24
A miseáldozat
Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend. I. Korintus 11,24-26
Minden hívőnek meg kell adnia a legszentebb szentségnek [a Krisztus testévé átlényegült ostyának] az igaz Istent megillető tiszteletet, ahogy ez mindig is gyakorlata volt a katolikus egyháznak... A híveknek a legnagyobb tiszteletet kell tanúsítaniuk az eucharisztia iránt, mert ő [Krisztus] abban lényegileg [fizikailag] Istenként és emberként állandóan jelen van... Így a kenyér és a bor átváltoztatását joggal lehet teljes átlényegülésnek nevezni. Az eukarisztia kenyerének megtörésekor valóságosan részesedünk az Úr testéből... Az eucharisztiában Krisztus testét venni annyit is jelent, mint Krisztus titokzatos testévé is lenni.
A II. vatikáni zsinat dokumentumából
Elérkeztünk a római katolicizmus leglényegesebb eleméhez, ahhoz, ami miatt különbözik minden más vallástól, legfőképpen az evangéliumi kereszténységtől. Ez a különleges elem a mise áldozata. Benne „a kereszt áldozata állandósul. Az eukarisztia minden evangéliumszolgálat forrása és csúcsa."
Az átváltozás csodája által az oltáron jelen van „Jézus Krisztus valóságos teste és vére, aki valóságosan és átlényegülve jelen van a kenyérben és a borban, hogy újra feláldozza magát a mise áldozata során, és úgy kell fogadni, mint szellemi táplálékot".
Jézus Krisztus azt mondta a kereszten, amikor meghalt, hogy „Elvégeztetett!" (János 19,30), a katolikusok számára azonban a megváltás ennek ellenére nem befejezett mű. Jézus Krisztus áldozata megismétlődik nap mint nap a katolikus oltárokon: „Minden alkalommal a misében Krisztus áldozata ismétlődik meg..."
Jézus a vérét ontotta ki szenvedése során. Hogyan lehetne akkor ezt úgy megismételni, hogy vérontásról szó sincs? És azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Bibliában az áll, hogy „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat" (Zsidókhoz írt levél 9,22), A „vérontás nélküli" mise azonban mégis arra hivatott, hogy bűnbocsánatot közvetítsen - azt a bűnbocsánatot, amit Jézus Krisztus csak kereszthalálával tudott megszerezni, A Bibliában a következő áll: És vévén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan; Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára (Máté 26, 27-28). Erről a próféták mind bizonyságot tesznek, hogy bűneinek bocsánatját veszi az Ő neve által mindenki, aki hiszen ő benne. (Apostolok cselekedetei 10,43)
Ismétlődő vagy egyszeri á
ldozat?
A misét engesztelő áldozatnak nevezik, amely során „Krisztus folytonosan önmagát adja az egész világ üdvösségéért..., és így lesz befejezett a megváltás műve".
Ezzel szemben, a Biblia többször hangsúlyozza, hogy bűneinkért a teljes árat már megfizette Jézus Krisztus a kereszten, és a feltámadott Jézus bement „egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve" (Zsidókhoz írt levél 9,12). A mennyben ül, az Atyának jobbján a mi Főpapunk (Zsidókhoz írt levél 4,14), és azokat képviseli, akiket megváltott, és folytonosan közbenjár értük: Akinek nincs szüksége, mint a főpapoknak, hogy napról-napra előbb a saját bűneiért vigyen áldozatot, azután a népéiért, mert ezt egyszer megcselekedte, magamagát megáldozván. (Zsidókhoz írt levél 7,27)
A katolicizmus és a Biblia tanítása közötti ellentét tehát a leginkább a miséről mint állítólagos „áldozatról" szóló felfogásban nyilvánul meg.
A Biblia nagyon világosan elmagyarázza, hogy mi a különbség Jézus Krisztus egyszeri és tökéletes áldozata, illetve az ószövetségi áldozatok között, amiket nap mint nap ismételni kellett. Az, hogy az áldozatot meg kellett ismételni, azt bizonyítja, hogy ezek nem voltak tökéletes váltságok a bűnökért; míg az, hogy Jézus Krisztus áldozata egyszeri, azt mutatja, hogy tökéletes, és teljes mértékben elegendő ahhoz, hogy váltság legyen a bűneinkért, tehát soha sem szükséges, hogy ez megismétlődjön.
A mise tökéletlen voltát teljesen nyilvánvalóan mutatja az, hogy meg kell ismételni. Ha egyszer nem elég, akkor akár tízezer ismétléssel sem lesz elegendő. Vagyis teljesen értelmetlen Rómának azt állítania, hogy bizonyos számú mise után valaki majd kikerül a purgatóriumból.
Az ószövetségben valóban sokszor áldoztak fel állatokat, de ezek mind előremutattak arra az egyszeri és tökéletes áldozatra, amit később Jézus Krisztus szenvedett értünk a kereszten. A Bibliában ezek az igazságok nagyon egyértelműen le vannak írva: Nem is, hogy sokszor adja magát áldozatul, mint ahogy a főpap évenként bemegy a szentélybe idegen vérrel, mert különben sokszor kellett volna szenvednie a világ teremtetése óta, így pedig csak egyszer jelent meg az időknek végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. És miképpen elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet: Azonképpen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett...Minthogy a törvényben a jövendő jóknak árnyéka, nem maga a dolgok képe van meg, ennélfogva azokkal az áldozatokkal, amelyeket esztendőnként szüntelenül visznek, sohasem képes tökéletességre juttatni az odajárulókat; Különben megszűnt volna az áldozás, mivelhogy az egyszer megtisztult áldozók többé semminemű bűntudattal nem bírtak volna. De azok esztendőnként bűnre emlékeztetnek...Ö [Jézus Krisztus] azonban, egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökre üle az Istennek jobbjára...Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket... azután [Isten] így szólt: és az ő bűneikről és álnokságaikról többé meg nem emlékezem. Ahol pedig bűnük bocsánata vagyon, ott nincs többé bűnért való áldozat. (Zsidókhoz írt levél 9,25-10,3; 10,12-18)
Nem is tudnánk világosabban megmagyarázni, mint ahogy azt az Ige teszi. Jézus Krisztus áldozata a kereszten egyszeri volt és örök időkre érvényes, és soha sem szorul megismétlésre, hiszen a bűneinkért fizetett ár tökéletes volt.
A katolicizmus lényege ezzel szemben pontosan az, hogy a mise során Jézus Krisztust újra és újra feláldozzák az oltárokon. Sőt, a katolikus hívek legfőbb reménye, hogy a mise ismételgetése majd végül kiszabadítja őket a purgatóriumból. Ez a tanítás teljesen ellentétes a Bibliával. A II. vatikáni zsinat dokumentuma azt állítja, hogy a miseáldozatban... az egyház a testet, amely érettünk adatott és a bűnökért kiontatott vért az egész világ üdvösségéért ajánlja fel Istennek.
Ha mindez igaz, akkor Jézus Krisztus kereszthalála nem volt elégséges, hanem csak részben fizette ki bűneinkért az árat. A Biblia azonban biztosít bennünket arról, hogy Ő a teljes árat fizette ki.
Megkísérelni a lehetetlent
Amiről azt állítják, hogy a „mise áldozata" (nevezzék akár megújításnak, ismétlésnek, újrabemutatásnak), nem más, mint maga a lehetetlenség, Jézus Krisztus keresztáldozata egy bizonyos időpontban történt, és el is érte a célját. Erről a történelmi eseményről meg lehet emlékezni és tisztelni lehet, de ugyanúgy nem lehet „állandóvá tenni", megismételni vagy újra bemutatni, ahogyan a tegnapi híreket vagy bármilyen más múltbeli eseményt sem. De miért is kellene, hiszen Jézus Krisztus „egyetlen áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket"!
A keresztény hit Jézus Krisztus kereszthalálára tekint. Egy katolikus abban hisz, hogy egyháza állítólag képes megismételni az áldozatot oltárain. Azonban még a pápa sem tudja megmondani, hogy hány ilyen ismétlésre van szükség. így aztán, sok katolikus óriási pénzösszegeket hagy végrendeletében az egyházra, hogy haláluk után misék százait vagy akár ezreit lehessen értük mondani. Ez a doktrína inkább bizonytalanságot ébreszt, nem pedig azt a belső bizonyosságot, amit Jézus Krisztus ígér a Szentírásban. A Katolikus Zsebszótár (Pocket Catholic Diptichon) ezt írja: ...minél többszöri a [mise] áldozata, annál több hasznot közvetít. Mennyi „haszon" van egy misén? Azt senki sem tudja.8 , Mindemellett van még valami, amiről nem szabad elfeledkezni: Jézus Krisztus most feltámadt, megdicsőült és halhatatlan testben van az Atya jobbján, és soha többé nem hal meg. Nem lehet újra „feláldozni" egyetlen misén sem. Jézus Krisztus azt mondta: „...én vagyok... az Élő, pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké". (Jelenések 1,17-18) Testében „enyészhetetlen életnek ereje" van, és nincs ereiben vér, amiben van a halandó test élete. Feltámadott teste tökéletesen halhatatlan.(Zsidókhoz írt levél 7,16)
„Hús és csont" - Egy vér nélküli feltámadott test
Amikor Jézus Krisztus a feltámadás után először találkozott tanítványaival, azok azt hitték, hogy egy „szellemet" látnak. Ahhoz, hogy bebizonyítsa nekik, hogy ő élő valóság, Jézus ezt mondta: „...tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van!" (Lukács 24,39).
(Figyeljük meg, hogy Jézus itt nem azt mondta, hogy „hús és vér", hanem „hús és csont") Tamás, aki akkor nem volt jelen, szkeptikusan megjegyezte: „Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem". (János 20,25)
Amikor Jézus jó egy hét múlva visszatért, azt mondta Tamásnak: „Hozd ide a te ujjadat, és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő". (János 20,27)
Teljesen egyértelmű ez alapján, hogy Jézus Krisztus sebhelyei nem „gyógyultak be", hanem megmaradtak emlékeztetőül. A tátongó lyuk az oldalában, ahová Tamás bebocsátotta kezét, ugyancsak azt bizonyítja, hogy nem volt vér a testében.
A vér a halandó test élete. Jézus Krisztus vére kiontatott a kereszten a mi bűneinkért: „Mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést" (3Mózes 17,11).A borról mégis azt tartják, hogy Krisztus vérévé változik a katolikus oltárokon - a feltámadás előtti testének vérévé, pedig az a test halhatatlanságra támadt fel.
Ahhoz, hogy meg lehessen ismételni Krisztus áldozatát, ahhoz újra kellene az ő feltámadás előtti teste. Ez a meghökkentő mutatvány állítólag meg is valósul az átváltozás „csodája" során, amikor a kenyér és a bor átváltozik Krisztus testévé és vérévé. így aztán „a pap nélkülözhetetlen, hiszen egyedül csak neki van hatalma arra, hogy a kenyér és a bor alkotóelemit Krisztus testévé és vérévé változtassa..."
Az átlényegülés óriási szerepe
Az átváltozás állítólagos csodájának köszönhetően az ostyát, amit a misén esznek, úgy imádják, mint magát Jézus Krisztust. Ugyanezzel az áhítattal kezelik azt a többi megáldott ostyát is, amit az oltáriszentség- tartóban őriznek (ez egy kicsi, dobozhoz hasonló tartóedény, amit egy terítővel fednek le, és mellette állandóan gyertya ég). A jámbor hívő odajárul az ott lévő ostyákhoz, imádkozik hozzájuk, és eközben azt hiszi, hogy Krisztus szent jelenlétében van. Teréz anya ezt a következőképpen mondja el: Csodálatos dolog Krisztus alázatát látni...; állandó alázatban van jelen az oltáriszentség-tartóban, és egy olyan kis darab kenyérré alázta meg magát, hogy a pap két ujja között elfér.10 Egy hatalmas ostyát helyeznek el imádás céljából a monstranciában (szentségmutató), ami egy arany vagy ezüst tartó, melynek közepe átlátszó, és azon keresztül látható az ostya. A „Szentség" látványa „arra készteti a hívőt, hogy Krisztus csodálatos jelenlétére ébredjen, és egyben a vele való szellemi közösségre is invitálja. Ezáltal a hívő felbuzdul, hogy [az ostyában] neki azt a szellemben és igazságban történő imádást adja meg, ami őt megilleti."" Egy volt katolikus a következőkről számol be: [A katolikus hívők] leborulnak az ostya előtt, ami az oltáriszentség-tartóban van egy oltáron, és elhiszik, hogy az maga Jézus Krisztus... Ezért gyermekkoromban arra tanítottak, hogy mindig vessek keresztet, amikor elhaladok egy katolikus templom mellett.
Az Egyesült Államok területén is kezd teret hódítani „az áldott Szentség állandó imádása". Egy parókiához tartozók sorra iratkoznak fel, hogy egy órát vagy még többet a „Szentség" imádásával töltsenek, hogy mindig legyen ott valaki, „nehogy Jézus Krisztus egyedül érezze magát". így aztán a „Szentséget" a nap 24 órájában állandóan imádják. „II. János Pál pápa lelkes támogatója a Szentség szüntelen imádásának...; az Áldott Szentséget 1981 óta lehet megtekinteni a Szent Péter bazilikában." II. János Pál a következőképpen nyilatkozott ezzel kapcsolatban: Felbecsülhetetlen értéke van az áldott Szentségben levő Krisztussal folytatott beszélgetésnek. Nincs vigasztalóbb ennél a földön, és semmi sem visz előrébb a szentséghez vezető úton."
Pogány felvonulás Krisztus tiszteletére?
A körmeneteken az ostyát is viszik a monstranciában. Megdöbbentő, hogy milyen parádéval viszik az utcákon bizonyos ünnepek alkalmával. Egy XVIII. század eleji szemtanú, aki részt vett a spanyolországi Zaragozában rendezett, ún. Úrnapi körmeneten, a Corpus Christi (Krisztus teste) ünnepén, a következőket írja: A székesegyház esperese összehívja a szerzetesrendek tagjait, a világi papságot, a király megbízottját, a kormányzót, az elöljárókat, a polgári és büntető hatóságok bíráit, a kancellárt, valamint a város összes vallásos társulatát a San Salvador (Szent Megváltó). székesegyházban, ahol mindenki saját hivatalának és méltóságának megfelelően és illően jelenik meg. A klérusnak és a szerzeteseknek a körmenethez hozniuk kellett a saját rendjükben, illetve templomukban található összes szentnek az ezüstszobrát, és azokat egy emelvényre állítva kellett hordozniuk. A lakosok feladata volt az, hogy megtisztítsák az utcákat, ahol a Szentséget hordozzák, és hogy a földre zöld növényeket, illetve virágdíszeket szórjanak. A lakások utcára néző ablakait és erkélyeit is szépen fel kellett díszíteni.
A király megbízottja, a kormányzó, a bírák, az egyházi elöljárók és hivatalnokok az érseki palotához mennek, és onnan kísérik az érsek őkegyelmességét a templomba, ahol már várnak rájuk a szerzetesrendek, a klérus és más szervezetek tagjai....Miután az érsek elmond egy imát a nagy oltár előtt, elkezdődik a zene...; az érsek kiveszi a szentségtartóból a [tömör aranyból készült] kehelyben elhelyezett oltáriszentséget, és ráteszi az oltárra. Az érsek ezután a Szentséggel a kezében megáldja az embereket, majd az esperes, a főesperes és a kántor segítségével a custodiát (szentségtartót) egy aranyozott emelvényre helyezik, amit virágok és előkelő asszonyok ékszerei díszítenek. Az emelvényt 12 pap emeli a vállára, mindegyikük a miseruháját viseli.
Miután ez megtörtént, a körmenet elindul a templomból. Elöl mennek a skót dudások, illetve nagyobb és kisebb, színes óriásnak öltözött emberek, akik végig táncolnak a körmenet alatt. Őket követi a székesegyház hatalmas ezüstkeresztje..., [ezt követik 30 mesterség képviselői, majd] a kolostorokban nevelkedő fiúk és lányok tanítóikkal és tanítónőikkel... [Ezután következnek a különböző rendek, élén a ferencrendiekkel, mivel ők a legfiatalabbak. Összesen körülbelül 70 rend képviselteti magát.] Mindenki olyan ruhát visel, amiben az oltárhoz szokott járulni... Mintegy 2000 szerzetes vesz részt ezen az ünnepélyes alkalmon, 16 apácarendből mintegy 1500 apáca, [1200 pap], mintegy 4700 egyházi személy, és legalább 15000 család képviselteti magát. Utánuk következik a San Salvador székesegyház klérusa és az „Oszlopos Miasszonyunk". A klérus teljes papi díszben, őket követik a székesegyház zenészei. Ők már közvetlenül a custodia, vagyis a szentségtartó előtt mennek, és egész úton énekelnek. Utánuk következik a 12 pap, akik a baldachint viszik (oszlopok segítségével tartható vászon tető), amely alatt a Szentség található... A baldachin alatt megy az érsek, a király megbízottja, az esperes és a főesperes. A custodia két oldalán hat pap szüntelen az oltáriszentséget tömjénezi, attól a perctől fogva, hogy a körmenet elhagyja a templomot, egészen a visszaérkezésig. Utánuk következnek a kancellár és a kormányzó, illetve a hatóságok képviselői, majd a nemesi származású férfiak és asszonyok, akik kezükben egy-egy gyertyát tartanak. Az egész körmenet körülbelül négy órán át tart, eközben állandóan zúgnak a harangok.
A körmenet hihetetlen pompával zajlik... így viszik végig az oltáriszentséget a város fontosabb utcáin... Az erkélyeken és az ablakokban állók rózsát és más virágokat dobnak a baldachinra, ami alatt vonul a szentség.
Ha az ostya valóban Jézus Krisztus megfeszítés előtti teste, amit a katolikus oltárokon áldoznak fel világszerte, akkor talán ez a pogány felvonulás nem is túlzás, nem igaz? Hogyan válhatott az az egyetlen test millió testté egy icipici ostyába szorítva, és hogyan lehet minden egyes darab valóságosan „maga Jézus Krisztus"?Hogyan lett a véres, „régi, megkopott, szégyennel és megvetéssel méltatott" keresztből gyémánttal kirakott aranykereszt? És hogyan képviselhetik gazdagon díszített selymekbe öltözött püspökök azt, Aki mezítelenül függött a kereszten, és Akinek élettelen és megveretett testét gyolcsba terítve tették a sírba? Jézus Krisztus halálának „állandósítása" talán egy komikus vígjátékká változott volna?
Mi köze van egy ilyen pogány felvonulásnak a szenvedések útjához? Nem istenkáromlás az, hogy ez az egyház az egész világ előtt tetszeleg, és azzal dicsekszik, hogy néki adatott az a hatalom, hogy Jézus Krisztus megfeszíttetés előtti testét a kezében tartsa, és őt újra és újra feláldozhatja oltárain?!
Ez a dogma csak fanatizmust szülhet, hitet sohasem. A Deggendorban történt zsidó-mészárlás, amire már az előzőekben utaltunk, annak volt a következménye, hogy a zsidók állítólag ellopták és „megkínozták" az oltáriszentséget.
Azoknak, akiket már eleve arra tanítottak, hogy elhiggyék, hogy a bor valóságosan Jézus Krisztus vérévé válik, nem volt nehéz elhinniük Hitlernek a vérrel kapcsolatos mítoszát sem.
Valóság vagy csalás?
A katolikus pap állítólag rendelkezik azzal a hatalommal, hogy a katolikus oltáron Jézus Krisztus testét valóságosan megjeleníti, majd újra feláldozza: „a miseáldozat során, [amikor] Krisztus áldozatát bemutatjuk..., újra meg újra a megváltás műve valósul meg vér nélkül.'"5 Ez a római katolicizmus egyik legfontosabb megkülönböztető jegye. Ahogyan erre már az előbb is utaltunk, pontosan ettől különbözik annyira a katolicizmus minden más vallástól, de különösen az evangéliumi kereszténységtől. Itt most két dologról lehet szó: ez vagy egy rendkívül fontos és csodálatos realitás, vagy a legördögibb csalás. Nincs középút.
Egyetlen katolikus sem tagadhatja, hogy teljesen abszurd az az állítás, hogy itt átváltozásról, átlényegülésről van szó. Az ostya, illetve a bor összetételében nincs kimutatható változás azután sem, hogy azt a pap „különleges hatalmával" Krisztus valóságos testévé, illetve vérévé változtatta át. Mi akkor a bizonyíték arra, hogy ez a „csoda" valóban megtörtént? Vagy talán itt is arról lenne szó, hogy ezt ugyanúgy vakon el kell fogadniuk a híveknek, mint sok más katolikus tanítást? Hát persze, ezt tanítja az egyház.
Természetesen lehet ugyan találni a Bibliában olyan verseket, amelyek alá is támasztják ezt a tanítást, de a józan ész és a helyes exegézis ezeknek más értelmezését adja, mint a katolikus egyház hivatalos tanítása. Leginkább két részt idéznek a Bibliából, amikor az átváltozás alátámasztására került"sor: János 6,51-57 és Máté 26,26-28 (vessük össze még: Lukács 22,19-20 és l.Korintus 11,24-25). Nézzük meg mi is közelebbről ezeket a részeket!
Szó szerinti vagy szimbolikus értelmezés?
Közelgő megfeszíttetésére utalva Jézus a következőket mondta a zsidóknak a János evangélium 6. részében: az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért... ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek..." (51., 53. versek).
A katolicizmus azt állítja, hogy ezeket a verseket szó szerint kell értelmezni, és elítéli a protestánsokat, amiért ők ezt szimbolikusan értik. Jézus Krisztus azt is mondta, hogy „Én vagyok az életnek ama kenyere" (35. vers), de mégsem értik ezt szó szerint, nem azonosítják őt egy szép kerek cipóval. Talán abszurdabb dolog azt állítani, hogy Jézus Krisztus egy darab kenyér, mint azt, hogy egy darab kenyér maga Jézus Krisztus? A Bibliát valóban szó szerint kell venni, de csak akkor, ha szó szerinti jelentést közvetít. Amikor analógia vagy szimbolikus értelmezés a helyénvaló, akkor a szó szerinti értelmezés sérti a logikát és egyben az isteni törvényt is.
A Zsoltáros a következőket mondja: „... [Isten] tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad..." (Zsoltárok 91,4). Talán madárnak kellene képzelnünk Istent? Jézus sírt Jeruzsálem miatt: „...hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk az ő kis csirkéit az ő szárnyai alá, és ti nem akartátok!" (Lukács 13,34). Teljesen egyértelmű az, hogy Jézus szavait nem szó szerint kell venni, bár itt azonosítja magát Azzal, akiről a 91. Zsoltár ír.
Jézus arra szólította fel az emberiséget, hogy higgyen Benne. Azt mondta Nikodémusnak, hogy aki hisz őbenne, az nem veszik el, hanem örök élete van (János 3,16), és hogy ha valaki hisz őbenne, annak újjá kell születnie. Jézus itt sem arról beszél, hogy az embernek újra meg kell születnie, hanem egy szellemi újjászületésről van szó. Ezt még a katolikusok is elismerik...
A samáriai asszonynak a kútnál „élő vizet" ígért, és azt, hogy „örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne" (János 4,10-14), és itt is teljes bizonyossággal állítjuk, hogy nem a természetes vízről beszélt. Elmondta a zsidóknak azt is, hogy aki Benne hisz, „élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből" (János 7,38), de itt sem értelmezi úgy senki, hogy az emberi testrészről, hasról beszélt, illetve, hogy valóságos folyókról lenne szó.
A János evangélium 6. részében Jézus ezt mondja; „Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha" (35. vers). Biztosak lehetünk benne, hogy itt nem állította magáról azt, hogy valóságos kenyér, és azt sem, hogy akik Benne hisznek, soha nem kell majd enniük vagy inniuk. Itt arról beszélt, hogy szellemben soha nem lesznek újra éhesek és szomjasak. Jézus szellemi dolgokról beszélt, és ezt mindenki számára hasonlatokon keresztül tette szemléletessé, megragadhatóvá. Nincs semmi okunk arra, hogy szó szerint értelmezzük azt, amit néhány verssel később olvashatunk az Igében, vagyis, hogy „ennünk" kellene az ő testét, és „innunk" az ő vérét.
E téves értelmezés alapján a katolikusok teljesen meg vannak győződve arról, hogy a kenyér és a bor valóságosan is Jézus Krisztus. Ha ez igaz, akkor ez a következőket vonja maga után. Ha Jézus Krisztus szó szerint értette, amit mondott, akkor azt is szó szerint kellett értenie, hogy „Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha" (35. vers), Mivel a katolikusok azt állítják, hogy ők valóságosan Jézus Krisztus testét eszik, bizonyára soha nem éhesek vagy szomjasak. Vagy talán mégis? Ha az „éhség" és a „szomjúság" viszont szellemi értelemben értendő, akkor ez igaz arra is, hogy valaki eszi Jézus Krisztus testét. Teljesen nyilvánvaló, hogy Jézus itt arra utal, hogy aki hisz őbenne, örök élete van, és nem kell állandóan egy újabb részért Hozzá mennie.
A katolicizmus azt tanítja, hogy a hívek rendszeresen Krisztus testét eszik, és a vérét isszák. Minél több a mise, annál jobb, de persze még akkor sem biztos az, hogy valaki bejut a mennyországba anélkül, hogy ne kellene szenvednie a purgatóriumban. Az Egyházi törvénykönyv 904- kánonja a következőt mondja:
A papok sohase feledkezzenek meg arról, hogy az eucharisztikus áldozat misztériumában újra meg újra a megváltás műve valósul meg; gyakran misézzenek, sőt a mindennapi misézés nagyon ajánlott...
A Bibliában azonban nem egy helyen van arról szó, hogy a megváltás egyszer s mindenkorra elvégeztetett a kereszten, és ezért Jézus Krisztus áldozatát soha többé nem kell és nem is lehet megismételni.
Jézus ezt mondta: „Az pedig annak az akarata, aki elküldött engem, hogy mindaz, aki látja a Fiút, és hisz őbenne, örök élete legyen..." (János 6,40). Látható, hogy a Jézus Krisztusban való hit (amit ő ahhoz hasonlít, hogy valaki eszi az ő testét) egy egyszer s mindenkorra lezárult tény. Nem azt mondja, hogy hússzor, ezerszer, napi egyszer vagy heti egy alkalommal kell ezt újra megismételni. Ha valaki hisz Jézus Krisztusban, annak megbocsáttattak a bűnei, és Isten ingyen kegyelemből örök életet ad annak. Tehát ha valaki már egyszer hitt, és Jézus Krisztus testének „evése" által örök életet nyert, az soha nem szorul ismétlésre. Ekkor ugyanis az „örök élet" kifejezés nem helyénvaló, hiszen ami örök, az örök ideig tartó, és így nem kell megújítani vagy újra elvégezni. Figyeljük meg, mit mond Jézus ugyanebben a fejezetben: Bizony, bizony mondom néktek: Aki én bennem hisz, örök élete van annak. Én vagyok az életnek kenyere. A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá, hogy ki-ki egyék belőle, és meg ne haljon. Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért. (János 6,47-51)
Hol adta Jézus az ő testét? Nem az utolsó vacsorán, ahogy ezt a katolikusok tanítják, hanem a kereszten. „Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával azon az éjszakán, amelyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy így a keresztáldozat a századokon át az ő eljöveteléig jelenlévő valóság legyen."17
Szeretném még egyszer elismételni: ha Jézus Krisztus szó szerinti értelemben beszél a testéről és véréről a János evangélium 6. részében, akkor azok, akik valóságosan eszik az ő testét, soha nem halnak meg. Az apostolok azonban mind halottak. Ha Jézus nem úgy értette, hogy az ő testének evése megőriz még a fizikai haláltól is, akkor arra sem utalhatott, hogy szó szerint az ő testét kell ennünk. Teljesen nyilvánvaló, hogy Jézus az egész fejezetben szellemi értelemben szól, ahogyan ezt máshol is gyakran teszi.
Nagyon tragikus az, hogy egy katolikus hívő azért nem veheti át a szellemi örök életet, amit Jézus neki is kínál, mert a hivatalos dogma azt tanítja, hogy Jézus Krisztus szavait szó szerint kell értelmezni. Róma azt állítja, hogy ő tartja kézben a „Jézus Krisztus által elnyert érdemeket", és csak neki van hatalma arra, hogy ezekből részesítse a katolikus híveket, amikor azok magukhoz veszik Jézus Krisztus valóságos testét és vérét. A misét tehát állandóan meg kell ismételni.
Példabeszédek
Jézus ezt mondta: „Én vagyok az ajtó: ha valaki én rajtam megy be, megtartatik..." (János 10,9), a katolikusok azonban ezt nem értelmezik úgy, hogy Jézus Krisztus egy kézzelfogható ajtó, amin ha szó szerint bemennek, akkor az ő fizikai testük is megtartatik. Jézus ezzel a hasonlattal azt mondja, hogy ha valaki hisz őbenne, a szellemi valóságnak egy teljesen új állapotába kerül, az örök életbe. Amikor Jézus azt mondja, hogy „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben" (János 8,12), nem fizikai, hanem szellemi értelemben vett világosságról beszél, amit azok nyernek el, akik Benne hisznek, ellentétben azzal a szellemi sötétséggel, amelyben a világ vesztegel.
Sorolhatnánk még tovább ezeket a példákat, de azt hiszem, szükségtelen. Jézus sokszor felszólítja az emberiséget, hogy higgyen Benne. Bármiről is beszélt, legyen az újjászületés, víz, juhok, pásztor, mag, magvető, gyümölcs, kenyér vagy ajtó, a célja mindig az volt, hogy szellemi igazságot közvetítsen egy jól ismert fogalmon vagy tárgyon keresztül, és ezt sohasem kellett szó szerint értelmezni. Arról is tudomást szerezhetünk a Bibliából, hogy amikor Jézus a sokasághoz szólt, mindig példabeszédeken keresztül tette: „Mindezeket példázatokban mondá Jézus a sokaságnak, és példázat nélkül semmit sem szóla nékik" (Máté 13,34).
Jézus a János evangélium 6. részében is a sokasághoz beszél. Ezért tudjuk, hogy - mint máskor - most is példázatokban szól, jelképes és szellemi nyelvet használ, amit nem szabad szó szerint értelmezni. Vannak azonban még más érvek is, amelyek emellett szólnak. Most nézzük meg ezeket!
További meggyőző érvek
A törvény a zsidóknak tiltotta, és még ma is tiltja a vér evést (3Mózes 7,26-27; 17,10-11 stb.), és a Szentlélek az apostolokat is arra buzdította, hogy a pogány hívőknek is felhívják a figyelmüket arra, hogy tartózkodjanak a vértől (Apostolok cselekedetei 15,28-29). Ezért biztosak lehetünk abban, hogy Jézus Krisztus nem kívánja meg egyetlen kereszténytől vagy zsidótól sem, hogy az ő valóságos testével és vérévei legyen közössége. Jézus tehát itt a Belé vetett hitről beszél, és az evést, illetve ivást használja szimbolikus értelemben ennek szemléltetéséhez: Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha. ...Noha láttatok is engem, még sem hisztek... Aki én bennem hisz, örök élete van annak. Én vagyok az életnek kenyere. ...az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért. ...Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. (János 6,35-36, 47-48, 51, 53-54)
Jézus valóban azt mondja, hogy annak, aki el akarja nyerni az örök életet, valóságosan ennie kell az ő testét és innia az ő vérét? Vagy talán inkább azt akarja tudomásunkra hozni, hogy hinnünk kell őbenne, és az evés és ivás analógiáját használja fel, hogy még inkább megvilágítsa mondanivalója igazságtartalmát? Nagyon egyértelműen kijelenti, hogy hit által lehet elnyerni az örök életet. De azt is mondja, hogy csak akkor lehet élete valakinek, ha eszi az ő testét. Talán itt egy kibékíthetetlen ellentmondással találjuk szembe magunkat, hacsak el nem fogadjuk azt, hogy az evés a hit szinonimájaként is használható.
Jézusnak nagyon jó oka volt arra, hogy az evést mint szimbólumot használja. Az Ószövetségben a papok ettek az áldozatból: „Amely pap megáldozza azt a bűnért, az egye meg azt..." (3Mózes 6,26); „A papok között minden férfiú eheti azt..." (3Mózes 6,29); lásd még 3Mózes 6,16,18; 7,6,15 stb. Jézus ezzel azt akarta a zsidók tudomására hozni, hogy ő maga az ószövetségi áldozatok beteljesedése, és hogy az ő teste és vére így adatik a világ bűneiért.
Ezzel együtt azt is jelezte, hogy mostantól fogva minden hívő egyben a papi szolgálatra is elhivatott. A törvény ideje alatt csak a papok ehettek az áldozatból, most azonban mindenkinek részesülnie kell az ő testéből és véréből, ha Isten kegyelme által el akarja nyerni az örök életet. Mindenkinek hinnie kell, hogy Isten Fia hús-vér emberré lett, hogy meghaljon az emberiségért.
Nagyon sok más indokot is találhatnánk arra vonatkozóan, hogy Jézus nem szó szerint értette, hogy enni kell az ő testét és inni az ő vérét. Ő egyetlenegyszer áldoztatott fel a bűnökért. Ha valóságos értelemben vett evésről lenne szó, akkor annak akkor kellett volna megtörténnie.
A test, amelyet megfeszítettek és egy sírba eltemettek, feltámadott és megdicsőült. Most az Atyának jobbján ül a mennyben, és mostam, megdicsőült testében nincs vér. Ezért nem tudja azt többé kiontani, és nem tud újra meghalni. A régi test, amelynek élete a vérben volt, többé nem létezik. Pál apostol a következőket mondja: „...sőt ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük..." (2Korintus 5,16).
Azt állítani tehát, hogy a katolikus oltárokon Jézus Krisztus megfeszítés előtti testét újra és újra fel lehet áldozni a bűnökért, nyilvánvaló ellentmondás nemcsak a Bibliával, hanem az emberi logikával is.
A realitás korlátai
Bármit mondjunk is katolikus embereknek, a válasz mindig az, hogy ők egyszerűen csak szó szerint veszik Jézus Krisztus szavait. Valójában azonban pontosan ahhoz kell igazán nagy képzelőerő, hogy valaki azt állítsa, hogy ostyák milliói közül minden egyes darab Jézus Krisztus teljes és valóságos, megfeszítés előtti teste, és persze ezt azzal egy időben, hogy Jézus Krisztus jelenleg megdicsőült testben van a mennyben. „Isten mindenütt jelenlevő" - hangzik erre gyorsan a válasz. Ez így is van, és mivel ő Isten, az ő Szelleme által Jézus Krisztus mindenütt jelen lehet egyszerre. Mikor Jézus emberré lett, voltak bizonyos korlátok, amiknek ő önként alávetette magát. A fizikai test térben van, és egyszerre csak egy helyen lehet. A Biblia egyetlenegyszer sem tesz utalást arra, hogy Jézus Krisztus egy időben testben egynél több helyen lett volna.
Igen, Jézus ezt mondta: „Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük". (Máté 18,20) Keresztények hisznek ebben az ígéretben, de senki sem képzeli azt, hogy Jézus Krisztus egyszerre több ezer ember között fizikailag is jelen van. Senki sem gondolja, hogy fizikailag jelen van, ugyanis akkor láthatnák őt, viszont senki sem látja. Teljesen elszakad a realitástól az, aki azt mondja, hogy ostyák milliói Jézus Krisztus valóságos, fizikai teste, és az, aki ezt állítja, teljesen a fantáziálgatás birodalmában él.
Ha figyelmesen elolvassuk, amit Jézus az utolsó vacsorán mondott, még valamire rá kell, hogy ébredjünk: „az Úr Jézus... vette a kenyeret..., megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre... E pohár amaz új testamentom az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre". (l.Korintus 11,23-25) Jézus azt akarja, hogy a keresztények megemlékezzenek az ő kereszthaláláról, és hogy a kenyér és a bor erre emlékeztesse őket. Amit mondott, abban egyetlen szó sem esett arról, hogy az ő keresztáldozatát meg kellene ismételni.
Figyeljük meg, hogy mit mondott: „Ez az én testem". Nem azt mondta, hogy egy napon majd bizonyos kenyérdarabokat egy katolikus pap csodatevő erővel az ő testévé fog átváltoztatni, hanem azt, hogy az a kenyér ott, abban a percben az ő teste, Képtelenség azt állítani, hogy a kenyérben is az ő valóságos, fizikai teste volt akkor jelen, és hogy valóságos testben is ott volt akkor egyszerre az Úr. Erre a jelenlévők közül akkor senki sem gondolt, ezt a nézetet csak jóval később találták ki. Jézus Krisztus szavaiban nincs semmiféle utalás erre, és semmi okunk sincs azt feltételezni, hogy az apostolok így értelmezték volna. III. Ince pápa volt az, aki a mise „áldozatot" hivatalos dogmává tette 1215-ben.
Lutheránusok hasonló véleményen
Luther nagyon sok tekintetben nem tudta lerázni magáról a római katolicizmust (gyermekkeresztség stb.), és ez ma is így van abban az egyházban, amelyik az ő nevét viseli. Jóllehet tagadják, hogy az átváltozást tanítanák, a lutheránusok ezt mondják: Krisztus valóságos teste és vére valami egészen különös módon jelen van a kenyérben és a borban, amit megáldunk és elfogyasztunk az Úrvacsora alkalmával. Ezt az egyszerű üzenetet olvashatjuk ki a Bibliából is. (Máté 26,26-28; l.Korintus 10,16; 11,23-32) A lutheránus tanítás szerint az úrvacsora alkalmával elfogyasztott kenyér és bor Krisztus teste és vére. Hogyan lehetséges ez, azt nem tudjuk és nem is értjük. De ... Krisztus... azt mondta, hogy a kenyér az 8 teste, a bor pedig az ő vére. Mi nem teszünk mást, csak azt ismételjük, amit mondott... Azok, akik nem hisznek abban, amit Jézus Krisztus erről a szentségről mondott, vagy nem ismerik el, hogy ez az ő teste és vére, azok méltatlanul élnek ezzel a szentséggel...
Természetesen, itt nem arról van szó, hogy valaki elhiszi-e Jézus Krisztus szavait, hanem arról, hogy hogyan érti azokat. Miért kellene szó szerint venni azt, hogy azt mondja: „ez az én testem", ha nem vesszük szó szerint azt, hogy „én vagyok az ajtó"? Ha szó szerint vesszük ezeket, az teljesen ellenkezik a józan ésszel, sérti Isten törvényét, amely tiltja a vérevést, illetve ahhoz az eretnekséghez vezet végső soron, hogy bár Jézus Krisztus fent van a mennyben egy megdicsőült, halhatatlan testben, ugyanakkor hús-vér, megfeszítés előtti testét újra és újra naponta elfogyasztja sok százezer katolikus és lutheránus. Ahhoz viszont már az átlagosnál is nagyobb képzelőerő szükséges, hogy elhiggye valaki: a sok millió darabka kenyér vagy ostya egyenként és egy időben lehet Jézus Krisztus egész fizikai teste.
A lutheránusok legalább nem tanítják azt, hogy Krisztus áldozatát szüntelen meg kell ismételni, illetve hogy a bűnbocsánatból és az örök életből csak részleteket lehet elnyerni azáltal, hogy valaki eszi a kenyeret és issza a bort, Az átváltozás, illetve átlényegülés illúziója megfosztja a katolikusokat attól, hogy higgyenek Jézus Krisztusban. Az eucharisztia a katolicizmus által hirdetett hamis evangélium magva.
Nagyon szomorú, hogy az egyszerű katolikus hívőt eltérítik attól, hogy Jézus Krisztusban mint személyes Megváltójában higgyen, és helyette elhitetik vele, hogy valóságosan Krisztus testét és vérét veszi magához. Hit helyett fizikai étkezés. így aztán az üdvösség nem hit által van, hanem cselekedetek által, nem hit által, hanem étkezés által.
Egyáltalán nem meglepő, hogy egy katolikus hívő csak nagy nehézségek árán tudja elfogadni a Biblia evangéliumát. Arra tanították mindig is, hogy ahányszor csak magához veszi Krisztus állítólagos testét és vérét, mindig egy-egy lépést tesz üdvössége és a menny felé. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy ilyen személy nagyon is nehezen fogadja el, hogy a hit egyszeri cselekedete által - amikor hit által Jézus Krisztust befogadja a szívébe - elnyerte a megváltást, és hogy halála pillanatában azonnal Jézus Krisztus jelenlétébe, és nem a purgatóriumba kerül.
Teljes mértékben Isten kegyelmének tagadása az, hogy a Jézus Krisztus által szerzett „érdemeket és kegyeket" a hívek részenként, a katolikus liturgia, különösen a mise alkalmával vehetik át. A legnagyobb hazugság persze az, hogy a pap állítólag olyan hatalommal rendelkezik, hogy képes azt a kicsiny ostyát, illetve azt a kevés bort Jézus Krisztus valóságos testévé és vérévé változtatni. így aztán a katolikus hívőt, aki nem tudja, hogy a Bibliában az áll, hogy Jézus Krisztus egyszeri és tökéletes áldozata elegendő, vagyis „nincs többé bűnért való áldozat" (Zsidókhoz írt levél 10,18), könnyen meggyőzi egyháza arról, hogy az Ő bűneiért ismétlik Krisztus áldozatát a katolikus oltáron: A mise olyan engesztelő áldozat, [mely által] az Úr kiengesztelődik [és] megbocsátja a vétkeket és a bűnöket..."
Csoda?
Azokat, akik elutasítják az átlényegülést, azzal vádolják, hogy nem hisznek a csodákban. Valóban, „Istennél minden lehetséges" (Máté 19,26; Márk 10,27), de még ennél az állításnál is figyelembe kell venni Isten természetét és a realitást. Isten nem változhat egy démonná, nem lehet Belőle Sátán, és nem is hazudik (Titus 1,2). Isten nem válhat az univerzummá sem, ugyanis az ő természete által elkülönül és jól el is különíthető a világegyetemtől, így aztán lehetetlen panteizmusról beszélni.
Hasonlóképpen egy csodának is a kézzelfogható realitás határain belül kell működnie. Egy ostya, ami Krisztus testévé és vérévé „változott át", és mégis megőrzi eredeti tulajdonságát és állapotát, nem tesz eleget a csoda egyik alapvető követelményének: nem felismerhető, és így nem Isten dicsőségére van. Mivel az ostya és a bor változatlan marad, az állítólagos csoda is láthatatlan marad.
A csoda azonban mindenki számára nyilvánvaló (a béna jár, a vak lát, a vihar lecsendesedik, a halott feltámad stb,), különben senki nem tudná, hogy valóban megtörtént, és senki nem dicsőítené Istent azért, amit tett.
Természetesen Isten át tudná változtatni az ostyát emberi, hús-vér testté. Keresztelő János is azt mondta, hogy „Isten eme kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak!" (Máté 3,9; Lukács 3,8), csakhogy ha megtenné, akkor a kövek többé már nem maradnának kövekhez hasonlóak, és nem maradnának érintetlenek az alkotóelemeik sem. Fiak lennének! Az ostya esetén azonban nem ilyen átváltozásról van szó. Az ostya Krisztus testévé válik, de „látszólag ostya marad".
Ilyen „csodáról" nem olvasunk az Igében. Amikor a Vörös-tenger kettévált, hogy a zsidók száraz lábbal tudjanak átkelni, egyértelmű volt a zsidók és az egyiptomiak előtt is, mindannyian látták, és mindenki megértette, hogy ez Isten ereje által történt. Ha ez az „átváltozás csodájához" hasonlított volna, akkor a helyzet a következő: a Vörös-tenger „megnyílt", bár látszólag ez nem történt meg, a zsidók száraz lábbal „sétáltak" át, bár látszólag át kellett úszniuk. Tegyük fel, hogy Jézus meggyógyította a vak embert, de mégis úgy tűnt, hogy nem lát, vagy feltámasztotta ugyan a halottat, csak éppen az azt a látszatot keltette, hogy továbbra is teljesen élettelen. Talán nevetségesek ezek a feltételezések? Pedig pontosan ilyen az „átváltozás csodája" is!
Vegyük például azt a csodát, ami a galileai Kánában történt, amikor Jézus a vizet borrá változtatta. Amikor a násznagy megkóstolta, így kiáltott a vőlegénynek: „...te a jó bort ekkorra tartottad" (János 2,10). Mi lett volna, ha ezt mondja: „Ez nem bor, hanem víz!" A szolgák azonnal válaszoltak volna: „Nem, uram, ez bor." A násznagy jól méregbe jött volna, és bizonyára így kiáltott volna: „Ne próbáljatok engem félrevezetni! Ez úgy néz ki, mint a víz, olyan is az íze, ez nem más, mint tiszta víz!" Tegyük fel azonban, hogy a szolgák továbbra is kitartanak amellett, hogy ami előttük van, az nem víz, hanem bor. Jézus csodát tett: átváltoztatta a vizet borrá, bár látszólag az továbbra is víz maradt. Ilyen „csodáról" nem olvasunk a Bibliában! Ha Róma továbbra is kitart állítása mellett, nagyon nehezen tudja majd továbbra is lepel alatt tartani e nyilvánvaló hitetést.
Romlás, kárhoztatás és halál
Egyetlen utolsó érvet nézzünk meg még, ami szintén azt bizonyítja, hogy az átváltozás nem más, mint rászedés. A zsoltáros ezt mondta (Péter is ezt idézte, amikor pünkösdkor beszédet mondott, és Pál is ezt a próféciát említi később): „...nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson" (Zsoltárok 16,10; Apostolok cselekedetei 2,27; 13,35). Jézus Krisztus teste nem indult romlásnak a sírban. A szentelt és „átlényegült" ostyán, amit a betegeknek adnak, és amit imádás céljából a hívek elé tesznek, hamarosan kukacok és más férgek jelennek meg, ha nem használják fel bizonyos időn belül. Ha valóban Krisztus teste lenne, ez nem történhetne meg.
Tragikus tény, hogy a mise a katolikusok számára kárhoztatásra és vádolásra ad okot, ugyanis halálos bűnnek számít, ha valaki vasárnap és ünnepnapokon nem megy misére. Nemrégiben végeztek egy felmérést, mely során napvilágra került, hogy az Egyesült Államokban élő katolikusoknak mindössze 33%-a jár misére „egy bizonyos vasárnap"21, és ennél jóval kevesebben járnak minden vasárnap. Franciaországban (ahol a lakosság 90%-a katolikus) csak 12% a vasárnapi misére rendszeresen járó hívők számaránya. Ez azt jelenti, hogy a katolikus emberek igen nagy százaléka él halálos bűnben, megfosztva a „megszentelő kegyelemtől" és „mennybe jutáshoz való jogtól".22
Rómának annyira fontos az átváltozás dogmája, hogy képes volt emberek tömegeit máglyára küldeni, ha nem fogadták el. Ezért vált a lángok martalékává 288 angol mártír Véres Mária ötéves uralma alatt, aki, bár a pápai zsarnokság elnyomása után rövid ideig szabadság köszöntött az országra, ezt követően újra visszahozta a katolicizmust Angliába. Nagyon sok őszinte és odaszánt római katolikus kívánta megmenteni Angliát a szeretett „anyaszentegyház" számára, és sokan örültek, amikor a reformáció meghátrálni kényszerült. Ma sok olyan evangéliumi keresztény van, aki örül, ha semmibe veheti a reformáció vívmányait, és ezzel megtagadják Jézus Krisztust és az ő evangéliumát is. Eközben pedig gúnyt űznek azokból, akik életükkel fizettek azért, hogy az evangélium hozzánk is eljuthasson.
Címkék: vatikán
ldozat?
Ilyen „csodáról" nem olvasunk az Igében. Amikor a Vörös-tenger kettévált, hogy a zsidók száraz lábbal tudjanak átkelni, egyértelmű volt a zsidók és az egyiptomiak előtt is, mindannyian látták, és mindenki megértette, hogy ez Isten ereje által történt. Ha ez az „átváltozás csodájához" hasonlított volna, akkor a helyzet a következő: a Vörös-tenger „megnyílt", bár látszólag ez nem történt meg, a zsidók száraz lábbal „sétáltak" át, bár látszólag át kellett úszniuk. Tegyük fel, hogy Jézus meggyógyította a vak embert, de mégis úgy tűnt, hogy nem lát, vagy feltámasztotta ugyan a halottat, csak éppen az azt a látszatot keltette, hogy továbbra is teljesen élettelen. Talán nevetségesek ezek a feltételezések? Pedig pontosan ilyen az „átváltozás csodája" is!