a római püspököt az egyház fejeként.
Jézus Krisztus az alázat és a mások felé való szolgálat tökéletes példája. O ezt mondta tanítványainak: „A pogányokon uralkodnak az ő királyaik...De ti nem úgy: hanem aki legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint aki legkisebb; és aki fő, mint aki szolgál" (Lukács 22,25-26). Ezt az intést figyelmen kívül hagyva a pápák a pogány császárokat követték, és tőlük örökölték pozíciójukat és hatalmukat is.
Jézus Krisztus elítélte kora rabbijainak tekintélyelven alapuló pozícióját is. Az akkori zsidó vezetőkhöz intézett szavai ma is nagyon ráillenek a római katolikus hierarchiához tartozókra:
És szeretik a lakomákon a főhelyet, és a gyülekezetekben az elöl ülést, és a piacokon való köszöntéseket, és hogy az emberek így hívják őket: Mester! Mester!
Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van...
Jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépeknek tetszenek, belül pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal telik..., belül tele vagytok képmutatással és törvénytelenséggel (Máté 23,6-9 és 27-28).
A FENEVADON EGY ASSZONY ÜL
És az ő homlokára egy név vala írva...A PARÁZNÁKNAK ÉS A FÖLD UTÁLATOSSÁGAINAK ANYJA...
Jelenések 17,5
A cölibátus története a legszörnyűbb olvasmány... A legnagyobb része nők lealacsonyításának története...Chartres-i Ivo (1040-1115) olyan apácák által lakott konventekről számolt be, akiknek csupán a nevük volt apáca..., gyakorlatilag azonban prostituáltak voltak.
Peter de Rosa
A római katolikus klérus bizonyos tagjai által elkövetett, széles körben elterjedt szexuális tisztátalanság, ami az utóbbi időkben egyre inkább napvilágra kerül, nem ért meglepetés-ként minket, akik egykor magunk is papok és apácák voltunk.
Patrícia Nolan Savas, volt apáca nyilatkozata a USA Today c. magazinban
12. Paráznáknak anyja
Ne m szeretném, ha valaki félreértené a dolgokat: nem azt akarom állítani, hogy a katolikus pápáknak, papoknak és apácáknak alapvetően nagyobb hajlamuk lenne a tisztátalan szexuális életre, mint más embereknek. A szíve mindegyikünknek ugyanolyan. Ezek közül a tragikus sorsú egyének közül sokan nagyon magas erkölcsi normával és szellemi értékekkel indultak el azon az úton, amiről őszintén hitték, hogy a szentség és a Krisztusnak átadott élet útja lesz. A hierarchikus kiváltság, hatalom és a köznép felett gyakorolt tekintélyrendszer felelős azért, hogy ezek az emberek megromlottak, és ez tette tönkre az életüket.
Ez a rendszer, ahogy láttuk is, jó néhány bizonyítékot halmozott fel az évszázadok során a pápák mohóságára és kéjvágyára, amihez hivatali pozíciójuk szülte sok esetben az alkalmat. Hatalmuk növelése céljából egy sereg hamis dokumentumot adtak ki azt állítva, hogy ezek a korai egyházatyák írásai, illetve a korai zsinatok rendeletei. Ezeknek a koholmányoknak az egyik állandóan visszatérő témája az, hogy a pápák „ártatlanságot és szentséget örököltek Pétertől", tehát senki ember fia nem ítélkezhet fölöttük. Von Döllinger a következőket írja:
Konstantinnak a niceai zsinaton elhangzott mondását, amit Rufinusz jegyzett fel, addig módosítgatták, amíg magasröptű tettetések kimeríthetetlen tárházává nem lett. A lejegyzett legenda szerint, amikor Konstantin elé tették a püspökök ellen szóló vádiratokat, elégette azokat, mondván, hogy a püspökök istenek, és senki ember fia ne merészelje megítélni őket.
Ha valaki az istenek szintjére emeltetik, akkor milyen kiváltságjogokat ne követelne magának? Isten fölötte áll a törvénynek. Nem meglepő tehát, hogy a pápák azt kezdték el hirdetni, hogy hatalmuk van királyok, birodalmak és minden ember fölött, és akár zsarnokként is viselkedhetnek. A dolgokat csak még rosszabbá tette a tévedhetetlenség álcája.
Minden papban és apácában (bár kisebb mértékben) jelen van ez a romlott abszolutizmus és a köznép fölé való emelkedettség. Adjuk hozzá ehhez az isteni tekintélyhez a cölibátus természetellenes reguláját (egy elviselhetetlen teher, amit csak nagyon kevesek tudnak hordozni), és máris elő van készítve a terep a bűnre. Egy őszinte katolikus történész így ír:
Az tény, hogy a papi cölibátus szinte soha nem működött. Vannak történészek, akiknek az a véleménye, hogy több kárt okozott az erkölcs terén, mint a Nyugatnak bármely más intézménye, beleértve a prostitúciót is...
A cölibátus okozta kárra vonatkozó bizonyítékok nem bigott, katolikusellenes forrásokból származnak, hanem épp ellenkezőleg: pápai dokumentumokból és szent érzésű reformerek leveleiből. Mind ugyanarról tanúskodik: nemcsak hogy sohasem volt világító gyertya a romlott világban - a papi cölibátus sokkal inkább szégyene volt mindig is a kereszténységnek.
A cölibátus gyökerei és gyümölcsei
Fontos megérteni azt, hogy a Biblia nem tanítja a cölibátust, és az apostolok sem éltek így. Ez a tanítás a pápai rendszer szerves részeként fejlődött ki, és fokozatosan annak egyik legfontosabb elemévé vált. Egyáltalán nem erkölcsi megfontolások állnak a hát-terében, hiszen a cölibátus intézménye mindig is a bűn valóságos tárházának bizonyult. Talán meglepő, de az igazság az, hogy a cölibátus nem a szexualitás, hanem a házasságkötés tilalma. II. Sándor pápa (1061-73) például nem intette meg azt a papot, aki a házasságtörés bűnét elkövette apja második feleségével, mivel nem követte el a házasságkötés bűnét. Ez utóbbi volt az a nagy bűn, amitől a papokat távol kellett tartani ahhoz, hogy teljesen oda tudják szánni magukat az egyháznak.
A történelem során nemcsak papoknak és prelátusoknak, hanem a pápáknak is megvoltak a maguk szeretői, és gyakran igénybe vették prostituáltak szolgáltatásait is. Sokan közülük homoszexuálisok voltak. A klérus egyetlen tagját sem átkozták ki a szexuális élet gyakorlása miatt, viszont ezreknek kellett lemondaniuk a papi hivatalról amiatt, hogy megházasodtak. Miért ez a rendkívül nagy ragaszkodás a cölibátushoz a mai napig, ha ennek valójában nem a szexualitástól való tartózkodás a lényege? Nos, azért, mert a cölibátus rendkívül praktikus, és óriási hasznot hoz az egyháznak: nem teszi lehetővé, hogy püspökök és pápák családot alapítsanak, vagyis lehetetlenné válik a vagyon átörökítése, így aztán az egyháznak nem kell tartania az elszegényedéstől. A klérusnak nem lehetnek örökösei.
VII. Gergely pápa kifejezve sajnálatát amiatt, hogy nehéz a papokat megakadályozni a házasságkötésben, így nyilatkozott: „Az egyház nem törheti szét bilincseit, hacsak a papok szét nem törik először a feleségeik által rájuk rakott bilincseket." Még egy ok a cölibátusra: egy olyan papság létrejötte, aki mentes attól a tehertől (és szerető támogatástól), amit a feleség és a gyermekek jelentenek. Ezért aztán a paráznaság és a házasságtörés - jóllehet elméletileg tilos mégis kívánatosabb a házasságnál. Egy XIX. századi történész, R.W. Thompson a következő magyarázattal szolgál:
A pápai rendszer tökéletes működése érdekében szükségessé vált egy olyan eklézsia felállítása, amelynek tagjai mentesek a családi kötelékekből eredő általános együttérzéstől, azért, hogy alkalmasabbak legyenek elvégezni a pápa feladatait...
Jóllehet az első időkben házas emberek is lehettek papok, megkövetelték tőlük, hogy ne éljenek házaséletet. I. Leó pápa (440-61) azt a rendelkezést hozta, hogy a házas klérusnak úgy kell tekintenie a feleségét, mintha az „nővére" volna. Csak nagyon kevesen vannak tisztában a katolikusok közül azzal, hogy VII. Gergely (1073-85) idejében is még elfogadott volt, hogy papok megházasodhatnak, viszont nem élhettek házaséletet feleségükkel.
Ez a fajta törvény természetellenes, és nélkülöz minden realitást. Ki tartott volna be egy ilyen szabályt? Itália-szerte a klérus tagjai nagycsaládosok voltak, és ezért semmilyen hátrányt nem szenvedtek. Egyébként is, maguknak a pápáknak is népes családjuk volt, és ők sem rejtették ezt a tényt véka alá. De Rosa erről így ír:
Az erkölcsök általános romlása idején a teológiai tévelygés oda vezetett, hogy különösen az V. század Rómájában a „klérus" szó minden goromba és perverz dolog foglalatává lett.. Amikor III. Sixtus pápa (432-40) azért került törvényszék elé, mert elcsábított egy apácát, ott ügyesen védekezett Krisztus szavaival: Az vesse rám az első követ, akinek köztetek nincs bűne.
...a vándorló szerzetesek fenyegetést jelentettek a társadalom számára...; hosszú ideig a kolostorok voltak a legrosszabb hírű házak...Az 567-es II. tours-i zsinat nyíltan elismerte, hogy alig van olyan pap, akinek ne lenne felesége vagy szeretője...
A prostitúció intézményesítése
Évszázadokon keresztül a papság öröklődött. A legtöbb pap maga is papnak és püspöknek a fia volt. Nem egy olyan pápa volt, aki állítólagos cölibátusban élő elődjének volt vér szerinti utódja. Silverius pápa (536-7) Hormisdas pápa (514-23) utódja, vagy például XI. János (931-5) III. Sergiusnak kedvenc szeretőjétől, Maroziától született fia volt.
Az egyház élén álló törvénytelen utódok között voltak még: I. Bonifác (418-22), Gelasius (492-6), Agapetus (535-6) és Theodoros (642-9), de sorolhatnánk még jó néhányat. IV. Hadrián (1154-9) is egy pap fia volt. Nem véletlen, hogy II. Piusz (1458-64) egyszer azt mondta, hogy Róma „az egyetlen város, amit fattyak kormányoznak". Piusz egyébként maga is elismerte, hogy legalább két törvénytelen gyermek apja, és a két gyermek két különböző asszonytól született, és közülük az egyik házasságban élt. A cölibátus regulája a szó szoros értelmében tett embereket prostituáltakká, Rómát pedig a „Paráznák Anyjává", ahogyan ezt János apostol előre látta.
Tüzes prédikációiban a firenzei Savonarola (aki hamarosan mártírhalált szenvedett) Rómát prostituáltnak nevezte, aki „kész arra, hogy pénzért áruba bocsássa kegyeit"6, és megvádolta a papságot azzal, hogy „beletaszítanak mindenkit a szellemi halálba..., és kegyességük abból áll, hogy prostituáltakkal töltik el az éjszakát". Szerinte „kevés, ha csak azt mondjuk, hogy ezer, tízezer vagy tizennégyezer a prostituáltak száma Rómában, ugyanis abban a városban a férfiak és nők mind azzá lesznek."
VI. Sándor pápa azzal fenyegette Firenzét, hogy „kiközösíti", ha nem hallgattatja el Savonarolát. A város elöljárói, tartva attól, hogy a kiközösítés eredményeképpen „a firenzei kereskedőket Rómában bebörtönzik", engedelmeskedtek a pápai parancsnak. A pápa azt akarta, hogy Savonarolát vigyék Rómába, és eretnekség vádjával állítsák bíróság elé, viszont a firenzeiek maguk akarták kivégezni. Miután aláíratták velük iszonyatos kínzások árán kicsikart vallomásukat, Savonarolát és két szerzetes társát felakasztották és elégették. Több mint különös, hogy azt a személyt, aki az egyházi vezetők erkölcstelenségét pellengérezte ki, és akit római katolikusok meggyilkoltak, ma a Vatikán „hite óriásaként" ünnepli, aki „1498. május 23-án mártírhalált szenvedett". Hogy átértékelődik a történelem!
Amikor Szent Bonifác a VIII. században Német-országba látogatott, rá kellett ébrednie, hogy a klérusból senki nem tartotta meg cölibátusi fogadalmát. Zakariás pápának (741-52) így ír: „Olyan fiatalemberek jutottak felfelé a klérus ranglétráján, akik erőszakot és házasságtörést követnek el, az éjszakát egyszerre négy-öt nővel töltik, majd reggel felkelve misét mondanak” Rathurio püspök azt panaszolja, hogy ha kiközösítené azokat a papokat, akik már nem érintetlenek, „akkor nem maradna senki, aki kiszolgáltatja a szentségeket, kivéve kiskorú fiúkat. Viszont ha kizárná a törvénytelen gyerekeket is, ahogy ezt az egyházi törvénykönyv megköveteli, akkor még fiúk sem maradnának”
Még idealistákból is fegyelmezetlen gazemberek lettek, ugyanis a papság volt a vagyonhoz és a hatalomhoz, illetve a legerkölcstelenebb örömökhöz vezető legbiztosabb és leggyorsabb út. A jelenlegi pápa, II. János Pál nemrégen kiadott enciklikájában, a Veritas Splendor-ban (Az igazság nagyszerűsége) egyértelműen elítéli a promiszkuitást, vagyis a törvénytelen szexuális kapcsolatot. Még talán elismerően szólnánk az efféle értekezésekről, ha ebben a pápa beismerné, hogy elődei többsége a pápai hivatalban közönséges bűnöző volt; vagy hogy a klérus, mivel tilos volt számára a házasságkötés, sokkal inkább hajlott arra, hogy meg nem engedett kapcsolatokba bocsátkozzon, mint a köznép; illetve, hogy a promiszkuitás még mindig széles körben elterjedt a római katolikus kléruson belül. Ha mindezt nem tartalmazza a Veritas Splendor, akkor nem más, mint üres beszéd.
Krisztus helytartói?
XII. János (955-64), akire már korábban is utaltunk, 16 éves korában lett pápa, háremet tartott a Laterani Palotában (lateráni palotában), és minden képzeletet felülmúlóan bűnös életet élt. Még az ördögöt is köszöntötte a Szent Péter oltár előtt. Bár az egyház szellemi vezetője volt nyolc évig, XII. János anyjával hált, illetve minden nővel, akire csak rátette a kezét. Az asszonyokat figyelmeztették, hogy ne merészkedjenek Szent János templomába. Róla Liutprand így ír naplójában:
János pápa minden dolognak az ellensége...; a lateráni palota, ami egykor szenteknek adott ott-hont, most bordélyházzá változott. Ez a palota soha nem fogja elfelejteni, amikor a pápa együtt volt apja ágyasával, aki egy másik prostituáltnak, Stefániának volt a testvére...
Az asszonyok...félnek a szent apostolok küszöbéhez jönni imádkozni, mert hallottak róla, hogy nemrégiben János erőszakkal cipelt el zarándok asszonyokat egyenesen az ágyába, tekintet nélkül arra, hogy azok férjezettek, özvegyek vagy még érintetlenek voltak...12
Damiani Szent Péter XI. századi feljegyzése a cölibátus intézményéhez tapadó gonoszságról olyan botrányos volt, hogy a pápa, akinek megmutatta az írást, elzárta saját pápai archívumába. „Ez bizonyíték arra, hogy az akkori klérus kicsapongása általános volt. Miután hat évszázadon keresztül próbálták ráerőszakolni a papságra a cölibátust, a klérus odáig jutott, hogy a papok a parókiákon fenyegetést jelentettek a férjezett és a hajadon asszonyok számára egyaránt”
IV. Ince pápa, akit II. Frigyes Róma elhagyására kényszerített, kúriájával együtt a franciaországi Lyonban talált menedéket. Amikor a pápa Frigyes halála után visszatért Rómába, Hugó bíboros köszönőlevelet intézett a lyoni emberekhez. A következő részlet bepillantást enged a pápai udvar minden szégyenérzetet nélkülöző atmoszférájába:
Mialatt városotokban tartózkodtunk, mi (a római Kúria) nagy jóindulattal voltunk felétek. Odaérkezésünkkor alig találtunk két vagy három megvásárolható szeméremhölgyet, viszont távozásunkkor hátrahagytunk egy olyan bordélyházat, amely a nyugati kaputól a keleti kapuig terjed.
A cölibátus kényszere
A cölibátus alig volt ismert Angliában azelőtt, hogy IV. Ince 1250-ben törvényre emelte. Ott a papok többsége házasságban élt, és ezt a gyakorlatot az ottani egyház teljes mértékben elfogadta. Róma azonban elhatározta, hogy el kell vágni a papok és az apácák családi kötelékeit, és kizárólagos odaadást kell tanúsítaniuk az anyaszentegyház és a pápa iránt. R. W. Thompson elmagyarázza, hogy miért kényszerítették rá Angliára is a cölibátust:
A római klérus cölibátusa kezdettől fogva a pápai fennhatóság kiépítésének egyik leghatékonyabb eszköze volt; pontosan e célból kísérelték meg Angliában is bevezetni a normann hódítás után.15
II. Honorius pápa (1124-30) elküldte a cremai János kardinálist, hogy megnézze, hogy a házasság ellen hozott rendeletnek van-e foganatja Angliában. A bíboros összegyűjtötte a fiatal klérustagokat, és keményen megszidta őket mondván, hogy „szörnyű bűn az, ha valaki egy utcanő mellől kikelve az ágyból nyúl Krisztus testéhez". A klérus, akinek szónokolt, később meglepte a bíboros urat este szobájában, és tetten érte egy helyi prostituálttal. De ő legaláb nem volt nős.
A tizenharmadik században Szent Bonaventura, bíboros és a ferencesek rendfőnöke azt mondta, hogy Róma pontosan olyan, mint a Jelenésekben leírt parázna, ahogyan ezt már János apostol is és három századdal később Luther is előre látta. VIII. Bonifác pápa (1294-1303) sem csinált lelkiismereti kérdést abból, hogy a saját anyját és a lányát egyszerre vigye ágyába. Luthernek Rómába tett látogatásakor kezdődött egyháza iránti egyre inkább növekvő kiábrándultsága.
A XIV. századra az egyház már teljesen elvesz-tette hitelességét, többé nem volt példája a krisztusi életnek. A cinizmus elburjánzott. Nem volt titok az sem, hogy XXII. János pápának (1316-34) volt egy fia, akit bíborosnak neveztek ki. Lutherhez hasonlóan az angol John Colét is megütközött a pápa és a bíborosok istentelenségén, amikor Rómába látogatott. Pulpitusáról a londoni Szent Pál székesegyházban, ahol akkor esperes volt, Colét a következő módon fejezte ki rosszallását:
Ó, azok az aljas, hitvány, nyomorult papok, akikből ez a föld olyan sokat hordoz a hátán! Van képük valami ágyasnak a kebléről egyenesen a templomba menni, Krisztus oltárához, Isten felséges titkaihoz!
Élet a pápai udvarban
Éveken át szinte szállóigévé vált az a mondás, hogy „Rómában van a legtöbb prostituált, mivel Rómában élnek a legtöbben cölibátusban". IV. Sixtus pápa (1471-84) megkísérelte ezt a tényt jelentős jövedelemforrássá változtatni, így aztán egyházadót szedett a római bordélyházaktól. Később még nagyobb vagyonra tett szert azáltal, hogy megadóztatta a papok prostituáltjait is. Will Durant így számol be erről:
1490-ben mintegy 6800 prostituáltat tartottak nyilván - nem számítva a titokban praktizálókat - a 90 ezerre tehető összlakosságból. Velencében az 1509-ben tartott népszámláláskor a 300 ezer fős lakosságból 11654 volt prostituált. Egy nyomdai vállalkozó kiadta „Velence legfontosabb és a legnagyobb köztiszteletnek örvendő kurtizánjainak nevét, címét és tarifáját".
Amikor VI. Sándor (1492-1503) pápa lett, Rodrigo Borgia, aki élete első gyilkosságát 12 éves korában követte el, diadalittasan a következőket kiáltotta: „Pápa vagyok, főpap és Krisztus helytartója!" Gibbon csak „a keresztény Róma Tiberiusának" hívja. Bár csak ritkán próbálta azt a látszatot kelteni, hogy keresztény, mégis, ahogy minden pápa, mélységesen tisztelte Máriát, és teljes odaszánást tanúsított iránta. Egy kiemelkedő firenzei tudós így ír róla.
Romlott, kicsapongó életet élt. Nem ismert sem szégyent, sem őszinteséget, sem hitet, sem vallást. Kielégíthetetlenül kapzsi ember volt, tele ambíciókkal, és égett a vágytól, hogy minden gyerekének magas hivatalt biztosítson azért, hogy végre tudja hajtatni istentelen rendeleteit. Nem riadt vissza a legaljasabb és legkegyetlenebb mód-szerektől sem.
Elődjéhez, VIII. Ince pápához (1484-92) hasonlóan, Borgia szerető apaként beismerte, hogy voltak gyerekei, meg is nevezte őket, személyesen megkeresztelte azokat, biztosította számukra a legjobb oktatást, és büszkén eskette meg őket a Vatikánban rendezett szertartásokon, melyeken Róma leghíresebb családjai is részt vettek. VI. Sándornak 10 törvénytelen gyerekéről tudnak, közülük négy (a hírhedt Cesare és Lucrezia is) Vannozza Cataneitől, kedvenc ágyasától született. Amikor Vannozza már kiöregedett, az akkor 58 éves Borgia magához vette az akkor fiatal házas, 15 éves Giulia Farnesét. Megszerezte testvére számára a bíborosi kalapot (akit ezért csak „szoknya kardinális"-ként emlegetnek), akiből később III. Pál pápa (1534-49) lett, és aki összehívta a tridenti zsinatot, hogy szembeszegüljön a reformációval.
A művészet és az építészet feljegyzései
A pápák promiszkuitását a Vatikán, a Szent Péter bazilika és más híres római templomok és bazilikák szerkezete és szobrai is megörökítették. A pompás Sixtus-kápolnát például IV. Sixtusról nevezték el, aki megadóztatta mindazokat, akiknek szeretőjük volt, jóllehet ő maga nem fizetett semmit. Ezen a helyen találkoztak a bíborosok, hogy megválasszák a következő pápát. Mintegy 20 méter magasságban látható Michelangelo nagyszerű mesterműve.
Az ámuló látogatók nincsenek tisztában azzal, hogy a világ egyik legnagyobb műalkotására II. Gyula (1503-13) adott megbízást, és ő maga is hatalmas vagyon árán szerezte meg a pápaságot, és még csak nem is színlelte a vallásosságot, még kevésbé azt, hogy keresztény. Hírhedt szoknyavadász volt, számos törvénytelen gyermek apja, és a teste már annyira elrothadt a szifilisztől, hogy még csókra sem volt képes kinyújtani a lábát. A Sixtus-kápolna tehát - számos római műemlékhez hasonlóan - jól illusztrálja, hogy a vele büszkélkedő egyház, ahogyan ezt János apostol is előre látta, nem más, mint „Paráznáknak Anyja".
Amit a „nyugati kereszténység legjelentősebb, Máriának szentelt templomaként" ismernek világszerte, a Santa Maria Maggiore sok szentségtelen életet élő pápa közös összefogásának az eredményeként született, III. Sixtus (432-40), aki szintén nagy szoknyavadász hírében állt, építtette az épület fő szerkezetét. „A főhajó fölötti aranyozott fa mennyezetre VI. Sándor (Borgia) pápa (1492-1503) adott megbízást"20, és azzal az Amerikából származó arannyal fizetett érte, amit a spanyol uralkodóktól, Ferdinándtól és Izabellától kapott annak fejében, hogy nekik adta az Újvilágot. Borgia hihetetlen gonoszságáról, a kínzások iránt tanúsított előszeretetéről, szeretőiről, rengeteg törvénytelen gyerekéről csak nagyon kevés forrás számol be. Általában csak azt említik meg róla, hogy övé volt a nyomtatott könyvek cenzúrájának első joga..., az ún. Index, ami több mint 400 évig volt érvényben".
A Szent Péter bazilika belsejében található III. pál pápa (1534-49) síremléke, amit fekvő nőalakok szobrai díszítenek. Az Igazságot szimbolizáló egyik nőalak mintegy 300 évig teljesen mezítelen volt, egészen addig, amíg IX. Piusz pápa ruhát festetett rá. A nőalakot III. Pál lánytestvéréről, Giuliáról mintázták, aki VI. Sándornak volt ágyasa. így tette halhatatlanná a művészet a „cölibátusban élő" pápák promiszkuitását.
Korunk minden bibliai alapot nélkülöző toleranciája
A római katolikus klérus erkölcstelensége nem korlátozódik csupán a múltra, hanem napjainkban is jelen van. Az apostolok idejében az ehhez hasonló bűnök nem voltak olyan gyakoriak, és az illető személynek az egyházból való kiközösítését vonták maguk után. A hívőknek nem volt szabad semmilyen kapcsolatban állniuk a paráznákkal (l Korintus 5,8- 9), ha valóban keresztények voltak, így tehát a világ számára nyilvánvaló volt, hogy az efféle magatartást az egyház és Krisztusnak minden követője elítéli. Pál a Korintusiaknak a következőket írja a feslett, erkölcstelen emberekkel kapcsolatban: „Vessétek ki [=közösítsétek ki] azért a gonoszt [=bűnben élő személyt] magatok közül" (13. vers).
Számtalan pápa, érsek, püspök és pap tartozott a paráznák, házasságtörők, homoszexuálisok és tömeggyilkosok sorába; olyan könyörtelen és romlott gazemberek voltak, akik minden intésre érzéketlen, perverz életet éltek. Ezeket a személyeket nemcsak hogy nem közösítették ki, hanem neveik „Krisztus helytartóinak,, névsorát alkotják. Ha ma egy papot szexuális tisztátalanságon érnek, az esetek többségében nem veszik el tőle a papi hivatalt, sőt az egyházból sem közösítik ki, hanem elhelyezik egy másik parókiára, esetleg ezt megelőzően pszichológiai tanácsadásra javasolják. Azután az ilyen gyógyító központokban (például a Vigasztaló Szolgái központ Jemez Springsben, Új Mexikóban) gyógyultnak nyilvánított papokat kihelyezik egy másik parókiára, hogy onnan szedje további áldozatait.
Bár Róma hivatalosan elítéli a paráznaságot, papjai közül ezrek folytatnak házasságon kívüli szexuális kapcsolatot. Egy amerikai katolikus újság a következőkről számolt be nemrégiben: „Hét francia nő, akik katolikus papokkal állnak kapcsolatban..., arra kényszerül, hogy titokban tartsák az illetők iránt érzett szerelmüket. A hét nő, aki hasonló helyzetű nők ezreit képviselte..., augusztus 20-án érkezett a Vatikánba. Arra kérték a pápát, hogy vegyen végre tudomást arról a valóságról, amivel nap mint nap szembe kell néznie több ezer olyan nőnek, akiknek papokkal van viszonya... A viszonyt általában homály fedi, de sok esetben egyházi elöljárók tudta és jóváhagyása legalizálja... Arra is kérték Őszentségét, hogy legyen tekintettel arra, hogy milyen jövő vár az ilyen kapcsolatokból származó gyermekekre, akiket vagy egyedül nevel az anyjuk, vagy teljesen elhagyatottan nőnek fel."
Mindezek ellenére a csalás és a képmutatás továbbra is uralja a helyzetet. Egy volt apáca, Patrícia Nolan Savas, a Gus: Egy apáca története c. könyv szerzője a következőket írja:
Auguszta nővérként tíz évig szemtanúja voltam olyan helyzeteknek, amiket a kompromisszumkötéstől egészen az abnormális szituációkig lehet nevezni.... Elméletileg tilos volt bárkit megérintenünk, legyen az nő vagy férfi. A „különleges barátságok", amelyeket a szüzességi eskü súlyos megsértésének tekintettek, annál inkább kerülendők voltak. A kényszerített szexualitás-nélküliségnek és a testi vágyak megtagadásának mindig nagy, de gyakran tragikus ára volt.
Néhány eunuch (herélt férfi) kivételével a papok és apácák többsége végül elutasította ezt az elviselhetetlen terhet, és vagy teljesen hátuk mögött hagyták a vallásos életet, vagy egymással, illetve világi emberekkel létesítettek szexuális kapcsolatot.
Voltak olyanok is, akik továbbra is megkísérelték megöldökölni a testet, ezeknél azonban leggyakrabban súlyos lelki eredetű rendellenességek jelentkeztek. Vannak, akiknek a teste és az elméje egyaránt komoly kárt szenvedett, és ezeket „visszavonultak otthona", esetleg más, enyhítő kifejezéssel elnevezett intézetekbe zárják be. Rengetegen alkoholisták lettek, és szép csendben ebbe is haltak bele.
Mi az oka ennek az égbekiáltó élet-pazarlásnak? A cölibátus csodálatos dolog, ha az ember önként és szabadsággal vállalja, viszont egy óriási malomkő, hogyha dogmaként kényszerítik rá az egész klérusra. És ki volt az, aki rákényszerítette? A római katolikus egyház kilenc évszázaddal ezelőtt.
1994 elején az 51 éves Terence Germán (egykori jezsuita pap) 120 millió fontos pert indított New York állam Legfelsőbb Bíróságán a katolikus egyház, II. János Pál és John O'Connor bíboros ellen. Azzal vádolta őket, hogy „a többi katolikus pap erkölcstelen szexuális viselkedéséről és az egyházi javak illetéktelen felhasználásáról szóló ismételt feljelentései fölött szemet hunytak". Germán hivatalos panasztevéséből így hangzik egy részlet:
Búcsút mondott „a földi javaknak", amikor 1964-ben letette az esküt, ugyanis az egyház ígéretet adott neki arra, hogy élete végéig gondoskodik róla. E mögött az a feltételezés állt, hogy a római katolikus egyház „törvényeinek megfelelő életet fog élni"...
„A katolikus egyház azonban - elnézve az erkölcstelen szexuális magatartást és a pénzügyi csalásokat - a maga részéről megszegte ezeket a törvényeket nem érvényesítette a szabályokat, ezért a klérus sem élt ennek megfelelően...; loptak és kiskorú fiúkkal létesítettek szexuális kapcsolatot."
Napjaink „cölibátusban élő" paráznáit, homoszexuálisait és perverzeit szép csendben áttelepítik. Új parókiájukon ezután újra misét celebrálnak, és végzik papi kötelességeiket. Viszont ha netalántán elkövetnék a házasság kötés rendkívül súlyos „bűnét", azonnal búcsút kellene venniük a papi hivataltól.
Végre napvilágra jött
A római katolikus klérus évtizedeken át takargatott erkölcstelenségei ma végre napvilágra kerülnek. Egyre több áldozat lép a színre, hogy perelje az egyházat. Becslések szerint az Egyesült Államokban eddig 1 milliárd dollárt fizetett ki a katolikus egyház azért, hogy az ilyen ügyeket bírósági per nélkül rendezze. Az új-mexikói Santa Fe érseksége a csőd szélén áll a közel 50 per következtében, amelyben egyszerre védi magát. „Harminc év alatt több mint 45 pap 200 személyt zaklatott szexuálisan” Azonban nem Santa Fe az egyetlen hely, ahol a katolikus egyháznak ilyen perekkel kell szembenéznie. 1994-ben Chicago érseksége többet költött az ehhez hasonló ügyek finanszírozására, mint amennyit a településekre (2,8 millió dollár). A jelenség rendkívül burjánzó.
Kaliforniában a Santa Barbara-i ferences fiúintézetet nemrégiben zárták be, ugyanis a papok és a diákok többsége szexuális viszonyban állt egymással. Egyesült Államok szerte a katolikus egyház gyerektartást fizet azoknak az asszonyoknak, akik apasági pert indítottak, cserébe azért, hogy hallgatnak erről az ügyről a nyilvánosság előtt. A Santa Fe-i érsekségi perek során 12 biztosító - közöttük a londoni Lloyds is - megtagadta a kifizetést, és azzal érvelt, hogy „azért nem kötelesek fizetni, mert az érseki hivatal továbbra is ad kinevezéseket olyan papoknak, akikről tudják, hogy szexuális erkölcstelenségeket követtek el".
A „Jó Hír"-hez hasonló, tíz éve fennálló szervezetek, melyek a papok és világi nők közötti, szexuális kapcsolatra épülő párkapcsolatokat segítik világszerte, igencsak szaporodásnak indultak. A „Jó Hír" központja a pennsylvaniai Canadensisben található, de vannak már ágazatai Kanadában, Ausztráliában és Angliában is. Próbálja „kiépíteni kapcsolatait más országokban működő hasonló szervezetekkel, és egy olyan szövetség megalakítására törekszik, amely egy egységes frontként léphet ki a katolikus egyház elé, amely eddig nem vett tudomást a papok és világi nők között fennálló szexuális viszonyról, mondván, hogy ez csak elszigetelt amerikai jelenség. Sok pap „állandóan szexuális kapcsolatot létesít nőkkel. A papok szeretői közül vannak, akik az illető pap feleségének tekintik magukat, „legalább szívükben, ha jogilag nem is", de vannak olyan esetek, amikor ezek a kapcsolatok „teljesen hasonlóak a normális házassághoz". Viszont „amikor a gyerek iránti felelősség kérdése merül fel, a papnak azonnal nyoma vész".
Igazi képmutatás
A katolikus egyház ragaszkodása a cölibátus természetellenes és működésképtelen intézményéhez egy képmutató papság kialakulásához vezetett, akik bort isznak és vizet prédikálnak. A National Catholic Reporter (Nemzeti Katolikus Szóvivő) c. magazin szerint „a mostani papoknak 10%-a jelentette, hogy a képzés ideje alatt papok szexuálisan zaklatták őket..., és hogy nagy szellemi elöljárók, szemináriumi professzorok gyakran a szexuális kontaktust is hivatali kötelezettségeik részévé tették".
Nyugat-kanadai püspökök 1993 szeptemberé¬ben ellátogattak Rómába, és hosszan tartó tárgyalások során arra próbálták rávenni a pápát, hogy „tegyen kivételt kulturális alapon, és engedjen nős papokat Észak-Kanada őslakosai közé". A pápa rend¬kívül udvarias volt, de hajthatatlan. Tizenöt évszázados „tévedhetetlenséget" hogy is lehetne megváltoztatni ilyen könnyen!
Óriási jelentőségű esemény színhelye volt 1993. augusztus 12-én és 13-án a minnesotai Collegeville-i Szent János apátság épülete, ahol a „Szexuális trauma és az egyház" címmel rendeztek konferenciát. A szponzor két bencés apát volt, Timothy Kelly és a Szent János Egyetem elnöke, Dietrich Reinhart. A konferencián protestánsok is részt vettek. Mivel a konferencia elsősorban pszichikai és nem szellemi természetű megoldást próbált találni a problémák megoldására, a résztvevők között jelen voltak pszichológusok, pszichiáterek is, mint pl. a jezsuita pszichiáter, James Gill és az Emberi Fejlődés (Human De-velopment) szerkesztője.
A felszólalók többsége megjegyezte, hogy a szexuális zaklatásokkal kapcsolatosan nem állnak rendelkezésre konkrét számok, mivel a katolikus egyház mindent megtesz, hogy ezt az információt visszatartsa. Thomas Doyle ügyvéd, az 1985-ös Doyle- Moulton-Peterson, a kléruson belül elterjedt szexuális visszaélésekről szóló beszámoló egyik szerzője szerint 1990-ben az Amerikában élő 50 ezer pap közül kb. háromezernek „volt szexuális viszonya kiskorú személlyel". Mások becslései szerint „négyszer ennyien állnak nőkkel, kétszer ennyien felnőtt férfiakkal szexuális viszonyban". A helyzet teljesen kezelhetetlen, de így volt ez az elmúlt évszázadok során is. Saját klérusának tagjairól így ír William Hogan a XIX. század elején, miután elhagyta a papi pályát:
Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de egész életemben - megszületésem percétől egészen eddig a pillanatig - még soha nem ismertem ilyen romlott és kéjsóvár embercsoportot a világon.
A II. vatikáni zsinaton VI. Pál a pápai tévedhetetlenség dogmájához folyamodott, kivéve ezáltal a tanács kezéből az olyan kritikus kérdéseket, mint a cölibátus, a születésszabályozás, és ezekben a kérdésekben saját véleményét tette a hivatalos állásfoglalássá. Megkövetelte, hogy 1970-ben, nagycsütörtökön minden pap megújítsa cölibátusi esküjét. Róma nem másíthatja meg a cölibátussal kapcsolatos álláspontját anélkül, hogy ne kellene elismernie, hogy tévedhetetlen pápái és a zsinatok mégis csak tévedtek, vagy hogy teljesen figyelmen kívül hagyták a Szentírás és a Szent Szellem útmutatásait, illetve azt, hogy ebben a kérdésben a protestánsoknak mindig is igazuk volt.
Róma képmutatása elképesztő méreteket ölt. Továbbra is magas erkölcsi mércéről prédikál a világnak, az erény eszményképének pózában tetszeleg, ugyanakkor klérusából tízezrek sértik ezeket az erkölcsi törvényeket. Érdemes megnézni a Veritas Splendor 179. oldalán leírtakat. Ezen az értekezésen a pápa hat évig dolgozott, és 1993-ban adták ki. Ez a vaskos teológiai mű egyértelműen elítéli a fogamzásgátlást, a házasságon kívüli szexualitást és a homoszexualitást, mondván, hogy ezek mind „az ember bensőjéből fakadó gonoszságok". Rendkívül szembeötlő azonban, hogy az értekezés nem említi, hogy a római katolikus klérus nagy százaléka mindhármat gyakorolja.
A bukás szomorú bizonyítéka
Hans Küng katolikus teológus római katolikusok többségének a nézeteit visszhangozza, amikor II. János Pált túlságosan is „keményvonalasnak" nevezi, és azt állítja, hogy a szexuális erkölcsöket érintő nézeteinek merevsége nemhogy elejét venné a szexuális tisztátalanságoknak, de még inkább elősegítik ezeket. Küng szerint, akit egyébként továbbra is a Vatikán rosszallásának köde vesz körül, a Veritas Splendor (amit az egyházi vezetők „szentségre való felhívásként" üdvözöltek) „II. János Pál bukásának bizonyítéka. Wojtyla nézete süket fülekre talált, jóllehet prédikációk százai visszhangozták világszerte. Ez pápai méltóságának legnagyobb kudarca."
A katolikus egyház ellen indított 120 millió dolláros perében az egykori jezsuita pap, Terence Germán, aki 1978 és 1981 között római jezsuita főhadiszállásáról figyelte a Vatikán baklövéseit, azt nyilatkozta, hogy „a szexuális erkölcstelenségek miatti panasza süket fülekre talált a pápánál". Aztán később, amikor a tények már tagadhatatlanná váltak, a pápa azt mondta, hogy ha elő is fordulnak ilyesmik, akkor is csak az Egyesült Államokban. „Ostobaság! - mondja Germán. - Ugyanez történik Rómában is, és ezt ő is nagyon jól tudja."
A chicagói Joseph Bernardin bíboros azzal dicsekszik, hogy a Veritas Splendor „újra megerősíti azt a látást, amely a katolikus közösséget Krisztus ideje óta fenntartja". Valóban ennyire nem lenne tisztában egyháza történelmével és jelenlegi helyzetével?
Róma minden kétséget kizáróan az, amiről a Jelenések 17-ben szó van: paráznáknak anyja, aki a történelem során milliókat taszított paráznaságba a világon. E tekintetben egyedülálló.
A FENEVADON EGY ASSZONY ÜL
És az ő homlokára egy név vala írva...A PARÁZNÁKNAK ÉS A FÖLD UTÁLATOSSÁGAINAK ANYJA.
Jelenések 17,5
A katolikus egyház azt tanítja és parancsolja, hogy a bűnök megbocsátásának joga - ami a hívek számára rendkívül előnyös, és a Szent Tanács tekintélye által is jóváhagyott - továbbra is az egyház kizárólagos joga kell, hogy maradjon; és kiátkozás sújtja mindazokat, akik szerint ez a bűnbocsánat hiábavaló, illetve akik azt vallják, hogy az egyház nincs felhatalmazva arra, hogy bűnbocsánatot adjon.
A II. vatikáni zsinat tanítása
Vallásos lelkülettel tartsák meg [az egyház minden gyermeke] a régebbi korokban kelt határozatokat: Krisztus, a Boldogságos Szűz és a szentek képeinek tiszteletéről....
Ragaszkodni kell továbbra is ahhoz a gyakorlathoz, hogy a templomokban szent ábrázolásokat helyeznek el, amelyeket a hívők tiszteletben részesítenek.
A II. vatikáni zsinat tanítása
13. Lelkek megrontója
Nézzük csak meg, mik is a reformáció gyümölcsei! A sok megosztás és a különböző felekezetekre szakadás! - hangzik el gyakran katolikus apologéták szájából. „Hogy lehetne ez a zűrzavar Istentől!" Ezzel azt állítják, hogy csak a protestánsok körein belül léteznek doktrinális különbségek, míg ugyanez nem állítható a katolikus egyházról, hiszen az 980 millió lelkes hívőnek az egysége, akik mind ugyanabban hisznek, és ugyanazt a hitet gyakorolják. Ez azonban nagyon messze van az igazságtól. A katolicizmus azért kelti az egységnek a hamis látszatát, mert a doktrinális és a vallási gyakorlatot érintő ellentéteket véka alá rejtik. A Fidelity (Hűség) szerkesztője, E. Michael Jones, vezető katolikus író szerint a hívek [azért nem hagyják el] a katolikus egyházat..., [mert ez] Krisztus egyetlen bárkája...; nem számít, hogy az eretnekségeknek milyen hullámai csapkodják az oldalát, arra soha nincs mentség, hogy valaki kiugrik a bárkából, még a legádázabb vihar esetén sem.
Komoly megosztások
Ahogy ezt már láttuk, a pápák komoly ellentétben álltak egymással, egyik a másikat átkozta ki mint eretneket (bár a kiátkozottak még a mai napig a pápák névsorában szerepelnek); a különböző zsinatok is ellentétben álltak egymással, sőt gyakran komoly nézeteltérések voltak ugyanazon a zsinaton belül Nagyon sok hitehagyó volt a tridenti zsinaton - amely nem képviselte széles körben a katolikus egyház nézeteit, mégis a mai hivatalos dogmák kútfejének tekinthető. Az I. vatikáni zsinaton a püspökök közül sokan ellene voltak a pápai tévedhetetlenségnek, és csak később szavaztak mellette, hogy ne vonják magukra a pápa haragját. Ugyanez történt a II. vatikáni zsinaton is, de ez alkalommal VI. Pál pápa volt az, aki elfojtotta az ellenállást.
Az új Egyetemes Katekizmus angol változata kapcsán több mint egy évig komoly megosztás volt a püspökök között. Néhány ok említésre került a Washington D. C-ben 1993. november 15-18. között katolikus püspökök számára rendezett országos konferencián. A jelenlevők közül sokan fejezték ki a doktrínák miatti aggodalmukat. A milwaukee-i Rembert Weakland érsek a következőket mondta a konferencián résztvevőknek: „Óriási a nyugtalanság és az aggodalom jelenleg a liturgiával kapcsolatban".
A római katolikus egyházon belüli nézetkülönbségek a legkeményebb konzervativizmustól a papok és apácák hindu, illetve buddhista hitén és gyakorlatán keresztül egészen Hans Küng liberalizmusáig terjednek. Az utóbbi annyira távol áll Róma hivatalos vonalától, hogy 1979-ben a Vatikán visszavonta Küng teológusi státuszát. Ennek ellenére rendkívüli befolyása van a katolikus egyházon belül. Vagy vegyük például Matthew Fox esetét, akit a Vatikán egy évig hallgatásra kényszerített, majd ez-után olyan nézeteket kezdett el hangoztatni, amiket a legnagyobb jóindulattal is csak pogány és New Age-es jelzővel lehetne illetni. Fox, akit fegyelemsértés miatt elküldtek ugyan a dominikánus rendből, de az egyházból eretnekségei miatt nem közösítették ki, azóta anglikán lett. A klérus és a teológusok meggyőződésének széles skálája van jelen az egy-házban, kezdve olyan papoktól és apácáktól, akik a marxizmus és a felszabadító teológia nézeteinek pártfogói, egészen a X. Szent Piusz Társaság fanatikusaiig, akiket mélységesen megbotránkoztat II. János Pál ökumenizmusa.
A nagy szakadás
Legalább olyan mértékű volt a megosztás a római katolikus egyházon belül az évszázadok során, mint a protestánsok között, és ez a mai napig is így van. Ezek az ellentétek nemegyszer karddal és lándzsával vívott harccá változtak. Vegyük például a nagy szakadást, amikor Franciaország és Itália küzdött a pápaság megszerzéséért. 1378-ban a nápolyi VI. Orbán lett a pápa. Megpróbálkozott néhány szükséges reform bevezetésével, és kizárta az egyházból azokat a bíborosokat, akik pénzért vásárolták meg egyházi javadalmaikat. Jó szándékú, de politikailag ostoba lépés volt. Von Döllinger ezt így magyarázza:
A szimónia régóta a római Kúria mindennapi kenyere és éltető levegője volt; enélkül a gépezet megállt és darabokra hullott volna. A bíborosoknak - saját szempontjukból - megvolt minden alapjuk arra, hogy ragaszkodjanak hozzá. Ennek megfelelően fellázadtak Orbán ellen, és megválasztották VII. Kelement, aki szívük szerint való volt.
így aztán 1378-tól 1409-ig a nyugati kereszténység két részre szakadt.
1409-ben Pisa volt a színhelye annak a zsinatnak, amit azért hívtak össze, hogy a törést helyreállítsa. Ez volt az első alkalom 300 év óta, hogy a résztvevők szabadon szólhattak és szavazhattak. A megkönnyebbülés és a győzelem légköre áradt szét, amikor a két uralkodó pápa, az eretneknek nyilvánított XII. Gergely és XIII. Benedek helyett a zsinat egy harmadik pápát választott V. Sándor személyében. Természetesen sem XII. Gergely, sem XIII. Benedek nem vetette magát alá a zsinat döntésének, így aztán kettő helyett hárman lettek „Krisztus földi helytartói", úgy, ahogy ez 350 évvel azelőtt is történt. Ez az állapot 1409-tól 1415-ig tartott.
Lehetséges, hogy azoknak az „ utálatosságoknak" egyike, amiről János apostol kapott látást, a „Krisztus helytartója" pozícióját követelő férfi, sőt még ennél is rosszabb: az, hogy három férfi állítja magáról, hogy Krisztus igazi és egyetlen földi képviselője, és akik közül mindegyik a másikat átkozza? Sienai Katalint, aki meggyőzte XI. Gergelyt, a hetedik avignoni pápát, hogy térjen vissza Rómába, ma katolikus szentnek tartják. VI. Orbán hűséges támogatója volt, viszont Orbán neve az ellenpápák között szerepel.
A legalávalóbb utálatosságok
Nem sokkal halála előtt Katalin hosszas elragadtatásokba esett, melyek során állítólag látta a mennyet, a purgatóriumot és a poklot, és Isten megengedte neki (ezt állította), hogy „elhordozza a világ bűneinek büntetését..Jézus Krisztus azonban halálával már kifizette az árat minden bűnért. Talán kiközösítették eretnekként ezért az istenkáromlásért? Egyáltalán nem! Olyannyira csodálták „áldozatáért", hogy a római katolikus egyház szentté avatta.
Ötszáz évvel később az egyház azt is elfogadta, hogy Pio atya 50 évig tartó szenvedése is a világ bűneiért kifizetett ár volt. A szenvedés bizonyítékai, hogy vér folyt egy sebből a kezén, a lábain és a szíve alatti tájékon, pontosan úgy, ahogyan Jézus Krisztus esetében. Pio azt állította, hogy többen látogattak el hozzá kolostori cellájába a halottak szellemei közül, mint ahány élő személy. Ezek a szellemek azért jöttek, hogy megköszönjék, hogy szenvedésével kifizeti bűneik árát, és ezért ők kikerülhetnek a purgatóriumból, és mehetnek a mennybe. A többi szerzetes tanúsította, hogy hangok sokaságát hallották, amint éjszakánként Pio atyával beszélgettek.
A Biblia azonban ismételten arról biztosít minket, hogy Jézus Krisztus kifizette a teljes árat bűneinkért: „Akiben van a mi váltságunk az O vére által, a bűnöknek bocsánata az ő kegyelmének gazdagsága szerint" (Efézus 1,7; Kolosse 1,14). A bűnösöknek nem maradt semmi, amit fizethetnének azért, hogy elnyerjék az Isten kegyelméből adott bűnbocsánatot. Ez az adósság teljesen ki van fizetve. „Elvégeztetett!" - mondta győztesen Krisztus közvetlenül azelőtt, mielőtt meghalt a kereszten (János 19,30). Ezt megmásítani a legsúlyosabb eretnekség.
Keresztelő János úgy üdvözölte Krisztust, hogy Ő „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit" (János 1,29), Mindenki másnak (beleértve Piót és a többieket is), mivel bűnösök („mindnyájan vétkeztek" - Róma 3,23), a saját bűneiért kell meghalnia, tehát lehetetlen, hogy valaki másnak a bűnéért is fizessen. Péter kijelenti, hogy Krisztus egyszer s mindenkorra „szenvedett...a bűnökért, mint igaz a nem igazakért [értünk], hogy minket Istenhez vezéreljen" (I Péter 3,18).
Sienai Katalint, Pio atyát és más hozzájuk hasonló „szenvedő szenteket" katolikusok milliói (be-leértve magát a mostani pápát is) tisztelik, és imádkoznak hozzájuk, mert ők azok, akik mások bűneiért szenvedtek. E tekintetben nagyobbak Jézus Krisztusnál, hiszen az O szenvedése a jó katolikusokat még mindig a purgatóriumban tartja, míg Pio atya szenvedései árán tömegek kerülnek át a mennyországba. A II. vatikáni zsinaton kijelentették, hogy a hívők mindig is „hordozták a maguk keresztjét, hogy saját és mások bűneiért vezekeljenek..., [azért, hogy] hozzásegítsék testvéreiket ahhoz, hogy Istentől üdvösséget nyerjenek…”
Az ilyen istenkáromlás azoknak az utálatosságoknak az egyike, amiket a római katolikus egyház szült, és még ma is táplál. Lehet valami nagyobb utálatosság, mint az a tanítás, hogy a bűnösöknek, akiknek bűneiért Krisztus kifizette a teljes árat, még „vezekelniük kell saját és mások bűneiért"?
Utálatosságaidnak bálványai
A Bibliában az „utálatosság" szó a bálványimádáshoz kapcsolódik. Isten elítélte Izraelt „utálatos bálványai miatt" (Ezékiel 16,36). Az okkult praktikákat és a tisztátalan szexualitást is utálatosságnak hívja az Ige. Mivel a fenevadon ülő asszony „a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja", nyilvánvaló, hogy ezek a bábeli gyökerű ördögi praktikák az Antikrisztus uralma alatt jellemzőivé válnak majd annak a világvallásnak, amit az asszony képvisel. Mindezeknek az „anyja", ugyanis ő nevelte és bátorította ezeket. A leírás pontosan illik a római katolikus egyház történelmére és jelenlegi gyakorlatára egyaránt.
Az, hogy a Biblia tiltja a vallási célból készített képek és szobrok használatát, illetve az előttük való leborulást, (valamint az, hogy Isten mennyire elítéli ezt), egyértelmű a Tízparancsolat második parancsa és számos más igerész alapján is, „Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet..., hogy meghajoljatok előtte... Átkozott az az ember, aki faragott és öntött képet csinál, utálatára az Úrnak" (Mózes 26,1; 5 Mózes 27,15). A II. vatikáni zsinat mégis nagyon is ajánlja, hogy legyenek képek és szobrok a templomokban, és azt mondja, hogy a híveknek tisztelniük kell azokat. Katolikus templomokban és katedrálisokban a világon mindenütt lehet látni, hogy a hívek ott térdelnek ennek vagy annak a „szentnek", de leggyakrabban „Máriának" a képe, illetve szobra előtt.
A második parancsolat, amit Isten Izraelnek adott, a következőket mondja, „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben vagy amelyek alant a földön... vannak... Ne imádd [=ne hajtsd meg magad előttük] és ne tiszteld [=ne szolgáld] azokat". (2Mózes 20,4-5; 5 Mózes 5,8-9) Hogyan kerüli meg a római katolikus egyház ezt a tilalmat? Sokkal rosszabbat tesz annál, minthogy semmibe venné: a szó szoros értelmében elrejti ezt az emberek elől.
A katolikus katekizmusban szereplő tízparancsolatból hiányzik a bálványimádást tiltó parancsolat, helyette az utolsót osztották két részre. Ez Isten világos parancsának botrányos visszautasítása. Sőt mi több, úgy tesznek, mintha ez a parancs nem is létezne. Ez nem más, mint az egyháztagok szándékos becsapása, akiknek többsége egyáltalán nem is¬meri a Bibliát, és csak annyit tudnak, amennyit a klérus mond el nekik.
Amikor III. Leó uralkodó Konstantinápolyból kiadta azt a rendeletét, hogy a zsidókra rá kell erőltetni a keresztséget, mindenki éljenezte, viszont ami-kor azt követelte, hogy törjék össze a bálványokat, a polgárok és a klérus teljesen ellene fordult. II. Gergely kijelentette, hogy a képeket és a szobrokat nem imádni kell, hanem csak tisztelni. Az igazság azonban véletlenül napvilágra került, amikor egyik levelében az uralkodónak ezt írta: „Viszont ami magát a Szent Péter-szobrot illeti, amit az egész Nyugat Istenként tisztel, az egész Nyugat bosszúját vonná maga után [ha lerontanák]".1 Véres háború dúlt emiatt Ravenna környékén, és a római zsinat kiközösítette mindazokat, akik támadni merészelték a bálványokat és a szobrokat.
A korai keresztények nem használtak képeket és szobrokat egészen addig, amíg Konstantin nem került az egyház élére. Az az ajtó, amit akkor megnyitottak a pogányság előtt, még ma is nyitva áll. Az egyház úgy akarta meghódítani a pogány tömegeket, hogy megengedte nekik, hogy megtartsák bálványaikat, csak éppen keresztény nevet kellett nekik adni. Ma ugyanez zajlik Santeriában, a vuduknál stb.
Katolikus apologéták ragaszkodnak ahhoz, hogy nem magának a képnek, illetve szobornak az imádásáról van szó, hanem annak a „szentnek" a tiszteletéről, akit a kép vagy szobor képvisel. II. János Pál azonban továbbra is azt a nézetet vallja, ami a legtöbb pogány vallásban is megtalálható, hogy a képek és a szobrok maguk is rendelkeznek erővel Nemrégiben a Szent Péter bazilikában a pápa így nyilatkozott:
Úgy tűnik, mintha a természetfölötti ősalaknak egy titokzatos „jelenléte" kerülne át a kép-másba...Amikor az ilyen képmást elmélyülten szemléli a hívő, a lelki megtisztulásnak egy valóságos és konkrét ösvényén jár..,, mivel a képmás maga, amit a pap megáldott..., bizonyos értelemben képes - a szentségekhez hasonlóan - valóságosan az isteni kegyelem csatornájává válni.
A bálványimádásnak ezt a fajtáját a Biblia mindig szellemi paráznaságnak mondja, és egyértelműen elítéli. Róma ezen a téren is a „paráznák anyjának" bizonyul, és milliókat taszít bele a bálványimádásba.
Üdvösség eladó!
A római katolikus egyház régóta árulja az üdvösséget a naivaknak, és óriási vagyonának nagy része ebből a forrásból származik. Mindezt annak a Jézus Krisztusnak a nevében teszi, aki az üdvösséget ingyen adja! Jézus azt mondta a tanítványoknak: „Ingyen vettétek, ingyen adjátok" (Máté 10,8). Az üdvösség áruba bocsátásánál nagyobb utálatosságot elképzelni sem lehet, mégis Róma soha nem tért meg ebből a gonoszságból, és ma is hasonló praktikákat folytat.
X. Leó pápa idején (1513-21), aki kiátkozta és kiközösítette Luther Mártont, a Római Kancellária különböző árakat állapított meg a különböző bűnökből való feloldozásokért. Még a gyilkosságnak is volt ára. Egy diakónus például, aki gyilkosságot követett el, 20 koronáért megvásárolhatta a feloldozását. Aki az egyháztól ilyen úton bűnbocsánatot nyert, az ellen még világi hatóságok sem indíthattak eljárást.
Leó „üdvösségárulása" nem volt újdonság. XXII. János (1316-34) is ugyanezt tette 200 évvel azelőtt, vagyis megállapította, hogy mennyit kell fizetni az egyház javára az egyes bűnök alóli feloldozás fejében, ami lehetett gyilkosság, vérfertőzés vagy akár szodómia is. Minél többet vétkeztek a katolikusok, az egyház annál gazdagabb lett. Ehhez hasonló vagyont növelő intézkedések voltak életben éveken keresztül.
VIII. Ince (1484-92) például kiadta a húsz éves időtartamra szóló Butterbrief búcsúcédulát. Egy bizonyos összegért meg lehetett vásárolni azt a kiváltságot, hogy az illető a nagyböjt és más böjti alkalmak ideje alatt a kedvenc ételeit ehette. Ez volt a módja annak, hogy valaki eleget is tegyen „hívői kötelességének", és ugyanakkor a legfinomabb ételekkel tömje magát. Az emberek elhitték, hogy a pápák rendelkeznek ezzel a hatalommal. Egyébként is, ta¬lán nem lenne igaz, hogy amit Krisztus helytartói megkötnek vagy feloldanak a földön, az a mennyben is kötve és oldva van? Ennek a vállalkozásnak a bevételéből épült fel a híd az Elbán. III. Gyula (1550- 5) hivatalba lépése után még 20 évre megújította a búcsúcédulák árusítását (jelentős összegért).
X. Leó lebontatta Konstantin bazilikáját és megépíttette a Szent Péter bazilikát-elsősorban azoknak a pénzéből, akik azt hitték, hogy elnyerik bűneik bocsánatát, és megnyílik előttük a menny. Ez a pompás épület egy újabb bizonyítéka annak, hogy Róma minden kétséget kizáróan „utálatosságok anyja".
Ahogy Giovanni de Medici, Leó is hétéves korában lett apát, és tizenhárom évesen bíboros. Bár addig ő volt a legfiatalabb bíboros, IX, Benedek pápa 11 évesen lépett Péter trónjára. Képzeljük csak el, amint egy 11 éves kisfiú, mint Krisztus egyetlen igaz földi képviselője bejelenti a bűnök bocsánatát! X. Leó volt az, aki a dominikánus Tetzel barátot megbízta búcsúcédulák árusításával, amikről azt ígérték, hogy megszabadítják a purgatőriumban tartózkodókat, illetve a vásárlójukat - ha saját nevében veszi - attól, hogy a kínzások köztes helyén kelljen bármeddig is tartózkodnia.
Tetzel becstelen üzletét egy szájról szájra járó mondóka is megörökítette: „Amint az ezüst a ládában csörren, egy lélek a purgatóriumból röppen!” Hogy lehetett bárki is annyira naiv, hogy azt higgye: a bűnök bocsánata, amiért Jézus Krisztusnak el kel-lett szenvednie Isten haragját a kereszten, pénzért megvásárolható?! A katolicizmusnak ez az „Istene", aki azonnal válaszol, bármilyen intézkedést is talál fel egy romlott egyház, minden kétséget kizáróan nem a Biblia Istene. (Egyébként pontosan az üdvösség áruba bocsátása volt az az utálatosság, ami leginkább megbotránkoztatta Luther Mártont, és ami lángra lobbantotta a reformációt.)
Jó szándékú protestánsok, akik szeretnék hinni a legjobbakat, úgy gondolják, hogy a római katolicizmus már teljesen elhagyta a régi utálatosságokat, beleértve a búcsúcédulák árusítását is. Charles Colsonnak A test (The Body) c. könyve ilyen helytelen információk eloszlatását célzó példákat tartalmaz. Jóllehet a könyv sok igazságról beszél nyíltan, mégis - tévesen - a római katolicizmust mint bibliai kereszténységet mutatja be, és felszólítja a teljes evangéliumi keresztényeket a vele való közösségre. Colson ezt írja: „A reformerek például megtámadták a búcsúcédulák korrupt gyakorlatát; ma már ezek nincsenek (kivéve ennek mai változatát, amikor egyes, a televízióban szereplő vásári árusok - a sors iróniája folytán többnyire protestánsok - egy csekély adomány fejében gyógyulást és áldást ígérnek)".
Támogatjuk azt, hogy elítéli a „televíziós vásári árusokat", viszont csodálkozunk, hogy miért nem lát tisztán Rómát illetően. A II. vatikáni zsinat egyik legfontosabb dokumentuma 17 oldalt szentel a bűn-bocsánat és annak elnyerése kérdésének. Kiközösíti és átkot mond ki mindazokra, akik tagadják, hogy az egyháznak joga van arra, hogy bűnbocsánatot adjon az üdvösségre. A szabályok nagyon összetettek, nevetségesek és egyben visszataszítóak. Próbáljuk csak elképzelni, hogy Isten figyelembe veszi ezeket a szabályokat, és „bizonyos bűnökre csak bizonyos napokon lehet bűnbocsánatot nyerni", vagy
„csak halottak számára fenntartott bűnbocsánat kapható minden templomban november 2-án" stb. Az a tanítás, hogy az egyháznak van hatalma megbocsátani a bűnöket, tagadja, hogy Jézus Krisztusnak a bűnökért való áldozata a kereszten tökéletes volt.
Néhány ősi bűnbocsánati lehetőség érvényben maradt még a mai napig is. A Vatikán ajtói mögött (Inside the Vatican) egyik feljegyzése emlékezteti a katolikusokat, hogy 1994. augusztus 28-29-én egy rendkívüli lehetőség kínálkozik arra, hogy különleges bűnbocsánatot nyerjenek a hívek:
V. Celesztin pápa 1294. szeptember 29-én ki¬adott Bullájában megnyitott egy Szent Ajtót a Maria Collemaggio katedrálisban. Ahhoz, hogy a hívek bűnbocsánatot nyerhessenek, a katedrálisban kell tartózkodniuk augusztus 28-án este 6 órától augusztus 29. este 6 óráig, és bűnbánatot kell gyakorolniuk, misén kell részt venniük, és áldozniuk kell ettől a látogatástól számított 8 napon belül. A Szent Ajtó minden évben nyitva van, de 1994 különleges évnek számít, mert ekkor van a Meg-bocsátás Bullájának 700. évfordulója.
Vigyázat! Reform a láthatáron!
A wittenbergi vár templomának ajtaja, melyre Luther Márton kiszegezte 95 pontból álló tézisét, olyan ereklyéket rejt maga mögött (többek közt Szűz Máriának egy állítólag eredeti hajtincsét), amelyek két-ezer évig - hitük szerint - bűnbocsánatot közvetítettek azoknak, akik ezeket az előírásoknak megfelelően tisztelték. A római katolikus egyház még soha nem kért bocsánatot azért, hogy embertömegeket vezetett félre ily módon. És hogy lehetne bocsánatot kérni azoktól a lelkektől, akik már a pokolban vannak, mert olyan jegyet adtak el nekik, ami nem a mennybe menő expresszre szól?
Leleményesség és aljasság tekintetében a „televíziós vásári kufárok" egyetlen pénzvadászó terve sem férhet a bűnbocsátó cédulák árusításának még csak a közelébe sem. A reformáció idején is rengeteg készpénzt biztosított a pápáknak. I. sz. 593-ban I. Gergely pápa agyában született meg az az egyáltalán nem biblikus (de végső soron rendkívül nagy hasznot hozó) ötlet, hogy létezik egy „purgatórium"-nak nevezett hely, ahol a halottak lelkei azért szenvednek, hogy megtisztuljanak bűneiktől, és hogy így teljesen megszabaduljanak „az örök ítélet kárhoztatásától". Ezt a koholmányt a katolikus egyház dogmává tette az 1439-es firenzei zsinaton, és azóta is a római katolicizmus szerves része maradt.
A római katolikusok közötti megosztást azonban nem az utálatos eretnekségek okozták. Mindannyian megelégednek azzal az ígérettel, hogy egyházuk így vagy úgy betuszkolja majd őket a mennybe, még ha a józan ésszel és az igazsággal homlokegyenest ellenkező módszerekkel is. Ahogyan ezt Chamberlain mondta: „a hit szeme teljesen vak volt az előforduló ellentmondásokkal szemben". Az egymással rivalizáló pápák közötti megosztás kavarta fel igazán az egyházat, ugyanis a pápák közül mindegyik azt állította, hogy az üdvösség kérdésében ő a legfelsőbb hatóság. A konstanzi zsinat (1414-18) a három rivális pápát, akik közül mindegyik azt állította, hogy ő Krisztus helytartója, lemondatta, és egy új pápát, V. Mártont jelölte ki, és így újra egyesült a katolikus egyház. A püspökök közül sokan meg voltak győződve arról, hogy a reform feltétlenül szükséges. Hogy az egyházat ebbe az irányba terelje, a zsinat úgy rendelkezett, hogy hívjanak össze egy ökumenikus zsinatot minden tíz évben. V. Márton kötelességtudóan összehívta a zsinatot 1423-ban, először Páviában, majd Siennában, azonban amikor bármilyen "reformkísérlet első jelei mutatkoztak, azonnal feloszlatta „a jelenlévők kis száma miatt". Halála előtt nem sokkal egy új zsinatot hívott össze Bázelban.
V. Márton utódja, IV. Jenő nem kerülhette el, hogy az elődjétől örökölt kötelességeket végrehajtsa, ugyanis erre a konklávé (a bíborosoknak egy szigorúan zárt körű pápaválasztó gyűlése) is kényszerítette.
Küzdelem a legfőbb hatalomért
IV. Jenő valami ürüggyel szinte azonnal elrendelte a zsinat feloszlatását, de a reformot királyok, fejedelmek, püspökök, prelátusok és egyetemek támogatták. A felőlük érkező nyomás hatására a pápa arra kényszerült, hogy teljesen szabad kezet adjon a zsinatnak, és ez újra annak elismerése volt, hogy a pápa van alávetve a zsinatnak (ezt IX. Piusznak sikerült ellenkezőjére változtatnia az I. vatikáni zsinaton).
A zsinat lemondatta IV. Jenőt, és „Isten Egyháza békessége megzavarójának, szimonistának, hamisan esküvőnek, szakadárnak, romlott embernek, a Hit aposztatájának, makacs eretneknek, az egyházi jogok és javak elherdálójának, a római főpapi méltóságra alkalmatlannak és károsnak…” nevezte. (Egyébként a neve ma „Krisztus helytartóinak" névsorában szerepel.) A zsinat nagy bátran a következő határozatot hozta:
Az egyházi kinevezéseknek ezentúl az egyházi törvénykönyvvel összhangban kell történniük; a simóniát be kell szüntetni...; minden papnak - bármilyen rangú legyen is - el kell bocsátania ágyasait, és aki e rendelet érvénybe lépésétől számított két hónapon belül nem hajtja végre az ebben megkövetelteket, annak el kell hagynia hivatalát, legyen az akár maga Róma püspöke, akkor is.
...a pápák nem követelhetnek és nem fogad-hatnak el pénzösszegeket egyházi hivatalokért. Mostantól fogva a pápáknak nem az evilági, hanem az eljövendő világ javait kell szem előtt tartaniuk.
A gyógyszer túl erősnek bizonyult, és a vélemények özöne a tanács ellen fordult. Az emberek akarták a reformot, de nem ilyen nagyot; a pápa és a Kúria pedig egyáltalán nem kívánt igazi keresztény életet élni, különösen nem úgy, hogy ezt egy testület ellenőrzi is. Jenő összehívott egy zsinatot Firenzébe, kiközösítette és kiátkozta a bázeli zsinaton résztvevőket, „tilalom alá rendelte Bázelt, kiközösítette a főtanácsot, és megparancsolta, hogy fosszák ki a kereskedőket, akik a városba hozzák por-tékáikat, mert meg van írva: Az istentelen megrontatik az igaztól'". A pápa aztán hatalmas pénzösszeggel vesztegette meg Frigyes császárt, „valamint a birodalmi koronát és a német egyházi javadalmak tizedét ígérte neki, és gyóntatóját teljes hatalommal ruházta fel, hogy kétszer nyilvánosan oldozza fel minden bűne alól". Ilyen utálatos módon osztogatták a pápák kegyeiket, beleértve a bűnök bocsánatát is.
A bázeli zsinat nem tudta felvenni a versenyt a pápa hatalmával és vagyonával. IV. Jenőnek most már megvolt a támogatás, amire szüksége volt. Von Döllinger szerint: „Jenő teljes győzelmet aratott. Halálos ágyánál a német nagykövet tette tiszteletét, és az eseményt Rómában harangjátékkal és öröm tüzekkel ünnepelték (1447. február 7-én). Titkos bullákban még azok a jelentéktelen engedmények is szerepelnek, amit a pápa tett a németeknek". 1443-ban egy névtelen német katolikus, miközben Krisztust gyászolta, ugyanazokat a látásokat visszhangozta, amiket Isten János apostolnak adott a Jelenések 17-ben:
A római paráznának olyan sok paráznaságtól megrészegedett szeretője van, hogy Krisztus Menyasszonya, az egyház, valamint az őt képviselő zsinat ezer közül egynek is aligha fogja elnyerni odaadó hűségét.
Amikor IV. Jenő haldoklott - jóllehet győzelmet aratott a zsinat és Németország felett - lelkiismerete annyira gyötörte, hogy a következőket mondta: „Mennyivel jobb lett volna lelkem üdvösségére nézve, ha soha nem lettem volna kardinális és pápa!"23 A következő pápa, V. Miklós (1447-55) hatálytalanította IV. Jenőnek a bázeli zsinat ellen hozott rendelkezését (bár ma mindketten a pápák hivatalos listáján szerepelnek). Ez volt az utolsó esély a pápaság megreformálására, mégsem történt semmi. Rövid időn belül a Kúria szorgos koholmány-kovácsai munkához láttak, hogy megalkossák azokat a hamis dokumentumokat, amelyek hitelesítik a pápák tévedhetetlenségét és legfőbb hatalmát.
Romlott kor
Rómának a kiközösítéssel, kínzásokkal és gyilkosságokkal kivívott uralkodó szerepe olyan mértékű korrupcióhoz vezetett, hogy még a világi hatóságok is elborzadtak a szégyentől és a rettenettől. Az egész világ sürgette az egyház reformját. Mindenki tudta azonban, hogy ez mindaddig lehetetlen, amíg Róma megmarad jelenlegi pozíciójában: „Ott mindenféle álnokságot találnak ki és védelmeznek, amelyek onnan elterjednek, így aztán nincs remény a reformálásra, hacsak valami csoda nem történik"
Az V, Miklóst Péter apostol állítólagos trónján követő pápák között voltak olyanok is, akiknek a gonoszsága minden képzeletet felülhalad, Von Döllinger úgy számol be II. Pálról, IV. Sixtusról, VIII. Incéről és VI. Sándorról, hogy „mindegyikük túltett elődeik gonoszságán". Egyik kortárs azt mondta, hogy II Pál „a pápai széket feslettségei kanálisává tette" 25 A nagy reményekkel Rómába látogató zarándokok kiábrándultan tértek vissza, mint Luther Márton is, és a következőket mondták: „A kereszténység világvárosában, az egyházak nagy anyja és szeretője kebelén a klérus - kevés kivételtől eltekintve - ágyasokat tart". Az egyház pedig ebből hasznot húz.
IV. Sixtus (1471-84) legálissá tette Róma bordélyházait éves adóbefizetés fejében, adót vetett ki a klérus prostituáltjaira, és megtalálta annak is a módját, hogy hogyan lehet megtölteni az egyház pénzes ládáit. Ezt egyébként az őt követő pápák is folytatták, es nagy hasznuk is származott belőle. Sixtus elhatározta, hogy mint Krisztus helytartója, bűnbocsánatot adhat mind az élőknek, mind a holtaknak. Ötlete egyedülálló volt, amire még soha senki nem gondolt előtte, és elképesztő anyagi javak forrásává lett.
Mit ne tenne meg egy élő hozzátartozó, hogy elhunyt anyja, apja, nagynénje, nagybátyja vagy gyermeke lelkét kiszabadítsa a purgatórium kínzó lángjai közül? És természetesen minél gazdagabb volt az élő hozzátartozó, annál többe került a halott rokon átvitele a purgatóriumból a mennybe. Az ember elcsodálkozik azon, hogy volt egyáltalán valaki, aki elhitt bármit is egy olyan gonosz pápának, mint Sixtus - bár ő sem volt sokkal rosszabb a többinél. Egyébként akár gonosz volt, akár nem, ő mégiscsak Krisztus helytartója és Péter követője volt, vagy talán mégsem? Chamberlain most is nagyon találóan fogalmaz: „Egyetlen uralkodó sem remélhette, bármilyen hatalommal rendelkezett és bármilyen tisztességes volt is, hogy annyira kiérdemelje az emberek mély, ösztönös tiszteletét, mint amennyire ez Szent Péter utódjának sikerült, még akkor is, ha méltatlan volt erre...". Az a néhány bátor lélek, közöttük a firenzei Savonarola, akik bírálni merészelték Róma utálatosságait, lángok martalékaivá váltak ügybuzgalmukért.
A tridenti zsinat
Ilyen volt tehát a római katolikus egyház állapota a reformáció idején. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Luther és Kálvin odaszánt katolikus szerzetesek voltak, és nem protestánsok! Akkor a protestáns szót még nem ismerték, viszont emberek tömegei áhították a reformációt már legalább 200 éve. Azonban senki, beleértve magát Kálvint és Luthert is, nem akart kiszakadni az egyházból. Azt akarták, hogy belülről menjen végbe a reformáció.
A hatalmukat ért támadások miatti haragjukban a pápák már régen tűzbe vetették volna Luthert és Kálvint, de mivel nem tudták elfogni őket a német fejedelem által biztosított védelem miatt, a hierarchia egyöntetűen kirekesztette őket az egyházból. Emberek tömegei követték Luthert, Kálvint és a re-formáció többi vezetőit, akiknek már régóta elegük volt a pápaság arrogáns önkényuralmából, elnyomásából, és abból, hogy meggyilkoltatott mindenkit, aki nem volt hajlandó meghajolni hatalmi követelései elolt. Sokan hagyták el az egyházat, és részegedtek meg a szellemi szabadság levegőjétől, amit életükben először szívhattak.
A protestantizmus és az „eretnekség" ütötte fel a fejét és terjedt futótűzként mindenütt. III. Pál látta, hogy birodalma egyre fogy, a királyok fölötti hatalma pedig lassan véget ér. O volt az a zsarnok reneszánsz pápa, aki „bíborossá tette két unokaöccsét 14, illetve 17 éves korukban, majd támogatta őket hírhedt erkölcstelenségük ellenére is. A harc két színtéren zajlott. Összehívott egy zsinatot Tridentben (Észak-Olaszország), hogy a reformációt teológiailag elítélje; ugyanakkor szent háborút szervezett, amivel az volt a célja, hogy a protestantizmust kiirtsa a föld színéről Krisztus nevében.
Róma népszerűsége nagyon csekély volt, amikor 1545-ben a tridenti zsinat összeült, hogy mérlegeljék azt a fenyegetést, amit a protestantizmus jelentett szinte Európa összes országában a katolikus egyházra nézve. A katolikus egyházon belül, a klérusból is sokan voltak olyanok, akik ráébredtek a reformáció szükségességére, de azt remélték, hogy ez majd a tridenti zsinaton keresztül fog megvalósulni. Ezért aztán sokaknak, akik elhagyták az egyházat, lehetővé tették, hogy visszatérjenek. A pápának és a Kúriának azonban más tervei voltak.
Coriolano Martorano püspök megnyitó beszéde a reformot várókat buzdította, akik közül sajnos csak nagyon kevesen lehettek jelen, ugyanis a pápa saját embereivel töltötte meg a padokat. Von Döllinger így számol be erről a felkavaró szónoklatról:
Az a kép, amit [Martorano] rajzolt az itáliai bíborosokról és püspökökről, vérszomjas kegyet-lenségükről, kapzsiságukról, kevélységükről, és arról, hogy milyen romlást jelentettek az egyház számára, teljesen megdöbbentő volt. Egy névtelen levélíró, aki barátjához írott levelében számolt be az első ülésről, azt gondolta, hogy ennél nyíltabban még maga Luther sem beszélt volna.
Azt a magányos kiáltást, amelyben az eredeti kereszténységhez való visszatérés igénye fogalmazódott meg, egy olyan kórus hangja követte, amelyik pontosan annak a gonoszságnak a támogatója volt, amit Martorano tárt fel beszédében. Az itáliai irányítás alatt álló tridenti zsinat nem volt képes arra, hogy szembenézzen a tényekkel. Ha netalán egy nem itáliai delegátus próbált vádat emelni, és ez rossz fényt vetett volna a pápaságra, akkor az itáliai püspökök azonnal ordítani kezdtek, verték az asztalt, és azt kiabálták, hogy „ennek az átkozott nyomorultnak nem lenne szabad megszólalnia, és azonnal vigyék az ítélőszék elé".30 A tridenti „szólásszabadság" nagyon hasonlított ahhoz, ami 325 évvel később Rómában az I. vatikáni zsinaton is megvalósult.
Egy szemtanú a zsinat megnyitása után röviddel azt írja, hogy semmi jót nem lehet remélni az ott lévő „szörnyű püspököktől"; nincs bennük „semmi egyházi, kivéve hosszú köntösüket...; a püspökséghez pedig királyi kegy és kérelmezések árán jutottak hozzá, vagy úgy, hogy Rómában megvásárolták, sok bűnös cselekedetükkel kiérdemelték, illetve azáltal, hogy sok időt töltöttek a Kúriánál". Mindegyiküket le kell mondatni" ahhoz, hogy Tridentben valami érdemleges tudjon születni - és ez szinte lehetetlen. Egy másik kortárs, Pallavicini így ír:
Az itáliai püspököket semmi más nem érdekelte, csak az, hogy fenntartsák az Apostoli Látást. Úgy gondolták, hogy ha ennek érdekében munkálkodnak, nagyon jó hazafinak és kereszténynek fognak bizonyulni.
A katolikus-protestáns háborúk
III. Pál nem elégedett meg a protestánsok teológiai kiátkozásával (a tridenti zsinat rendeletei több mint 100 átkot mondanak ki a protestáns tanokra), fizikailag is meg akarta semmisíteni őket. A német-római Császárnak, a spanyol V. Károlynak „1 millió dukátot, 12 ezer fős gyalogos hadsereget és 500 lovat ígért, ha minden erejével az eretnekek ellen fordul". A katolikus császár nagyon is örült annak, hogy okot talált, hogy a rivális német protestáns fejedelmeket alárendeltségre kényszerítse, és hogy „összezúzza a protestantizmust, és így birodalmában egy egységes katolikus hitet terjeszthessen el, ami majd - ahogyan ezt hitte - megerősíti és jó szolgálatot tesz kormányának".
Ezután közel tíz évig tartó háború következett Európában. III. Pál „kiadott egy bullát, amelyben kiközösíti mindazokat, akik ellenállnak Károlynak, és bűnbocsánatot ígér azoknak, akik támogatják".
A mindkét tábort érő komoly veszteségek és a rivalizáló uralkodók közötti árulások révén a protestánsok elég erősek maradtak ahhoz, hogy a császárt kompromisszumra kényszerítsék. Will Durant elmagyarázza a megegyezést, amely által létrejöttek a még napjainkban is fennálló államegyházak Euró-pában:
Azért, hogy béke legyen az államok között és az egyes államokon belül is, a fejedelemnek választania kellett a római katolicizmus vagy a protestantizmus között, az alattvalóknak pedig el kel¬lett fogadniuk az uralkodó vallását; azoknak pedig, akik ezt nem tették, el kellett hagyniuk az országot. Egyik oldalon sem mutatkoztak még csak jelei sem a toleranciának; azt az elvet, amit a reformáció kirobbanásakor magáénak vallott - vagyis a személyes ítélet jogát - a protestáns vezetők, csakúgy, mint a katolikusok, teljesen elutasították...
A protestánsok egyetértettek Károllyal és a pápákkal abban, hogy a vallási hit egysége nélkülözhetetlen feltétele a társadalmi rendnek és békének...; a fejedelmeknek száműzniük kell a szakadárokat, nem máglyára küldeni őket... A teljes győzelem nem az imádás szabadságát, hanem az uralkodók szabadságát jelentette. Mindegyikük, az angol VIII. Henrikhez hasonlóan, az egyház feje lett [akár katolikus, akár protestáns] a saját maga területén, és megillette a klérus, illetve az olyan emberek megválasztásának kizárólagos joga, akik döntöttek a mindenki számára kötelező érvényű hit kérdésében.
Az „erasztuszi" elv, vagyis hogy az állam uralkodik az egyházon, határozottan megvalósult. Mivel a fejedelmek és nem a teológusok voltak, akik a protestantizmust győzelemre vitték, természetes, hogy magukévá tették a győzelem gyümölcseit is, vagyis több földterülettel rendelkeztek a császárnál, ezért az egyház fölött is nagyobb befolyásuk volt... A Szent Római irodalom ténylegesen nem 1806-ban, hanem 1555-ben omlott össze.
A reformáció történetéről más források is beszámolnak. Mindkét fél követett el szörnyűségeket, de most hely szűkében erről nem számolunk be. Ennek a könyvnek elsősorban az a legfőbb célja, hogy azonosítsa a Jelenések 17. fejezetének fenevadon ülő asszonyát. Ez a fejezet azt kívánta feltárni, hogy miért is van az „utálatosságok anyja" kifejezés a homlokára írva. Most pedig lépjünk át a múltból a jelenbe!
Az „utálatosság" szellemi értelemben vett kifejezés. Nincs annál nagyobb utálatosság, mint megvetni azt az áldozatot, amit Krisztus a mi bűneinkért hozott a kereszten. Ez az utálatosság ma is jelen van a római katolicizmusban, csak éppen más formát ölt. Róma a házasság és a válás kérdésében is félrevezeti az embereket.
Válás álnéven
A római katolikus egyház híres arról, hogy óriási harcot folytat a válás ellen. Ugyanakkor ő maga válást válás után szentesít, bár ezt a tényt nagyon jól álcázza azzal, hogy másképp hívja. Csak magában az Egyesült Államokban tízezrével iktat az egyház „érvénytelenítéseket". Különös módon használja fel ehhez a pszichológiát. Sok házasságot olyan „pszichológiai" okokra hivatkozva bont fel, mint például, hogy valaki egy „működésképtelen" családban nevelkedett, vagy hogy „pszichológiailag éretlen" arra a házasságra, amit már évtizedekkel azelőtt megkötöttek, és jó néhány gyermek is szüle¬tett belőle. Ez a képmutatás és a cinizmus csúcsa, vagyis egy másik utálatosság a közül a sok közül, amit Róma világra hozott. A következő levélrészlet egy katolikus egyházmegye által kiadott határozatból való, amely egy megzavarodott asszonynak elmagyarázza, hogy miért adta meg a válásra az engedélyt 30 évig vele házasságban élő férjének (öt gyermek, a férj is és a feleség is katolikus):
A katolikus egyház bírósága által végrehajtott vizsgálat dönti el, hogy megvolt-e vagy hiányzott a házasság szentségének egy lényeges eleme a házasság megkötésekor. Ha az alapos vizsgálat során az egyház fényt derít arra, hogy egy ilyen elem hiányzik, akkor Önt és ... urat a katolikus egyház nem tekinti a házasság kötelékében élőknek.
Ez a döntés a polgári hatóságoktól független, és a házasságból származó gyermekeket nem tekinti törvénytelennek.
Az csak természetes, hogy ez egy „polgári hatóságoktól független" határozat, hiszen a világi bíróság néha olyan „igazságtalan", hogy nem tekinti érvénytelennek azt a házasságot, ahol a felek egy idő után azt állítják, hogy annak idején nem voltak pszichológiailag érettek a házasságra, vagy esetleg fenn-tartásaik voltak azzal kapcsolatban, hogy vajon sikerülni fog-e vagy sem. Szomorú tény az, hogy vannak katolikusok, akik ügyvéddel hitelesített titkos leveleket őrizgetnek, melyben kifejezik házassággal kapcsolatos kétségeiket, hogy esetleg később, amikor el akarnak válni, jó hasznát vegyék. A józan ész persze azt diktálja, hogy ha kétség van a felekben, akkor nem kell elmondani a hűségesküt, viszont ha már ígéretet tettek, hogy „jóban, rosszban" kitartanak és hűségesek lesznek, akkor azt be is kell tartani. Ha a házasfelek az ünnepélyes hűségeskü után minden következmény nélkül, sőt az egyház áldásával elválhatnak, akkor ez azt jelenti, hogy minden emberek közötti kapcsolat - legyen az üzleti vagy magánjel-legű - zátonyra fut. Ezentúl senki sem bízhat a másikban, hogy betartja az ígéretét.
A Prime Time c. televíziós műsor 1994. január 6-i adása a katolikus válásokkal foglalkozott. Egy katolikus pap visszaemlékezett, hogy egy egyházjoggal foglalkozó ügyvéd szájából a következőket hallotta: „Charlie, nincs olyan katolikus házasság az Egyesült Államokban, amit ne tudnánk érvénytelenné tenni". A műsor sok elvált nővendége elmondta, hogy volt férje kereste a módját annak, hogy a házasságukat érvénytelenítsék, azért, hogy újraházasodhassanak az egyházon belül. A vendégek között volt Barbara Zimmermann, aki 27 évig élt házasságban, és 5 gyermek anyja; Pat Cadigan, akitől 23 évi házasság után vált el a férje; Sheila Rauch Kennedy, aki II. Joseph P. Kennedynek, Bobby Kennedy legidősebb fiának volt a felesége, és aki 12 évig élt férjével, és két ikergyermekük született.
A műsorban egy katolikus pap is részt vett, Patrick Cogan, aki elmagyarázta, hogy az egyház érvényteleníti ugyan a házasságot, viszont nem hisz a válásban, mivel a „katolikus egyháznak egy magasabb rendű elvhez kell ragaszkodnia". Valóban? Azt is elmagyarázta, hogy az érvénytelenítés azt jelenti: „a házasságot soha meg nem kötöttnek tekinti". „Azt állítani, hogy egy házasság, ami közel... 13 évig tartott..., és amit 9 évig tartó udvarlás előzött meg, és amiből két nagyszerű gyermek született..., hogy ezt a házasságot soha nem kötötték meg, ez számomra teljesen felháborító" - volt erre Mrs. Kennedy válasza. Joseph Kennedy aztán higgadtan elmagyarázta neki a dolgokat: „De értsd meg, ezt senki nem gondolja komolyan, ez csak egy katolikus handabanda. Csak az egyház kívánja tőled, hogy így fogalmazd meg a dolgokat, ne vedd annyira komolyan!".
A szentség mellett való kiállás leple alatt Róma korrupcióba taszítja híveit. A Prime Time-ban részt vevő Barbara Zimmermannak ez volt a véleménye: „Az, hogy az egyház, ahová tartozom, azt mondja nekem: „nem igazán lehetséges elválni, de mondjuk érvénytelenné tehetjük, és akkor az majd megoldja a dolgokat - ez számomra borzasztóan visszataszító. Undorítónak és becstelennek tartom. Ez épp olyan, mintha azt mondanák, hogy 'Kijátsszuk saját szabályzatunkat"
Az „örök hűséget esküdni" valóban nagyon ünnepélyesen hangzik, de ha a katolikus egyház nem mondja el, mi az igazság a házasság és a válás kérdésében, akkor mennyire bízhatunk meg benne akkor, amikor az üdvösségről van szó? Ha becsapnak bennünket itt a földön, már az is sokba kerül, de ha az örökkévalóság a tét, akkor az már jóvátehetetlen veszteséget jelent!
Az aranypohár, amit a fenevadon ülő asszony tart a kezében, tele van „utálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával" (Jelenések 17,4), A „keresztény" Rómán kívül nincs még egy olyan város a földön, amelyikre ennyire ráillene ez a leírás. Ő a lelkek megrontója, aki tömegeket taszít olyan utálatosságokba, mint amilyen a bálványimádás, a szexuális erkölcstelenségek, Krisztus megváltó áldozata elégséges voltának tagadása és a bűnbocsátó cédulák árusítása. És mindezt úgy teszi, hogy eközben az egyetlen igaz egyház szerepében tetszeleg - és persze Jézus Krisztus nevében.
A FENEVADON EGY ASSZONY ÜL
És látám az asszony(t)...; és nagy csodálkozással csodálkozám, mikor látám őt.
Jelenések 17,6
Az, aki ide [egy negyedik századi temp-lomba] belép, akaratlanul is részegeket, fösvényeket, csalókat, szerencsejátékosokat, há-zasságtörőket, paráznákat, amulettet viselő embereket, varázslók és asztrológusok kitartó vendégeit látja maga előtt... Figyelmeztetni kellene arra, hogy azzal a tömeggel, amelyik a nagy keresztény ünnepeken megtölti a templomokat, a pogány ünnepeken a színházak is zsúfolásig megtelnek.
Szent Ágoston
14. Hihetetlen metamorfózis
Már maga az, hogy egy pompázatos ruhába öltözött asszony tartja a kezében a szörnyű, egész világot bekebelező fenevadnak a gyeplőjét, elég okot ad a csodálkozásra. János apostolnak azonban, úgy tűnik, hogy más oka is volt a megdöbbenésre: maga az asszony személye („amikor őt láttam, nagyon elképedtem"). Miért? Talán azért, mert ez az asszony egy vallásos alak volt? Aligha.
Az, hogy a vallás kezében van a hatalom, János apostol idejében általános tény volt. Az egyház és az állam egy volt, a vallásé volt a döntő szerep. Ha az asszony egyszerűen csak a pogány világvallást jelenítette volna meg, János apostol aligha lett volna ennyire meglepve. Mi lehetett tehát az, ami az apostolt annyira megdöbbentette? Vajon ismerte már azelőtt is, csak most döbbent meg attól a hihetetlen átváltozástól, amin keresztülment?
A káprázatos ruha, a felbecsülhetetlen értékű ékszer, a sok festék és a szégyenérzet nélküli arcátlan tekintet mögött valami félelmetesen ismerősnek tűnt. Ez nem lehet! Hogy válhatott Krisztus menyasszonya ezzé a parázna asszonnyá? Miféle ördögi mutáció során változott át a Bárány alázatos követőinek kicsiny, megvetett nyája ezzé a hírhedt prostituálttá, aki a Sátán egészségére iszik a mártírok vérével teli aranypohárból? Hogyan lehetett abból az egyházból, akit a világ utált és üldözött - ahogyan ezt Jézus Krisztus előre megmondta -, ez a hatalmas, egész világon jelenlévő intézmény, amely uralkodik a föld királyai fölött?
János apostol megdöbbent. Amit látott, számára hihetetlen volt: azok, akik Jézus Krisztushoz tartoztak, egyszerre csak egy hamis egyházban találják magukat, egy utcanőnek a kebelén! Nincs semmi esélye annak, hogy belülről megújítsák. Maga az Ur mondja a mennyben: „Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben" (Jelenések 18,4).
A történelem a hitelesítője János apostol látásának. Mostanra már világossá vált, hogy az Antikrisztus ideje alatt a világvallás a hinduizmus, az iszlám, a buddhizmus, illetve a New Age lesz. „Kereszténység'" lesz, csak éppen pogány ruhában - ugyanaz lesz, amivé Nagy Konstantin és utódai, a pápák idejében vált. Az eljövendő világvallás főhadiszállása Róma lesz.
Üldözések a korai egyházban
Ahogy Tertullianus mondta, több mint két évszázadon át a mártírok vére volt az a mag, amiből a mennyeiekre figyelő, földi ambíciókat nélkülöző egyház kinőtt, és ennek az egyháznak a Római Birodalomból mindössze tíz százalék volt tagja. Krisztus egyháza üldöztetéseknek volt kitéve. Mivel a világ rosszul bánt vele, ezáltal tiszta, világi vágyaktól mentes tudott maradni, és csak arra vágyakozott, hogy Krisztussal lehessen a mennyben. A keresztények teljesen mások voltak, mint a pogányok: nem voltak igazán a környezetükbe illők, megvetették őket, és minden katasztrófáért őket hibáztatták, ugyanis azt mondták, hogy mivel nem imádják a bálványokat, az istenek haragja sújtja az embereket. Tertullianus így ír erről a III. század elején:
Ha a Tiberis vize a falakat csapdossa, ha a Nílus nem önt ki, ha a felhők nem szállnak, ha a föld mozog, ha éhínség üti fel a fejét, ha pestis tör ki, azonnal ezt kiabálják: „Vessétek a keresztényeket az oroszlánok elé!"
Tertullianus, a sikeres római jogtudós, aki a sztoicizmus képviselője volt, majd keresztény lett, az egyház egyik első és legkiemelkedőbb teológusa és apologétája volt. Sokszor nyíltan támadta a pogány kultúrát és a pogány vallást. A vele szembeszálló pogányoknak kijelentette: „Nap mint nap azon keseregtek, hogy a keresztények száma egyre nő, hogy a keresztények mindenütt ott vannak, és teljesen elárasztják az államot”. A korai egyház egyik vezetője a keresztényekről a következőket írja:
Ha Görögországba vagy más barbár városokba veti őket a sors, az ottani ruházkodási, étkezési és egyéb, a mindennapi élettel kapcsolatos szokásokat ők is megtartják, mégis valami egészen csodálatos és - be kell ismerni - különös módon élnek...
Testben élnek, de nem test szerint. Itt élnek a földön, de mennyei állampolgárok. Betartják a földi törvényeket, de saját életükben felülemelkednek ezen. Minden embert szeretnek, és mindenki üldözi őket.
AIII. századi üldözések sokkal borzalmasabbak voltak, mint az azt megelőző időkben. Források beszámolnak arról, hogy Alexandriában a keresztényeket „megégették, karóba húzták és lefejezték" i. sz. 200 körül. Az üldözési hullámokat a viszonylagos nyugalom és tolerancia rövid időszakai törték meg. A császárok totalitárius rendszere azt a nézetet alakította ki, hogy az uralkodó: istenség (élet és halál fölött korlátlan hatalommal rendelkezett). A hagyományos pogány kultuszok iránti hűség, melyek élén a császár állt, mint Pontifex Maximus, a hazafiasság egyik formájává lett. Az, hogy a keresztények elutasították a pogány isteneket, és nem voltak hajlandók a császárt imádni, hazaárulásnak számított, és csak szította az általános gyűlölet tüzét ez ellen a „minden hazafiasságot nélkülöző" kisebbség ellen.
Felbőszülve azon, hogy „a pogány templomok kezdtek kiüresedni, míg a keresztény egyházban tolongott a tömeg", Decius császár emberek ezreit küldte mártírhalálba, többek közt Róma, Antiókhia, Jeruzsálem püspökeit, és saját hadseregének olyan tagjait, akik nem voltak hajlandók áldozni a bálványoknak. „A birodalomnak egyetlen városa, egyetlen falva sem menekült meg ettől" - írja Philip Hughes történész, majd mint fontos információt hozzáteszi, hogy „a császár szándéka nem annyira a keresztények lemészárlása, mint inkább a régi valláshoz való visszatérítése volt...; [és olyan eszközökhöz folyamodott, mint] a hosszú, kimerítő tárgyalások, állandó vallatások és a szörnyű kínzások annak reményében, hogy fokozatosan megtörje ellenállásukat". Chadwick még hozzáteszi:
[Decius úgy kívánta], hogy mindenkinek legyen egy igazolása (libellus) arról, hogy bizonyos megbízottak előtt áldozott a bálványoknak... Ennek [az igazolásnak] a bevezetése szándékosan az emberek elfogását célozta, és addig ez jelentette a legsúlyosabb támadást az egyház ellen. Különösen a vagyonnal rendelkezők között az aposztaták (azok, akik megtagadják a hitüket, hogy megmentsék életüket és vagyonukat) száma óriási volt...9
Úgy tűnik, hogy mindez előképe annak, hogy milyen is lesz majd a helyzet az Antikrisztus ideje alatt, amikor a Római Birodalom újjáéled. Egy rövid szünet után Valerianus császár (253-60) újra megkezdte a keresztényüldözést, betiltott minden keresztény istentiszteletet, de különösen az egyház vezetőinek kivégzését tűzte ki célul. Megszámlálhatatlanul nagy volt a mártírok száma az egyszerű keresztények között is. A legnagyobb borzalmak azonban még csak ezután jöttek,
A nagy üldöztetés 303-ban kezdődött Diocletianus császár és társuralkodója, Galerius idején. Minden Bibliát be kellett szolgáltatni a hatóságoknak, minden templomot le kellett rombolni, minden keresztény istentiszteletet betiltottak, az egyház vezetőit bebörtönözték, és a birodalom minden polgárát arra kötelezték, hogy a pogány isteneknek áldozzon. Sok hely vérfürdővé vált. Frígiában például, „ahol az egész lakosság keresztény volt, a teljes várost kiirtották".
Előkészületek az aposztáziára
A legnagyobb üldöztetés tetőpontján meghökkentő irányból jött a szabadulás: egy új császáron, Konstantinon keresztül. Nagyon tehetséges hadvezér volt, aki megszerezte a nyugati birodalom fölötti befolyást, míg szövetségese, Licinius a keleti részt hódította meg. Közösen aláírták a milánói ediktumot 313-ban, amely a keresztényeknek újra biztosította a teljes polgárjogot.
Az üldöztetéstől való megszabadulás Istentől kapott ajándéknak tűnt, viszont ez készítette elő az aposztáziát. Krisztus menyasszonyát összeházasították a pogánysággal. Nem csoda, hogy János apostol megdöbbent!
A János apostol által ismert kereszténység az a „kicsiny nyáj" (Lukács 12,32) volt, akit a világ meg-vetett, és aki Krisztust követte az elutasítottság és a szenvedés ösvényén. Az Úr megígérte: „Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ... Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd..." (János 15,19-20) És ez így is történt.
Lehetetlennek tűnt János apostol számára, hogy ez a szentségéért és Krisztushoz való hűségéért üldözött kicsiny embercsoport valaha is átváltozzon egy olyan gonosz intézménnyé, amelyik a világi hatalom nyergében ül, és földi királyok és birodalmak fölött uralkodik. Látásában mégis ezt látta.
Az először vonakodó, majd később egyre nagyobb lelkesedést mutató püspökök részvételével az egyház elindult az aposztázia útján, ami a római katolicizmushoz vezetett, és ami még a mai napig is tart, és várja Istennek a nagy paráznára kimondott ítéletét. Will Durant, a világi, mindenféle vallásos elfogultságtól mentes történész, így ír a kereszténységnek és a pogányságnak a házasságáról, amelyik Konstantin állítólagos „megtérése" és az egyház élére kerülése által köttetett:
A pogányság fennmaradt... a gyakran elnéző egyház által elfogadott, átváltoztatott, megengedett ősi rítusok és szokások formájában. A pogány istenek kultuszát a szentek intim és megbízható imádása váltotta fel...Izisz és Hórusz szobrait új névvel illették, és lett belőlük Mária és Jézus; a római Lupercalia és Izisz megtisztulásának ünnepe vált Krisztus születése ünnepévé; a Saturnaliát a karácsonyi ünnepek váltották fel...; a halottak egy régi ünnepét a halottak napja, amit újra keresztény szenteknek szenteltek; a más kultuszokban az emberek által kedvelt tömjént, gyertyát, virágokat, körmeneteket, ruhadarabokat, himnuszokat az egyházi rítusok során átvették és megtisztították...; az emberek és a papok hamarosan a kereszt jelét mint varázslási eszközt kezdték használni arra, hogy kiűzzék, illetve elűzzék a démonokat...
[A pogányság], mint az anyai vér, átöröklődött az új vallásba, és a meghódított Róma legyőzte hódítóját.
...a világ megtérítette a kereszténységet...
Üldözöttből üldöző
A Konstantin utáni fejleményekre utalva Peter Brown így ír: „ez a szövetség [az állammal] nemcsak hogy nem bizonyult a fejlődés forrásának, hanem sokkal nagyobb veszélyt és kísértést jelentett, [mint maga az üldözés]... A kereszténység úgy terjedt el Afrikában, hogy válogatás nélkül megteltek a templomok, és így elmosódtak azok a tiszta erkölcsi mérföldkövek, amik az 'egyházat' elválasztották a 'világtól'". Politikai megfontolások is kezdték finoman befolyásolni a keresztény életvitelt és a doktrínákat (ez így van ma is), mivel ami a legjobb volt az államnak, az egyházi ügyekben is megmutatkozott, és a császár most már mindkettő élén állt. A Római Birodalom bukása után a pápák magukra vették a császár szerepét is, így tehát a világgal kötött házasság tökéletessé vált.
A „kereszténységet", a birodalom kedvelt (és végül hivatalossá tett) vallását, a világi hatalom utáni mohó vágy szennyezte be. A korai egyház tisztasága és szellemi ereje olyan félelmetes volt, hogy a hitetlenek nem is mertek közéjük menni (Apostolok cselekedetei 5,13). Azt, hogy mivé vált az egyház Konstantin után, Peter de Rosa festi le a legjobban:
Ámde nem volt távol az az idő, amikor Péter utódai többé már nem szolgák, hanem a világ urai lettek. Bíborba, bársonyba öltöztek, mint Néró, és pontifex maximusnak hívatták magukat. A halászt az első pápának nevezték el, de nem a szeretet erejére hivatkoztak, hanem arra a hatalomra, amelyet megszereztek - és úgy is cselekedtek, mint Néró.
A keresztények elfordultak Jézustól, és azt tették másokkal, amit korábban velük cselekedtek, sőt még rosszabbat. A vallás, amely büszke volt arra, hogy szenvedéssel győzte le az üldözéseket, a legüldözőbb vallás lett, amit valaha is látott a világ...
Majd Krisztus nevében megparancsolták a kínzásokat, és keresztre feszítették a másként gondolkodókat. Megkötötték a szövetséget a trón és az oltár között, és azt akarták, hogy a trón az oltár oltalmazója és a hit védelmezője legyen.
Az lett a meggyőződésük, hogy a trónnak (az államnak) minden alattvalóját kényszerítenie kell a keresztény vallás felvételére. Nem vették észre, hogy Péter tiltakozott az ilyen összefonódások ellen, és ezért halt mártírhalált.
Az üldözött egyház tehát a fő üldöző szerepébe került, és nemcsak a vallási hit, hanem minden lelkiismereti meggyőződés szabadságának üldözőjévé vált. Hasler szerint az átváltozás így történt: „Amikor a kereszténység már a hivatalos államvallás rangjára emelkedett, az ettől való eltérés mind a birodalom, mind az egyház egységét veszélyeztette. A császárnak fűződött legnagyobb érdeke ahhoz, hogy lezárja a különböző doktrinális vitákat. Ő elnökölt az ökumenikus zsinatokon, és nagymértékben befolyásolta azok kimenetelét".14 A pápáknak azonban volt valami a kezükben, ami senki másnak nem: „a mennyek országának kulcsai" - és arra használták, hogy megfélemlítsék a királyokat, császárokat, hogy világi végrehajtó hatóságokat állítsanak fel, akik teljesítik parancsaikat, különösen az inkvizíció alatti kivégzéseket.
1864-ben IX. Piusz kiadta a Tévedések Listája (Syllabus of Errors) c. írást, melyben elítélte „a lelkiismereti, a vallási hittel és a foglalkozásokkal kapcsolatos jogokról alkotott nézeteket". A Lista szerint „súlyos hiba volt az, hogy a protestánsoknak ugyanolyan jogokat biztosítottak, mint a katolikusoknak, illetve, hogy megengedték a protestáns bevándorlóknak saját vallásuk gyakorlását. Szent kötelesség őket elnyomni... Az egyház természetesen nagy körültekintéssel fogja használni hatalmát, és mindenkor az adott körülményekhez igazodik majd...
A Bibliát tekintették a legveszélyesebb könyvnek az egész világon, és minden embert távol akartak tartani tőle. A klérus válogatta ki az egyszerű emberek számára, mit olvashatnak a Szentírásból, és a klérus magyarázta el nekik, hogyan kell értelmezni azt. Az a protestáns nézet, miszerint bárki képes arra, hogy olvassa és értse a Bibliát, szerintük romboló hatással lenne a katolicizmusra. XI. Kelemen Unigenitus (1713) c. konstitúciójában visszautasította a Pasquier Quesnel által tett következő janzenista javaslatot:
„A keresztényeknek az Úr napját Istenről szóló könyvek, elsősorban a Biblia olvasásával kell megszentelniük."
Kelemen ítélete: „ÁTKOZOTT!"
„Kivenni az Új Testamentumot a keresztények kezéből annyi, mint bezárni számukra Krisztus száját."
Kelemen ítélete: „ÁTKOZOTT!"
„Megtiltani a keresztényeknek, hogy a Szentírást, különösen, hogy az Evangéliumot olvassák, olyan, mint megtiltani a világosság fiainak a fény használatát, és kiközösítéssel büntetni őket."
Kelemen ítélete: „ÁTKOZOTT!"
Szabadság - római módra
A Vatikán ma már nem kényszerítheti az emberekre rendeleteit olyan diktatórikus módon, ahogyan ezt régebben tette. Ezért aztán látszólag kiáll a vallás- és lelkiismereti szabadság mellett, mert szeretné, hogy ez megillesse saját híveit is azokban az országokban, ahol a katolikusok kisebbségben vannak. A II. vatikáni zsinatról tanítása egy egész részt szentel ennek a kérdésnek, „Nyilatkozat a vallásszabadságról" címmel, és ebben olyan állítások szerepelnek, mint például az, hogy „az emberi személynek joga van a vallásszabadsághoz". Ez azt jelenti, hogy a kormány nem avatkozhat ebbe bele, és nem különböztetheti meg az embereket vallási tekintetben. Mindez azt a tisztességtelen látszatot kelti, hogy Róma a teljes vallásszabadság híve. Nem tesz említés arról, és a megbánásnak a leghalványabb jelét se mutatja azokkal a milliókkal kapcsolatban, akik az évszázadok során mártírhalált szenvedtek, akiket lemészároltak, mert nem voltak hajlandók a Bibliának a katolikus értelmezését elfogadni.
A II. vatikáni zsinat valójában nem engedi meg az őszinte lelkiismereti szabadságot sem. Bár állítja, hogy mindenkinek joga van az igazság kereséséhez, ugyanakkor viszont azt is kijelenti, hogy ez az igazság kizárólag a katolikus egyházon belül létezik. A zsinat nem tekinti a Bibliát, Isten Igéjét az igazság forrásának, amit mindenki olvashat és megérthet. Ahogy a középkorban, most is csak az egyház képes arra, hogy értelmezze azt. Csak az egyház rendelkezik a szentségekkel, és csak ezek által lehet üdvözülni. A katolikus egyház tartja kezében az igazságot, ő annak őrzője, és ő az, aki igazságot oszt minden időben.
Annak ellenére tehát, hogy a II. vatikáni zsinat dokumentumának ez a részlete a vallási és lelkiismereti szabadságról ír, nincs szó igazi szabadságról, ugyanis ez a dokumentum világosan szól arról is, hogy az igazság megismerése és az üdvösség elnyerése kizárólag a Rómának való tökéletes és vak engedelmesség által lehetséges. Nézzük meg, mit ír ez a rész a „vallási szabadságról":
Hitünk tárgya, hogy ez az egyedül igaz vallás a katolikus és apostoli egyházban áll fenn, és hogy ezt az egyházat bízta meg az Úr Jézus: vigye el az igaz vallást minden emberhez....
Továbbá, az a szabadság, amelyet az emberek Isten köteles tiszteletének teljesítéséhez követelnek, nem mást jelent, mint a kényszertől való mentességet a polgári társadalomban; a vallás-szabadság tehát érintetlenül meghagyja azt a hagyományos katolikus tanítást, hogy az embereknek és a csoportoknak erkölcsi kötelességük keresni az igaz vallást és Krisztus egyetlen egyházát...
[A római katolikus egyház] az isteni Mestertől és az apostoloktól kapott tanítást az idők során megőrizte és továbbadta...
Krisztus hívei lelkiismeretük alakításánál gondosan vegyék figyelembe az egyház szent és biztos tanítását. Mert Krisztus akaratából a katolikus egyház az igazság tanítója: az a feladata, hogy hirdesse és hitelesen tanítsa az Igazságot, aki Krisztus, és hogy tekintélyével rámutasson az erkölcsi rendnek magában az emberi természetben gyökerező alapelveire, és igazolja azokat.
Így tehát elvileg lelkiismereti szabadság van, valójában azonban nincs. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az igazságot keresse, de az igazság nem a Bibliában található, és nem olyan formában, hogy ez mindenki számára felismerhető és hozzáférhető, ha-nem ez az igazság csak és kizárólag a katolikus egyházon belül létezik, és csakis annak elöljárói azok, akik ezt képesek felismerni és megosztani.
Senki sem kérdőjelezheti meg az egyház „igazságát" lelkiismerete vagy Isten Igéje alapján, dogmáit vakon el kell fogadni, mert ő az egyetlen igaz egyház, amit Krisztus Péterre épített, a pápák pedig Péter utódai.
A pásztorok, akik félrevezetik a nyájat
Ne felejtsük el, hogy mindenekelőtt a diktatórikus pápai hatalom rontotta meg mindazokat, akik éltek vele, azután rajtuk keresztül az egyház is romlásnak indult. A pásztorokat megrontotta a hatalomvágy, ők aztán megrontották a klérust, az pedig az embereket. Sadolet bíboros VII. Kelemenről, akit személyesen ismert, azt mondta, hogy pápává választása előtt rendszeresen tanulmányozta a Bibliát, viszont megválasztása után jelleme teljesen deformálódott, és főpapként „hibák sorozatát követte el, és állandó¬an meg akarta kerülni a zsinatot, mert félt attól és gyűlölte". IV. Pál, mielőtt pápa lett volna, erősen szimpatizált az egyház reformálásával, utána viszont saját önző érdekeit hajszolta, illetve unoka- öccsei előmenetelével és meggazdagodásával foglalkozott leginkább. IV. Piuszt kortársa a főpapi méltóságba kerülése előtt úgy jellemezte, mint aki „humánus, toleráns, jó szándékú, szelíd és önzetlen", viszont pontosan az ellenkező jelzőket használta, amikor úgy írt róla, mint pápáról: „átadta magát a közönséges kéjvágynak és az érzékiségnek, mértéktelen volt evés és ivás tekintetében, dölyfös zsarnokká, ravasz rókává változott", sőt, még „a kápolnában tartott istentiszteleteket" sem látogatta. Hasonló volt a változás X. Ince, VII. Sándor és egy sereg más pápa esetében is.
Mint mindig, Peter de Rosa most is jól elénk tárja a valóságot: „Tíz évszázadon át a pápaság a házasságtörő és gyilkos pápákkal együtt helyi jelenség maradt. Az egyik gazdag és befolyásos római családnak a feje szeretett gyermekét tizenéves korában a pápai trónra ültette. Az ifjú néhány hónapig vagy egy évig okozott kavarodást, majd a rivális család tagjai, akiknek eljött az órája, megbuktatták.
A XI. századtól kezdve azonban VII. Gergely kifejlesztette a pápaságot. Tekintélye és presztízse megnőtt; már az egész egyházat ellenőrzése alatt tudta tartani, az egyszerű vidéki plébánostól a leg-hatalmasabb érsekig. Ebből kialakult a legelképesztőbb korrupció, amit a kereszténység valaha is látott vagy látni fog.
„Legfelül kezdődött. A pápaságot a konklávéban, akár egy árverésen, a legtöbbet ígérőnek adták, függetlenül attól, hogy a jelölt méltó vagy méltatlan- e a tisztségre". Von Döllinger már az egész Kúriát hibáztatja:
Amikor a bíborosok 1408-ban az akkori pápához, XII. Gergelyhez intézett levelükben arról írtak, hogy az egész egyház, úgy ahogy van, a velejéig romlott, még azt is hozzá kellett volna tenniük, ha a teljes igazságra törekedtek volna, hogy „Mi, a mi munkatársaink, a szentatya elődei és a Kúria az, aki Krisztus testét megmérgezte, és most ezért ilyen súlyos beteg az egyház".
Szent Bonaventura elmondta, hogy Rómában „vették és adták az egyházi méltóságokat, ott gyűltek össze az uralkodók és az egyház vezetői, akik Isten gyalázói, Sátán hívei és Krisztus nyájának fosztogatói voltak... A Róma által megrontott prelátus gonoszságaival megfertőzte a klérust, a klérus pedig kapzsiságával és paráználkodásával rossz példát mutatva minden keresztényt a kárhozatba vezet". Mások „a Kúriát egy teljesen korrupt 'testi egyháznak' ... nevezik". Azok, akik ennek ellenére még mindig reménykednek az egyház reformjában - írja Döllinger „egy szent pápa, az Angyali pápa általi nagy megújulást és megtisztulást várják, A Papa Angelicus-1 már nagyon régóta várják, de soha nem akar felbukkanni".
Petrarca, aki több évig közelről szemlélte a római Kúriat, arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy Róma felel meg annak a látásnak, amiről János apostol a Jelenések könyve 17. részében ír. „Ő [Róma] a vértől megrészegedett apokaliptikus asszony, a keresztények elcsábítója és az emberi nem pestise." Von Döllinger szerint Petrarcának a pápaságról és a Kúriáról festett képe „annyira félelmetes, hogy azt gondolhatnánk, hogy a gyűlölet szította szavait, ha az általa leírtakat többi kortársai is meg nem erősítenék... Egy firenzei Ágoston-rendi szerzetes, Luigi Marsigli [elmondása szerint] a pápai udvar többé nem a képmutatás leple alatt uralkodik - annyira fitogtatja gonoszságait -, hanem az egyházból való kiközösítést és kiátkozást használja megfélemlítésre".
Szent Bonaventurát a pápák minden földi tisztességgel elárasztották, és mint bíborost és rendjének vezetőjét a legszorosabb szálak fűzték Rómához. Mindennek ellenére Kommentár a Jelenések könyvéről c. írásában kimondja, hogy Róma „az a nagy parázna, aki paráznaságainak borával megrészegíti a királyokat és a nemzeteket". Dante ugyancsak a pápákra vonatkoztatta a hét hegyen ülő paráznának apokaliptikus próféciáját, aki emberek vérétől részegedett meg, és aki uralkodókat és embereket csábít el. Ez volt az a metamorfózis, amiről János apostol nehezen tudta elképzelni, hogy valaha is bekövetkezik - mégis pontosan úgy valósult meg eddig is, ahogyan ezt Jézus Krisztus előre kijelentette.
Néhány elgondolkodtató különbség
Egy átlag katolikus és egyháza közötti viszony teljesen különbözik attól, amilyen a teljes evangéliumi keresztényeknek vagy bármely más felekezethez tartozó hívőknek a saját felekezetükhöz fűződő viszonya. A teljes evangéliumi hívő számára a kereszténység azt jelenti, hogy a hívőnek személyes kapcsolata van Istennel és Jézus Krisztussal. Sok protestáns életéből hiányzik ez a személyes közösség, ezért ők nem igazi keresztények. Az Úrral való személyes közösség hiánya azonban nem abból fakad, hogy azt tanították nekik, hogy üdvösséget csakis a baptista, metodista vagy presbiteriánus és más felekezet adhat - vagy legalábbis nem ez a bevett gyakorlat a protestáns egyházak többségében.
Ezzel ellentétben, egy mormont arra tanítanak, hogy azáltal kap valaki üdvösséget, hogy Jézus Krisztus Mai Szentjeinek Egyházához tartozik, és azzal jó kapcsolatot tart fenn. Ugyanez igaz egy Jehova tanújára, a Keresztény Tudomány hívére vagy egyéb kultuszok tagjaira, legyenek azok akár „keresztény", akár hindu, akár buddhista kultuszok. Róma szintén azt állítja, hogy az egyén kizárólag az egyház által tudja megszerezni „Krisztus kegyelmét". Egy katolikus hívőtől megtagadják az intézménytől független, személyes kapcsolatot Jézus Krisztussal, és azt az ebből fakadó meggyőződést, hogy halálakor Vele fog találkozni a hívő. A reménységüket az egyházba vetik: remélik, hogy az egyház folytonos erőfeszítése által haláluk után egyszer csak a mennybe jutnak.
A Biblia tanítja az egyház elöljáróinak való engedelmességet, de ez csak akkor jöhet szóba, ha a vezetők magát Jézus Krisztust követik. „Legyetek az én követőim, mint én is a Krisztusé" - írja Pál apostol az l Korintus 11,l-ben. Nem azt mondja, hogy minden kereszténynek őt kell követnie magas hivatali pozíciója miatt, hanem azt, hogy azért kell őt követniük, mert hűséges Jézus Krisztushoz és az O Igéjéhez. Természetesen ahhoz, hogy valaki meg tudja ítélni, a vezetők valóban Jézus Krisztust követik-e, személyesen kell ismernie Jézus Krisztust és az Ő Igéjét.
Pál azt mondja, hogy nem csak egy kiváltságos klerikusi réteg, hanem minden hívő beszélhet Isten dolgairól az egyházban; és ha a vezetők szólnak, akkor is azok, akik hallják, megítélhetik magukban a hallottakat (I Korintus 14,29-32). Ezzel ellentétben a katolikus tanítás az, hogy a legfőbb tekintélyt (a pápaságot) senki nem ítélheti meg23. A II. vatikáni zsinaton is az a határozat született, hogy a pápának a hit és erkölcsi kérdések dolgában tett kijelentései tévedhetetlenek és megváltoztathatatlanok, „nem szorulnak mások jóváhagyására, és nem tűrnek fellebbezést bármi más ítélőszékhez"^4. Ugyanezt állítják „a püspöki kollégium fejéről", aki Péter utódjával [a pápával] együtt gyakorolja a legfelsőbb tanítói hivatalt.
János apostol azt mondja, hogy minden igaz hívőnek megadatott a Szent Szellem kenete, ezért senkit sem szabad vakon követni (I. János 2,20-27), hanem meg kell vizsgálni, hogy igei-e a tanítás. Ezt az Ige alapján lehet megtenni. Hogy is tudnánk másként megítélni, hogy valaki Isten igazságát prédikálja vagy tanítja-e? A katolicizmus azonban nyíltan kijelenti, hogy a bibliai igazság tekintetében senkinek sem lehet saját meggyőződése, hanem el kell fogadnia azt, amit az egy-ház vezetői tanítanak neki.
Óriási felelősség és óriási kiváltság
A Máté evangéliuma 28. fejezetének 19. és 20. verse alapján („tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek") elkerülhetetlen néhány következtetés:
1. A parancsolatok az Úrtól valók, és az apostolok egymást követő generációin keresztüljutottak el a mai keresztényekhez;
2. Minden kereszténynek meg kell tartania Jézus Krisztus parancsolatait, amit az első tanítványoknak adott, és meg kell tenni azt, amit Ő mondott, beleértve az evangélium hirdetését, és azt, hogy tegyük tanítványokká az embereket;
3. Minden keresztény az Úrtól ugyanazt a kiváltságot, felelősséget, hatalmat és erőt kapta, mint amit az első tizenkettő kapott. Különben hogyan tudnának engedelmeskedni a tanítványok új generációi Jézus Krisztus minden parancsának?
A korai keresztények követték ezeket az utasításokat, és még az a tudat, hogy életükkel fizethetnek sem tudta őket elrettenteni. István halála után az apostolok szétszóródtak, és azt olvassuk, hogy ahová mentek, ott hirdették az evangéliumot (Apostolok cselekedetei 8,4). Nekünk is ugyanezt kell tennünk. Minden keresztény az apostolok követője, akit a Szent Szellem hívott el és kent fel arra a feladatra, hogy Jézus Krisztus képviselője legyen, és hirdesse az evangéliumot az egész világon. Mivel minden kereszténynek ez a hatalmas küldetés adatott (az evangélium hirdetése „minden teremtménynek"), minden pillanatban a kereszt harcosa és a Királyok Királyának nagykövete. Micsoda óriási felelősség - és egyben micsoda óriási kiváltság!
Sajnos azonban vannak keresztények, akik nem hajlandók vállalni ezt a felelősséget, és úgy gondolják, hogy ez csak néhány „profinak" a dolga. Minden kereszténynek van hatalma arra, hogy ellene álljon az ördögnek, hogy az elfusson tőle; van hatalma az „oldásra és kötésre", illetve arra, hogy Jézus Krisztust képviselje az emberek előtt - hiszen mindezzel Jézus Krisztus ruházta fel tanítványait. A Konstantin utáni évszázadok során bekövetkezett metamorfózis eredménye az, hogy a római hierarchia felsőbb rétegeihez tartozók kizárólag maguknak követelik mindazt a jogot, amit Jézus Krisztus minden apostolának megadott, s ami egyben feladatot is jelent.
Életbevágó különbségek
Jézus Krisztus nagyon világosan különbséget tett a császár és Isten között: „Adjátok meg ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené, az Istennek" (Márk 12,17). Ez nagyon fontos. A katolikus egyház azonban összeházasította Istent a császárral. Az egyház és az állam eggyé vált, az egyház kezében van az irányítás, az állam pedig teszi, amit mondanak neki. Ma is ez a helyzet azokban az országokban, ahol a többség katolikus.
Jézus Krisztus ugyanígy elkülönítette az Ő országát a világtól, mint ami nem e világból való (János 18,36). A pápák figyelmen kívül hagyták ezt, és azt állítva, hogy Krisztus képviselői, olyan birodalmat, királyságot építettek ki, ami nagyon is e világból való - bár erről azt állítják, hogy Isten országa. Ez az ország természetesen világi uralkodókkal kötött szentségtelen szövetségek során valósult meg.
Jézus Krisztus elválasztotta a világot és az Ő egyházát, amit kihívott a világból (János 17,18-20). János apostol ezt mondja: „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete" (1 János 2,15).
Mindazokhoz a különbségekhez, amiket Jézus Krisztus megjelölt, ragaszkodniuk kell azoknak is, akik Ót követik: „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet...; aki nem szeret engem, nem tartja meg az én beszédeimet" (János 14,23-24); „Miért mondjátok pedig nékem: Uram, Uram, ha nem teszitek, amiket mondok?" (Lukács 6,46).
A FENEVADON EGY ASSZONY ÜL
Jöjj, és megmutatom néked a nagy paráznának kárhoztatását, aki a sok vízen ül; akivel paráználkodtak a föld királyai, és az ő paráznaságának borával megrészegedtek a föld lakosai.
Jelenések könyve 17,1-2
Olyan szintre alacsonyodott le [IX. Piusz pápa], hogy politikai paráznaságot elkövetve egyesült bármilyen világi hatalommal és az összes zsarnoki rendszerre épülő állammal; meggyalázta a keresztet: az áldozat és üdvösség szimbólumát a zsarnokság és romlás szimbólumává tette.
Azok, akik magukat Krisztus földi helytartóinak hívják, az ördögi zsenialitás helytartóivá lettek.
Giuseppe Mazzini olasz hazafi 1863-ból.
15. Elvtelen szövetségek
A hét hegyen épült várost Isten azzal vádolja, hogy paráználkodott a föld királyaival! Már rámutattunk arra, hogy a „paráználkodni" kifejezést a Biblia nagyon gyakran szellemi értelemben használja, és Isten iránti hűtlenséget jelent. Ezékiel könyvében az egész 16. fejezet arról szól, hogy Jeruzsálem hűtlen lett Istenhez, és itt a Biblia úgy beszél róla, mint „házasságtörő asszony"-ról, aki „férje helyett idegeneket fogad el" (32. vers). Jeruzsálem megsértette Istenhez fűződő szellemi kapcsolatát azáltal, hogy bálványimádó lett, és pogány népekkel lépett szövetségre. A „paráznaság" kifejezésnek ilyen jelentése a Szentírás más részeiből is világosan kimutatható.
Jeruzsálem azonban nem lehet azonos ezzel az asszonnyal, mert ahogy azt már az előzőekben is láttuk, nem épült hét hegyre, és a többi kritériumnak sem tesz eleget. Az a város, amit ez az asszony szimbolizál, azt állítja magáról, hogy Jeruzsáleméhez hasonló hűségi kapcsolat fűzi Istenhez. Róma valóban azt állítja, hogy Jeruzsálem helyett ő érdemli ki Isten szeretetét. Az Istennel kialakított jó viszonyt azonban megmérgezte azzal, hogy elvtelen szövetségre lépett istentelen földi uralkodókkal.
A történelem rengeteg bizonyítékot szolgáltat a Vatikán és más világi hatalom között létre jött szövetségekre. Sok bizonyítékot találunk még Róma templomaiban és műemlékeiben is. A Vatikán múzeuma például tele van sok olyan felbecsülhetetlen értékű festménnyel, szoborral, szőttessel, arannyal és ékszerekkel, amelyeket egykor despota uralkodók viseltek, illetve őriztek kincstárukban. Ezeknek többségét királyok, királynők, császárok vagy kormányok adományozták a pápáknak szövetségük jeléül. Ezeket a szövetségeket a Biblia elítéli, és elképzelhetetlen, hogy Jézus Krisztus menyasszonya egy ilyennek tagja legyen.
A történelem tanúságtétele
Amikor egy ellene irányuló felkelés miatt III. Leó pápa Rómából Nagy Károly francia udvarába menekült, arra kérte a királyt, hogy nyújtson neki segítséget, hogy visszahódítsa azokat a területeket, amik fölött egykor a pápák rendelkeztek. A vérszomjas hadsereg újra elfoglalta Rómát, és Jézus Krisztus nevében Leó pápát újra a pápai trónra ültette. Amikor Nagy Károly i. sz. 800-ban a Szent Péter bazilikában térdelt a karácsonyi misén, a pápa koronát helyezett a fejére, és kijelentette, hogy Károly a nyugati birodalom császára. Ezt végül el kellett, hogy ismerje a keleti uralkodó és a bagdadi kalifa is. Ahogyan erre Maurice Keen is felhívja a figyelmet, „Róma világuralmi szerepének restaurációja nemcsak középkori pápák és császárok álma volt, hanem nagyon sok alattvalóé és szolgáé is".
A pápa nagyon ravasz lépést tett. Nagy Károly hatalma már nagyobbnak tűnt, mint a pápaságé. Nagy Károly azonban a Szent Péter bazilikában történt megkoronázása után szilárd szövetségre lépett a pápasággal, és „mintegy negyven évig munkálkodott azon, hogy megteremtse a Szent Ágoston által körvonalazott keresztény nemzetközösséget".3 A császár brutális észak-európai hadjáratait a pogányok erőszakos megtérítése kísérte. Nagy Károly volt a pápa világi karhatalma, aki karddal tette keresztényekké a pogányokat, megnövelve ezzel a római katolikus birtokokat. Ugyanezt tették a spanyol hódítók később Amerikában.
Ahogyan erről már az előzőekben is szó esett, Nagy Károly apja, Kis Pipin egy hamis dokumentum (Konstantin-féle ajándékozási okirat) alapján hatalmas földterületeket adott a pápáknak, amiket később csak pápai birtokok néven ismertek. Még ma-gát Nagy Károlyt is megtévesztette ez a csalás. A hamis dokumentum alapján megalkotott egy okiratot, amiben elismeri a pápaságot mind szellemi, mind világi uralkodóként „Itália és a nyugati birodalom egész területén". Ettől kezdve Nagy Károly a pápák védője és szövetségese lett, ahogyan ezt Konstantin is tette, amikor elkezdte kialakítani az egyház és az állam közötti koalíciót. Az ehhez hasonló egyezségek teljesen ellentétesek Jézus Krisztus tanításával, és a fenti eset csak egy példa arra, hogy milyen paráználkodásokat folytatott ez az asszony- pontosan úgy, ahogyan ezt János apostol előre látta.
Végül is az egyház és az állam olyan szoros szövetségre lépett, hogy szinte alig lehetett elválasztani a kettőt egymástól. A császárok elnököltek a nagy egyházi zsinatokon, és a pápákra, illetve az egyház felsőbb rétegére úgy tekintettek, mint a tömegek kormányzásában résztvevő partnerekre. Az ilyen elvtelen pápai szövetségek, amelyek hamarosan teljesen mindennapossá és megszokottá váltak, a korai egyházban kiátkozásra adtak volna okot; nevetség tárgyává tették azt a tényt, hogy Jézus Krisztust a világ elutasította és megfeszítette. Nézzünk meg egy részletet Euszebiosz egyházatya hízelgő beszédéből, amint Konstantin érdemeit méltatja! A pogány császárnak ugyanazt a szellemi kiválóságot, egyházi tekintélyt és szerepet tulajdonítja, mint amit most a pápák követelnek maguknak:
A mi Császárunk, [Jézus Krisztus] barátja, Isten Igéjének magyarázója, azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az egész emberi fajt elvezesse Isten ismeretére; mindenkinek fennszóval hirdeti az igazság és a szentség törvényét, aki csak él ezen a földön...; hasonló a mennyei fenséghez..., és itt a földön kormányát az eredeti isteni mintára alakítja..., Isten uralmának hasonlatosságára.
Kétség nem férhet ahhoz, hogy mennyire a János apostol látásában szereplő városról van itt szó, arról, amelyik azt vallja, hogy Jézus Krisztusé, de mégis a föld királyaival paráználkodik. Az, hogy pogány uralkodók fegyverrel kényszerítik rá az emberekre a „kereszténységet" az egyre jobban terjeszkedő pápai birodalomban, a Jézus Krisztus által hirdetett igazságnak istenkáromlással felérő, gúnyos megcsúfolása. Az evangéliumot annyira félreértelmezték, és olyan megtévesztő módon azonosították az államot az egyházzal, hogy a végén Jézus Krisztust tartották a bizánci császárság igazi uralkodójának! Vannak olyan pénzérmék, amelyek Jézus Krisztust ábrázolják a birodalmi koronával a fején, és olyan ikonok, amelyeken a császár ruháit viseli. A császár saját trónja mellett közvetlenül egy másik is állt, ami üres volt, csak egy Biblia volt rajta, amivel azt jelezték, hogy Jézus Krisztus a bizánci császárság társuralkodója. Hasonló volt az uralkodó korszellem a nyugati részen is.
Végül, ahogy erről már szóltunk, III. Ince pápa eltörölte a római szenátust, és Róma közigazgatását közvetlenül saját uralma alá helyezte. A kormányzásra egy szenátort jelölt ki, aki egyben az ő helyettese is volt. 1266-ban IV. Kelemen ezt a tisztséget Anjou Károlynak adta, aki megalapította a római egyetemet. A pápaság továbbra is a politikai intrikák középpontjában állt; a pápai hadsereg pedig ezt követően is szövetségben maradt sok olyan király hadseregével, akik állandó háborúskodásaikkal megfertőzték Európát.
Az Újvilágban az egyház a spanyol hódítók szövetségese volt, Afrikában pedig a portugáloké. Nemrégiben bennszülött amerikai aktivisták felszólították II. János Pál pápát, hogy hatálytalanítsa az 1493-ban kiadott Inter Cetera elnevezésű pápai bullát. Ebben az áll, hogy a már felfedezett és az ezután felfedezésre kerülő barbár népeket a katolikus hitnek kell alávetni, hogy ezáltal elősegítsék egy keresztény birodalom kialakulását". A „föld királyaival való paráználkodásról" szóló, a régmúlt történelméből származó példák sorát még bőven lehetne folytatni, de tovább kell haladnunk korunkhoz.
Az 1929-es, Mussolinival kötött konkordátum
Már történt utalás arra, hogy 1870-ben Olaszország függetlenné vált, és ami a pápai államból megmaradt, az beolvadt az újonnan egyesített nemzetbe. Arról is szóltunk, hogy az olaszok túlnyomórészt a pápai uralom ellen és egy új függetlenség mellett szavaztak. A pápák világi hatalma véget ért, és búcsút kellett mondaniuk a világi hatalmakkal kötött szövetségeknek is. A pápák társadalmi befolyása a Vatikánra korlátozódott, ahol önkéntes száműzetésben éltek közel 60 évig, egészen 1929-ig, amikor Mussolini és XI. Piusz aláírták a Lateráni Egyezményt.
A konkordátum a római katolicizmust újra - a törvény erejével - Olaszország „kizárólagos vallásává" tette. Se Péter, se Pál, de maga Jézus Krisztus se lépett volna ilyen egyezségre egyetlen kormánnyal sem, különösen nem egy fasiszta diktatúrával. A Vatikán, amely az egyetlen igaz egyháznak tartja magát, Jézus Krisztusnak menyasszonyának (holott Jézus azt mondta, hogy az Ő királysága nem e világból való), újra elnyerte a független állam státuszát, és politikai nagyköveteket küldhetett ki és fogadhatott.
Az 1870-ben elkobzott pápai területek fejében Olaszország a Szentszéknek 750 millió lírát fizetett készpénzben és 1 milliárdot államkötvényekben. Ebből a pénzből nagy összeget használtak fel arra, hogy megnyissák a mára már korrupciójáról hírhedtté vált Vatikáni Bankot, de az Anyaszentegyház olyan meglehetősen furcsa üzletekbe is befektetett, mint amilyen pl. az olasz fegyvergyártás, vagy egy fogamzásgátlót gyártó kanadai cég6.
Semmi kétség, hogy a római katolikus egyház emelte hatalomra Mussolinit. Hogy a Lateráni Egyezmény létrejöjjön, a pápa felkérte a katolikusokat, hogy tartózkodjanak a politikai életben való részvételtől (ugyanis sokan közülük szocialisták voltak, és aktívan felléptek Mussolini és fasiszta pártja ellen), és támogatásáról biztosította Mussolinit. A pápa olyan határozottan tette Mussolinival rokonszenvező kijelentéseit - azt mondta például, hogy „Mussolinit a Gondviselés küldte" -, hogy a katolikusoknak nem volt más választásuk, mint az, hogy a fasiszta diktátort támogassák. E nélkül a támogatás nélkül Mussolini nem került volna hatalomra, és talán a történelem is másképpen alakulhatott volna.
Tévedés
Miután a konkordátumot aláírták, Mussolini a maga részéről kijelentette: „Elismerjük, hogy a katolikus egyház az olasz emberek vallási életében az első helyet foglalja el. Ez teljesen természetes egy olyan katolikus országban, mint a miénk, különösen egy fasiszta kormányrendszer idején". Róma összes bíborosa dicsérte a pápa előtt Mussolinit, és azt mondták róla, hogy „ő az a kiváló államférfi, aki az Isteni Gondviselés elrendelése által [van hatalmon Olaszországban]". Visszatekintve, igazán csodálkozhatunk, hogy emberek, akik magukat a Szent Szellem küldötteinek tartották, hogyan tudtak ekkorát tévedni. Volt azonban egy nagyon is önző okuk erre.
Ez a tévedés mindkét fél számára sokat ígért. Mussolininak szüksége volt az egyházra ahhoz, hogy Olaszországban megvesse a lábát, az egyház pedig azért támogatta, hogy cserébe legalább valamit visszakapjon egykori tekintélyéből és hatalmából. A római katolikus egyház határozott támogatásával Mussoliniból diktátor lett. A Lateráni Egyezmény ugyanakkor újra biztosította a római főpapnak az „uralkodó jobb keze" státuszt, vagyis azt a pozíciót, amit a pápák Konstantin uralkodásától kezdve élveztek. Rövid szünet után tehát újra kezdetét vette a „királyokkal való paráználkodás".
Az egyház a II. világháborúban végig hűségesen kiszolgálta az elnyomó diktatúrát, amelyik cserébe boldogan biztosította számára, amit kért: az alapvető emberi jogok eltiprását. Mivel a katolikus vallás lett az államvallás, az iskolákban kötelezővé tették a vallási oktatást, csak az egyház által jóváhagyott könyvekből taníthattak az egyház általjavasolt tanárok, az egyházi esküvőt kötelezővé tették és a válást megtiltották. A katolicizmus akár szóban, akár írásos formában történő bírálata büntetendő volt.
Ahogyan ezt Avro Manhattan A Vatikán és a világpolitika (The Vatican and World Politics) c. munkájában megfogalmazza, „az egyház vált a fasiszta állam vallási fegyverévé, míg a fasiszta állam lett az egyház világi karhatalma". Egyetlen világi kormánnyal sem lépett volna egyetlen más egyház (baptista, metodista, lutheránus) sem ilyen szövetségre, még akkor sem, ha ezt elvárta volna tőle a kormány. Csak Vatikán városa képes szellemi paráznaságra; és az biztos, hogy Mussolinival, később Hitlerrel és számos más kormánnyal kötött szövet-sége egyértelműen ennek mondható. Egyszerűen nem lehet ezt az asszonyt senki mással összetéveszteni.
1985. június 3-án a Vatikán és Olaszország alá-írtak egy új konkordátumot, amely véget vetett „számos olyan kiváltságnak, amivel a katolikus egyház Olaszországban rendelkezett, beleértve azt is, hogy elveszítette államegyház státuszát...Ez az új egyezmény szabadságot biztosít a nem-katolikusok számára, és többé nem tekinti Rómát „szent városnak", [bár] elismeri, hogy Rómának „különleges jelentősége" van a római katolicizmust illetően" .
A Hitlerrel kötött, 1933-as egyezmény
Az 1929-es, Mussolinival kötött konkordátumot megelőző tárgyalások kulcsembere Francesco Pacelli ügyvéd volt, annak az Eugenio Pacelli bíborosnak a testvére, aki később XII. Piusz néven pápa lett. Ő, Eugenio Pacelli volt az, aki Vatikán Állam titkára-ként kulcsfontosságú szerepet játszott (az egyház számára) gyümölcsöző, 1933-ban Hitlerrel megkötött egyezmény tárgyalásai során. A konkordátum az egyház számára több százmillió dollár nyereséget hozott, ugyanis ennyi folyt be a háború ideje alatt a katolikus egyházba egyházadóként (Kirchensteuer). Ezért XII. Piusz soha nem átkozta ki Hitlert a katolikus egyházból, és még csak fel sem emelte a hangját, hogy a 6 millió zsidó kiirtása ellen tiltakozzon.
A katolikus vezetők és teológusoknak extatikus örömöt okozott az 1933-as egyezmény aláírása. Michael Schmaus, katolikus teológus, írásaiban méltatta a náci önkényuralmi rendszert, és azt az egyházéhoz hasonlította: „Az új kormány nagy hangsúlyt helyez a tekintélyre, és ezt a katolikusok nagyon is jól ismerik. Az egyik természetes szinten, a másik szellemi szinten gyakorolja a hatalmat. A tekintély értéke és jelentése sehol sem annyira szembeötlő, mint a mi katolikus anyaszentegyházunkban". Ez természetesen megfelelt a valóságnak, hiszen a pápaság évszázadokon keresztül szorosan együtt-munkálkodott önkényeskedő királyokkal és császárokkal az alapvető emberi jogok elnyomása terén.
Ma a katolikusoknak szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy egyházuk totalitárius rendszere nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a német katolikusokat felkészítse a náci rendszer elfogadására. Az egyháztörténelem egyik katolikus professzora, Joseph Lortz „fáradhatatlanul azt hangoztatja, hogy 'milyen alapvető rokonság van a nemzetiszocializmus és a katolicizmus között - és ennek a rokonságnak elképesztően mély gyökerei vannak..". Még ugyanebben az évben, 1933-ban, egy híres kölni prelátus, Róbert Grosche, a Die Schildgenossen c. művében a következőket írja:
Amikor 1870-ben kinyilvánították a pápai tévedhetetlenséget, az egyház már egy magasabb szinten előre jelezte azt a politikai döntést, ami most a politikában is megvalósult: ez a döntés a tekintély, a pápa és a Führer mellett, valamint a párbeszéd, a zsinat szuverenitása és a parlament ellen szól.
Miután éveket töltött a vatikáni levéltár titkos dokumentumainak tanulmányozásával, August Bernhard Hasler, aki maga is évekig az archívum kurátora volt, megjegyzi: „Mind Olaszországban, mind Németországban a Kúria megragadta az alkalmat, hogy megszerezze az önkényuralmi rendszertől azt, ami a parlamentáris rendszer alatt elképzelhetetlen volt, vagyis az egyezményt". Hasler ezután a német katolikus vezetőt, Ludwig Kaast idézi: „Az 'önkényuralmi állam' szükségszerűen mindenki másnál jobban megértette az 'önkényuralmi egyház' alapvető elvét". Valóban igaz az, hogy együttműködtek, hiszen egymásért voltak. Hitler a következő meleg hangú üdvözletet kapta Michael Faulhaber bíborostól hat hónappal hatalomra kerülése után:
Amit a régi parlamenteknek és pártoknak nem sikerült elérni 60 év alatt, Ön államférfiúi éleslátásával - mint világtörténelmi jelentőségű eredményt - hat hónap alatt elérte. Ez a pápasággal való kézfogás, ami a világtörténelem során eddig a legnagyobb erkölcsi erőt jelentette, Németország Kelet és Nyugat előtt való presztízsének növekedését is jelzi az egész világ számára.
A Pulitzer-díjas újságíró, John Toland rámutat arra, hogy a római katolikus egyház vezetői nagyon igyekeztek elnyerni Hitler kegyeit. XI. Piusz pápával történő személyes kihallgatása után, röviddel azután, hogy Hitler törvényen kívül helyezte a Katolikus Pártot, a párt vezetője, Monsignor Ludwig Kaas (szándékosan azzal a céllal, hogy jó benyomást tegyen a Führerre) a sajtónak a következőket mondta: „Hitler ért ahhoz, hogy hogyan kell kormányozni a hajót. Gyakran volt alkalmam találkozni vele még birodalmi kancellárrá választása előtt, és mindig nagy hatást tett rám világos gondolkodásmódja, illetve az, ahogyan a tényekkel szembe tudott nézni, ugyanakkor mindig megtartotta nemes elképzeléseit”. Toland így folytatja:
A Vatikán annyira hálás volt a tökéletes együttműködésért, hogy Isten áldását kérte a Birodalomra. A gyakorlatban ez úgy valósult meg, hogy elrendelte, hogy a német püspökök tegyék le a hűségesküt a nemzeti szocialista rendszernek. Az eskü szövegének a vége, a következőképp hangzott: „Hivatásom gyakorlása során a Német Birodalom jólétét és érdekeit fogom szem előtt tartani, és mindent megteszek, hogy elkerüljem olyan végzetes hibáknak az elkövetését, amelyek ezt veszélyeztetik”
Az ár sodrásában
Amikor Hitler Mussolini ellenkezése dacára bejelentette, hogy Németország kilép a Népszövetségből, a Catholic Action azonnal táviratot küldött, melyben biztosította Hitlert támogatásáról. Hitler nagyon ravaszul ezt a döntést a nép szavazatai alapján hozta meg, azután nyomást gyakorolt rájuk, hogy támogassák. A katolikus egyházban lelkes támogatóra talált, ugyanis az világosan közölte a hívekkel, hogy Hitler döntése mellett kell szavazniuk. Faulhaber bíboros az összes bajorországi püspök egyetértésével kijelentette, hogy ha igennel szavaznak, akkor ez a katolikusok számára azt jelenti, hogy „újra kinyilvánítják hazájuk és népük iránti hűségüket, valamint azt, hogy egyetértenek a Führer előrelátó és komoly erőfeszítéseivel, amelyek arra irányulnak, hogy megkíméljék a német embereket a háború és a bolsevizmus borzalmaitól, illetve hogy biztosítsák a törvényes rendet, és munkalehetőséget adjanak a munkanélkülieknek."
Amikor Hitler ígéretét megszegve bevonult Ausztriába, meglepődve látta, hogy az osztrákok szinte kizárólag katolikusokból álló tömegei melegen üdvözölték. Miután a Heldenplatzon 200 ezer embernek elmondta beszédét, katonai parádét rendezett az osztrák Téli Palota előtt, amihez osztrák tábornokok is csatlakoztak. Később Innitzer bíboros üdvözölte Hitlert „egy kereszt feltartásával, és biztosította arról, hogy míg a [római katolikus] egyház megtartja függetlenségét, addig az osztrák katolikusok lesznek 'annak a nagy Birodalomnak a leghűségesebb fiai, amelynek karjaiba újra visszakerülhettek ezen a jeles napon'". A Führer melegen megrázta a bíboros kezét, és „mindent megígért neki, amit csak kért".
Hitler ötvenedik születésnapján „különleges misét celebráltak minden német [római katolikus] templomban, hogy 'Isten áldását kérjék a Führerre és a népre'. Mainz püspöke a fennhatósága alá tartozó egyházmegyében felhívta a katolikusokat arra, hogy imádkozzanak 'a Führerért és Kancellárért, aki a Birodalom ihletője, megnövelője és védelmezője'". A pápa sem mulasztotta el, hogy elküldje jókívánsá gait.
A katolikus sajtó egész Németországban szinte egyhangúan így nyilatkozott: Isten csodálatos védelmének bizonyítéka az, hogy Hitlernek sikerült megmenekülnie az 1939-es, ellene irányuló merényletben. Faulhaber bíboros azt az utasítást adta, hogy a Te Deumot énekeljék minden müncheni székesegyházban, hogy „az érsekség nevében köszönetet mondjanak az Isteni Gondviselésnek a Führer szerencsés megmeneküléséért". A pápa sem mulasztotta el kifejezni személyes jókívánságait a Führernek az alkalomból, viszont elfelejtett hangot adni Lengyelország likvidálása miatti rosszallásának.
Az egyház még akkor is támogatta Hitlert, amikor már napvilágra került gonoszsága. Amikor a német csapatok megtámadták a Szovjetuniót, a pápa újra „világosan kijelentette, hogy támogatja a bolsevizmus elleni náci harcot, és úgy nyilatkozott, hogy ez egy rendkívül gáláns cselekedet, és a keresztény kultúra alapjainak megvédésére irányul. A német püspökök közül jó néhányan egyetértettek a támadással, ahogyan ezt előre lehetett sejteni. Egyikük európai keresztes hadjáratnak nevezte, és a Német Lovagrend tagjainak nagy küldetéséhez hasonlította. A pápa minden katolikust arra buzdított, hogy harcoljanak a győzelemért, ami lehetővé teszi, hogy Európa újra szabadon lélegezhessen, és ami minden nemzetnek új jövőt ígér".
Oldalakon keresztül lehetne még sorolni a további hiteles dokumentumokat. Ennyi azonban talán elegendő arra, hogy bebizonyítsuk, hogy a pápától és a püspököktől kezdve egészen az átlag katolikus hívekig mindenki rokonszenvet érzett Hitler iránt, és még azután is támogatták, miután már ismertté váltak könyörtelen terjeszkedési törekvései és az emberiség ellen elkövetett bűntettei. Elvtelen szövetségek? Szellemi paráznaság? Kétségtelenül az.
A ma is fennálló szövetségek
A Time magazin 1992. február 24-i számának címlapján az egykori elnök, Ronald Reagan és II. János Pál pápa képe látható, alatta egy meghökkentő képaláírás: „SZENT SZÖVETSÉG: Hogyan szövetkezett Reagan és a pápa, hogy elősegítsék a lengyel szolidaritási mozgalmat, és hogy siettessék a kommunizmus hanyatlását?". A vezércikk beszámol arról, hogy Reagan „nagyon is hitt a Washington és a Vatikán közötti kapcsolat előnyeiben és gyakorlati vonatkozásaiban. Elnökként legelső céljai közé tartozott - állítja Reagan - , hogy a Vatikánt államként elismerje, és szövetségesévé tegye".
A szövetségek a történelem legelképesztőbb jelenségei. Ezek döntötték le a berlini falat, ezek vetettek véget a hidegháborúnak, és ezek segítették elő a szovjet kommunizmust is. Ezek a CIA és a Vatikán nyilvánvalóan hatékony ügynökei közötti intrika és együttműködés történetei. Reagan és II. János Pál, akik mindketten gyilkossági merénylet túlélői, „ugyanazt a látást és bölcsességet osztják a szovjet birodalommal kapcsolatosan: a jó végül is diadalmaskodik majd az isteni tervben".
Egy ötrészes stratégiát alakítottak ki 1982 első felében, ami „a szovjet gazdaság összeomlását, a Szovjetuniónak a Varsói Szerződés tagállamaihoz fűződő viszonyának tönkretételét és a szovjet birodalom területén belüli reformok szorgalmazását célozta meg". Alexander Haig, volt külügyminiszter elismerte, hogy a terv kidolgozása során „a Vatikán információi minden szempontból jobbak és gyorsabbak voltak, mint az amerikai hírszerzésé. A Vatikán és a Fehér Ház közötti összekötő, Pio Laghi érsek folytonosan arra hívta fel a hivatalnokok figyelmét, hogy „csak figyeljenek a Szentatyára, ugyanis neki 2000 éves tapasztalata van ezen a téren."
A későbbiekben mind Reagan, mind Gorbacsov elismerték, hogy a pápa kulcsszerepet játszott. Egy neves újság egyik cikke három héttel a Time cikke után a következőket jelentette: „II. János Pál pápa döntő szerepet játszott abban, hogy a kommunizmus megbukott Kelet-Európában - nyilatkozta Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió egykori vezetője. Gorbacsov előremutatott arra is, hogy a pápa továbbra is fontos politikai szerepet fog betölteni abban a jelenleg zajló nagyon kényes átmenetben, aminek Európa szemtanúja lehet...; a kelet-európai események talán nem következhettek volna be a pápa fontos szerepe nélkül - beleértve politikai szerepét is. A pápa jól tudta, hogy hogyan kell a világ színpadán fellépnie - mondta Gorbacsov".
Most az olvasóra bízzuk, hogy eldöntse, vajon mi ösztönözhette a Vatikánt arra, hogy ilyen súlyos politikai beavatkozást vigyen véghez. A tény azonban mindenképpen az, hogy a világ színpadán egy olyan szerep, ami tele van elvtelen szövetségekkel, politikai intrikákkal, evilági célokkal, tökéletesen méltatlan lenne Krisztus igazi menyasszonyához.
A Vatikán régóta belebonyolódik botrányos tevékenységekbe, és sok állammal lép önző célok érdekében szövetségre. A Kolumbusz lovagjai (Knights of Columbus) nevű magazin szerint „az Egyesült Államok és a Szentszék közötti diplomáciai kapcsolatok története mintegy 200 éves". A cikkben szerepelt Amerika akkori vatikáni nagykövete és felesége, Thomas és Margaret Melady fényképe, amikor a pápa társaságában voltak, illetve a cikk idézte Melady szavait is:
II. János Pál pápa nagy tekintélynek örvend mint a világ egyik vezetője...; kormányaink úgy működnek együtt a Szentszékkel, mint egyik kormány a másikkal. Nagy kiváltságot jelent számomra, hogy ott lehetek, hogy képviselhetem kormányomat a Szentszék előtt a világtörténelemnek ebben a rendkívül fontos időszakában.
Úgy látszik, Jézus Krisztus, akinek a királysága kezdetben „nem e világból való" volt, most meggondolta magát. O, aki kiküldte tanítványait, hogy megváltó kegyelmének evangéliumával hívjanak ki a világból embereket, és tegyék őket mennyei állampolgárokká, most úgy tűnik, elhatározta, hogy e világ nemzeteivel fog együttműködni, hogy itt a földön teremtse meg a paradicsomot. A Kolumbusz lovagjai cikke a továbbiakban örvendezve írta:
Az Egyesült Államok és a Szentszék közötti diplomáciai kapcsolatok a XVIII. században kezdődtek, amikor a pápai állam (még az Olaszországba történt beolvadása előtt) eldöntötte, hogy a Földközi-tengeren megnyit néhány kikötőt az amerikai hajózás számára. 1797-ben az olasz John B. Sartorit nevezték ki amerikai konzulnak...
1847-ben James K. Polk elnök kérésére az Egyesült Államok felvette a diplomáciai kapcsolatot a pápai államokkal..., és ez egészen 1867-ig tartott, amikor katolikusellenes elemeknek az Egyesült Államokban sikerült ezt befagyasztani.
A nem hivatalos kapcsolat 1939-ben tovább folytatódott, amikor Franklin D. Roosevelt elnök kinevezte Myron C. Taylort mint „személyes követét" a Szentszékhez...
1981-ben Reagan elnök a katolikus William A. Wilsont nevezte ki erre a posztra, aki 1984-ig tevékenykedett ebben a minőségben, majd a Vatikán és az Egyesült Államok felvette a hivatalos diplomáciai kapcsolatokat, és így Wilsont kinevezték az Amerikai Egyesült Államok első nagykövetének a Szentszékhez.15
Érdemes elgondolkodni a következő, nemrégiben megjelent katolikus brosúra szövegén, ami „Az év katolikus eseményét" hirdeti: „XIII. Leo pápa szerint az állam és az egyház helyes viszonya olyan, amilyen a test és a lélek egysége az emberben. Képzeljünk csak el egy nemzetet lélek nélkül! Amint erről az utóbbi idők eseményei tanúskodnak, Amerika ma egy ilyen nemzet. Amerikát egy katolikus fedezte fel [Kolumbusz], és lefoglalta Jézus Krisztus, a Király számára. Ha Amerikát újra fel akarjuk fedezni, és újra Jézus Krisztusnak akarjuk adni - ha ez a nemzet meg akarja találni hiányzó lelkét -, akkor a katolikusok azok, akiknek most cselekedniük kell”.
Róma nem változott. Ambíciói nagyon is evilágiak maradtak. Természetesen Jézus Krisztus nevében akarja kiépíteni „uralmát a föld királyai fölött". Az „emberiség javát és Krisztus dicsőségét" az szolgálja - legalábbis ezt gondolja -, hogy „a katolikus egyház szüntelenül várja, hogy az emberiség és annak minden java" visszakerüljön hozzá. AII. vatikáni zsinat nagyon is világosan hozta ezt mindenki tudomására.
A FENEVADON EGY ASSZONY ÜL
Féljen azért mindenki haragunktól és bosszúnktól, ugyanis Jézus Krisztus az, aki minket [pápákat] minden ember bírájává tett; még maguk a királyok is alá vannak vetve hatalmunknak.
I. Miklós pápa (858-67)
Itália népét Isten az Ő különleges kegyelme által minden nép fölé emelte azzal, hogy a pápa személyében egy szellemi birodalmat adott neki. A pápa az, aki ledönti trónjukról a nagy királyokat és a hatalmas uralkodókat, és ő emel trónra másokat; ő az, akinek a legnagyobb birodalmak is régóta (mást soha meg nem illető) kegyelettel adóznak; ő az, aki udvaroncainak olyan gazdagságot osztogat, ami egyetlen királynak vagy császárnak sem állt módjában.
Padua Provost és Professor Carrerio.
A pápai hivatal az, ami királyokat és uralkodókat vet lába alá.
J. H. Ignaz von Döllinger
16. Uralkodás a föld királyain
Az utolsó megkülönböztető jellemvonás, amit János apostol a fenevadon ülő asszonyra vonatkozóan ad, az az, hogy „város, amely uralkodik a föld királyain" (Jel 17,18). Létezne olyan város, ami ténylegesen uralkodik a világ kormányain? A történelem tanúsága szerint igen, és csakis egy ilyen város volt és van: Róma. Miután püspökei elkezdték pápáknak nevezni magukat, és azt állították, hogy ők a császárok utódai, az egész világra kiterjedő szuverenitás birodalmi hatalmát követelték a maguk számára.
Nézzük meg például III. Sándor pápa (1159-81) gőgös imperializmusát! Kijelentette, hogy „a pápa hatalmának alá van rendelve a királyok hatalma is", és kiközösítette I. Frigyes német-római császárt, Németország és Itália királyát. Bár megkísérelték megbüntetni ezért a pápát, Frigyes hadserege vereséget szenvedett a pápai hadseregtől. A legyőzött császár elment Velencébe, hogy bűnbocsánatot és feloldozást nyerjen, és megígérte, hogy „mindig alá fogja vetni magát a római egyház tekintélyének". Képzeljük csak el, hogy egy egyház katonai erővel uralkodik a világban! Egy katolikus történész, Fortunatus Ulmas lelkesen így írja le az eseményeket:
Amikor a császár a pápa színe elé érkezett, levetette birodalmi palástját, és két térdre ereszkedett, fejét pedig a földig hajtotta. Sándor pápa odament hozzá, rátette a lábát a nyakára, miközben a bíborosok hangosan kiabálták: „Te sárkány!"
Rőtszakállú Frigyes másnap megcsókolta Sándor lábát, és lovát gyeplőjénél vezetve tért vissza a főpapi palotába...
A pápaság ekkorra már olyan hatalomra tett szert, amilyen hatalommal azelőtt még soha nem rendelkezett. Péter kardja legyőzte a Császárét!
Péter nem volt igazán alkalmas kardforgatásra: amikor egy fejet akart levágni, csupán egy fület ért a kardja. Jézus Krisztus megdorgálta tanítványát, meggyógyította a sebesült fülét, és aztán megengedte a katonáknak, hogy elvezessék. A korai egyház nagyon is tisztában volt azzal, hogy Jézus Krisztus követői nem forgatnak kardot és nem ragadnak lándzsát az Ő megvédelmezésére. Az O királyságának - ami „nem e világból való" - először azoknak a szívében kell megvalósulnia, akik hisznek Benne, mint Megváltójukban, aki meghalt bűneikért. Ezek az igazi tanítványok Jézust az elutasítottság, szenvedés és a kínhalál ösvényén is követték. Vajon hogy tudtak eljutni azok, akik magukat Krisztus helytartóinak mondták, olyan világi magaslatokra, ahonnan uralkodóknak parancsolhattak, hadseregeket verhettek meg, és legyőzött uralkodók nyakán taposhattak?
Ösvény az evilági dicsőséghez
Néhány évvel azután, hogy Konstantin áthelyezte a birodalom főhadiszállását keletre, a Nyugat-Római Birodalom felbomlott. A központi hatalom hiánya miatt keletkezett űrt Rómában az egyház töltötte be, hiszen az egyház volt az egyetlen olyan római intézmény, ami alkalmas volt erre. Az egyházé volt a vezető szerep az oktatás és a jótékonyság területén, majd később a pápák fokozatosan átvették Róma és környéke kormányzását, és egy csalási manőver során (ahogyan ezt már láttuk) saját birtokaikhoz csatolták a pápai állam hatalmas földterületeit.
Ahogy ambícióik egyre növekedtek, Róma új főpapjai kezdték magukra venni az uralkodók címeit és hatáskörét.
A pápáknak, akik közül néhányan különleges hadvezéri képességekkel rendelkeztek, saját hadseregük és hadi flottájuk volt birtokaik megnövelésére és védelmezésére. Azonban ennél sokkal nagyobb hatalom volt a kezükben: náluk voltak „a mennyek országának kulcsai". A világi uralkodókat kötelezték arra, hogy bármennyire is nem tetszik nekik, hajtsanak térdet a pápáknak. Csak az „eretnekek" (Jézus Krisztus igazi követői) vonták kétségbe, hogy az egyház dönti el, ki mehet be a mennybe, és hogy bezárhatja annak kapuit azok előtt, akik vele szem- beszállnak. A leghatalmasabb földi uralkodók is reszkettek a félelemtől, amikor kiátkozással fenyegették őket, ugyanis szinte az egész világon azt hitték, hogy nincs üdvösség az egyházon kívül. Walter James történész a következőket írja:
A pápaság irányítása alatt állt a menny kapuja, amelyen minden hívő, beleértve az uralkodókat is, őszintén remélte, hogy belép. Abban az időben csak nagyon kevesen kérdőjelezték meg ennek az állításnak az igazságtartalmát, és ennek következtében a pápaság olyan erkölcsi tekintélyre tett szert, mint még soha.
A korábban már említett hamisított dokumentumot, a Konstantin-féle ajándékozási okiratot egy egész könyvtárra való koholmány követte. Ezek alapján a hamis rendeletek alapján vezetik vissza a pápai tekintélyt Róma korai püspökeire, illetve rajtuk keresztül Péterre. Még Aquinói Szent Tamás, a római egyház nagy teológusa is áldozata lett ezeknek a hamis kijelentéseknek, és elhitte, hogy „nincs különbség Jézus Krisztus és a pápa között". Aquinói Tamást annyira elvakította a pápák pompája és hatalma, hogy „rávette az egyházatyákat, hogy azt mondják: a világ uralkodói úgy engedelmeskednek a pápának, mintha ő lenne Jézus Krisztus".
Az igazság pontosan ennek az ellentéte: Jézus Krisztusnak nem volt semmi köze a világ uralkodóihoz, és nemcsak hogy nem engedelmeskedtek Neki, hanem „e világ fejedelmei... [meg]feszítették ... a dicsőség urát" (l Korintus 2,8). A katolikus eretnekség azonban megmaradt, és a pápák központi elvévé vált. így teljesedett be tehát János apostol látása: a pápák szó szerint uralkodtak a föld királyain.
A pápai uralom Angliában és Írországban
A pápáknak a föld királyai fölött gyakorolt félelmetes hatalma a középkorban tovább nőtt. VI. Gergely (1045-46) kijelentette, hogy a pápa minden szavának vakon kell, hogy engedelmeskedjen mindenki, még az uralkodók is. II. Sándor (1061-73) a nagy Hildebrand (később VII. Gergely) tanácsára kiadott egy olyan rendeletet, amelyben kimondja, hogy Harald, Anglia törvényes királya trónbitorló, és kiátkozta követőit. Majd a pápa úgy rendelkezett, hogy a normandiai herceg, Vilmos az angol trón jogos örököse. A pápa áldásával Hódító Vilmos (William the Conqueror) csatában megölte Haraldot, elfoglalta Angliát, és 1066. december 25-én, karácsony napján Londonban megkoronázták. Vilmos „Róma Szentszéke nevében" fogadta el a királyi koronát. Ez a pápaság újabb győzelmét jelentette, és nagymértékben növelte a római katolikus befolyást Angliában. Freeman The Norman Conquest (A normann hódítás) c. művében a következőképpen számol be az eseményekről:
Vilmost [a pápa] ruházta fel azzal a tekintéllyel, hogy ő legyen a Menny bosszúállója. Megkövetelték tőle, hogy az angol népnek megtanítsa „a Krisztus helytartójának kijáró engedelmességet", és azt, amiről a pápaság soha nem felejtkezik el: „a járandóságok még pontosabb fizetését".
1155-ben IV. Hadrián Írország koronáját Anglia királyának adta. „Krisztus helytartója" saját tekintélyével Írországot angol uralom alá vetette, és kiszolgáltatta az ország „béketűrő, keresztény népét II. Henrik könyörtelen kegyetlenségeinek azon az alapon, hogy ez Szent Péter és az Anyaszentegyház öröksége". Az őt követő pápák is megerősítették ezt a rendeletet.
Mindaddig, amíg Anglia katolikus maradt, a helyzet elviselhető volt. Amikor azonban Anglia protestáns ország lett, Anglia Írország fölötti folytonos katolikus kontrollja, illetve a katolikusok üldözése egyre nagyobb problémát jelentett, és ez még napjainkban is érzékelhető. Jóllehet a katolikus Írországot sok jogos sérelem érte, és ezek túl összetettek ahhoz, hogy itt kitérjünk rájuk, azt nem szabad elfelejteni, hogy végül is a római katolikus pápák adták oda Írországot Angliának.
Sőt, tény az is, hogy a pápák a felelősek Angliának sok megpróbáltatásáért és viszontagságáért is. A római főpapok úgy kezelték „királyait, mint alattvalóikat, népének egyáltalán nem ismerték el jogait, ha ez éppen a pápaság érdekeibe ütközött...A katolikus klérus a pápa megbízottjaként irányította Angliát, és teljesen figyelmen kívül hagyta a földtörvényeket. Úgy tűnt, mintha a pápák lettek volna az ország urai. A polgári bíróságoknak nem volt joguk papok fölött ítélkezni." Thompson így ír erről:
Lehetetlen lenne felsorolni...azokat a szörnyű és égbekiáltó praktikákat, amiket ez alatt a sötét időszak alatt követtek el Angliában a királyok és a pápák. A polgári jogok megszerzésére irányuló legjelentéktelenebb követeléseket is bűnnek ítélték, és úgy gondolták, Isten felhatalmazta őket, hogy büntetést szabjanak ki ezért. Több mint száz gyilkosságot követtek el papok II. Henrik uralma alatt, és ezekért semmiféle büntetést nem kaptak...
A klérusnak abszolút hatalma volt saját testülete fölött, és döntését senkinek nem volt joga felülbírálni. Egy átlag polgár az életével fizetett, ha gyilkolt, a papot viszont még csak meg sem büntették. Ezt hívták a klérus immunitásának. [Amikor a király megkísérelte megváltoztatni a törvényt, és a klérust is a törvénynek akarta alárendelni], a pápa elutasította, mint „ az egyházzal szembeni negatív előítéletet és kiváltságjogainak rombolását".
Mai szemmel nézve az uralkodók fölött gyakorolt ilyen nyílt pápai uralom felfoghatatlan, de tény, hogy ez volt a kor elfogadott normája. A pápák a szó szoros értelmében évszázadokig kezükben tartották az egész akkoriban ismert világot, pontosan úgy, ahogyan ezt János apostol előre látta.
VII. Gergely (1073-85)
A pápai trónra kerülése előtt VII. Gergely Hildebrand néven már híres volt, hiszen öt pápa mögött - beleértve II. Sándort is - játszott zseniális manipuláló szerepet. Gergely azzal kezdte főpapi uralkodását, hogy „a királyságok fölötti uralom jogát is magának követelte - ahogyan ezt előtte 400 évvel I. (Nagy) Gergely is tette". Kijelentette, hogy „az oldás és kötés" hatalma, amit Krisztus adott Péternek, azt is jelenti, hogy a pápáknak „joguk van királyokat trónra emelni és trónról ledönteni, kormányokat felállítani és megdönteni, területeket elkobozni azoktól, akik nem engedelmeskednek, és azoknak adományozni, akik magukat a pápai tekintélynek alárendelik". Nem olvasta véletlenül a Jelenések könyve 17. részének 18. versét?
Gergely volt az első pápa, aki szó szerint királyokat döntött le trónjukról. Ha úgy gondolta, hogy a német császárt megfosztja trónjától, csak ennyit kellett mondania: „Nékem adatott minden hatalom, hogy a földön és a mennyben oldjak és kössek". Ha esetleg valami olyanra fájt a foga, ami nem az övé volt, Gergely csak kijelentette, ahogyan ezt az 1080-as római zsinaton is tette: „Meg akarjuk mutatni a világnak, hogy adományozhatunk és elvehetünk saját kívánságunk szerint királyságokat, hercegségeket, grófságokat, vagyis bárkinek a birtokát; ugyanis miénk az oldás és kötés hatalma".
Próbáljuk csak magunk elé képzelni például, amint 1077-ben a megalázkodott IV. Henrik, a Római Birodalom uralkodója és Nagy Károly örököse (akit III. Leó pápa császárrá koronázott 800-ban) átkel az Alpokon, és arra kényszerül, hogy mezítláb, egy szál vászon ingben Canossa vára előtt álljon a hóban, és arra várjon, hogy VII. Gergely megbocsásson neki! Azt állítva, hogy ő a „Királyok Királya", a Henrikkel való szembekerülés miatt kijelentette: „A mindenható Isten nevében megtiltom Henriknek, hogy Itália és Németország fölött uralkodjon. Feloldozom minden alattvalóját a neki tett hűségeskü alól, és kiátkozok mindenkit, aki őt mint királyt szolgálja". Henriknek nem volt védelme a pápák szuperfegyvere ellen.
Ilyen volt tehát az a „nagy parázna", akiről János apostol a Jelenések könyve 17. részében szól; központja egy hét hegyre épült város, „amelynek királysága van (angolban: uralkodik- a ford.) a földnek királyain" (18. vers). Egy XVIII. századi történész összesen 95 pápát számolt össze, akik mind azt állították, hogy Istentől kapott hatalmuk van arra, hogy királyokat fosszanak meg trónjuktól. Nincs még egy olyan város, amelyikre ez lenne jellemző. János apostol látása rendkívül hiteles.
A vérengző főpap
III. Incéről (1198-1216), aki „a kereszténységen a félelmet és a rettegést tette úrrá", Peter de Rosa így ír: „Uralkodókat koronázott és fosztott meg trónjuktól, országokat átkozott ki, és gyakorlatilag létrehozta az egyházi államot Közép-Itáliában, a Földközi¬tengertől az Adriáig. Egyetlen csatát sem veszített el. Azt szerette volna, hogy a szász Ottó kerüljön a német trónra, így a következőket írta:
Élve azzal a tekintéllyel, amit Isten Szent Péter személyén keresztül nekünk adott, téged teszlek királlyá, és elrendeljük, hogy a nép királyként tiszteljen, és engedelmeskedjen neked. Azonban elvárjuk, hogy minden kívánságunknak eleget tégy a birodalmi koronáért cserében.
III. Ince „olyan kevély volt, hogy már a gondolatától is remegett annak, hogy valaki nagyságban vagy tekintélyben egyenrangú vele. Ezért úgy rendelkezett, hogy 'az uralkodók közötti vitás kérdések' is elé kerüljenek, és ha bármelyik fél megtagadja 'a Rómának való engedelmességet, akkor azt ki kell közösíteni az egyházból, megkell fosztani trónjától', és hasonló büntetés várt azokra, akik nem voltak hajlandók megtámadni azt a 'makacs személyt', akit ő kiszemelt"Ahogyan erre Ehler és Morrall is figyelmeztet, „nemcsak arról volt szó, hogy a nemzetközi igazságszolgáltatás szempontjából a pápaság vált a legfelsőbb tekintéllyé, amely királyok és uralkodók fölött ítélkezhetett, hanem még világi tekintélyek is a pápa beleegyezését keresték, amikor földterületeket vagy címet akartak maguknak vásárolni"
Földnélküli János, Anglia királya elkövette azt a hibát, hogy komoly összetűzésbe került III. Incével. „Bár megkísérelte az ellenállást, egy idő után mégis teljesen behódolt Rómának, királyi koronáját átadta III. Incének, és csak mint a Szentszék vazallusa kapta tőle vissza"17. Jól ismert az 1213. május 15-i dokumentum, amelyben Földnélküli János Angliát „Istennek és a mi Urunknak, Ince pápának és az ő katolikus utódainak ajándékozta" 8. R. W. Thompson hozzáteszi:
Szinte mindennapos volt a vagyonelkobzás, az egyházi kiközösítés, a kiátkozás, illetve az egy-ház által kirótt egyéb büntetés. Még olyan uralkodók is, mint Fülöp vagy IV. Henrik, meghunyászkodtak előtte [III. Ince előtt], és Aragóniai Péter, illetve az angol János király abba is beleegyezett, hogy országukat szellemi hűbérbirtokká tegyék, és neki teljesen alárendeljék éves fizetség fejében.
További bizonyítékok
IX. Gergely (1227-41), aki felállította az Inkvizíciót, és aki elrendelte, hogy az eretnekeket világi hatóságok végezzék ki, azt hangoztatta, hogy a pápa úr minden és mindenki fölött. IV. Ince (1243-54) ezzel egyetértett, és azzal érvelt, hogy a pápák nem a Konstantin-féle ajándékozási okirat alapján kapják birtokaikat, hanem ezt már előtte megadta Isten nekik. VIII. Bonifác még ennél is tovább ment, és 1302-ben Unam Sanctam bullájában minden világi hatalom fölötti uralmat magának követelt, és a pápának való tökéletes engedelmességet az üdvösség feltételévé tette.
A római császár, Rőtszakállú Frigyes (akinek nyakára III. Sándor pápa a lábát tette) halála idején már régóta köztudott volt, hogy „senki sem nyerheti el [a birodalmi koronát] anélkül, hogy a pápa meg ne koronázná..."
„IV. Károly császár biztosította a békét és az egyetértést a pápasággal azáltal, hogy teljesen visszavonult az itáliai területen, [hagyta, hogy ott a pápa kormányozzon], és ezt az őt követő uralkodók is tiszteletben tartották egészen a középkor végéig".
II. Gyula pápa (1503-13), mivel megharagudott a francia XII. Lajosra, mert nem támogatta hadjáratát, egyik pápai bullájában megfosztotta birodalmától, es azt az angliai VIII. Henriknek adományozta azzal a feltétellel, hogy a pápát támogatja a háborúkban, és ezzel bizonyítja hűségét. II. Gyula azonban meghalt, mielőtt a bullát kiadták volna. A pápai birtokok megnövelését célzó „szent háborúk" iránti szenvedélye még Michelangelót is - akit a sixtusi kápolna mennyezetének festésével bízott meg - arra ihlette, hogy Gyuláról és a többi pápáról a következő sorokat írja:
Kehelyből kardot és sisakot csinálnak, az Ur vérét pedig pénzért árulják.
Nemrégiben jelent meg egy cikk egy amerikai katolikus lapban, és ebben egy pap a következőket írja: „Az egyházat teljesen felforgatták olyan emberek törekvései, mint VII. Gergely, III. Ince vagy VIII. Bonifác, és egy olyan politikai-egyházi intézménnyé alakult át, amelyik zsarnoki hatalmat gyakorolt mind az egyházi, mind a világi szférában". Nem említi azonban azt, hogy Róma dogmái és követelései még ma is ugyanazok, mint amik akkor voltak. Ez az egyház semmit nem változott, csak a körülmények kényszerítik arra, hogy taktikát változtasson.
VII. Gergely nyílt fenyegetése és támadása ma már nem működne. Bár finomabb formában gyakorolja, a Vatikán hatalma ma is legalább annyira jelentős, mint volt. Egy szerző, aki egész életében a Vatikánt tanulmányozta, végül erre a következtetésre jutott:
A Vatikán...a mai kor legjelentősebb szuperhatalma. Híveit, akiknek száma megközelíti az egymilliárdot, könnyen rá lehet venni arra, hogy bá-mit megtegyenek a világ legkülönbözőbb pontjain...így tehát [minden kormány számára] fontos, hogy a pápa támogatását elnyerje, bármilyen politikát is folytat... A Vatikán politikáját a pápa irányítja..., [aki mögött] se parlament, se szenátus, se semmi ehhez hasonló demokratikus testület nem áll..., amely döntéseit és politikáját felülbírálná, vagy hatalmát korlátozná. Abszolút zsarnok uralkodó - a szó szoros értelmében.
„Kezében egy aranypohár..”
A királyok palotákban laknak, szolgáik vannak, és alattvalóik fölött gyakorolt abszolút hatalmuk következtében óriási vagyonokat halmoznak fel. Ebből talán sejteni lehet, hogy milyen gazdag az a város, amelyik a föld királyain uralkodik. így van ez a fenevadon ülő asszony esetében is: „megékesíttetett vala arannyal és drágakővel és gyöngyökkel", illetve „kezében egy aranypohár vala" (Jelenések 17,4).
Az aranypohár „tele (van) utálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával", ami azt mutatja, hogy erre a vagyonra tisztátalan módon tett szert. Baronius bíboros, aki ugyan a pápaság védelmezője, maga is elismerte, hogy Szent Péter székében olyan szörnyetegek ültek, akik „tele voltak kéjvággyal és ravaszsággal, a gonoszság minden formájával, és áruba bocsátották Szent Péter székét kegyenceiknek". Annales Ecclesiastici (Egyházi évkönyvek) című XVI. századi művében így ír:
A római egyház...selyembe öltözött, drágakövekkel volt ékesítve, és nyilvánosan áruba bocsátotta magát aranyért...Papok, különösen pápák, soha nem követtek el annyi házasságtörést, nemi erőszakot, vérfertőzést, rablást és gyilkosságot... [mint a középkorban].
Petrarca, a birodalom koszorús költője az avignoni pápai udvarról megvetően azt írja, hogy „az emberiség szégyene, a gonoszság fertője, a világ összes szennyét összegyűjtő kanális. Ott Istent megvetik, egyedül a pénzt imádják, és az isteni és emberi törvényeket lábbal tiporják. Mindenhol a hazugság terjeng: a levegőben, a földön, a házakban és legfőképpen a hálószobákban". Avignonra mint „a Nyugat Babilonjá"-ra utalva Petrarca kijelentette:
Itt uralkodnak a galileabeli szegény halászok utódai...arannyal megrakva, bíborba öltözötten, dicsekedve az uralkodóktól és a nemzetektől zsákmányolt javakkal. A szent magány helyett bűnözők seregét találni, a józanság helyett buja estélyeket..., az apostolok mezítelen lábai helyett...arannyal felcicomázott lovakat. Az arany már lassan szinte mindent elborít, ha az Úr nem ítéli meg ezt a pazar fényűzést.
A középkori Róma gazdagságáról de Rosa így ír: „A bíborosok hatalmas palotákat tartottak fenn számtalan szolgával. Egyik pápai tanácsos azt állította, hogy bármikor is keresett fel bíborost, azt mindig aranyérméit számolgatva találta. A Kúria olyan hivatalnokokból állt, akik tisztségüket pénzen vásárolták meg, és a nagy költséget valahogyan feltétlenül be akarták hajtani... A püspökségeknek, az apátságoknak, a plébániáknak, illetve a bűnbocsánatnak meg volt a pontos ára. A palliumért, a fekete selyemből hímzett, keresztekkel díszített 5 cm széles gyapjúkendőért az érsekeknek fizetniük kellett. Ez a szerény kellék a pápai pénzes ládákba éveken keresztül több százmillió aranyforintot hozott; az 1432-ben tartott bázeli zsinat ezt 'a pápaság által valaha is kitalált legundokabb találmánynak.. nevezte". De Rosa így folytatja:
A felmentések (diszpenzációk) voltak a pápák további bevételi forrásai. Rendkívül szigorú, szinte lehetetlen törvényeket hoztak, és így a Kúria a felmentések áruba bocsátásával meggazdagodhatott. Pénzt kértek a böjt alóli felmentésért...Mindenekelőtt azonban a házasság bizonyult rendkívül gazdag bevételi forrásnak. Rokoni kapcsolatokat mutattak ki olyan házastársak között, akik nem is álmodtak arról, hogy rokonok lehetnének. A fel-mentések - vagyis a „vérségi" kapcsolat ellenére
a házasság engedélyezése - évente egymillió aranyforintot jövedelmeztek.26
Egy szemtanú beszámolója Spanyolországból
D. Antonio Gavin A pápistaság kulcsa (A Master-Key to Popery) c. könyv szerzője az 1600-as évek végén született és végezte tanulmányait Spanyolországban. Római katolikus pap létére teljesen kiábrándította az a gonoszság, amelybe saját maga is belebonyolódott. A spanyol inkvizíció elől egy katonatiszt ruhájában menekült el, és Angliában talált biztonságot. Könyvében világos képet ad kora római katolicizmusáról, annak hihetetlen gazdagságáról, és arról, hogy ez milyen nagy szerepet játszott Róma pogány kereszténységében:
A St. Salvator (Szent Megváltó) katedrálisban [Zaragozában] összesen tízezer uncia (283,5 kg) súlyú ezüst tál van, melynek egy része arannyal díszített. Ezekkel ékesítik nagyobb ünnepeken az oltárt...a felbecsülhetetlen értékű, gazdag díszítésekkel együtt. Nyolcvannégy kehely van, amiből húsz színarany, hatvannégy ezüst, belül aranyozva; és van egy pompás kehely, amit csak az érsek használhat főpapi ruhába öltözve.
Mindezek azonban jelentéktelen apróságok ahhoz a nagy custódiához (középkori ötvösművű szelence) képest, amelyben az oltáriszentséget hordozzák az utcákon a Corpus Christi ünnepén:.. tömör arany szentségtartó gyémántokkal, smaragdokkal és más drágakövekkel kirakva] 500 font (225 kg) súlyú...Már több aranyműves próbálta felbecsülni az értékét, de senki sem tudta eddig pénzben meghatározni.
Zaragozában a leghíresebb templomot Oszlopos Miasszonyunknak nevezik a Szűz állítólagos megjelenése tiszteletére. Gavin így írja le a Szűz szobrán található koronát: „25 font (kb. 11 kg) a súlya, és olyan sűrűn van kirakva gyémánttal, hogy az aranyat már szinte nem is lehet látni tőle, így aztán mindenki azt hiszi, hogy az egész csupa gyémántból van. Ezen kívül van még hat másik koronája is, amikben több a színarany, ezeket is gyémánt és smaragd díszíti..” Ezután így folytatja:
A gyémántból és más drágakövekből kirakott rózsafüzérek száma, melyek palástját ékesítik, megszámlálhatatlan; bár minden nap átöltöztetik [ a „Szűz" szobrát] az egyházi ünnepnek megfelelő színű ruhába, soha nem adják rá kétszer [egy évben] ugyanazt az arannyal hímzett ruhát; három éven keresztül minden nap más drágakőből kirakott rózsafüzér díszíti, 365 igazgyöngyből és gyémántból fűzött nyaklánca van, ezen kívül hat olyan gyémánttal kirakott aranylánca, amit csak Krisztus nagy ünnepein tesznek palástjára.
A Zaragozába látogató ma már bemehet a kincstárba is, és bepillantást nyerhet ebbe a hatalmas vagyonba. A „Szüzet" az év minden napján más, arannyal hímzett, gyémántokkal és más drágakövekkel kirakott ruhában találja. Van egy másik, öt láb magas (kb. másfél méter) szobor is ezüstből, amit szintén drágakövek ékesítenek, és gyémánttal kirakott színarany koronát visel. Az 1700-as évek elején „a tiszteletreméltó Stanhope úrnak, az akkori angol hadsereg tábornokának" megmutatták ezt a kincset. Gavin, aki szintén jelen volt, hallotta, amint a tábornok így kiáltott fel: „Ha Európa minden királya gyűjtené össze minden kincsét és drágakövét, akkor sem tudnák megvenni ennek a kincsnek még csak a felét sem". Ilyen gazdagsága volt 280 évvel ezelőtt egyetlen székesegyháznak egy spanyol kisvárosban!
A Vatikán sok esetben a legszegényebb országokban élő emberek rovására halmozta fel hihetetlen nagyságú vagyonát. A mexikói polgárháború idején a római katolikus egyház „kezében volt a nemzeti földterület több mint egyharmada, illetve majdnem a fele, [ és Mexikó város összes javainak mintegy fele]. A misékből és különböző ereklyékből, mint például a szobrokból, medálokból, rózsafüzérekből és más hasonlókból befolyó összeg eléri az évi 6-8 millió dollárt. Az egyház összes jövedelme 20 millió dollár, ami már szinte csillagászati összegnek számít. Mexikóból pontosan annyit sajtoltak ki, mint amennyi az Egyesült Államok kormányának működtetéséhez szükséges egy évi összeg".
Szeretném most összegezni a fent elmondottakat. Semmi kétség sem lehet tehát afelől, hogy János apostol rendkívüli látása megvalósult: a hét hegyre épült város meggazdagodott, azt állítja magáról, hogy Istenhez és Jézus Krisztushoz egyedülálló kapcsolat fűzi, és a szó szoros értelmében uralkodik a föld királyain. A történelemben (és ma is) csak egyetlen város van, amelyikre tökéletesen illik a leírás, és egyben eleget tesz a János apostol által felállított további kritériumoknak is. Peter de Rosa arra hívja fel a figyelmet, ami Jánosból minden bizonnyal megdöbbenést váltott ki:
Jézusnak nem volt semmi földi tulajdona. Folyton ezt tanította: „Eredj el, add el minden vagyonodat és oszd el a szegényeknek, és...jer, kövess engem." Jézus a gazdagoknak és a hatalmasoknak ítéletet hirdetett. „Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben - mondotta -, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti".
Krisztus helytartója olyan kincsek között él, amelyek részben még pogány eredetűek. Minden olyan javaslatot, hogy adja el mindenét, amije van, és adja a szegényeknek, megvetéssel fogadnak, és a Vatikán kijelenti, hogy ez megvalósíthatatlan. Az evangélium gazdag ifjúja hasonlóképpen válaszolt Jézusnak.
Jézus egész életében egyszerűen élt: ruhátlanul halt meg, és életét feláldozta a kereszten.
Amint a pápa magas tisztségében ezt az áldozatot újra bemutatja, éles kontraszt áll elő. Anélkül, hogy ironikus utalás akarna lenni, mégis meg kell jegyezni, hogy Krisztus helytartója aranyozott, drága selyem ruházatot visel.
...A pápának egész sereg díszes rangja van, beleértve az államfői rangot is. A pápák tanács-adói is olyan címeket és rangokat viselnek, amelyek a hegyi beszéd fényében furcsának tűnnek: excellenciás, eminenciás, kegyelmes uram, főtisztelendőséged stb.
Péter, aki mindig szegény volt, megdöbbenve észlelné, hogy utódja az Egyházi törvénykönyv szerint „az összes egyházi javak legfőbb igazgató-ja és kezelője", sőt, hogy a Vatikánnak saját bankja is van...
A Vatikán felmérhetetlen nagyságú vagyonára a legaljasabb módszerek felhasználásával tett szert: jegyet árult a mennybe. Nino Lo Bello, a Business Week volt római tudósítója, a Vatikánt óriási vagyona és az egész világot behálózó vállalkozásai miatt „a Tiberiszen fekvő iparmágnásnak" nevezi. Kutatásai szerint birtokában van a római ingatlanok egyharmada, és minden valószínűség szerint a világ legnagyobb részvényese, nem beszélve a különböző iparvállalatokról, az elektronikával, műanyag-felekkel, vegyi anyagokkal foglalkozó vállalatokig.
1993 szeptemberében a Baltikum országaiba tett látogatása során „a pápa különösen kritikus hangon szólt a szabadjára engedett kapitalizmusról. Egyik beszédében azt mondta, hogy a kapitalista ideológia felelős minden 'súlyos szociális igazságtalanságért', és hogy a marxizmus 'igazságmagva’ látni engedi a kapitalizmus hibáit". Az ember csak csodálkozik azon a képmutatáson, hogy a katolikus egyház feje ilyen kijelentést tesz, és ugyanakkor saját egyháza a világ legnagyobb kapitalistája! Lo Bello azt javasolja, „hogy az egyháznak le kellene magáról dobnia a kegyesség palástját, és akkor legalább napvilágra kerülne, hogy mik a Vatikán érdekei pénzügyi kérdésekben"
A fenevadon ülő asszony arra használta fel vagyonát és hatalmát, hogy alattvalói sorban tartson királyokat és nemzeteket, és hogy lemészároljon milliókat, akik ugyan a világi tekintélynek alávetették magukat, de nem azonosultak Róma eretnekségeivel. A mai napig is túlcsordul a pohár azoknak a vérétől, akik saját lelkiismeretük miatt mártírhalált szenvedtek hitükért.
A FENEVADON EGY ASSZONY ÜL
A Szent Hivatal [Inkvizíció] csökkentette Spanyolország hatalmát és lakóinak számát azáltal, hogy akadályt gördített a művészet, a tudomány, az ipar és a kereskedelem fejlődése elé, családok tömegeit kényszerítette arra, hogy elhagyják az országot, a zsidók és a mórok kiűzését szorgalmazta, valamint azáltal, hogy több mint 300 ezer embert áldozott fel a máglyán.
Jean Antoine Llorente A spanyol inkvizíció titkára, 1790-921
Az inkvizíció önmagában véve jó és konzerváló jellegű. Minden egyházi intézménynek egyetemes, eltörölhetetlen jellemzője; ezt látjuk Rómában, és minden olyan helyen, ahol az igaz Egyház hatalommal rendelkezik.
Comte Le Maistre, 18152
Sokkal jobb ateistának lenni, mint hinni egy olyan Istenben, aki az inkvizícióra áldását adja.
Egy katolikus hívő
17. A szentek vére
A fejezetnyitó idézetek két merőben ellentétes véleményt képviselnek, jóllehet mindhárom katolikus emberek szájából hangzott el. A különböző nézetek közül azonban csak egy lehet igaz. Az igazságot János apostol látásából és a történelem krónikájából tudhatjuk meg. A fenevadon ülő asszony „részeg vala a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől (Jelenések 17,6). A kép szörnyű, de a történelem tökéletesen igazolja, hogy Rómára - és csakis Rómára - nézve minden tekintetben igaz.
Ahogy az iszlámot is néhány évszázaddal később, kínzással és halálbüntetéssel való fenyegetések közepette Európa minden lakosára ráerőltették a pogány kereszténységet, minden polgártól megkövetelték, hogy római katolikus vallású legyen. Ha valaki nem volt teljesen elkötelezve a pápának, azt árulásnak tekintették, és halálbüntetés járt érte. Ez volt tehát az alapja milliók lemészárlásának.
Így aztán a római katolicizmus vált „a világ legüldözőbb vallásává..., [amely kötelezte] az uralkodókat, hogy rákényszerítsék a keresztény [katolikus] vallást minden alattvalójukra. III. Ince sokkal több keresztényt gyilkoltatott le egy délután, mint bármelyik római császár egész uralkodása alatt". Will Durant nyíltan számol be a következőkről:
Ha összehasonlítjuk az európai eretneküldözéssel, ami 1227-től 1492-ig tartott, a Krisztus utáni három évszázad keresztényüldözése jelentéktelennek és humánusnak tekinthető. Mind történészként, mind keresztényként azt kell állítanom, hogy az inkvizíció - figyelembe véve a jelenkor háborúit és üldözéseit is - az emberiség történelmének legsötétebb időszaka volt, és olyan kegyet-lenséget tárt fel, ami még egy vadállatban sincs meg.
Természetesen, nem minden hitehagyó vallja be nyíltan Rómához való hűtlenségét. Voltak titkos eretnekek is, akiket csak szorgalmas nyomozói munkával lehetett felkutatni. Erre találták fel az inkvizíció módszerét, ami az egyiptomi szerző, Rollo Ah¬med szavaival élve „a legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb intézmény, amit valaha is ismert a világ", ami életeket, vagyont, erkölcsöt és emberi jogokat tett tönkre. Lord Acton, aki katolikus, az inkvizíciót a „gyilkos" szóval jellemezte, és kijelentette, hogy a pápák „nemcsak nagystílű gyilkosok voltak, hanem a gyilkosságot a keresztény egyház alapelvévé és az üdvösség feltételévé tették".
Róma számára nincs feloldozás
Római katolikus apologéták félrevezető módon próbálják felmenteni saját egyházukat az alól a felelősség alól, hogy eretnekeket égetett el. Azt állítják, hogy az inkvizíció állami és nem egyházi intézmény volt. Pedig épp ellenkezőleg: „Az eretnekellenes törvények bénító ereje nem világi fejedelmek tekintélyében rejlett, hanem abban, hogy a pápák, mint Krisztus földi helytartói maguknak követelték azt a hatalmat, hogy minden keresztény fölött élet és halál urai legyenek - ahogyan ezt III. Ince pápa világosan megmondta".
A büntetést valóban világi hatóságok hajtották végre, de csak mint az egyház világi karhatalma. III. Ince ezt írta Auch érseknek: „A legszigorúbb utasítást adjuk önnek arra vonatkozóan, hogy bármilyen eszközzel számolja fel az eretnekség minden fajtáját...; akár arra is utasíthatja a hivatalban lévőket, hogy karddal szerezzenek érvényt igazuknak". A pápa „nyilvánosan feloldozta a francia királyt és a nemeseket, akik segítettek neki leverni az eretnekmozgalmat. Hasonló segítségért cserébe Fülöpnek a pápa azoknak az embereknek a földbirtokait ajánlotta fel, akik esetleg nem csatlakoznának az albigensek leverésére indított hadjáratához".
Comte Le Maistre 1815-ben írott levelében, melyben a spanyol inkvizíciót védelmezi, azt írja, hogy ez „a pápai bulla alapján" fennálló intézmény, és hogy a nagy inkvizítor „mindig vagy egy érsek, vagy egy püspök"? Ha a világi hatóság esetleg megtagadta az ítélet végrehajtását, őket magukat állították bíróság elé, és ők maguk lettek a lángok martalékaivá.
A pápák voltak az inkvizíció intézményének feltalálói, és ők gondoskodtak arról is, hogy állandó¬an működésben legyen. „1233-ban IX. Gergely átadta ezt a hivatalt [inkvizíció] a dominikánusoknak, de továbbra is a pápa nevében és az ő tekintélyével működött".10 Ahogy erről már szóltunk, „a XIII. századtól kezdve az egymást követő nyolcvan pápa között egy sem akadt, aki az inkvizíció teológiáját és szervezetét elítélte volna. Ellenkezőleg: egyik a másik után tette hozzá saját szörnyűségeit ehhez a halálos gépezethez". Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nem protestánsoktól, de még csak nem is ex-katolikusoktól választottam az idézeteket, hanem katolikus történészektől. így ír egy XIX. századi neves egyháztörténet-professzor:
Gratianus befolyásán keresztül..., valamint a pápák és legátusaik 1183 óta tartó fáradhatatlan tevékenysége folytán az egyházban az uralkodó nézet az volt, hogy halállal kell büntetni azt, aki az egyház tanításaitól a legkisebb mértékben is eltér, illetve szemben áll az egyház által kiadott fontosabb rendeletekkel. Az egyik legkegyetlenebb halálnemnek kellett lennie: máglyahalál...
III. Ince kijelentette, hogy ha valaki nem tesz esküt, vagy azon a véleményen van, hogy az eskü törvénytelen, az szintén halálbüntetést von maga után, és azt az utasítást adta, hogy bárki, akinek az életvitele eltér a tömegek életformájától, eretneknek tekintendő.
Ezeket az új elveket a pápák kezdeményezték, és a kivitelezésük is nekik tulajdonítható...A pápák voltak azok, akik rákényszerítették a püspököket és a papokat arra, hogy megkínozzák a máshitűeket, javaikat elkobozzák, bebörtönözzék vagy megöljék őket, és ők kötelezték arra a világi hatóságokat, hogy ezt a büntetést végrehajtsák. Ha ezt elmulasztották volna megtenni, a kiátkozással kellett volna szembenézniük.
1200-tól kezdve egészen 1500-ig pápai rendeletek sorozatát adták ki, amik mind az inkvizícióra vonatkoztak, és egyre szigorúbbak és egyre kegyetlenebbek lettek. Ez a törvényhozásnak egy rendkívül merev és következetes rendszere; minden pápa jóváhagyja elődje rendeletét, és hozzátesz valami újat az eddigi módszerekhez. Egyetlen célt szolgál mindez: mindenfajta hitbeli különbözőség teljes felszámolását...
Kizárólag a pápák abszolút hatalma és erkölcsi kérdések területén való „tévedhetetlensége" miatt fogadta el a keresztény világ az inkvizíciót, ami teljes mértékben a keresztény igazság és felebaráti szeretet tagadása, és egy olyan intézmény, amit az ősi egyház egyetemesen elutasított volna.
Nemcsak hogy nem kezdeményezték, de sokszor a világi hatóságok megpróbáltak ellenállni az inkvizíciónak, de sajnos kevés sikerrel. Kényszerítették őket arra, hogy végrehajtsák az ítéletet, ezért néha „megfojtották az elítéltet, mielőtt meggyújtották volna a máglyát".
Az ehhez hasonló „könyörületes cselekedetek" azonban csak ritkán fordultak elő. Az egyházon belül is lehetett hallani néhány részvéttel teli sóhajt: „Szent Bernát rámutatott, hogy Jézus Krisztus nyíltan elítélte azt, amit a pápák megkövetelnek, és felhívta a figyelmet arra, hogy ezáltal megsokszorozódik a képmutatók száma, és csak nő az emberiség gyűlölete egy vérszomjas és üldöző egyház, illetve klérus iránt". A klérus többsége azonban a pápákkal értett egyet.
Pápai rendeletek
Gyakran pápai rendeletekből tudunk a világi ellenállásról. Will Durant beszámol arról, hogy 1521- ben X. Leó kiadta a Honestis bullát, amely „elrendelte minden hivatalnoknak az egyházból való kiátkozását és a vallási szertartások felfüggesztését minden olyan közösségben, amely megtagadta az inkvizítorok ítéletének végrehajtását". V. Kelemen a következőképpen utasította rendre II. Edward királyt:
Úgy hallottuk, hogy az országban be van tiltva minden olyan kínzás, ami a törvénnyel ellenkezik. Azonban egyetlen állami törvény sem lehet felsőbbrendű az egyházi törvénynél, a mi törvényünknél. Ezért parancsolom, hogy azonnal vesse alá a kínzásoknak azokat az embereket.
II. Orbán pápa (1088-99), aki az első keresztes hadjárat szülőatyja, azt a rendelkezést hozta, hogy minden eretneket meg kell kínozni és meg kell ölni. Ez lett az egyház hivatalos dogmája. Még az „angyali tanító"-nak nevezett Aquinói Szent Tamás is azt tanította, hogy a nem-katolikusokat, azaz az eretnekeket a második figyelmeztetés után törvényesen meg lehet ölni. Hogy pontosan idézzük szavait: „abban a kegyelemben kell őket részesíteni, hogy haláluk által eltávozhassanak a földről".
V. Márton pápa (1417-31) azt a parancsot adta Lengyelország királyának, hogy irtsa ki a huszitákat (a mártírhalált halt Husz Jánossal szimpatizálókat), akik szembeszálltak és megverték a pápa hadseregét. A királyhoz intézett pápai levél következő részlete megerősíti mindazt, amit a pápai totalirátus rendszerről tudunk, és megtudjuk belőle azt is, hogy miért gyűlölték a pápák a huszitákat és más független keresztényeket, és miért akarták őket teljesen elsöpörni a föld színéről:
Ezúton hozom tudomására, hogy mind a Szentszéknek, mind koronájának érdekeit az szolgálja, ha kötelességének érzi a husziták kiirtását. Ne feledje, hogy ezek az istentelen személyek az egyenlőség elvét merészelik hirdetni, és azt állítják, hogy minden keresztény atyafi, és hogy Isten nem hatalmazott fel kiváltságos embereket arra, hogy nemzetek fölött uralkodjanak. Azt vallják, hogy Jézus Krisztus azért jött el a földre, hogy eltörölje a szolgaságot, és az embereknek a szabadságot hirdetik, vagyis azt, hogy nincs szükség királyokra, se papokra.
Tehát amíg nem késő, addig irányítsa teljes haderejét Csehország ellen; égessen fel mindent, mészároljon le mindenkit, tegye sivataggá a termőföldeket mindenhol, mert semmi sem lehet Isten előtt kedvesebb és a királyok számára hasznosabb, mint a husziták teljes kiirtása.
Maguk a pápák voltak tehát az inkvizíció irányítói. Az élet és a halál fölötti hatalom volt a kezükben, még a királyok fölött is uralkodtak. Ha a pápák közül csak egy is szembeszállt volna az inkvizícióval, be tudta volna szüntetni, de legalábbis saját pápasága idején biztosan. Hol olvasunk azonban arról, hogy egy pápa kiátkozta volna azt a polgári hatóságot, amelyik annyi áldozatot küldött a halálba? Sehol! A civil hatóságok minden bizonnyal eláll¬tak volna ettől a szörnyű mészárlástól, hogy mentsék saját lelküket, de az inkvizíciónak megálljt parancsoló pápai rendelet soha nem jutott el hozzájuk.
Sőt, ellenkezőleg, a római főpapok, akik megalkotói és működtetői voltak az inkvizíció intézményének, kiátkozással fenyegették azokat, akik elmulasztották az inkvizítorok határozatának végrehajtását.
Korunk katolikus apologétái tagadják a történelem által napvilágra kerülő tényeket, és azokat, akik az igazságot felfedik, azzal vádolják, hogy „nem elég tudományos a magyarázatuk". D. Antonio Gavin, egy katolikus pap, aki szemtanúja volt a spanyol inkvizíciónak, a következőkről számol be:
Római katolikusok azt hiszik, hogy van purgatórium, és hogy a lelkek itt nagyobb szenvedésen mennek keresztül, mint a pokolban. Én viszont azt hiszem, hogy az inkvizíció az egyetlen földi purgatórium, és a Szentatyák [papok/pápák] azok, akik ezen a helyen a bírák és a kivégzők is egyben. Annak alapján, amit eddig mondtam, az olvasóban talán valami szörnyű kép alakul majd ki ennek a testületnek a barbárságáról, de abban biztos vagyok, hogy mindez még csak meg sem fogja közelíteni a valóságot, mert az minden képzeletet felülmúl...
A dogmák nem változnak
Ha Róma valaha is beismerte volna az általa eretnekeknek mondott embermilliók esztelen mészárlását, vagy ha lemondott volna a fosztogatásról és a gyilkolásról, és ezeket kitörölte volna könyveiből, akkor talán könnyebb lenne ezekre a szörnyűségekre fátylat borítani. Azonban az, hogy ezt eddig még nem tette meg, arra kényszeríti az embert, hogy a történelmi tényekkel nézzen szembe - legyenek azok bármilyen kellemetlenek is. Semmilyen szégyenérzetről nem tanúskodik az eretnekek kivégzésével kapcsolatosan egy amerikai katolikus hetilap, amelyik 1938-ban a következőket tette közzé:
Az eretnekség szörnyű, Isten elleni vétek, és azok, akik az eretnekség bűnét követik el, sokkal bűnösebbek, mint azok, akik hazaárulók. Ha az államnak joga van, hogy a hazaárulást halállal büntesse, akkor ugyanez az elv érvényes a szellemi tekintélyre [a római katolikus egyházra] vonatkozóan is, vagyis az eretnekek fölött élet és halál urai lehetnek.
Aki tévedhetetlen, az soha nem fogja beismerni, hogy nem volt igaza. Ahogyan erre John Fox is felhívja a figyelmet a Mártírok könyve (Book of Martyrs) c. könyvében, „az az egyház, amely tévedhetetlennek tünteti fel magát, mindig is azoknak a romlását fogja keresni, akik nem hozzá tartoznak..” De Rosa rámutat:
[II. János Pál pápa] tudja, hogy az egyház felelős volt a zsidóüldözésért, az inkvizícióért, az eretnekek ezreinek elpusztításáért és a kínzásnak - mint a bírói igazság felderítése eszközének - Európában történt bevezetéséért. Azonban nagyon óvatosnak kell lennie. Azok a tanok ugyanis, amelyek ezekért a szörnyűségekért felelősek, még ma is pápai hivatala alappilléreit képezik.
Az eretnekség tömören fogalmazva azt jelenti, hogy valaki nem engedelmeskedik a pápának. Azok, akik ebben vétkesek voltak, azonnal elvesztették emberi jogaikat, és hamarosan a halállal kellett szembenézniük. Nézzük meg VIII. Orbán 1627-es bulláját, az In Coena Domini-t XI. Gergely adta ki 1372-ben, majd XII. Gergely 1411-ben újra megerősítette, és ezt tette V. Piusz is 1568-ban (aki egyébként azt is kijelentette, hogy ez a kereszténység örökérvényű törvénye marad). Minden pápa hozzátette a maga finomításait, egészen addig, amíg már szinte lehetetlen volt egy nem katolikus személynek Európában megmaradnia, és ugyanez lesz a helyzet majd az Antikrisztus idején is azokra nézve, akik nem hódolnak be neki teljesen. A bulla „kiközösít és megátkoz minden eretneket és szakadárt, illetve azokat, akik őket támogatják, beleértve az uralkodókat is..”
Ez a bulla még a mai napig is érvényben van. Nem is lehetne másképp, ha meggondoljuk, hogy négy tévedhetetlen pápa „ex cathedra" kijelentése áll mögötte. Az abszolutizmus tehát ma is fennáll, bár Róma jelenleg nem képes arra, hogy ezt a korábban megszokott erővel rákényszerítse a világra. Az Egyházi törvénykönyv 333. kánonjának 3. paragrafusa a következőket jelenti ki: „A római pápa ítélete vagy határozata ellen nincs sem fellebbezés, sem felfolyamodás". A II. vatikáni zsinat természetesen ugyanezt hangoztatja.
A fenevadon ülő asszony kézben tartja a gyeplőt! Hihetetlen, de mégis megtörtént. Az egyház szemében az eretnekség olyan bűn, mint elárulni a koronát. Az egyház szemelte ki az eretnekeket, bűnösnek nyilvánította őket, majd átadta őket a világi hatóságoknak, hogy öljék meg azokat. Mint világi végrehajtó hatalom, az állam azt tette, amit az egyház parancsolt: kivégezte az eretnekeket, elkobozta vagyonukat, és örököseiken is végrehajtotta az egyházi rendeletben meghagyottakat.
A kínzás mint eszköz
Ne felejtsük el, hogy az asszonynak nem csupán a keze véres, hanem részeg a szentek vérétől! Ez arra is utal, hogy egy olyan egyházról van szó, amelyik nemcsak megöli, hanem napokon, heteken keresztül kínozza könyörületre méltó áldozatait. Az inkvizítorok az érzéketlenség olyan szintjére jutottak, hogy teljesen képtelenek voltak normális emberi együttérzésre, és teljesen közömbösek maradtak a borzalmakkal szemben. Sőt, az lett a szentség és az egyházhoz való hűség igazi fokmérője, hogy valaki mennyire tudja megkínozni embertársát a lelkiismeret- furdalás leghalványabb jele nélkül.
Képzeljük csak el, hogy valakit az éjszaka kellős közepén hirtelen letartóztatnak, és egy olyan helyre viszik, ahol se a családja, se a barátai nem találnak rá. Nem mondják el neki, hogy mivel vádolják, és azt sem, hogy ki az, aki vádolja, így ugyanis nem lehet kinyomozni, hogy mi is az igazság, és hogy vajon igaz-e az ellene szóló vád. Bármi is legyen tehát ellene a vád, ezt mint tényt elfogadják, és bírósági tárgyalás nélkül bűnösnek mondják. A bírósági tárgyalás tulajdonképpen majd az a kínzás lesz, amely során az illető bevallja azt a meg nem nevezett bűnt vagy eretnekséget, amivel vádolják. Képzeljük el a kificamított izületek, a bőr megégetése, a belső sérülések, eltört csontok által okozott fájdalmat, amit a kínpadon átélt! Az orvosok csak azért gyógyítják, hogy alá tudják vetni újabb kínzásoknak. A végén már bármit képes bevallani az ember, csakhogy megmeneküljön a kínoktól, de bármit is vall be, az soha nem áll összhangban azzal, ami a szóban forgó vád. így aztán a kínzás folytatódik tovább, míg az illető kileheli a lelkét a már elviselhetetlen fájdalom miatt.
Ez volt milliók sorsa. Ők valóságos személyek voltak: anyák, apák, fiútestvérek, nőtestvérek, fiú- és lánygyermekek, akik mind tele voltak álmokkal és reményekkel, vágyakkal és emberi érzésekkel, és közülük sokaknak olyan hite volt, hogy még a kínzások és a lángok sem tudták szétzúzni. Ne felejtsük el, hogy ez a szörnyűség, a gonoszságnak ilyen foka, ami ma már talán elképzelhetetlen, évszázadokon keresztül folyt Jézus Krisztus nevében azok parancsára, akik magukat Krisztus helytartóinak mondták. A mai napig is ezzel a címmel tiszteli őket egyházuk, amelyik soha nem ismeri el, hogy az inkvizíció milyen kárt okozott. Ez az egyház nem tartott bűnbánatot, nem kért bocsánatot, a mai napig is a legfelsőbb tanító szerepében tetszeleg, és az igazság letéteményesének vallja magát. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az inkvizíció mögött álló doktrínák még ma is érvényben vannak a katolikus egyházban.
A kínzás eszközével könnyen el lehetett érni, hogy az ember bármit bevalljon. Biztosan akadt olyan is, aki még azt is beismerte volna, hogy megölte magát Istent is, ha inkvizítorai abbahagyták volna a kínzást. Asszonyok, akiket boszorkánysággal vádoltak, a kínzások hatására beismerték, hogy szexuális kapcsolatot létesítettek az ördöggel, sőt azt is bevallották, hogy gyermekeket is szültek neki, akik láthatatlanok, és ezért még nagyobb veszélyt jelentenek a katolikusok számára. VIII. Ince pápa a következő hisztérikus ostobaságot tette katolikus dogmává 1484-es bullájában, a Summis desiderantes affectibus kezdetűben:
Azok a férfiak és nők, akik elhagyták a katolikus hitet, démonoknak [hímnemű (incubi) és nőnemű (succubi) démonoknak, akik szexuális partnerek tudnak lenni] adták át magukat, és varázslással és bűbájossággal... megölik a gyermeket az anyja méhében, elpusztítják a borjakat és a föld minden termését...
A kínzás nagyon lényeges volt, ugyanis az egyház az áldozatok saját szájából akarta hallani, hogy elszakadtak az egyház egészséges tanításától. Feltehetőleg, minél szörnyűbb volt a kínzás, annál valószínűbb volt, hogy elhangzott az „igazság" a félénk ajkakról. Az inkvizítorok mélyen meg voltak győződve arról, hogy „inkább haljon meg száz ártatlan, mint egy eretnek megmenekülj ön". Ez a borzalmas doktrína az elkövetkező három évszázad során továbbra is érvényben maradt. Durant feltételezése a következő:
Úgy tűnik, hogy az inkvizítorok meg voltak győződve arról, hogy a kínzás csak jót tesz a vádlottnak, akit már úgyis bűnösnek mondtak ki, ugyanis ha bevallja bűnét, talán enyhébb büntetést kap; ha esetleg halálra ítélnék annak ellenére, hogy mindent beismer, akkor is megmenekül a pokoltól, mivel a paptól elnyeri a feloldozást.
Egy másik szerző Gerard Dufour Simancasnak egy 1552-ben íródott könyvét idézi, amelyben az áll, hogy „az inkvizítorok sokkal inkább hajlottak arra, hogy a kínzást használják eszközül, mint a bírák, ugyanis az eretnekség bűne rejtett és nagyon nehezen bizonyítható". A kínzások nyílt célja az volt, hogy „a fogoly a legnagyobb fájdalmat szenvedje el. Így aztán az inkvizítorok egymás között kicserélték [a különböző kínzási technikákra vonatkozó] receptjeiket." Az ebből az időből származó más források arról számolnak be, hogy a kínzás célja nem az volt, hogy elrettentse a vádlottat eretnekségétől, hanem az, hogy a tömegeket megfélemlítse. Ezt a küldetését valóban sikerült teljesítenie.
Katolikus apologéták sietnek felhívni a figyelmet arra, hogy IV. Sixtus megkísérelte beszüntetni az inkvizíciót. Ez azonban nem igaz. Kiadott egy bullát 1482-ben, amelyben kijelentette, hogy a spanyol Aragóniában az inkvizítorokat sokkal inkább a vagyonszerzés hajtja, mint a hit védelmezése, és azzal vádolta őket, hogy buzgó katolikus híveket börtönöznek be, kínoznak meg és égetnek el ellenségeik és szolgáik hamis vádjai alapján. Elrendelte, hogy a helyi püspök egy képviselője mindig legyen jelen, és hogy a vádlottnak tudnia kell vádlói nevét, illetve azt, hogy engedélyezni kell, ha valaki a Szentszékhez akar fordulni.
Ez a bulla azonban kizárólag Aragóniára vonatkozott, és amikor Ferdinánd király nem tett eleget az ebben leírtaknak, Sixtus meghátrált, és öt hónappal később hatálytalanította. Eközben pedig pénzt fogadott el az aragóniai inkvizíció által hozott ítéletek alóli felmentésekért és feloldozásokért cserébe. (Ezt persze az inkvizítorok nem nézték jó szemmel.) Ezeket a pénzösszegeket soha nem adta vissza. Ha a pápát valóban az igazság, és nem a pénz érdekelte volna, akkor rákényszerítette volna a királyt, hogy a rendelettel összhangban cselekedjen, és a bullában elrendelteket mindenhol érvényre juttatta volna, nem csak Aragóniában.
Modus Operandi
Amikor az inkvizítorok bementek egy városba, egy „Hitrendeletet" adtak ki, amelyben mindenkit fel-szólítottak arra, hogy jelentsen be minden olyan eretnekséget, amiről tudomása van. Aki eretneket rejtegetett, az egyház átkát és az inkvizítorok haragját vonta magára. Az éjszaka leple alatt besúgók mentek el az inkvizítorok lakóhelyére, és az információért elnyerték jutalmukat. Akit egyszer letartóztattak, azt soha nem mentették fel.
Az „eretnekeket" azért égették el, mert a pápák hittek abban, hogy a Biblia keresztények számára tiltja, hogy vért ontsanak!!! Az inkvizíció áldozatainak száma százezrekkel meghaladja azoknak a keresztényeknek és zsidóknak a számát, akik a pogány római császárok ideje alatt mártírhalált szenvedtek.
A pápák által felállított inkvizíció, amire ismételten áldásukat adták, a jog és igazság, valamint az alapvető emberi jogok elleni nyílt támadás volt. Teret engedett a bigottak, gazemberek, őrültek, fantáziálgatók számára, akik égtek a bosszúvágytól, hogy megszabaduljanak egy személyes ellenségüktől, illetve azoknak, akik arra vágytak, hogy személyes elégtételt nyerjenek azáltal, hogy fontossá válhatnak egyházuk számára. De Rosa így ír erről:
Amikor az egyházi állam valamelyik területe az új Olaszország hadseregének kezére jutott, minden alkalommal leírhatatlan börtönviszonyokat találtak...; a pápaság hat évszázadon át esküdt ellensége volt még a legegyszerűbb igazságnak is.
Az eretnekek vagyonát elkobozták, és az inkvizítorok és a pápák elosztották maguk között. Az, hogy Formosus pápa holttestét kétszer exhumálták, elítélték és kiátkozták, hasonló akciók sorát indította el. 680-ban a VI. egyetemes zsinat kiadta azt a rendeletet, hogy halott eretnekeket is bíróság elé lehet állítani, és el lehet ítélni. Évtizedes holttesteket ástak ki, és mondták ki róluk, hogy bűnösök. így aztán a halottaknak is elkobozhatták a vagyonát, örököseiket kiforgathatták mindenből, sok esetben még emberi jogaiktól is megfosztották őket.
Római katolikus hitvédők egyszerű szükséges megoldásként írják le az inkvizíciót, amire abban az időben azért volt szükség, hogy az egyházat doktrinálisan tisztán tartsák. Azt mondják, hogy minden túlkapás a túlságosan hazafias érzetű spanyolok mi¬att történt, akik nagyon is a szívükön viselték, hogy sok „áttért" mór és zsidó nem igazán volt hűséges a katolikus egyházhoz. Úgy tűnik, elfelejtik megemlíteni „a kegyeletteljes papi inkvizítorok barbár kegyetlenségét Itáliában, Franciaországban, Németországban, a Németalföldön, Angliában és a skandináv országokban". A spanyol inkvizíció mellett nem szabad elfelejtkeznünk a római és a középkori inkvizícióról sem. Emmet McLoughlin, aki éveket töltött fontosabb történelmi tények kutatásával az Újvilágban, a következőket írja:
Mórok egyáltalán nem, és zsidók is csak kevesen voltak Peruban, ahol láthattam az inkvizíció termét, a börtönöket és azt a pompásan faragott ajtót, melyiken szájmagasságban egy nyílás volt, hogy a szemtanú megtehesse vallomását a vádlott eretnek ellen anélkül, hogy kiléte lelepleződne, vagy hogy megláthatnák...
Egy spanyol szemtanú a XVIII. század elejéről (Gavin), így számol be: „Ez a bíróság három inkvizítorból áll, akik abszolút hatalommal rendelkeznek...; ítéletük megváltoztathatatlan...Az első inkvizítor egyházi tekintély, a második egy kazuista (jogász), a harmadik pedig egy polgári személy. Az első és a második mindig pap, a harmadik nem mindig...Az inkvizítoroknak zsarnoki hatalmuk van, hogy minden lélek fölött uralkodjanak...Parancsaikkal, rendelkezéseikkel kapcsolatban nincs ellenvetés..”
A zarándok egyház
Katolikus apologéták is elismerik, hogy az egyház „elkövetett néhány hibát", de kitartanak amellett, hogy Róma nem lehet a Jelenések könyve 17. fejezetében szereplő parázna. Miért nem? Mert Jézus Krisztus megígérte, hogy a pokol kapui sem vesznek diadalmat az egyházon (Máté 16,18), és a római katolicizmus az egyház. Sok teljes evangéliumi keresztényt is meg lehet téveszteni ezzel az érvvel.
Az igazság azonban az, hogy a római katolicizmus nem képviseli Jézus Krisztust itt a földön, és nem az Ő egyháza.
Legalább ezer évvel a reformáció előtt is az igaz egyház egyszerű keresztények tömegeiből állt, akik nem tartoztak a római rendszerhez. Arról, hogy ilyen hívők léteztek, és nem vették fel a „katolikus" nevet, és nem a római rendszer istenét imádták, a történelem tesz tanúbizonyságot. Az is tény, hogy őket bebörtönözték és halálra adták egészen a IV. század végéig. Az ősi feljegyzések egyikében, az i. sz. 380. február 27-én kiadott császári rendeletben, „Gratianus, II. Valentinianus és I. Theodosius császárok ediktumá"-ban találunk erre vonatkozó bizonyítékot. Az ediktum egyik részlete így hangzik:
Elrendeljük, hogy azokat, akik követői ezeknek a tanoknak, a katolikus keresztény névvel illessék, mindazokat pedig, akik más hitűek, őrülteknek, bolondoknak és eretnek tanítások elfogadóinak kell tekinteni, és nem illetheti őket senki az egyház névvel. Nemcsak isteni eszközökkel, hanem saját eszközeinkkel is meg kell büntetni őket, de erről majd az isteni szellemmel összhangban fogunk dönteni.
Ezek a nem katolikus keresztények lelkiismeretüknek és Isten Igéjének engedelmeskedve elhatárolták magukat attól, amit abban az idődben „Babilon paráznájának" neveztek. Velük kapcsolatban Alvaro Palayo püspök, az avignoni Kúria hivatalnoka a következőket írja: „Ha figyelembe vesszük, hogy a pápai udvar elárasztotta az egyházat a simóniával, és az ebből fakadó vallási korrupcióval, akkor teljesen természetes, hogy az eretnekek paráznának nevezik az egyházat". E. H. Broadbent a Bibliában hívő keresztényeket a zarándok egyház elnevezéssel illeti könyvében (Zarándok gyülekezet):
Az Alpok völgyeiben évszázadokon keresztül éltek magukat testvéreknek nevező, hívő közösségek, akik később, mint valdensek, vagy vaudois-k váltak ismertté...Dél-Franciaországban azoknak a hívő közösségeknek a száma, akik a katolikus egyház keretein kívül gyűltek össze, egyre inkább növekedett. Gyakran albigenseknek nevezik őket, és szoros testvéri viszonyban álltak szomszédos országokban élő testvéreikkel - akiket hívhatunk valdenseknek, lyoni szegényeknek vagy bogumiloknak is -, és számos hívő közösség indult szaporodásnak a különböző népek között.
1209-ben [III. Ince pápa] keresztes hadjáratot indított [ellenük). Csakúgy, mint a Szentföld elleni keresztes hadjárat résztvevőinek, most is bűn-bocsánatot ígértek mindenkinek, aki hajlandó volt a leggazdagabb francia provinciák elpusztításának munkájában részt venni. A zsákmányszerzésnek ez a módja, illetve a különböző engedélyek megszerzésének lehetősége százezreket vonzott. Magas egyházi méltóságok irányításával és a tehetséges hadvezér, Simon de Monfort vezetésével Európa legszebb és legjobban megművelt része teljesen elpusztult...
Az egyszerű hívőket máglyán elégették vagy kardélre hányták (ennek történelmi bizonyítékait szándékosan megsemmisítették), amikor a pápai hadsereg rajtaütött városaikon és falvaikon. Katolikus hitvédők tévesen eretnekséggel és utálatos praktikákkal vádolják őket. A tárgyalásokra vonatkozó feljegyzésekből kitűnik, hogy hasonló volt a hitük a mai evangéliumi keresztények hitéhez. Jóllehet szörnyű legendákat és meséket terjesztenek róluk, de tagadhatatlan, hogy csak egyetérteni lehet mindazzal, amiben ők hittek és ahogyan gondolkodtak. Durant így ír róluk:
Tagadták, hogy a [római katolikus] egyház Jézus Krisztus egyháza; azt hirdették, hogy Szent Péter soha nem járt Rómában, és soha nem alapított pápaságot; a pápa a császárok utóda volt, nem pedig az apostoloké. [Azt tanították], hogy Jézus Krisztusnak nem volt hová lehajtania a fejét, a pápák mégis palotákban laknak; Jézus Krisztusnak nem volt vagyona, nem volt pénze, a keresztény elöljárók pedig meggazdagodtak... Annyi bizonyos, hogy az érsekek, püspökök, az elvilágiasodott papok, a kövér szerzetesek a régi idők farizeusai, akik újra életre keltek! Arról is meg voltak győződve, hogy a római egyház a babiloni nagy parázna, a klérus Sátán zsinagógája, a pápa pedig az Antikrisztus. A keresztes hadjárat prédikátorait gyilkosoknak titulálták..., nevettek a bűnbocsátó cédulákon és az ereklyéken..., a templomokat „tolvajok barlangjának" nevezték, a katolikus papok pedig a szemükben „árulók, hazugok és képmutatók" voltak.
A XIX. századi római katolikus szerző, du Pin így ír: „A pápa [III. Ince] és az egyházi elöljárók azon a véleményen voltak, hogy joguk van erőszakhoz folyamodni annak érdekében, hogy azok, akik még nem gyógyultak volna ki üdvösség-tudatukból, azoknál ez bekövetkezzen a büntetéstől való félelem és a halálfélelem hatására". Szinte mindenki tudja, hogy több tízezer lovasból és gyalogosból álló keresztes hadjáratot indítottak, hogy visszafoglalják Jeruzsálemet a muzulmánoktól. Arról azonban csak keveseknek van tudomásuk, hogy óriási hadsereget megmozgató, hasonló keresztes hadjáratok olyan keresztények ellen is indultak, akiket lelkiismeretük nem engedett behódolni Rómának. Pedig ez így történt, és a sor III. Ince pápával kezdődött.
Ezeknek a keresztényeknek az volt a legnagyobb „bűnük", hogy hittek a lelkiismereti és vallásszabadságban, amelyek közül mindkettő bibliai elv. A pápák nagyon rossz szemmel nézik ezeket, ugyanis az ilyen hit teljesen mellőzi Rómát. Bár nem állnak rendelkezésünkre konkrét adatok, de minden valószínűség szerint milliókra tehető azoknak a keresztényeknek a száma, akiket a pápák a reformációt megelőző évezred leforgása alatt lemészároltak. Csak egyetlen városban, Beziers-ben sokezer férfit, nőt és gyermeket gyilkoltak le egy keresztes hadjárat alkalmával.
III. Ince pápaságát megkoronázó eseménynek vélte ezeknek a bizonyos eretnekeknek a kiirtását. Broad- bent a következőket írja:
Amikor felszólították Beziers városát, hogy adja meg magát, a katolikus lakosság csatlakozott a hitehagyókhoz, és megtagadták ezt...A várost bevették, és az ott levő több tízezer embert mind egytől egyig lemészárolták. Egyetlen lélek sem maradt [életben].
Az időszakos mészárlások ellenére a független keresztény csoportok egyre növekedtek már jóval azelőtt, hogy Luther megszületett volna. Látszólag teljesen kiirtották őket egy bizonyos térségből, de hamarosan máshol bukkantak fel. Ulrich Zwingli 1522-ben a következőket írta levelében máglyahaláltól rettegő testvérének:
Ó, drága Testvérem, az Evangélium egy csodálatos forrásból táplálkozik, ami Jézus Krisztus vére, és nincs az a kegyetlen üldöztetés, ami meg tudná akadályozni, hogy tökéletes győzelmet arasson!
Róma nem engedi meg senkinek, hogy kicsússzon vasmarkának szorításából. A francia vaudois-k (vagy más néven valdensek) azzal vonták magukra VIII. Ince pápa haragját, hogy „saját vallásukat gyakorolták, és azt részesítették előnyben a római vallással szemben". 1487-ben a pápa keresztes hadjáratra szólított fel ellenük, megígérte „mind¬azok bűneinek elengedését, akik megölnek egy eretneket", és meghagyta, hogy minden püspököt távolítsanak el a hivatalából, aki nem tisztítja meg saját egyházmegyéjét az eretnekektől. Nem csoda tehát, ha ezek a keresztények az Antikrisztusnak gondolták a pápát, ugyanis sokkal nagyobb szenvedéseket kellett átélniük, mint amit a római császárok mértek a korai egyházra, és helyzetük nagyon is hasonlított a Jelenések könyve 13. részében az Antikrisztus idején bekövetkező üldöztetésekről szóló próféciához.
1838-ban George Stanley Faber megírta a Betekintés az ősi valdensek és albigensek történetébe és teológiájába (An Inquiry into the History and Theology of Ancient Valdenses and Albigenses) c. művét, és közel 200 évvel korábban, 1648-ban Samuel Morland kiadta A piedmonti teljes evangéliumi gyülekezetek történeté-t (History of the Evangelical Churches of Piedmont). (Piedmont egyébként egy francia terület, ahol az albigensek és más „eretnekek" telepedtek le.) A fent említett szerzők kutatásai olyan forrásokra támaszkodnak, amelyek egészen a XIII. századig tekintenek vissza. A bírósági tárgyalások szóbeli és írásos bizonyítékai alapján teljesen nyilvánvaló az, hogy a vaudois-kat, valdenseket, albigenseket és a többi hozzájuk hasonló közösséget csak Róma tekintette eretneknek.
Hitük sokkal inkább a későbbi reformerekéhez hasonlított, akiknek bizonyos értelemben előfutárai is lettek. Luther elismeri, hogy nagyon sok mindent köszönhet nekik:
Nem mi vagyunk az elsők, akik a pápaságot antikrisztusi intézménynek tartjuk, hiszen sok évvel ezelőtt nagyon sok nagyszerű ember (sokuknak az emléke örökké fennmarad) vállalkozott arra, hogy ugyanezt világosan és egyszerű nyíltsággal kijelentse.
A mennoniták
Róma szemében a legnagyobb eretnekség az, ha valaki tagadja a gyermekkeresztséget. Azt tartják, hogy ez a rituálé lemossa az eredendő bűnt, és így a csecsemő Isten gyermekévé és az egyház tagjává válik, és elkezdődik üdvösségének folyamata, ami abból áll, hogy engedelmeskedik Róma rendelkezéseinek, és részesül a szentségekből. Azoknak, akiknek sikerül valahonnan egy Bibliát előkeríteniük (annak ellenére, hogy Róma mindent megtett, hogy ezt az emberek elől jól elrejtse), és belenéznek, azonnal világossá kell, hogy váljon, hogy az teljesen ellentmond Róma doktrínájának. Az üdvösség nem a keresztség által valósul meg, hanem azáltal, hogy valaki hisz Jézus Krisztusban. A bemerítkezés azok számára van, akik hisznek Benne mint személyes Megváltójukban. Ennek megértésére és a hitre egy csecsemő nem képes.
Azok, akik hittek a jó hírben, amiről a Biblia beszél, mint hívők, be akartak merítkezni. Egy holland katolikus pap a következőképp ír arról, hogy milyen tisztázatlan volt mindez a számára, mielőtt keresztény lett volna:
1531. március 20-án egy szabót, Sicke Freerks Snijdert [Leeuwardenben] kivégeztek abból a különös okból kifolyólag, hogy másodszor is megkeresztelkedett. „Számomra nagyon furcsa - mondja Menno hogy itt második keresztségről beszélnek."
Azon még inkább elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy Freerks egy alázatos, istenfélő ember volt, aki nem hitte el, hogy a Szentírás tanítja a csecsemőkeresztséget, hanem azt vallotta, hogy csak felnőtt korban lehet megkeresztelkedni, miután az ember megvallotta személyes hitét. Az egyre növekvő számú protestánsok közül sokan, mint például Luther is, továbbra is megkeresztelték a csecsemőket, és ezt teszik még ma is. Ez egy azok közül a római katolikus elemek közül, amit a reformerek nem tudtak lerázni magukról. így aztán protestánsok is elkezdték üldözni, esetenként ki is végezni azokat, akik újra keresztelkedtek. Ezeket az „eretnekeket" anabaptistáknak hívják.
A katolikus inkvizíció Hollandiában, ahol a legnagyobb volt az anabaptisták száma, tízezrével égette el az embereket a máglyán, mert azt tartották, hogy azok keresztelkedhetnek meg, akik személyesen hisznek Jézus Krisztusban. Azok, akik segítették vagy bújtatták az eretnekeket, hasonló sorsra jutottak. Az anabaptisták legnagyobb csoportja Menno Simons tanítását követte, és mennoniták néven váltak ismertté. Menno így ír:
[1539 körül] egy tisztességes és istenfélő embert, Tjard Reynderst letartóztattak azon a helyen, ahol én is megszálltam, azért, mert titokban - könyörületből és szeretetből - befogadott engem a házába, mint nincstelent és hajléktalant...[Jézus Krisztusba mint egyedüli Megváltóba vetett] hitének nyílt megvallása után kerékbe törték, és Jézus Krisztus bátor katonájaként kivégezték. Még ellenségei is elismerték róla, hogy makulátlan és istenfélő ember volt.
Az egyedül Jézus Krisztusban hívő és Neki odaszánt, megkínzott, meggyilkolt, elégetett mártírok történetei szinte hihetetlenek. Megtudjuk, hogy milyen szenvedésekkel kellett szembenézniük, amikor azoknak a markában voltak, akik magukat Jézus Krisztus szolgáinak vallották; és azokon a leveleken keresztül, amiket kivégzésükre várva írtak, betekintést nyerhetünk abba is, hogy milyen hitük volt. Nézzük meg egy rövid részletét annak a levélnek, amit Hans van Munstdrop írt feleségének, amikor mindketten az antwerpeni börtön foglyai voltak:
Légy üdvözölve, drága Feleségem, te, akit a szívem legmélyéről szeretek..., és akitől most el kell válnom az igazság kedvéért, amiért mindent kárnak és szemétnek kell tekintenem, és azért, mert Őt [Jézus Krisztust] mindennél jobban szeretem...Teljes szívemből, megingathatatlanul még mindig az örök igazság elkötelezettje vagyok. [Remélem], hogy az Ur kegyelméből te ugyanígy érzel, és ha ezt hallanám, nagyon örülnék. Hadd bátorítsalak, drága báránykám, az apostol szavaival: „ Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Ő benne, meggyökerezvén és tovább épülvén O benne, és megerősödvén a hitben, amiképpen arra taníttattatok, bővölködvén abban hálaadással ...". A feleség 1573. szeptember 19-én, férje halála után és azután, hogy a börtönben megszülte gyermekét, Janneken Munstdropot, búcsúlevelet írt kislányának, amelyben hosszasan buzdít a Krisztusnak odaszánt életre. A levél tele van a Szentírásból vett idézetekkel, amelyekkel gyermekének ad útmutatást. A levél rövid részlete egy fiatal anya és mártír szeretetét és hitét tárja elénk:
Isten igaz szeretete és az Atya bölcsessége erősítsen meg téged, drága gyermekem!...Én a mindenható, hatalmas, felséges és egyedül bölcs Istenre bízlak, hogy tartson meg és neveljen fel téged az Ő félelmében...; téged, aki még nagyon fiatal vagy, és akit itt kell, hogy hagyjalak ebben a szörnyű, gonosz és romlott világban. Mivel...apa és anya nélkül kell maradnod, az Úr kegyelmére bízlak - tegye veled azt, ami az Ő szent és tökéletes akarata...
Drága kicsi báránykám, én, aki most egy börtöncella foglya vagyok, nem tudok másképp segíteni. El kellett hagynom szerető apádat is az Úr kedvéért...; letartóztattak bennünket..., és elválasztottak minket egymástól...; és most, miután kilenc hónapig a szívem alatt hordtalak, itt a börtönben nagy fájdalommal megszültelek, most tőled is el kell válnom...
Mivel halálra vagyok ítélve, itt kell hagynom téged egyedül, de ezeket a sorokat azért írom, hogy mindig féljed az Urat, és kutasd, keresd Azt, akinek a nevéért mindketten meghaltunk. Soha ne szégyenkezz miattunk, ez volt a próféták és az apostolok sorsa is, és ez az a keskeny út, amelyik az örök életre visz...
Talán a legnagyobb tragédia az, hogy ezekre a mártírokra ma már senki sem emlékszik, vagy ami még ennél is rosszabb, Jézus Krisztushoz való hűségüket, amihez haláluk és megkínoztatásuk árán is ragaszkodtak, ma sok teljes evangéliumi keresztény vezető kigúnyolja, és azt mondják, hogy az az igazság, amiért ők az életüket adták, nem is olyan fontos. Azért haltak meg, hogy az evangélium eljusson az elveszett lelkekhez is, ugyanis Róma evangéliuma az örök kárhozatra küldte emberek tömegeit. Jóllehet Róma evangéliuma a mai napig sem változott, sok teljes evangéliumi keresztény vezető azt állítja, hogy a Rómát követő katolikusoknak üdvösségük van, és partnernek tekintik a katolikus egyházat (azt az egyházat, amelyik máglyán égetett el embereket azért, mert kiadták a Szentírást!) abban, hogy Jézus Krisztus evangéliumát hirdessék az egész világon. A mártírok biztosan hullatják a könnyeiket a mennyben - nem magukért, hanem az elveszettekért -, ha Jézus Krisztus egyáltalán megengedi nekik, hogy megtudják: azt a hitet, amiért ők az életüket áldozták, elárulták.
Korunk inkvizíciója
A középkori inkvizíció már évszázadok óta virágkorát élte, amikor 1542-ben III. Pál pápa Róma Szent Kongregációja, a Szent Katolikus és Apostoli Inkvizíció státuszt adományozta annak. Az utóbbi időben már csak Szent Hivatalként emlegetik, 1967-ben Hittani Kongregáció névvel illették - ami nagyon találó, amennyiben az emberek elégetése hitbeli cselekedetnek számít.
Róma választás előtt áll: a sok ártatlan áldozat kínzására és lemészárlására vagy büszkének kell lennie, vagy szégyenkeznie kell. Természetesen Róma soha nem fogja megbánni ezt a bűnét, és soha nem fog lemondani arról, hogy tévedhetetlen. így aztán nem meglepő, hogy az Inkvizíció Hivatala még mindig áll a Vatikán szomszédságában levő Inkvizíció Palotában, bár az igaz, hogy most új neve van: Hittani Kongregáció. A jelenlegi főinkvizítor, aki közvetlenül a pápának tartozik beszámolással, München egykori érseke, Joseph Ratzinger bíboros, akit a Time „a világ legnagyobb hatalommal rendelkező kardinálisának [és] a katolikus egyház dogmái fő érvényesítőjének..” nevezett. Ez az érvényesítés lehet brutálisan közvetlen, de kesztyűs kézzel is végre lehet hajtani, ahogyan a nashville-i Edward Kmiec püspök némította el Joseph Breent. Breen egy levelet intézet a nemzet püspökeihez, melyben rámutatott, hogy „óriási eltérés van aközött, amit Róma prédikál, és ami az egyházban valójában történik", és kérvényezte a „választható és nem kötelező érvényű cölibátust". Aláírattak vele egy nyilatkozatot, hogy „nem fog a médiának beszélni..., és nem fogja felülbírálni azt, amit a püspök urak tesznek."
Ma már nem gyilkolja le áldozatait, a Kongregáció azonban továbbra is megkísérli megőrizni a Vatikán kultusz-szerű kontrollját a klérus és az egyház gondolkodása felett. 1993. június 9-én például Ratzinger kiadta a „Hit Doktrínájának elterjesztésére vonatkozó... instrukciókat". E dokumentum szerint „előzetes engedély szükséges ahhoz, ha a klérus és a különböző vallási intézmények tagjai cikkeket akarnak írni olyan újságokban, folyóiratokban, amelyek nyíltan támadják a katolikus vallást és a jó erkölcsöt". Az utasítások között szerepel még az is, hogy a katolikus kiadóknak teljesen alá kell vetni magukat az egyházi törvényeknek, illetve a püspököket kötelezi arra, hogy megakadályozzák olyan, vallással és erkölccsel kapcsolatos kiadványok árusítását a templomokban, amelyeket az egyház nem engedélyezett... Indexre teszik újra a könyveket!
Hajmeresztő képmutatás
A római katolikus egyház a legnagyobb üldözője a világon a zsidóknak és a keresztényeknek, és sokkal több keresztényt juttatott mártírhalálra, mint a pogány Róma vagy az iszlám. Csak Mao és Sztálin múlta felül, de ők legalább nem mondták azt, hogy Jézus Krisztus nevében teszik mindezt. A katolikus Rómán kívül nincs más olyan vallási intézmény, melyiket azonosítani lehetne azzal az asszonnyal, aki „részeg vala a szenteknek...és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől".
II. János Pál pápa azonban nemrégiben kiadott értekezésében, a Veritatis Splendor-ban nagy vakmerőséggel azokról a katolikus szentekről beszélt, akik „mártírhalálukig védelmezték az erkölcsi igazságot, és végig amellett tanúskodtak”. És mi van azokkal a milliókkal, akiket egyháza lemészárolt, mert erkölcsi érzékük és Isten Igéjéből kapott világosságuk nem engedte, hogy Rómának behódoljanak! A Vatikán hallgatásba burkolózik, amikor hírhedt és megszámlálhatatlan, Isten és az emberiség ellen elkövetett bűntetteiről van szó - és ez a csend már szinte fülsüketítő. Ami talán még ennél is rosszabb: ez a véreskezű asszony olyan mestere a képmutatásnak, hogy a nagy tanító és a Krisztusnak való engedelmesség példaképének szerepében pózol.
„Boldogok azok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa (Máté 5,10)/ E szavakkal kezdte [1993. október 10- én] ünnepi miséjét II. János Pál, amit a spanyol polgárháború 11 [katolikus] mártírja boldoggá avatása tiszteletére celebrált." Erről számolt be. A Vatikán ajtói mögött (Inside the Vatican) katolikus magazin. Mint mindig, a katolikus szentekről most is himnuszokat zengnek, de még csak meg sem említik azoknak a keresztényeknek és zsidóknak millióit, akik a római katolikus egyház keze által mártírhalált szenvedtek. Égbekiáltó ez a képmutatás!
VÉGE AZ I. RÉSZNEK
Címkék: vatikán