25
Az elárult reformáció
A mártírok elégetését a római egyház még soha nem utasította el...; soha nem bánta meg, amit a valdensekkel és az albigensekkel tett...; sem a spanyol inkvizíció tömegmészárlását... az angol reformátorok megégetését. Erről nem szabad elfeledkeznünk, jól el kell raktározni magunkban. Róma nem változik.
J. C. Ryle, anglikán püspök, 1885
A római katolikus egyház nem más, mint utánzat...; a legrosszabb és a legördögibb fajta...; az antikrisztus egyik megnyilvánulási formája...; amit meg kell tagadni és el kell utasítani...
D. Martín Lloyd-Jones
Nem ismerek senkit, aki annyira odaszánná magát a kereszténység alapvető tanításainak, mint a katolikusok.
W. A. Criswell, egykori vezető, baptista gyülekezet'
Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a saját hitem lényegében megegyezik az ortodox római katolikusokéval.
Ma egyre több evangéliumi keresztény vall olyan nézetet, ami gyökeres ellentétben áll mindazzal, amiben a protestánsok több mint 400 éven át hittek. A reformációt - ha egyáltalán megemlékeznek róla - úgy emlegetik, mint valami szükségtelen elszakadást egy olyan egyháztól, ami addig is bibliai és evangéliumi alapokon állt. Manapság számos evangéliumi keresztény tesz olyan kijelentést, mely kétségbe vonja mártírok millióinak meggyőződését, akik inkább a halált választották, mintsem elfogadják az átlényegülésről, a purgatóriumról, a bűnbocsátó cédulákról, a szentek imádásáról szóló tanításokat, illetve Róma rituálékra és cselekedetekre épülő, hamis és romboló evangéliumát. Ha a katolicizmus mindig is szilárdan állt a „kereszténység alapvető tanításain", akkor mi szükség volt egyáltalán a reformációra?
Ha ma ezeknek az evangéliumi keresztényeknek igazuk van, akkor a Róma által az évszázadok során elpusztított embermilliók nem a hitükért haltak meg, hanem csak egy félreértés miatt. Milyen tragikus! Ha az evangéliumi és a katolikus doktrínák „lényegüket tekintve megegyeznek", akkor az egész reformáció egy olyan hihetetlen tévedésre épült, amire csak most, mintegy négy évszázaddal később kezdenek ráébredni. Ha azonban ez mégsem teljesen így van, és ha tényleg éles és lényeges különbség volt a katolikus és protestáns nézetek között a legalapvetőbb doktrinális kérdésekben a reformáció idején, akkor ez ma miért nincs így? Talán változott azóta a katolicizmus?
Már láttuk eddig is, hogy a római katolicizmusnak azok a dogmái, amiket a mártírok nem tudtak magukévá tenni, azóta sem változtak. Az evangéliumi keresztények viszont azóta sem választottak más evangéliumot, mint a hit által és kegyelemből való megigazulás evangéliumát, amit a reformátorok is hirdettek. Természetesen olyanok, mint Billy Graham vagy W A. Criswell, Krisztusnak odaszánt, éveken át tartó szolgálatukkal azt bizonyították, hogy ők sem akarnak semmilyen más evangéliumot elfogadni, mint Isten kegyelmének evangéliumát, melyet Jézus Krisztusban vehetünk át. így aztán meglehetősen nehéz megérteni azt, hogy ők és még sok teljes evangéliumi keresztény vezető miért vallják most azt, hogy a hitük lényegét tekintve megegyezik a római katolicizmussal. Elképzelhetetlen, hogy a protestánsok előző generációjához tartozó bármelyik hívő ezt mondta volna
E könyv megírásának egyik legfontosabb célja az volt, hogy eloszlassa a katolicizmussal kapcsolatos óriási félreértéseket. Róma valódi szándékát mézes-mázos szavakkal igyekszik leplezni, és valódi énjét művészi alkotások és a kegyesség megható megnyilvánulásai mögé rejti. Mindaz, amit eddig feltártunk ebben a könyvben - a legutóbbi jugoszláviai háború valódi mozgatórugóit, a papok széles körben elterjedt tisztátalan szexuális életét, a válások tízezreit - minden bizonnyal meghökkentette a kedves olvasót, talán néhányan sértve is érzik magukat. Ez azért van, mert Róma uralja a tömegkommunikációs eszközöket, és egy olyan képet fest magáról, ami nagyon megnehezíti, hogy az igazság váljon hihetővé az emberek számára.
Ha már egyesítik politikai és szociális erőiket, miért nem hirdetik együtt katolikusok és protestánsok az evangéliumot az egész világon? Hitvallásuk és erkölcseik ugyanazok. Az a „jelentéktelen különbség a tanításaikat illetően" aligha lehet olyan nagy horderejű, hogy megossza a keresztényeket. Nos, így gondolkozik sok teljes evangéliumi keresztény vezető, és az őket követők - áldozatul esve ugyanannak a megcsalattatásnak - örömmel el is fogadják mindezt.
Elfelejtett történelem, lábbal tiport igazság
A reformáció kora már annyira távolinak tűnik, hogy sokan szinte már el is feledkeztek róla. Fontos, hogy minden tényt - még akkor is, ha az nem éppen kellemes - emlékezetben tartsunk, hogy el tudjuk oszlatni mindazt a téves felfogást, amire az új ökumenizmus épül, és amit olyannyira hangoztat. Sok kereszténynek csak nagyon halvány fogalma van arról, hogy akkor régen mi ellen is „protestáltak", és még kevesebben értik ennek mostani jelentőségét. Még egy olyan állhatatos teljes evangéliumi keresztényt is, mint Billy Graham, sok más teljes evangéliumi vezetőhöz hasonlóan, látszólag képes volt meggyőzni Róma. Graham három alkalommal tett látogatást II. János Pál pápánál, és a pápával való beszélgetése alapján „a világ legnagyobb evangélistájának"3 nevezte a szentatyát. Azt is hozzátette, hogy a közöttük meglévő teológiai különbségek „jelentéktelennek számítanak, ha az egyén üdvösségéről van szó".4 A pápa természetesen nem volt őszinte Grahammel, és ez világosan látható Róma hivatalos tanításából is. Erről a tanításról azonban sok evangéliumi keresztény meglehetősen rosszul informált.
Sok evangéliumi keresztény annyira szeretne katolikusokkal együtt munkálkodni, hogy elfogadják a Róma önös érdekeit szolgáló történelemhamisításokat anélkül, hogy maguk is utánanéznének a tényeknek. Úgy vélik, hogy Rómának a békéről, a szeretetről és a krisztusi testvériségről szóló ünnepélyes kijelentései nagyon őszinték, és ez elegendő indok arra, hogy megbocsássuk és elfeledjük a múltat.
Még jó szándékú evangéliumi keresztény szervezetek és vezetők is néha igyekeztek mellőzni bizonyos tényeket, hogy ne sértsék ezzel a katolikusokat, akik felé evangélizációs szolgálatuk irányult. Wilson Ervin a következő klasszikus példát említi: A BGEA [Billy Graham Evangéliumi Szervezet] megszerezte a klasszikus, Henry H. Halley-féle bibliai kommentár, a Bibliai kézikönyv (Pocket Bible Handbook) nyomdai jogát... A kézikönyv milliók mártí- romságát is leírta, akik Róma miatt szenvedtek... [Az 1962-es Billy Graham kiadásban] a Graham Szervezet nem szerepeltette ezeket az oldalakat...®
Ugyanilyen kihagyásokra került sor az 1964-es és 1969-es kiadásokban is. Ennek eredményeként az olvasók elől elrejtettek egy tucat oldalnyi, rendkívül fontos információt és történelmi tényt. Ezek az oldalak jó néhány pápa tisztátalan és gonoszságokkal teli életéről számoltak be, illetve arról, hogy Róma hogyan üldözte és mészárolta le a keresztényeket évszázadokon keresztül, még a reformációt megelőző időszakban is. A következőkben az eredeti, Halley-féle kiadásból olvashatunk néhány érdekes történelmi tényt. Van ma is néhány olyan példány, amelyben szerepelnek ezek a részek, a Billy Graham-féle kiadásból azonban pontosan ezek hiányoznak: [Az albigensek] nagyon gyakran kiprédikálták a [katolikus] papság és a zarándokok erkölcstelenségét, a szentek, képek és szobrok imádását...; ellentmondtak a római egyház állításainak, és sokat tanulmányozták a Szentírást... 1167-re már minden valószínűség szerint Dél-Franciaország lakosságának túlnyomó része hozzájuk tartozott...1208-ban III. Ince pápa keresztes hadjáratot indított ellenük. Olyan véres háború volt ez, amely teljesen kiirtotta az albigenseket, és amelyhez hasonló csak kevés volt a történelem során. A városok lakóit egymás után hányták kardélre, nemre és korra való tekintet nélkül. Mintegy 100 év leforgása alatt az albigenseket teljesen kiirtották. Képzeljük csak el, ahogy szerzetesek és papok szívtelen kegyetlenséggel és embertelen brutalitással irányítják a kínzásokat, ártatlan férfiak és nők elevenen való elégetését — és persze mindezt Krisztus nevében, „Krisztus földi helytartójának" közvetlen utasítására!
... 1572. augusztus 24-én háromezer hugenottát - köztük szinte valamennyi vezetőjüket - mészároltak le [Szent Bertalan-éjszakája] ,A francia protestánsok' közül mintegy 70 ezer halt mártírhalált, és több mint 200 ezer ember kényszerült protestáns országokba menekülni.6-
*Az itt szereplő számadatok eltérnek a hivatkozott Halley-féle kiadástól; helyettük a legújabb kutatási eredményeknek megfelelő számokat közöljük - a ford.
Miért volt szükség reformációra?
Szóltunk arról, hogy már a reformáció előtti évszázadokban is léteztek egyszerű keresztény közösségek, amelyek a katolikus egyházon kívül alakultak ki. Az ilyen közösségekhez tartozó hívők nem szenvedhették el Róma eretnekségeit és képmutatását, és a pápát sem fogadták el. Ezért százezrével vállalták még a legszörnyűbb halált is. Keresztes hadjáratokat indítottak ellenük (ugyanúgy, ahogy a zsidók és a muzulmánok ellen is később, azzal a céllal, hogy kiűzzék őket a Szentföldről). Ne felejtsük el, hogy III. Ince pápa 60 ezer embert mészároltatott le egy nap alatt, és az eseményt „pápaságát megkoronázó tettnek" értékelte.
Ezeknek az üldözött keresztényeknek a bizonyságtételei és az általuk kiadott Biblia-fordítások alapján olyan emberek kezdtek hinni az evangéliumban, mint John Wyclif (1329-84), Husz János (1373-1415) vagy Johannes Geiler von Kaysersberg (1445-1510), és ők is elkezdték azt prédikálni többi katolikus társuknak. Közülük szinte valamennyien erősen hittek az evangéliumban, és még a lángnyelvek borzalmai között is hűségesek maradtak hitükhöz. Valójában ők tekinthetők a reformáció előfutárainak.
Bár Nyugaton ma már nehezen lehetne eretnekeket törvényesen halálra ítélni, mégis nagyon nehéz evangéliumi kereszténynek lenni Latin-Amerika bizonyos részein, illetve Európa olyan országaiban, ahol a katolicizmus a fő erősség. Ezeken a helyeken az igazságot minden eszközzel elnyomják, és egy átlag katolikus hívő számára szinte alig kínálkozik egész élete során alkalom arra, hogy megismerje a Biblia evangéliumát. Amikor ilyen területeken járunk, azonnal érezhető Rómának az evangéliummal ellentétes érzülete, és ilyen módon jobban át tudjuk érezni, hogy milyen is lehetett ez a reformáció idején.
Amikor nemrégiben spanyol ismerőseimmel beszélgettem, megkérdeztem őket, hogy régen hogyan élték mindennapi életüket római katolikus hívekként, mi az, amiben hittek, és hogyan lettek keresztények. Megindító történeteket hallottam. Elmondták, hogy régen gyóntak és misére jártak, Mária és a szentek képei, illetve szobrai előtt térdeltek és imádkoztak, gyertyákat gyújtottak, állandóan keresztet vetettek, és remélték, hogy egyházuk végül majdcsak betuszkolja őket valahogy a mennybe. Aztán már csak reménykedni tudtak abban, hogy haláluk után a barátok és a rokonok elég misét mondatnak majd értük, hogy aztán így kikerülhessenek a purgatóriumból.
Egyik férfi, egy temetőben ismerte meg az evangéliumot, ott, ahová a katolikusok jártak a szent ünnepeken, hogy a szentekhez és az őseikhez imádkozzanak. Evangéliumi keresztények egy csoportja, akik tudtak erről a pogány szokásról, odajöttek a temetőhöz, és elkezdtek keresztény nyomtatványokat osztogatni. Egy másikuk egy irodalmi értekezés olvasása során találkozott az örömhírrel. Az értekezést barátja mérgében összetépte és ledobta a földre. Ez a buzgó katolikus fiatalember már annyira ki volt éhezve az igazságra, hogy nagy nehézségek árán az összetépett darabokból újra összeállította az értekezést, elolvasta, és megtért.
Még jóval azután is, hogy a reformáció megvetette a lábát, a kereszténnyé válás életveszélyes volt olyan katolikus országokban, mint Spanyolország, Olaszország, illetve Európa olyan nagyobb kiterjedésű területein, ahol a fanatikus katolicizmus jó pozícióban maradt. Mivel az előző fejezetekben elsősorban Európával foglalkoztunk, fordítsuk most figyelmünket egy kicsit Angliára (Anglia általában nem tekinti magát Európa részének - a ford. megj.), és nézzük meg, hogyan ütötte fel a fejét a reformáció azon a területen. Érdekes, hogy ma nem feltétlenül tekintik előrehaladásnak a reformáció idejét, és éppen ezért nem is igen tisztelik.
Anglia helyzete egyedülálló volt. Mivel az egész ország végül protestáns uralom alá került, menedéket nyújtott mindazok számára, akik idáig eljutottak. D. Antonio Gavin, egy volt spanyol katolikus pap, aki a XVIII. század elején menekült Angliába, miután keresztény lett, így ír: [Amikor] Istennek úgy tetszett, hogy az ő kegyelme által legyőzte bennem mindazt az elfogultságot, amit azzal a romlott egyházzal szemben éreztem, amelyben felnevelkedtem..., azonnal el kellett hagynom Spanyolországot, ugyanis ott, ha valaki nem vallja magát nyíltan a római valláshoz tartozónak, azonnal halálra ítélik.
VIII. Henrik, Anglia új „pápája"
Már a Luther-féle ébredés előtt is megvoltak Angliának a maga reformátorai, akik a szentelt ostyát „csak egyszerűen kenyérnek" mondták, tagadták, hogy a papnak különleges hatalma lenne arra, hogy feloldozzon embereket a bűn alól, nem hittek abban, hogy „a különböző szentségek szükségesek az üdvösséghez", illetve hogy a „zarándoklatoknak, szent ereklyéknek, a halottakért mondott imáknak" bármi értékük lenne. Arról tettek bizonyságot, hogy „az ember egyedül csak hit által nyerhet üdvösséget..., [és] kizárólag a Biblia, nem pedig az egyház kell, hogy legyen a hit egyetlen alapja és irányadója..." A katolikus hittől való „elhajlásuk" miatt ezek közül az „eretnekek" közül sokan a lángok martalékává váltak már jóval azelőtt, hogy Németországban a reformáció elkezdődött volna (1517) -8
A mártírok szent életének fényében az angol klérus és egyház romlottsága még inkább nyilvánvaló volt a hétköznapi ember számára. Még néhány egyházi vezető is az egyre inkább elburjánzó erkölcstelenségről beszélt. 1489-ben Morton érsek olyan apátokat hívott vissza az egyházi szolgálatból, akik „nyilvánosan és folyamatosan utcanőkkel és ágyasokkal éltek" együtt az apátság falai között, illetve sok szerzetest azzal vádolt, hogy „buja életvezetésükkel... még a szent helyeket is meggyalázzák, Isten templomát pedig az apácákkal létesített szexuális kapcsolatukkal szentségtelenítik meg..."9 Egyébként az egyházat utálat vette körül hatalmas vagyona és az emberekre kivetett magas adóterhek miatt. 1500-ra az állítólag „mennyei kincsekre néző" egyház messze a legnagyobb földbirtokosnak számított, Anglia teljes vagyonának mintegy ötödét tartotta kézben.10
Érthető, hogy az általános közhangulat teljesen VIII. Henrik pártjára állt, amikor spanyol hitvesétől való válása ügyében szembekerült a pápával. Henrik egyébként elkötelezett katolikus volt, és a pápa egykor a „hit védelmezője" címet adományozta neki tüzes, polemikus művéért, mely A hét szentség védelmezése Luther Márton ellen (Assertion of the Seven Sacraments Against M. Luther) címet viseli. A „hit védelmezője" címet egyébként azóta is viselik az angol protestáns uralkodók. A király, VIII. Henrik, fel akarta bontani Aragóniai Katalinnal kötött házasságát, hogy feleségül vehesse a fiatalabb, szebb és remélhetőleg termékenyebb Boleyn Annát. Róma nem sokkal azelőtt bontotta fel Henrik testvérének, Margitnak, a skót királynőnek a házasságát. VII. Kelement azonban annyira szorult helyzetben tartotta Katalin unokaöccse, V. Károly császár, hogy megtagadta VIII. Henrik kérését. Henrik válasza erre az volt, hogy szakított Rómával, és az angol katolikus egyház fejévé nyilvánította magát.
Támogatva a királyt, az angol parlament alsóháza számos vádat hozott fel a római hierarchia ellen: „a klérus pénzt fogad el a szentségek kiszolgáltatásáért; a püspökök bizonyos fiatalembereket [fattyaikat], akiket unokaöccseiknek neveznek, különleges előnyökben részesítenek...; a püspöki kar minden lehetőséget megragad, hogy adókat és különféle bírságokat vessen ki; ugyanez a testület sok olyan személyt tartóztat le és börtönöz be, akik ellen nincs vád... stb." A dokumentum azzal ért véget, hogy „kérték a királyt, hogy vezessen be bizonyos [de semmi esetre sem protestáns] reformokat ezekben a kérdésekben, és orvosolja azokat".11
A parlament végül 1534. november 11-én megszavazta az ún. szupremácia-törvényt (amely a legfőbb hatalmat garantálja a királynak), és így gyakorlatilag az ízig-vérig még mindig katolikus VIII. Henrik lett a pápa helyett az angol egyház feje. A sors iróniája, hogy az angol protestáns uralkodók is ugyanezt a címet öröklik azóta. Will Durant erről így ír: A vallás és a politikai élet területén ettől kezdve Henrik határozta meg, hogy az emberek miben higgyenek. Mivel teológiája - a pápai tekintélyt kivéve - minden tekintetben katolikus maradt, fontosnak tekintette a katolikus tanítások protestáns bírálóinak és a saját legfelsőbb hatalmát kritizálóknak az üldözését... A teológiai „örömtüzek" uralkodása végéig szünet nélkül égtek... Egy ilyen során vesztette életét egy fiatal asszony, Anne Askew is, aki még öt órán át tartó vallatás után is ragaszkodott „eretnek" hitéhez. „Amit ti a ti isteneteknek neveztek" - mondta vallatásakor -, „nem más, mint egy darab kenyér. Ha bizonyítékot akartok erre, akkor hagyjátok csak egy kis dobozban néhány hónapig, és látni fogjátok, hogy megeszi a penész." Szinte halálra kínozták, hogy kiszedjék belőle a többi eretnek nevét is, de még haláltusáját is némán vívta. A vesztőhelyre is úgy ment, hogy „boldog volt, mert a menny felé tartott".12
Az eretnekek megégetéséért Lincoln püspöke még „negyven napig tartó bűnbocsánatot is ígért azoknak a jó keresztényeknek, akik hozzák a rőzsét, hogy még jobban élesszék a tüzet".13Anglia „királyi pápájának" uralkodása a terror időszaka volt. VIII. Henrik alattvalói sohasem tudhatták, hogy melyikük feje lesz a következő, amelyik porba hull, akár katolikusok, akár protestánsok voltak. Voltak katolikusok, mint például John Fisher püspök, vagy Thomas More (Morus Tamás), akiket azért fejeztek le, mert nem értettek egyet azzal, hogy a király egyben az angol egyház feje is. Később a protestánsok sem nézték jó szemmel, hogy egy protestáns uralkodó is megtartja magának ezt a címet, de ezért soha nem végeztek ki egyetlen alattvalót sem.
Felkészülés egy különleges szerepre
VIII. Henrik zsarnoki uralma Angliát egy különleges szerepre készítette fel. Az ország vallása az uralkodó vallását követte. Amikor a protestáns reformáció végül elérte Angliát, az egész ország vallásává vált, és így azt a menekültek szigetévé tette mindazok számára, akik a katolikus üldöztetés miatt menekültek a világ különböző részeiről. A nagy mészárlások miatt Franciaországból odamenekült hugenották teljesen átalakították és felvirágoztatták az angol ipart. Keresztény misszionáriusok hagyták el az angol partokat, hogy a föld minden részére elvigyék az evangéliumot. Durant nagyon jó összefoglalást ad erről: [Henrik] azt hitte, hogy úgy helyettesítheti a pápát, hogy eközben a régi hit érintetlen marad...; azonban a pápasággal való sikeres szembefordulása, a kolostorok feloszlatása, a klérus állandó megalázása, az egyházi vagyon kisajátítása, valamint a kormányzó testület nagymértékű elvilágiasodása olyannyira meggyengítették egyházi tekintélyét és hatalmát, hogy eló'futára lett azoknak a teológiai változásoknak is, amelyek majd Edward király, illetve később Erzsébet királynő uralkodása idején valósultak meg... Mivel a pápaság kiszorult az angol államügyek irányításából, az emberek egy időre teljes mértékben az államnak voltak kiszolgáltatva. Ez hosszú távon azonban arra kényszerítette őket, hogy egyre inkább éljenek azzal a jogukkal, hogy szemmel tartsák uralkodóikat, és az évtizedek elteltével egyre több szabadságot vívjanak ki önmaguk számára... Talán Erzsébet vagy Shakespeare sem lett volna, ha Angliát nem ereszti szabadon legrosszabb és legerősebb királya.H
A reformáció legfontosabb előkészítője Angliában azonban az volt, hogy egyre többen kezdték olvasni a Szentírást. Már VIII. Henrik uralkodása alatt is csempésztek be példányokat a Tyndale-féle angol nyelvű Újszövetségből, elsősorban Németországból, ahol a könyvet kinyomtatták. London püspöke összegyűjtette az összes fellelhető példányt, és nyilvánosan elégette a Szent Pál-keresztnél. A Szentírás beáramlását azonban, a megváltás és a szabadság tüzét, amit lángra lobbantott az éhes szívekben, semmi sem tudta megállítani, még az a kormányrendelet sem, amely betiltotta az „eretnek kiadványok behozatalát és birtoklását".
Amikor egy hitbuzgó katolikus megrótta Tyndale-t azért, hogy legfőbb vágya a Bibliát angol nyelvre lefordítani és kiadni, Tyndale nagyon őszintén a következőt válaszolta:
„Ha Isten megkíméli az életem, nemsokára elérem azt, hogy egy szántóvető fiú többet fog tudni a Szentírásról, mint Ön."
Tyndale vágya és imája meghallgatást nyert, és az igazság izzó parazsa Angliában olyan tűzvészbe csapott át, amit senki és semmi nem tudott eloltani.
Tyndale 1536-ban máglyahalált halt. Ekkor még mindig VIII. Henrik volt a trónon. A mártír utolsó szavai ezek voltak: „Uram, nyisd meg Anglia királyának szemét!" Henrik 1547-ben halt meg, és szeme már soha nem nyílt meg. „Óriási pénzösszeget hagyott hátra, hogy fedezze azoknak a miséknek a költségét, amiket lelke nyugalmáért mondanak majd.'"5
Az angol reformáció mártírjai
VIII. Henrik halála egy erőtlen protestantizmusnak nyitott ajtót. Fia, VI. Edward még csak tízéves volt, amikor apja helyébe lépett a trónon. Felszínes tanácsadók játékszerévé vált egy olyan küzdelemben, amit a még mindig hatalmon levő földesurak és nemesek, valamint a szegénységhez kötött bérlők és parasztok vívtak egymással. Mind a politikai, mind a vallási szabadság még csak álom volt.
A gyermekkorától fogva beteges Edward 15 éves korában meghalt, vagyis túl fiatalon ahhoz, hogy szerencsétlen uralkodásáért hibáztatható lett volna. Őt követte a trónon Lady Jane Grey, aki protestáns uralkodó volt, és akit akarata ellenére kényszerítettek trónra 1553-ban, majd öt nappal később meg is fosztották attól, amikor a közakarat a Tudor házból való Máriát, a jogos trónörököst juttatta hatalomra. Buzgó katolikus hite volt az, ami Máriát a betegség éveiben és a száműzetésben életben tartotta. Hamarosan kiérdemelte azt a nevet, ahogyan a történelem máig is emlegeti: Véres Mária.
A katolicizmus lett újra a hivatalos vallás. A „protestantizmust és más eretnekségeket" törvényellenesnek minősítették, betiltották a protestáns igehirdetést és minden ilyen kiadványt.16 Az első szerencsétlen áldozatok között volt Jane Grey, akit mielőtt lefejeztek volna, így szólt a kivégzését néző tömeg előtt: Valóban úgy tűnik, hogy semmi más nem menthet meg, csak Istennek a kegyelme, ami az Ő Fiának, Jézus Krisztusnak vére által van. Bevallom azonban, hogy amikor megismertem Isten Igéjét, nem szenteltem túl sok figyelmet neki, helyette önmagamat és a világot szerettem... Most azonban mégis hálát adok Istennek, hogy az ő jóságából lehetőséget adott nekem arra, hogy megbánjam a bűneimet... Uram, a Te kezedbe teszem le szellememet és lelkemet!"
Kezdetben Anglia örömmel fogadta a katolicizmus visszatértét. (Az emberek többsége nem is értette egyébként, hogy miről van szó.) Sajnálatos módon az igazságra a máshitűek üldözése során derült fény Véres Mária ötéves uralkodása alatt. „Az üldözések szenvedő alanyai úgy tekintettek a borzalmas megpróbáltatásokra, mint az evangélium melletti nyilvános bizonyságtétel Istentől elrendelt módjára.'"8 R. Tudor Jones egyháztörténész ezt írja: A mártírok többsége egyszerű ember volt, közöttük sok asszony is... Hosszas vallatásukról nagyon sok írásos beszámoló maradt fenn, amelyekből megtudjuk, hogy elsősorban az Igébe vetett hitükről, a Biblia tekintélyéről, a kenyér átlényegüléséről és olyan római katolikus gyakorlatokról faggatták őket, mint a szentek kultusza, a halottakért mondott ima vagy a purgatórium. Rendkívüli volt ezeknek az jegyszerű] embereknek a magatartása, a hitük melletti elkötelezettségük, illetve az, hogy milyen kivételes képességgel rendelkeztek arra, hogy védjék magukat. Legszembetűnőbb mégis hihetetlen bátorságuk volt, amellyel a szörnyű haláltusával néztek szembe.'9
John Foxe szemtanúja volt ezeknek a kegyetlen üldözéseknek, és minderről hiteles történelmi beszámolót is adott. Mártírok könyve (Book of Martyrs) című művében részletesen is leír sok vallatást és kivégzést. Mária királynő halála után ennek a klasszikus műnek egy-egy példányát odaláncolták minden szószékhez, hogy bárki olvashassa, aki akarja. Foxe beszámol arról, hogy a bebörtönzött Thomas Cranmer érseket annyira megfélemlítették, hogy végül aláírt egy Rómának behódoló dokumentumot, melyben elismerte a kenyér és a bor átváltozásának igazságát. 1556, március 21-én a Szűz Mária templomban óriási tömeg előtt kellett nyilvánosan beszámolnia „eretnekségeiről". Cranmer érsek összeszedte minden bátorságát, ráborította az asztalt ellenségeire, és bátran kijelentette:
És most, mivel már úgyis elérkezett az utolsó órám..., és látom, hogy vagy a mennybe, vagy a pokolba kerülök hamarosan, most, itt, mindenki előtt megvallom a hitemet...A legjobban az bántja a lelkiismeretemet, hogy széles körben nyilvánosságra hoztak egy olyan írást, ami teljesen elferdíti az igazságot az én nevemmel. Kijelentem mindenki előtt, hogy ezzel az írással egyáltalán nem vállalok közösséget, és csakis halálos fenyegetés miatt írtam alá...És mivel a kezemmel követtem el ezt a bűntettet, vagyis olyat írtam alá, ami teljesen ellenkezett meggyőződésemmel, ezért a kezemnek kell bűnhődnie legelőször: ez fog először a lángok martalékává válni. Ami pedig a pápát illeti, róla az a véleményem, hogy Jézus Krisztus ellensége, egy antikrisztus, és minden tanítása hazug."
A megdöbbent pápisták igyekeztek mielőbb elhallgattatni, majd elvezették a vesztőhelyre, az Oxfordi Egyetemhez tartozó Balliol College mellé, ugyanarra a helyre, ahol Hugh Latimer és Nicholas Ridley püspököket hat hónappal azelőtt máglyán elégették. Foxe beszámol arról, hogy Cranmer érsek valóban megtartotta szavát: „jobb kezét előrenyújtotta, és egyetlen rezzenés nélkül tartotta a lángokba. Még mielőtt a testét is elérték volna a lángok, többször felkiáltott: „Ez a haszontalan jobb kéz!"..., majd hangja elhalt a szenvedéstől, míg végül István szavai hangzottak fel: „Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!"21 Oxfordban a Balliol College előtt ma is látható az utcán egy macskakőbe kirakott kereszt, a szemközti épület falán pedig egy emléktábla. Ezek jelzik, hogy ott égették meg Cranmer érseket, Ridley és Latimer püspököket, amiért tagadták, hogy a kenyér és a bor lényegileg átváltozna az úrvacsora során. Egy következő sugárút sarkán egy másik emlékmű áll közel 153 éve. Ma már csak kevesen látogatnak el ide, és sokan még csak észre sem veszik. Azok, akik mégis megállnak mellette, a következő feliratot olvashatják:
ISTEN DICSŐSÉGÉRE ÉS AZ Ő SZOLGÁINAK, THOMAS CRANMER, NICHOLAS RIDLEY ÉS HUGH LATIMER PÜSPÖKÖKNEK, AZ ANGLIKÁN EGYHÁZ FŐPAPJAINAK EMLÉKÉRE, AKIK EZEN A HELYEN VESZTETTÉK ÉLETÜKET A MÁGLYÁN. BIZONYSÁGOT TETTEK A SZENT IGAZSÁG MELLETT ÉS EZEK MELLETT A RÓMAI EGYHÁZNAK ELLENTMONDVA IS KITARTOTTAK. ÖRVENDEZTEK, MERT NEMCSAK AZ ADATOTT MEG NEKIK, HOGY HIHETTEK JÉZUS KRISZTUSBAN, HANEM AZ IS, HOGY SZENVEDHETTEK ŐÉRTE. EZT AZ EMLÉKMŰVET KÖZADAKOZÁSBÓL EMELTÉK A MI URUNK MDCCCXLI-IK ESZTENDEJÉBEN.
Durant szerint „ahogy a kivégzések egyre nagyobb mértéket öltöttek, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy épp ellenkező hatást váltanak ki, mint amit vártak tőlük. A mártírok ugyanis a protestantizmust erősítették, ahogy az első századok mártírjai a korai kereszténységet. Sok katolikus hívőben okozott zavart az áldozatok szenvedése és állhatatossága". Véres Mária „a még katolikus Angliának a római egyház legrosszabb oldalát mutatta be. Amikor meghalt, Anglia teljesen készen állt arra, hogy elfogadja azt az új hitet, amelynek megsemmisítésén királynője annyit fáradozott".22
A történelem meghamisítása
Máriát féltestvére, Erzsébet követte a trónon, aki újra a protestantizmust juttatta uralomra Angliában, véget vetve ezáltal a pápa hatalmának Anglia földjén. A szabadság frissítő szellője járta át az országot, de nem zavartalanul. A pápa ugyanis bosszút forralt, és meg volt győződve arról, hogy királyi alattvalókból álló hatalmas hadserege, akiket a bűn alól való feloldozás által is bátorított, hajlandók bármikor teljesíteni parancsát.
Ahogyan ezt már az előbb is említettük, 1570. februárjában V. Piusz pápa Erzsébet királynőt eretneknek nyilvánította, megfosztotta országától, megtiltotta alattvalóinak, hogy engedelmeskedjenek neki, és kiátkozta azokat, akik hűségesek maradtak hozzá.23 Erzsébet és Anglia nagy része azonban, egyszerűen nem vett tudomást a pápa heves kirohanásáról. Róma sok fanatikus híve azonban úgy gondolta: rajtuk a sor, hogy megfosszák a tróntól a királynőt.
Az erre irányuló összeesküvést azonban leleplezték, az összeesküvőket letartóztatták, és mintegy 120 papot és 60 világi személyt kivégeztek. Ez esetben nem hívők üldözéséről volt szó, akik mártírhalált haltak hitükért, hanem összeesküvőket végeztek ki felségárulásért. Érdekes módon ezeket az árulókat minden évben „angol mártírokként" ünneplik, míg azokról, akik máglyahalált haltak Jézus Krisztusba vetett hitükért a katolikus uralkodók idején, meg sem emlékeznek.
A hitükért mártírhalált halt keresztények említése sértené a katolikusokat, és veszélyeztetné a Rómával folytatott ökumenikus párbeszédet. Ezért aztán meghamisítják a történelmet. Gyakorlatilag ma már evangéliumi keresztény vezetők is gúny tárgyává teszik a reformációt, a reformáció mártírjait, és Rómával egy közös bizalomra és együttműködésre épülő, új szellemi közösséget igyekeznek kialakítani. Michael de Semlyen szenvedélyes hangvételű írásában a következőket olvashatjuk:
Sokunkat abban a meggyőződésben neveltek, hogy hitünk mártírjai azok voltak, akik a lángok között vesztették életüket, mert nem voltak hajlandóak megtagadni a Szentírásba vetett hitüket......1987 novemberében azonban furcsa módon minden rangosabb napilap, a televízió és a rádió nagy figyelmet szentelt „az angol mártírok" tiszteletének....Nem kis meghökkenést okozott számunkra, amikor rájöttünk, hogy arról a 85 római katolikusról van szó, akiket azóta „a protestáns reformáció ellen küzdő hősökként" emlegetnek. Ezeket az embereket a pápa Rómában boldoggá avatta Mark Santer, Birmingham anglikán püspöke jelenlétében.2,1
De Semlyen tájékoztatja az olvasót arról is, hogy „a 85 angol mártír" 1987-es boldoggá avatásáról szóló nagy sajtóhadjárat idején a londoni Egyesült Protestáns Tanács a következő részletes beszámolót küldte el az angol napilapok szerkesztőségeihez, de egyik újság sem közölte le az írás egyetlen részletét sem. A Protestáns Tanács írásában ez állt:
Ha valaki szem előtt tartja a történelmi igazságokat, nem lehet elégedett a római egyház kijelentésével, miszerint az a 85 angol alattvaló, akiket a pápa „boldoggá avatott", mártír volt, vagyis kizárólag hitükért kellett szenvedniük. Az a 288 mártír, akit I. Mária ötéves uralkodása alatt végeztek ki, valóban kizárólag hitéért szenvedett. Kizárólag vallásukon alapuló vádakat hoztak fel ellenük, főleg azt, hogy elutasították az átlényegülésről szóló hivatalos egyházi tanítást... Azt soha nem tagadták, hogy Mária Anglia törvényes uralkodója, soha nem támogatták ellenségeit, soha nem szerveztek lázadást vagy polgárháborút, de még csak zendülést sem... A felségárulásnak ilyen vádjaival ítélték viszont halálra a szóban forgó római katolikusokat Erzsébet uralma alatt, illetve az őt követő uralkodók idején, nevük mégis azok között szerepel, akiket a római pápa nemrégiben „boldoggá" avatott...
I. Erzsébet uralkodásának első tizenegy évében egyetlen katolikust sem végeztek ki, bár V. Piusz pápa mindent megtett azért, hogy lázadást szítson az uralkodó ellen, és arra is parancsot adott, hogy ne engedelmeskedjenek a királynőnek, különben kiátkozza őket az egyházból. Vitathatatlan tény, hogy egyetlen római katolikust sem végeztek ki vallási meggyőződése miatt, valamint az is, hogy a „boldoggá avatott" személyeket azért ítélték halálra, mert támogatást nyújtottak azoknak a „papoknak", akik az uralkodó trónfosztását tervezték. A 85 „angol mártír" közül 63 „papneveldéből való pap" volt, akik külföldön folytatták tanulmányaikat, és akiket csak azért küldtek vissza Angliába, hogy megszervezzék a pápa összeesküvését, ami az angol trón aláaknázására irányult. Az események XIII. Gergely pápa után még inkább felgyorsultak, ugyanis 1580-ban elrendelték Erzsébet meggyilkolását, illetve megszervezték Angliának 1588-as meghódítását... (a spanyol Nagy Armada hadiflotta Anglia legyőzésére indult, de az angol flotta és egy hatalmas tengeri vihar szinte teljesen megsemmisítette - a ford. megj.).
Ha valakinek tudomása van a fenti történelmi tényekről, lehetetlen, hogy a szó igazi értelmében mártírnak mondja ezeket az embereket. Sőt, éppen ellenkezőleg: Róma egyháza éppen azon fáradozik, hogy árulókat, kémeket és összeesküvőket magasztaljon fel,25
Az elárult reformáció
Megmagyarázhatatlannak tűnik, hogy az angolok miért kerülik az igazi mártírok emlegetését, és helyette miért tisztelik a zendüléseket okozó felségárulókat. Amikor 1991-ben az anglikán egyház George Carey-t Canterbury érsekévé nevezte ki, ő egészen Anglia reformáció előtti időszakához nyúlt vissza, és méltatta Canterbury katolikus érsekeit. Eközben persze szándékosan nem tett említést azokról, akik bár ugyanezt a hivatalt viselték, szilárdan ellenálltak Róma gaztetteinek. A legszembetűnőbb talán az volt, hogy szándékosan kihagyta az első protestáns canterbury-i érsek, Thomas Cranmer nevét, aki pontosan azért a hitért szenvedett mártírhalált, amire Carey felesküdött, hogy védelmezni fogja.
A történelem Rómának szentelt áldozat lett, amit az ökumenizmus oltárára helyeztek. Nincs olyan áldozat, ami túl nagy lenne ahhoz, hogy elősegítse az „egységesítésre" való törekvést, ami gyakorlatilag a nem-katolikus egyházakat kívánja a pápa uralma alá betuszkolni. Nem is olyan régen történt, hogy a kenti herceg, hét anglikán püspök és több mint 700 anglikán egyházi hivatalt viselő személy áttért a katolicizmusra.26 Ugyanezt a történelmi átértékelést gyakorolja ma az Amerikai Egyesült Államokban sok teljes evangéliumi vezető, és megbecsteleníti ezzel azoknak az emlékét, akik az evangélium igazságát életük árán is megőrizték.
Katolikus apologéták (hitvédők) ugyanezt az átértékelést szorgalmazzák. Peter Kreeft például méltatja a nemes „katolikus mártírokat", csak éppen azt felejti el megemlíteni, hogy ezeket felségárulásért, és nem a hitükért végezték ki. Soha nem tesz azonban említést arról a rengeteg vértanúról, akiket katolikusok mészároltak le - ami nehezen megbocsátható mulasztása egy olyan könyvnek, amely az igazság keresését és az objektivitást tűzi ki célul." Az ilyen kihagyásokat jó, ha ezerből egy protestáns észreveszi, így aztán úgy tálalják, mintha ez evangéliumi vezetők által is elfogadott igazság lenne.
Míg Róma azt hangoztatja, hogy megváltozott, és ezzel sok evangéliumi keresztényt is elhitet, olyan katolikus hitvédők, mint Kari Keating, Jerry Matatics, Scott Hahn, Thomas Howard és mások teljes erőfeszítéssel azon igyekeznek, hogy megtanítsák a katolikusokat annak elítélésére, amiről váltig állítják, hogy az evangéliumi keresztények által elfogadott evangélium hibája. A pápa maga is jelentős szerepet vállal abban, hogy katolikus hívek előtt becsmérelje az evangéliumi hitet28, miközben a „kiszakadt testvéreknek" a szeretetről és a velük való egység iránti vágyról beszél.
Szeretet és párbeszéd?
Nekünk úgy kell szeretnünk egymást, ahogy Krisztus szeretett minket. Az általános pszichológia ezt teljesen lebecsüli, és egyénértékűvé teszi egy „pozitív" magatartásformával. Elfeledkeznek arról, hogy mi a szeretet első kötelessége: az igazság követése (Efézus 4,15). Az igazi szeretet nem hízeleg és nem siklik el dolgok felett, amikor korrekcióra, jobbításra van szükség, hanem rámutat arra, ami elvakítja és kárára van annak, akit szeretünk. Jézus azt mondta: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg!" Jelenések 3,19) Ehelyett ma azt a nézetet vallják sokan, hogy a szeretet kizárja a feddést, nem vesz tudomást az igazságról, és bármi áron egyezségre törekszik. Ebből csak katasztrófa származhat.
Eugene Daniels, a World Vision International egyházi kapcsolatokért felelős munkatársa nemrégiben a következő kijelentést tette: „Rá kellett jönnünk arra, hogy az emberek szellemi szükségeinek kielégítésére irányuló munkában ugyanolyan hatékonyan tudunk együtt dolgozni a katolikus egyházzal, mint ahogy eddig a protestáns egyházakkal". Más nagyobb teljes evangéliumi szervezetek is együttműködnek katolikusokkal, és azokat teljes mértékben keresztényeknek tekintik. Közülük a legfontosabbak: Billy Graham Evangelistic Association, Charles Colson Prison Fellowship, InterVarsity Christian Fellowship, Campus Crusade for Christ, Full Gospel Businessmen's Fellowship, Youth With A Mission, Wycliffe Bible Translators és mások.30 Ez a generációnkra nagyon is jellemző jelenség rendkívül figyelemreméltó, és egyre nagyobb teret hódít, ahogy Róma egyre inkább „evangéliumi kereszténynek" mondja magát.
Egy keresztény, akinek Krisztus szeretete van a szívében, hajlandó arra, hogy megbocsássa a történelmi múltat, még az elnyomást, a kínzást és az öldöklést is, azonban bocsánatot eddig még senki sem kért, senki nem ismerte be tévedését. Ami pedig a jelent illeti, Róma tanításai azóta sem változtak, és hamis evangéliumával lelkek millióit küldi a kárhozatra. A lényeg az üdvösség: hogyan nyerheti el az ember a bűnbocsánatot, és hogyan lehet biztos abban, hogy örök élete van? Minden egyéb másodlagos jelentőségű. A katolicizmus hamis evangélium. Bármennyi párbeszéd is folyik erről, ezen a tényen nem lehet változtatni. Legfeljebb kompromisszumot lehet kötni.
„Párbeszédről" a mártírok korában nem lehetett hallani. Vagy behódoltak Róma hatalmi tekintélyének, vagy kezei között haltak meg. Bár Róma semmit sem változtatott tanításán, annál többet módszerein. A II. vatikáni zsinaton világosan kijelentették, hogy Róma tanításai „megreformálhatatlanok"31. Akik a „párbeszédekben" részt vesznek, azt állítják, hogy végső soron mégiscsak a római katolikus egyház az egyetlen igaz egyház, és hogy rendelkezik azokkal a szentségekkel, amelyek üdvösségre viszik az embert. Mindez természetesen kizárólag ennek az egyháznak a sajátja, és egyetlen más egyház sem rendelkezik ezzel a hatalommal.32
A párbeszéd célja az, hogy a „kiszakadt testvéreket" újra a pápai hatalom alá hozza vissza, és minden jel arra mutat, hogy erre az útra már sok evangéliumi keresztény is rálépett. 1986 januárjában a római katolikus egyház és 29 protestáns felekezet bejelentette „nemzeti evangélizációs tervét, Kongresszus '88 néven". A szervezőbizottság tagjai között számos protestáns felekezetből való személy foglalt helyet.33 Pál apostol a judaizmus képviselőivel szövetkezett volna, hogy hirdesse az evangéliumot? 1992-ben 19 amerikai egyesült államokbeli vallási vezetőből álló, ökumenikus csoport találkozott II. János Pál pápával, hogy „nemzetközi megoldást találjanak a pornográfia legyőzésére".34 Luther és Kálvin talán a pápistákhoz csatlakozott, hogy harcoljanak az erkölcstelenség ellen? Természetesen nem, ugyanis az erkölcs, sőt a szociális problémák orvoslása sem választható el az evangéliumtól.
A Bookstore Journal 1992. februári számában két nagyobb terjedelmű (13 oldalas) cikk foglalkozott azzal, hogy buzdítson a katolikusok továbbképzésére, hiszen ők is „testvérek Krisztusban". Tragikus, hogy éppen ez fogja megakadályozni a katolikusokat abban, hogy meghallják az evangéliumot, amire annyira szükségük lenne. Még néhány vezető evangéliumi „őrszem" is, akik egyébként elsőként figyelmeztetnek arra, hogy hamis tanítások és kultuszok vannak a láthatáron - lejjebb ad kritikus hangjából, amikor a római katolicizmusról van szó. A keresztény tömegkommunikációs eszközök pedig kifejezetten a kompromisszumot szorgalmazzák.
A Trinity Broadcasting Network, a legnagyobb keresztény televíziós hálózat egyik műsorában a televíziós hálózat megalapítói, Paul Crouch és a híres televíziós evangélista Benny Hinn azt állították, hogy a római katolikus tanítások nem sokat számítanak, mert alapvetően a katolikusok is „szeretik Jézust". Igen, Gandhi is szerette, szereti sok muzulmán is, nem beszélve a mormonokról vagy Jehova tanúiról. De melyik „Jézusról" van itt szó? A Biblia figyelmeztet arra, hogy van „más Jézus" és „más evangélium" (2Korintus 11,4; Galata 1,6-7), és Rómára mindkettő jellemző. Egy másik műsor alkalmával Crouch a következőket mondta meghívott vendégeinek, két papnak és egy katolikus asszonynak: Lényegét tekintve teológiánk ugyanaz: az úgynevezett doktrinális különbségek többsége... kizárólag értelmezés kérdése. Egy bizonyos dolog [itt a kenyér és a bor átlényegülésére utalt] sok éven át megosztást hozott közénk, de ennek mostantól kezdve nem kell így lennie...; az igazság ugyanis az, hogy mindketten ugyanarra gondoltunk, csak egy kicsit másképp fejeztük ki...Ezért aztán azt mondom a kritikusoknak és a teológiai szőrszálhasogatóknak: „Távozzatok, Jézus nevében!" Egyesüljünk [Rómával] a szeretet és az egység szellemében...! [a közönség tapsol].'5
Még olyan régóta csodált evangélisták is, mint J. I. Packer és Os Guinness, hajlandóak a katolicizmust elfogadni mint alapvetően keresztény hitet, és arra buzdítanak, hogy fogjunk össze a katolikusokkal a világ evangélizációjában. Bizonyítékként alá is írtak egy dokumentumot, Evangéliumi keresztények és katolikusok együtt (Evangelicals and Catholics Together) címmel. Az egyik legnevesebb evangéliumi hitvédő, Norman L. Geisler is nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy „a katolikusok is a hitből való megigazulásban hisznek", és a katolikusok és az evangéliumi keresztények között fennálló különbségek „egyáltalán nem annyira jelentősek, mint ahogy azt kezdetben gondoltuk, és nem is döntő fontosságúak...; nem beszélhetünk eretnekségről sem. A történelmi kereszténység teológiai magva egy és ugyanaz."36 Azt már eddig is megmutattuk, hogy a valóság nem ez.
Üdvösség - a változatlan téma
Vannak evangélisták, pl. Billy Graham, Luis Palan, akik már régebben ígéretet tettek arra, hogy nem próbálják megtéríteni a katolikusokat, akik „általában a legnagyobb számban vesznek részt az egyes felekezetek közül" Graham evangélizációs hadjáratain.37 Ennek kétségkívül így van értelme, ha azon a véleményen vagyunk, hogy a katolikusok keresztények. Azoknak a katolikusoknak a nevét, akik a megtéréshez előrejönnek, eljuttatják a helyi katolikus gyülekezethez, hogy „utógondozásban" részesítsék őket. Katolikus püspökök országszerte azon a véleményen vannak, hogy az ilyen evangélizációs hadjárat a legjobb eszköz arra, hogy a visszacsúszott katolikusokat újra visszahozzák az egyházba.38 Graham „nagyon örül, hogy a római katolikus egyház hajlandó vele együttműködni, bárhol is evangélizál".39 Ez az együttműködés például azt is jelenti, hogy mintegy 400 katolikus „tanácsadóval" dolgozott együtt Graham az 1990. szeptember közepén szervezett evangélizációs körútján Long Islanden, a Nassan stadionban. A helyi katolikus karizmatikus ébredés irodája bejelentette, hogy az evangélizációk során „a résztvevő katolikusok számára lehetőséget biztosítanak, hogy újra felvegyék a kapcsolatot parókiájukkal, és tanulmányozzák a katolikus Bibliát".40 Az 1991-es St. Louis-i evangélizációs hadjáratot a St, Louis-i érsekség és még kb. 400 önkéntes parókia szponzorálta.41
Amikor Graham a Belmont apátságban (egy jezsuita iskola) elfogadta a tiszteletbeli doktori címet, a következő kijelentést tette: „az az evangélium, amely ezt az iskolát felépítette, és az, ami engem idehozott ma este, mindmáig az üdvösség útja.'"'2 Minden bizonnyal a mártírok is és az őket tűzre vetők is meg voltak győződve arról, hogy óriási különbség van az üdvösségről kialakított katolikus és protestáns nézet között.
Charles Dullea, vatikáni tisztviselő és jezsuita biztosította a Graham evangélizációin részt vevő katolikusokat: „egy katolikus hívő itt nem hallhat az egyház tanítói tekintélyét és a pápai vagy az egyházi előjogokat becsmérlő szavakat, és nem beszél senki a mise, a szentségek vagy más katolikus gyakorlatok ellen."43 (A pápa és hitvédői azonban mégis nemet mondanak a fundamentalizmusra és az evangéliumi keresztények tanítására. A Vatikán finanszírozta annak a hatalmas dél-amerikai rádióadónak a megépítését, amit most az evangéliumi keresztények ellen használnak.) Egyébként más evangélisták is hasonló állásponton vannak Rómával kapcsolatban. Egy dél-kaliforniai újság nemrégiben megjegyezte: A Puerto Rico-i születésű evangélista, Dr. Raimundo Jimenez újra látható a televízióban. Los Angelesben egészen különös módon, több nyelven beszél az evangéliumról, és így próbálja elérni ennek a 17 milliós lakosú, óriási területnek spanyol és angol nyelvű közösségeit...Elmondták, hogy a legtöbb spanyol névlegesen a római katolikus egyházhoz tartozik. Jimenez még azt is hozzátette, hogy „Dél-Kaliforniában a 6 millió spanyolból kevesebb, mint 200 ezer [kb. 3 százalék] az evangéliumi keresztény...; nem engedjük ezért, hogy bármilyen támadás is érje a katolikus egyházat. Mi nem teszünk mást, csak Jézus Krisztus evangéliumát hirdetjük."4'1
A katolicizmus nem más, mint hamis kereszténység, és bizonyos szempontból annyira hasonlít az igazira, hogy ha nem teszünk világosan különbséget, akkor hiába hirdetjük „Jézus Krisztus evangéliumát". A legfőbb probléma az, hogy jóllehet a katolikusok hisznek az evangélium legnagyobb részében, mégis azt is elfogadják, amit ahhoz hozzátettek. Ez pedig rombolja az igazságot. Pál apostol „vetekedik vala (angolban vitába szállt - a ford.) azért a zsinagógában a zsidókkal és az istenfélő emberekkel, és a piacon mindennap azokkal, akiket előtalált (akikkel találkozott)" (Apostolok cselekedetei 17,17). Jézus is határozottan korrigálta korának rabbijait és mindazokat, akiket ők félrevezettek. Nekünk talán nem ezt kellene tennünk? Az nem a katolikusok felé való jóindulat, hogy hagyjuk őket elveszni tévedéseik miatt!
Több, mint félreértés
Talán még a katolicizmus hibáinak leplezésénél is rosszabb a katolikusokat olyan keresztényeknek elfogadni, akiknek már egyáltalán nincs szükségük az evangéliumra. Ez a legnagyobb fogyatékossága annak a közös nyilatkozatnak, amire már az előzőkben utaltunk könyvünk legelején, melynek az „Evangéliumi keresztények és katolikusok együtt: keresztény misszió a harmadik évezredben" elnevezést adták. Eszerint az evangéliumi vezetők által is aláírt történelmi dokumentum szerint a reformátorokat minden bizonnyal megtévesztették, és a katolikusoknak akkor is, ma is üdvösségük van; Róma evangéliuma - melynek építőkövei az átlényegülés, a különböző szertartások, a szentekhez való imák, a cselekedetek általi megigazulás, a bűn alól való feloldozás és a purgatórium - ma is lelkeket ment.
Ha ez igaz, akkor a mártírhalált halt tömegek tévedtek, amikor ellentmondtak egy olyan evangéliumnak, ami meggyőződésük szerint a pokolból való volt, viszont amiről ma teljes bizonyossággal állítják, hogy a mennyből szállt alá. Volt katolikusok tízmilliói, akik a reformáció óta fogadták el hit által Jézus Krisztust, és akik elhagyták a katolikus egyházat, azok is minden bizonnyal egy tévedés áldozatai. Ha ez igaz, akkor bátran állítom, hogy a mai evangéliumi egyháznak sincs fogalma arról, hogy mit jelent kereszténynek, Jézus Krisztus követőjének lenni! Azt mondják, Rómának mindig is igaza volt, és most itt az idő, hogy kart karba öltve evangélizáljunk. Érdekes, hogy még a katolikus apologéta, Peter Kreeft is elismeri: Az elmúlt 25 év során katolikus diákok százainak tettem fel ugyanazt a kérdést: Ha ma éjjel meghalnál, és Isten megkérdezné tőled, hogy miért kellene Neki téged beengednie a mennybe, mit válaszolnál? A többségük egyszerűen nem tudta, hogy mi erre a kérdésre a helyes válasz. Fogalmuk sem volt, hogy mi a válasz a világ leglényegesebb kérdésére, arra, ami a kereszténység lényegét alkotja. Általános volt az is, hogy Jézus nevét még csak meg sem említették!45
A fentiek alapján láthatjuk, hogy a katolikus egyház nem olyan formában tanítja a „hit által, kegyelemből való üdvösséget", hogy azt a legtöbb katolikus meg tudná érteni. Luther és a többi reformátor nem sokéves katolikus szerzetesi múltjuk alatt jöttek rá a bibliai evangélium igazságaira, sőt, pontosan azt hangoztatták, hogy Róma nem az igazat tanítja, és arra szólították fel, hogy ezt ne tegye. Mi volt erre Róma válasza? Az, hogy „Nem!!"
Ugyanebben a könyvben, amiből az előző idézetet vettük, Kreeft azt állítja, hogy Róma mindig is, és ma is az igazi evangéliumot tanítja, és hogy a reformáció egy szerencsétlen félreértésen alapult. Ezt a „félreértést" azonban még mindig magáénak vallja néhány értelmes kollégiumi diák, akik a katolikus egyházban nevelkedtek - teszi még hozzá Kreeft. Miért? Azért, mert ez nem egy félreértés: Róma a hitből való megigazulás mellé a vallásnak egy olyan komplett rendszerét helyezte, ami által a katolikusokhoz egy hamis evangélium jut el! Pontosan ez az evangélium elferdítése, ezt átkozza meg Pál apostol Galatabeliekhez írt levele 1. részének 6-9. versében.
E könyv szerzőjének egyik barátja misszionárius volt Spanyolországban, és házaknál, illetve az utcán evangélizált. Beszélgetésünkkor szomorúan mesélte: Még nem találkoztam itt [Spanyolországban] egyetlen olyan katolikussal sem, aki el tudta volna magyarázni az evangélium lényegét. Nagyon hitetlenkedve fogadják, hogy biztosan tudom, hogy halálom után a mennybe kerülök, hiszen az Igében ez áll, és Isten nem hazudik. Egyikük sem hiszi, hogy elegendő a Jézus Krisztusba vetett hit az üdvösséghez, vagy hogy önmagában Jézus vére elegendő ár ahhoz, hogy megváltson a bűn átkától. Minél mélyebben vannak benne a római katolicizmusban, annál határozottabban állítják, hogy a „hit" mellett szükség van a jócselekedetekre is.
Az igazság pislákoló gyertyája
Ha valóban szeretjük a környezetünkben élő elveszett lelkeket, akkor bármilyen legyen is vallási hovatartozásuk, egyre több erőfeszítést teszünk annak érdekében, hogy eljusson hozzájuk az evangélium igazsága, mielőtt még túl késő lenne. Ezt akarta Hugh Latimer püspök is, Anglia legnagyobb prédikátora. Már VIII. Henrik uralkodása alatt is bátran kimondta, hogy miért nem igaz az, hogy a kenyér és a bor átlényegülnek Krisztus testévé, illetve vérévé, és beszélt Róma hamis evangéliumáról. Ezért zárták be a londoni Towerbe. Amikor Edward lépett trónra, Latimert kiengedték, és tovább folytatta szenvedélyes prédikációit arról, hogy az üdvösség hit által, kegyelemből van, és hogy hinni kell abban, hogy Jézus Krisztus tökéletes elégtételt szerzett bűneinkért. Később, Véres Mária uralkodása alatt újra bebörtönözték, majd 1555. október 16-án az oxfordi Balliol College-nál máglyán elégették.
Neki háttal Nicholas Ridley volt a máglyához láncolva, és hallották, hogy Latimer a következőket mondja sorstársának, ahogy a lángok lassan elborították őket: Légy bátor, Ridley mester, mert ma, Isten kegyelméből, olyan gyertyát gyújtunk meg Anglia földjén, ami soha nem alszik majd el!46
Ez hát korunk protestánsainak öröksége, és ez az, amit ma evangéliumi vezetők semmibe vesznek, vagy éppen nevetség tárgyává tesznek. Olyan keresztény vezetők, akikhez csak azért jutott el az evangélium, mert voltak bátor mártírok, akik szembeszálltak Rómával - ma egy elvtelen szövetségre lépnek azzal az intézménnyel, amelyik mártírok százainak vérét ontotta ki!
Álljunk erősen az egyre inkább ránk ereszkedő sötétségben, mint azok a gyertyák, amelyeknek fényét a mártírok gyújtották meg, és ne hagyjuk, hogy a láng csak pislákoljon!
26
Aposztázia és ökumenizmus
Minden keresztény kötelessége, hogy az antikrisztus ellen imádkozzon. Azt a kérdést, hogy mi az antikrisztus, egyetlen józan gondolkodású ember sem teszi fel, ugyanis ha a római egyház pápasága nem az, akkor a világon semmit sem lehet ezzel a névvel illetni. Megsebesíti Krisztust, megfosztja Őt dicsőségétől, megváltó munkája helyébe a szentségek hatékonyságát helyezi, és egy darab kenyérről azt állítja, hogy az a Megváltó... Ha imádkozunk ellene, ami megfelel Isten akaratának, szeretni fogjuk az embereket annak ellenére, hogy utáljuk bűneiket; szeretni fogjuk a lelküket, bár gyűlöljük és megvetjük dogmáikat...
Charles Haddon Spurgeon1
Még a szókincsemből is kitörlöm azt a szót, hogy protestáns...; én ugyanis nem tiltakozom semmi ellen...; itt az ideje, hogy katolikusok és nem-katolikusok egy szellemben, az Úr nevében egyesüljenek.
Paul Crouch
Itt az ideje, hogy a protestánsok pásztorukhoz [a pápához] menjenek, és megkérdezzék: „Mit kell tennünk, hogy haza jöhessünk?"
Róbert Schüller
Azok az idézetek, amelyekkel az előző és a mostani fejezetet bevezettük, a keresztény vezetők római katolicizmussal kapcsolatos nézeteinek drámai változását mutatja. Mintegy 350 éven keresztül a legtöbb protestáns hitvallás a pápaságot az antikrisztusi rendszerrel azonosította. Manapság ez a nézet már nem népszerű. A világ egyik legnevesebb evangélistája II. János Pált „a modern kor legnagyobb vallási vezetőjének"'' nevezi, Amerika egyik jól ismert „családszakértője" pedig úgy említi, mint a „legkiemelkedőbb vallási vezetőt, aki Jézus Krisztus nevéről neveztetik"5. Sokszor hallani olyan teljes evangéliumi keresztényekről is, akik a pápánál tett látogatásuk után azzal a meggyőződéssel jönnek el, hogy a „Szentatya újjászületett". Ha ez így van, akkor hogyan lenne képes továbbra is egy olyan hamis rendszer élén állni, ami - az evangélium meghamisításával, továbbá minden bibliai alapot nélkülöző rituáléival — a vallási rendszer egyre korruptabbá válását és embertömegek kárhozatra jutását segíti elő!
Korunkban egyre több az olyan teljes evangéliumi keresztény, aki a katolikusokat keresztényeknek fogadja el, és semmi kivetni valót nem talál abban, hogy velük karöltve hajtsa végre a világ evangélizációját. Ezt a tényt nagyon jól megvilágítja a katolikus és teljes evangéliumi keresztény vezetők történelmi nyilatkozata (amiről már korábban is szó esett): Teljes evangéliumi keresztények és katolikusok együtt: keresztény misszió a harmadik évezredben. Teljes evangéliumi keresztények és katolikusok kinyilvánítják azt a szándékukat, hogy egymással összefogva a keresztény misszió zászlaja alatt hirdetik az evangéliumot az egész világnak, és tartózkodnak attól, hogy egymás felé evangélizáljanak. „Nem tekinthető sem teológiailag legitimnek, sem bölcs dolognak, ha egy keresztény közösség [teljes evangéliumi keresztények] egy másik keresztény közösségben [katolikusok] meg akarja téríteni az adott közösség aktív híveit"6. Vannak olyan protestáns evangélisták, akik jelenleg is katolikusokkal együtt evangélizálnak. D. Martyn Lloyd-Jones azonban a következőkben elmagyarázza, hogy ő miért nem támogatja az ehhez hasonló megmozdulásokat Angliában:
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a protestáns reformerek nem bigott fanatikusok voltak. A Szentlélek nyitotta fel a szemüket... Látták azt a szörnyűséget, amiről a Biblia beszámol, és figyelmeztetni akartak erre. Még az életüket is kockára tették, amikor kiálltak ügyükért és tiltakoztak... Egy olyan kereszténység, amelyik csak azt prédikálja, hogy „Gyere Krisztushoz!", vagy hogy „Gyere Jézushoz!", nem állhat Róma mellé. Ennek minden valószínűség szerint az lenne a következménye, hogy növekedne a Rómához tartozók száma. Azok, akik evangélizációkat vezetnek, és azt mondják: „Te római katolikus vagy? Jó, akkor menj vissza az egyházadba!", tagadják az Új Testamentum tanításait. Erre figyelmeztetnünk kell őket!
Már volt szó arról, hogy a fenevad a Jelenések könyve 13. és 17. részében az újjáéledt római birodalmat és az antikrisztust szimbolizálja. A fenevadon ülő asszony pedig a hamis egyház, melynek Rómában van a főhadiszállása. Az asszony kilétének ez a meghatározása évszázadokon keresztül egyhangúan elfogadott nézet volt a protestánsok között, manapság viszont csak kevés teljes evangéliumi keresztény vezető vallja magáénak ezt a nézetet.
Az ökumenizmus új szele söpör keresztül a keresztény világon. Érdemes elgondolkodni a Kereszténység ma című lap egyik szerkesztői cikkének a következő részletén:
Ahogy [katolikusok és teljes evangéliumi keresztények] együtt megvitattuk az evangélium üzenetét, és azt, hogy mit is jelent számunkra Krisztus, nyilvánvalóvá vált, hogy hitünk közös... A hagyományos római katolikusok kizárólag a kegyelemről szóló doktrínát fogadják el..,; [katolikusok és teljes evangéliumi keresztények] mindannyian részesülnek az Atya ígéretéből, vagyis hogy O elfogadja őket, ugyanannak az Atyának a gyermekei, tehát jól teszik, ha egymást is elfogadják.7
Ennél az állításnál semmi sem áll távolabb az igazságtól. A kegyelemről, hitről, üdvösségről kialakított katolikus nézet egyáltalán nem az, amit a Biblia tanít. A katolicizmussal kapcsolatos téves információk azonban rendületlenül tartják magukat. Például Tom Houston, aki akkoriban a Világ Evangélizáció Lausanne-i Bizottságának nemzetközi igazgatója volt, 1989-ben egy plenáris ülésen a következőket mondta:
Jézus Krisztusban Istennek hat üdvözítő cselekedete lett nyilvánvaló... A megtestesülés..., a kereszt és a vezeklés..., a feltámadás..., a mennybemenetel, Pünkösd... és Krisztus második eljövetele. Ezek az egyházak (anglikán, római katolikus, lutheránus, evangélikus, ortodox, pünkösdi) pedig mind hisznek ebben a hat üdvözítő cselekedetben. Ezért legyünk megingathatatlanok a magunk elé kitűzött célt illetően: maradjunk mindig egységben..., ahogy ezt a Lausanne-i Szövetség is megfogalmazza.8
Végül azt is megtudtuk az előző igazgatótól, hogy a Lausanne-i Szövetség szándéka kezdettől fogva az volt, hogy befogadja a katolikusokat és az ortodoxokat is! Ez a kijelentés nagy megdöbbenést váltott ki azokból a résztvevőkből, akik jól ismerték Róma eretnek tanításait, amit persze Houston beszéde tagadott. A Latin-Amerikából érkezett küldöttek, akik túlságosan is jól ismerték a katolicizmust, erősen ellenezték, hogy a katolikusokat keresztényeknek kellene elfogadni. Egy ideig tiszteletben is tartották tiltakozásukat, mégis a katolikusokkal való összefogás eszméje ma már visszafordíthatatlannak tűnik.
Egyirányú utca
Azok a teljes evangéliumi keresztények, akik azt hiszik, hogy egyenrangú partneri viszonyban állnak Rómával, úgy tűnik, hogy nem látják azt, ami nyilvánvaló. A „kiszakadt testvérek" terminus, amit a II. vatikáni zsinat . dokumentumában használtak először, majd később a katolikus ökumenikus iratokban, világosan rámutat arra, hogy az „egység" csak azáltal érhető el, ha a nem-katolikusok csatlakoznak a katolikus egyházhoz. Ezt már számos pápai nyilatkozatban is bejelentették a hűséges katolikus híveknek, már a II. vatikáni zsinat előtt is. Nagyon jellegzetes a következő, XII. Piusz pápától való idézet:
Nem szabad csendben átsiklani vagy kétértelmű terminusokkal el- kendőzni a katolikus tanítások igazságát...; azt, hogy az egyedüli igaz egység csak azáltal valósulhat meg, ha az elszakadt keresztények mind visszatérnek Krisztus egyetlen igaz egyházához.9 Azok számára, akik nem tartoznak az egyháznak ehhez a látható testéhez..., semmi biztosíték nem lehet arra, hogy üdvözülnek, ugyanis... még mindig nem élvezhetik azt a segítséget és mennyei áldást, amit egyedül csak a katolikus egyház tud biztosítani számukra.10
Újra láthatjuk, hogy Róma azt tanítja, hogy senki sem jöhet egyszerűen Krisztushoz, és nem igazulhat meg Jézus Krisztusnak a bűnökért való tökéletes áldozata által. Létezik ezen kívül más „segítség és mennyei áldás" is, amelyek szükségesek az üdvösséghez, és ezek kizárólag a katolikus egyházban találhatók.
Szerencsére elmúlt már az az idő, amikor halálbüntetés járt azért, ha valaki nem fogadta el ezeket a dogmákat. De ez a nap újra el fog jönni, és talán előbb, mint gondolnánk.
Az ökumenizmus nem egyenjogú partneri kapcsolatot jelent, hanem egy Rómába vezető egyirányú utcát. Katolikus hitvédők nagy erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy rávilágítsanak a teljes evangéliumi kereszténység tévedéseire és következetlenségeire. Thomas Howard könyvének, melyben beszámol Rómába tett utazásáról, azt a címet adta, hogy Az nem elég, ha valaki teljes evangéliumi keresztény." Ehhez hasonló témájú kazettákat és könyveket ingyen osztogatnak, és minden ellenvetés nélkül árulja a legtöbb keresztény könyvesbolt is. Sok, katolikus irodalmat terjesztő könyvesbolt azonban nem hajlandó olyan kazettát vagy könyvet forgalmazni, ami bármilyen téren ellenkezne a katolicizmus tanításaival, még akkor sem, ha esetleg az igazságról szólna.12
Az új stratégia: ökumenizmus
Miután elvesztette a hivatalos állami egyház státuszát a világ legtöbb részén, és mivel többé már nincs hatalma arra, hogy halálbüntetést rójon ki a meg nem alkuvókra, Róma új taktikát választott. Azt kezdeményezte - már a Dignitatis Humanae (nyilatkozat a vallásszabadságról) a II. vatikáni zsinaton való megjelenése után -, hogy abban a néhány országban, ahol csak a katolicizmus a megengedett vallás, változtassák meg a konkordátumokat, hogy ezáltal biztosítsák a vallásszabadságot. Ez először 1973-ban Kolumbiában valósult meg, megnyitva ezáltal az ajtót minden vallás előtt, és elválasztva az egyházat az államhatalomtól. Kolumbiát követte 1974-ben a svájci Valais kanton, majd később Portugáliában 1975-ben érvénytelenítették az 1940-es konkordátum 24- cikkelyét. Vallásszabadságot biztosított továbbá Spanyolország is 1976-ban, ahol felülbírálták a konkordátumot, és így elválasztották az egyházat és az államhatalmat. Hasonló intézkedésekre került sor Peruban is 1980-ban, illetve Olaszországban 1984-ben. Végül 1992 júliusában Mexikóban is elismerték törvényesen a vallásszabadságot a nem-katolikusokra való tekintettel (jóllehet továbbra is üldözik, esetenként meg is ölik a katolikusok a keresztényeket). Mindezek az intézkedések nem Róma nagylelkűségét bizonyítják, hanem ügyes stratégiai képességét: kezébe vette a kezdeményező szerepet, hogy megvalósítsa, ami a mai világban már elkerülhetetlen.
A katolicizmus vált az ökumenikus mozgalom vezető erejévé, és azt a célt tűzte ki maga elé, hogy nemcsak a protestáns „kiszakadt testvéreket" egyesíti, hanem az összes világvallást egy új világegyházba vonja bele. Indiában 1986-ban a következőket mondta II. János Pál a hatalmas hindu tömegnek: „India küldetése... rendkívüli jelentőségű, elsősorban az ember szellemi természetének intuíciója miatt. Valójában a legtöbb, amit India a világnak adhat, az, hogy megajándékozza az emberről alkotott szellemi látással. A világ pedig jól teszi, ha odafigyel erre az ősi bölcsességre, és ezáltal gazdagítja az emberi életet".13 Micsoda meghökkentő ajánlólevele ez a hinduizmusnak!
A világ egyik legbefolyásosabb hindu vezetője, Sri Chinmoy, akit „az ENSZ guruja"-ként ismernek (a küldöttek számára hetente kétszer meditációs alkalmakat tart), már jó néhány pápa dicséretét elnyerte. Chinmoy meditációs központjai világszerte már milliókat vezettek el a hinduizmus sötétségébe, ennek ellenére II. János Pál a következő meleg szavakkal köszöntötte a jó barátot és munkatársat: „Különleges áldást kívánok az életedre és a követőid életére is. Járjunk továbbra is együtt az úton!" VI. Pál a következőket mondta neki: „A hindu és a keresztény élet nagyon közel állnak egymáshoz. Mindkettőnek ugyanaz az üzenete." Most pedig már a teljes evangéliumi vezetők is azt mondják Rómának, hogy az ő evangéliumuk is egy és ugyanaz!
Természetesen az új világvallás főhadiszállása Rómában lesz, és a katolikus hierarchia fogja kezében tartani a dolgokat. Már készíti is az utat: meglepően toleránsán nyilatkozik a vudu varázslástól kezdve az evangéliumi kereszténységig szinte valamennyi vallással kapcsolatban, miközben az utóbbi ellen támadásokat is intéz. A pápa 1993-as afrikai útja során „megpróbált közös alapokra helyezkedni a vudu hívőkkel..., és biztosította őket arról, hogy nem jelentené ősi hitük elárulását az, ha áttérnének a kereszténységre."14 Elmagyarázta, hogy „a katolikus egyház gyümölcsöző és jó együttműködésen alapuló kapcsolatot kíván fenntartani a különböző vallási háttérből jövőkkel, hogy ezáltal is gazdagabbá váljon." Ezután II. János Pál kijelentette, hogy „a II. vatikáni zsinat elismerte, hogy minden vallásban van valamennyi igazság és valami jó, és ez az Igének a magva. Nagyon buzdító volt Krisztus apostolainak is látni azt a gazdagságot, amit nagylelkű Istenünk osztott szét a nemzetek között."15
Próbáljuk csak elképzelni, amint Mózes azt javasolja Izraelnek, hogy a körülöttük élő pogányok bálványimádó vallásaiban „fedezzék fel a gazdagságot", vagy hogy Pál az efézusi keresztényeket arra buzdítja, hogy a pogány imádásnak ezt a „gazdagságát" fedezzék fel Diana templomában! Akkor mi köze van a teljes evangéliumi keresztény vezetőknek Rómához?
Minden vallást bekebelezni
Teréz anyához hasonlóan II, János Pál is elismerően nyilatkozik minden vallásról. Rengeteg példát tudnék erre mondani, de kevés a hely, ezért csak néhányat említek. 1985-ben Brüsszelben, Belgiumban a pápa a következő beszédet intézte muzulmán hallgatóságához: „Bennünk keresztényekben és muzulmánokban az a közös, hogy ugyanabban az Istenben hiszünk, és mindannyian megpróbáljuk gyakorlatban is megvalósítani a magunk szent könyveinek tanításait."16 Az iszlám vallás Allahja nem azonos a Biblia Istenével, és egyetlen kereszténynek sem merném ajánlani, hogy a Korán tanításai alapján éljen. 1993- ban Nyugat-Afrikában a pápa muzulmán vezetőkkel találkozott, és „felkérte a keresztényeket, muzulmánokat és az animistákat (animizmus: olyan elképzelés, amely szerint minden tárgynak megvan a maga lelke, szelleme, és ezek az ember életére és a természetre befolyást gyakorolnak - a ford.), hogy tartsák tiszteletben egymás hitét."17 Hogyan tarthat valaki tiszteletben egy olyan hitet, ami az embereket pokolra juttatja? Nemcsak hogy nem kéri tőlünk a Biblia, hogy „tiszteljük" ezeket a pogány hiteket, de el is ítéli.
Sintoistákhoz és buddhistákhoz intézett beszédében 1981-ben Tokióban II. János Pál méltatta azt az ősi vallásban rejlő bölcsességet, hogy „minden egyes emberben benne lakozik Isten jelenléte... [Nekem, mint Krisztus földi helytartójának] különösen nagy örömömre szolgál, hogy Isten osztotta szét közöttetek ezeket az ajándékokat."18 Micsoda hihetetlen állítás ez a sintoizmus és a buddhizmus nyilvánvaló tévedéseinek fényében! Togóban 1985-ben a pápa rendkívül örült annak, hogy „életében először animistákkal imádkozhatott.'"9 Egy konzervatív katolikus, aki kritikusan szemléli egyháza meghökkentő ökumenizmusát, így ír: Eredetileg az ökumenizmus lényege az volt, hogy egység jöjjön létre a keresztények között. Most viszont egyre inkább olyan irányba te- relődik, hogy minden vallást magába olvaszt, tekintet nélkül arra, hogy az a vallás keresztény-e vagy sem. 1964. május 19-én VI. Pál hivatalosan megnyitott egy titkári hivatalt a nem-keresztények számára, és ez igen jelentős szerephez jutott a II. vatikáni zsinat utolsó két ülése alatt. Néhány hónappal később Wojtyla [a későbbi II. János Pál pápa] kijelentette: A keresztények egysége iránti vágy jó ok arra, hogy ugyanezt az érzést felébressze az egész emberiség egysége iránt... Ennek pedig az a következménye, hogy az egyház más vallások iránt tanúsított alapvető magatartása a szellemi értékek elismerésén kell, hogy alapuljon, valamint hogy a keresztényeknek és az emberiségnek össze kell fognia annak érdekében, hogy elérjen olyan vallásokat is, mint az iszlám, a buddhizmus és a hinduizmus.™
Jóllehet a pápának ez a minden vallást bekebelezni akaró magatartása meghökkenti a konzervatív katolikus köröket, az igazság az, hogy ez teljesen beleillik a katolikus egyház történelmi vonalába. Egészen a kezdetektől fogva, már Nagy Konstantin császár uralkodása alatt is kimutatható ez a jelenség: Iziszt és Hóruszt elnevezték Máriának és Jézusnak, illetve később I. Leó pápa (440-61) azzal dicsekedett, hogy Szent Péter és Szent Pál „helyettesíti az egykori római védőszenteket, Romulust és Remust".21 A katolikus egyház mindig is igyekezett idomulni azoknak a népeknek a pogány vallásaihoz, vallási szokásaihoz, amelyeket éppen „kereszténnyé" akart termi. 1984-ben II. János Pál pápa Új-Guineában egy szabadtéri misét tartott a bennszülötteknek. A misén „a táncosok felugrottak az oltárra, és különböző sárga színárnyalatú füstfelhőket eregettek, ami egy pogány szokás a gonosz szellemek elűzésére. A misén egy tizennyolc éves diák olvasott fel egy részt a pápai oltáron az Igéből (a katolikus fordításból), miközben a saját ősi törzsi ruháit viselte [félmeztelen volt]". A New York Times szerint ez a mise nagyon jól jelzi, hogy: ...a római katolikus egyház egyre univerzálisabbá igyekszik tenni szertartásait azáltal, hogy beleveszi különböző kulturális háttérből jövő emberek rítusait, illetve liturgikus elemeit, azokét, akikhez nyugati misszionáriusokon keresztül jutott el a katolikus vallás.22
Az ilyen integráció egyidős a katolicizmussal. Haitin minden vudu ceremónia katolikus imával kezdődik. Van egy mondás, miszerint Haiti 85%-ban katolikus és 100%-ban vudu vallású. Santeria félelmetes spiritiszta kultúrája is - ami egyébként robbanásszerűen terjed Amerika-szerte - az afrikai pogányságnak és a katolicizmusnak egy olyan keveréke, ahol a régi istenek most katolikus szentekként jelennek meg. Természetesen ezek a „szentek" démonok. Ha valaki ellátogat egy vallási ünnepen Rio de Janeiro valamelyik temetőjébe, akkor azt tapasztalja, hogy buzgó katolikusok őseik szelleméhez is könyörögnek, nem csak a katolikus szentekhez. Brazíliában és Kubában a spiritizmus és a vuduhoz kapcsolódó különböző afrikai vallások keverednek a katolicizmussal, és egész Latin-Amerikára jellemző, hogy az ősi babonák ma is élnek a katolikusok között. A különböző képek, szobrok, a szentelt víz használata és egyéb rítusok ma már a katolicizmusnak szerves részévé váltak, és ezt egyértelműen a pogányságból merítették.
Pogányság a katolikus egyházon belül
A római katolikus egyházon belül a New Age-nek, az okkultizmusnak és a misztikus hiedelmeknek minden árnyalata megtalálható. A Katolikus világ (Catholic World) c. folyóirat teljes mértékben elfogadja a New Age-mozgalmat, és semmiféle elítélő vagy korrigáló megjegyzést sem tesz vele kapcsolatban.23 Papok és apácák ezrei jógáznak, illetve gyakorolnak másfajta hindu vagy buddhista misztikus rituálékat. A katolikus iskolák, amelyekre egykor úgy tekintettek, mint az egészséges és jó nevelés fellegváraira, ma már teljesen átitatódtak az okkultizmussal és a New Age különböző módszereivel, legalább annyira, ha nem jobban, mint a világi iskolák. A katolikus oktató szellemisége (Spirituality of the Catholic Educator) c. könyv jól illusztrálja a katolikus oktatás mai helyzetét:
A New Jersey/New York területén lévő katolikus iskolák Az élet energetikája: a békeoktatás programja elnevezésű program megvalósítását tűzték ki maguk elé, melynek kifejlesztői Vergilla Jim és Claire Langie nővérek. A program célja „nem kevesebb, mint hogy a gyermek átváltozzon az énjének középpontjában található teremtő energia által egy olyan lénnyé, aki összeköttetésben van más teremtett lényekkel, és ezektől függjön. A gyerek énjének ezzel a szent középpontjával úgy fejleszthető ki a kapcsolat, hogy rendszeresen gyakorolja a meditációt, vizualizációt, relaxációt és a különböző légzési technikákat". Egymást a „Namaste!" hindu szóval üdvözlik, ami azt jelenti, hogy „a bennem lakozó isten köszönti a benned lakozót". Loretta Carey nővér a Fordham Egyetemiül hozzáteszi, hogy „ha egyszer a diák látja, hogy ő maga is, és körülötte mindenki más isten,akkor hogyan követhetne el erőszakot istennel szemben vagy isten bármelyik teremtményével szemben?". Mary L. O'Hara nővér, a tudományok doktora elsősorban azzal foglalkozik, hogy hogyan lehetne a buddhista és a hindu technikákat arra felhasználni, hogy még magasabb szintűvé tegyék az oktatást a katolikus iskolákban.24
A katolikus lelkigyakorlatok központjai világszerte próbálják keverni a „kereszténységet" a hinduizmussal, a buddhizmussal és különböző New Age-es praktikákkal, vallásokkal. Erre tipikus példa egy olyan meditációs központ, az Ashram Ya Azim központ, ami a ferencrendi apácák meditációs központja a wisconsini Willardban. Ebben a meditációs központban a „Krisztusi tudat" elérését tűzték ki célul különböző New Age-es technikák gyakorlása által. Virginia Barta, a ferencrendi apácák amerikai elnöke a következőképpen kelt a program védelmére: „Lehet valaki katolikus, de ezzel egy időben lehet nyitott arra, hogy elismerje a misztikus igazságot minden más vallásban is."25
Első amerikai körútja kezdetén a dalai lámát (akit istenként tisztelnek, és az igazi dalai láma tizennegyedik reinkarnációjának tartják) New York St. Patrick Katedrálisában a Time magazin szerint egy „rendkívüli, különféle vallásokat ötvöző fesztivállal" ünnepelték. Az ünnepség házigazdája Cooke bíboros volt. Mikor a dalai láma kijelentette, hogy „a világ minden fő vallása alapvetően egy és ugyanaz", az őt ünneplő tömeg hatalmas üdvrivalgásban tört ki.26 Cooke bíboros az eseményt „a Szellem egyik rendkívüli megnyilvánulásának" nevezte.27 Az biztos, hogy ez nem a Szent Szellem volt!
A Katolikus világ c. folyóirat 1990. május/júniusi száma teljes egészében a buddhizmusról szól. A cikkek szimpatizálnak a buddhizmussal, és tele vannak olyan, a pápától származó idézetekkel, amelyek kedvező színben tüntetik fel a buddhizmust. Az egyik cikk címe ez volt: „Buddhának mint keresztény szentnek a tisztelete"! II. János Pál pápa rendkívül nyitottnak bizonyul, amikor buddhizmusról vagy egyéb vallásokról van szó. A buddhista, tibeti királyi jógáról - amit kedves barátja, a dalai láma képvisel, illetve varázslódoktorok, spiritiszták és más vallási hátterű emberek imái táplálnak - azt tartja, hogy „rendkívül mély szellemi energiákat" képes létrehozni, és megteremt „egy olyan új éghajlatot, ami rendkívül kedvező a béke számára".28 Rengeteg más példát is tudnánk sorolni. A Los Angeles Times beszámolója szerint
II. János Pál pápa kibújt cipőjéből, és csendes ünnepélyességben ült a thaiföldi buddhista főpátriárkával egy buddhista kolostorban, Bangkokban... Később a római katolikus vezető dicsérte az ázsiai vallás „ősi, tiszteletreméltó bölcsességét".19
Képzeljük csak el, amint Péter apostol meglátogat egy buddhista templomot, és eközben a buddhista vallás bölcsességét dicséri! Vagy Pált, amint hindukhoz látogat, ahogy II. János Pál pápa is, de nem azért, hogy tanítsa őket, hanem hogy „tanuljon valamit gazdag, ősi szellemi örökségükből", és azt mondja, hogy a világnak nagy figyelmet kell szentelnie Indiának „az emberről alkotott szellemi látására".30 A korai keresztények soha nem szenvedtek volna mártírhalált, ha hasonló ökumenikus szemlélettel közelítették volna meg Róma pogány praktikáit.
Miért népszerűek az ökumenikus pápák?
II. János Pál pápáról az a hír járja, hogy nem a legjobb egészségi állapotnak örvend. Az, hogy visszanyeri-e egészségét, és tovább folytatja- e az utat, amit elkezdett, vagy esetleg egy másik pápa váltja fel, teljesen mindegy a jövő szempontjából. Lehet, hogy jelenleg II. János Pál pápa a legismertebb és leghatékonyabb ökumenista, mégis csupán elődei követője, és minden valószínűség szerint az őt követők is ezen az úton fognak majd járni. XXIII. János pápa (aki megnyitotta a II. vatikáni zsinatot) és VI. Pál pápa (aki bezárta) egyezséget kötött olyan hírességekkel, mint a dalai láma vagy Anwar el-Sadat (muzulmán hitű) és az ENSZ főtitkára, U. Thant (buddhista), hogy megalkossák a Megértés Templomát, amit csak „a vallások ENSZ-e" néven ismernek. A katolikusok mindig is kiemelkedő szerepet játszottak egy világvallás megalapításában.
II. János Pál pápa közvetlen elődei ökumenizmusára egy másik bizonyíték az, hogy VI. Pál áldását adta a Második Vallási és Világbéke Konferenciára 1974-ben a belgiumi Louvainben. A konferencia vezetősége katolikus volt, és a Louvain-i Nyilatkozatban a következőket fektették le:
Mi - buddhisták, keresztények, konfucionisták, hinduk, zsidók, muszlimok, sintoisták, szikhek, Zoroaster követői és más vallásból jövők - azért jöttünk ide, hogy figyeljünk annak a szellemnek a hangjára, aki a mi különböző és egyaránt tiszteletreméltó vallási tradícióinkból származik. Azzal a sürgős feladattal kell szembenéznünk, hogy társadalmainknak békében kell egymás mellett élniük...; rendkívül örvendetes az a tény, hogy az emberiség vallásainak egymástól való elszigetelődése, kemény és előítéletekkel teli izolációja ma már, reméljük, a múlté.
Rendkívül érdekes, hogy a katolikusok többsége, bár sok tekintetben megtagadják a pápai dogmát, mégis nagyon buzgón követik a pápa ökumenizmusát. De miért is ne tennék? Azok a katolikusok, akik elvetik az egyházról szóló alapvető tanításokat, nagy százalékban az ún. kiszélesedő „kereszténység" felé tekintenek. Egy 1989-es felmérés napvilágra hozta, hogy Amerikában a katolikusok 25%-a nem hisz a halál utáni életben, 46%-a nyilatkozott úgy, hogy erről senki sem tudhat semmi biztosat, és 55%-a hitte azt, hogy eltérhetnek a hivatalos egyház tanításától, de ezzel együtt még katolikusok maradhatnak. 1992-ben is végeztek egy közvélemény-kutatást, és kiderült, hogy a katolikusok 67%-a preferálja a nők felszentelését, 52%-a elfogadja az abortuszt, 75%-a ellenzi a papi cölibátust, és szerintük a papok nyugodtan házasodhatnak, 87%-a szerint pedig a házasságban élőknek saját maguknak kellene dönteniük a születésszabályozás kérdésében32. Egy 1994 áprilisában készült felmérés szerint a 45 éven aluliak kevesebb mint 29%-a értett egyet azzal, hogy „a kenyér és a bor Krisztus testévé, illetve vérévé változik át".33
Franciaországban és Olaszországban még meghökkentőbb a helyzet: a francia katolikusok 49%-a nem hisz Krisztus feltámadásában, 60%-uk nem hisz a mennyben, 77% nem hisz a pokolban, és 75% sem a purgatórium, sem az ördög létezését nem fogadja el.34 Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a „katolikus teológusok kétharmada nem hisz Sátán létezésében"35. 'Jóllehet az olaszok 90%-a vallja magát katolikusnak, mégis, csak 30%-a vesz részt rendszeresen a vasárnapi misén. Olaszországban a nemzeti választások során hatalomra kerülő kormány az elmúlt évtizedben törvényessé tette a válást és az abortuszt, annak ellenére, hogy a katolikus egyház próbálta megakadályozni.36
A katolikusok azonban nincsenek egyedül az aposztázia (hitehagyás) tekintetében. Egy 1994-es felmérés jelzi, hogy 10 amerikaiból 4, aki magát evangéliumi kereszténynek vallja, nem hisz abban, hogy létezik abszolút igazság. [Vajon az „evangéliumi kereszténység", csakúgy, mint az „újjászületés" is, egyre inkább elveszti jelentéstartalmát?] Az amerikai felnőtt lakosság 71%-a vallja, hogy nem létezik abszolút igazság.37 A relativizmus és az ökumenizmus szorosan együtt jár, Azok, akiknek ilyen ingatag a meggyőződésük, nagyon könnyen befolyásolhatók, hogy csatlakozzanak egyik vagy másik irányzathoz, főleg, ha erre buzdítják is őket. A Róma, édes otthon (Romé Sweet Home) c. könyv (ami arról szól, hogy Scott és Kimberley Hahn hogyan lesz katolikus) ismertetőjében John W. Robbins így ír:
[Scott] Hahn definíciója csak egy a sok közül. Nem azért ismétlődik újra és újra, mert Róma az igaz egyház, hanem inkább a protestantizmus hitehagyása miatt. Épp akkor, amikor az evangélium hirdetésére a legégetőbb szükség lenne, a protestáns pulpitusokról ezt ritkán hallani. Egyedül Isten kegyelme menthet meg minket egy még sötétebb korszaktól, és attól az egyháztól, amit Luther a lelkek vágóhídjának nevezett.3®
Az „imában" mindenki egyesül
1979-es hivatalba lépése óta II. János Pál pápa rendkívül nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy az ökumenizmus világvallás legyen. A pápa egyik legfontosabb és leggyakrabban használt módszere az, hogy közös imára hívja össze a világ vallási vezetőit, A közelgő ezredfordulóra egy példátlan imaközösséget tervez muzulmánokkal és zsidókkal az egyiptomi Sínai hegyen, legalábbis ez olvasható az egyik vatikáni levélben.39
II. János Pál pápa egyik legnagyobb tette az volt, hogy 1986-ban az olaszországi Assisiben összehívta a világ 12 fő vallásának 130 vezetőjét, hogy imádkozzanak a békéért. Ez azt jelentette, hogy együtt imádkozott kígyó- és tűzimádó, spiritiszta, animista, észak-amerikai varázslódoktor, buddhista, muzulmán, hindu, „keresztény" és katolikus. A pápa kijelentette, hogy mindannyian „ugyanahhoz az istenhez imádkoznak". Ebből az alkalomból a pápa megengedte jó barátjának, a dalai lámának, hogy az oltáron kicserélje a keresztet Buddha szobrával a Szent Péter templomban, Assisibén, és megengedte neki és szerzeteseinek, hogy buddhista imádási szertartásokat végezzenek.
Két tényező fog rendkívül fontos szerepet játszani a világ egyesítésében: az ökológiai (környezettani) tényező és a béke. Egyre inkább elfogadott vélemény az, hogy a „békét" csak valami felsőbbrendű erőhöz való ima által lehet elérni, és végül is „bármelyik isten megteszi'"'0. A pápa assisi példáján felbuzdulva ún. „hitközösségi tanácsok" kezdenek elburjánozni az Egyesült Államokban. Keresztények jönnek össze más vallások képviselőivel, hogy imádkozzanak, és más kulturális programokon vegyenek részt. Az egyik összejövetelről egy résztvevő így számol be:
Swami Bhaskarananda, egy hindu elénekelt egy imát istenhez, Ismail Ahmed, egy muzulmán pedig elmondott egy istenhez szóló rövid imát...; mindketten egy olyan oltár előtt álltak, ami Sri Ramakrishna, Jézus Krisztus és Buddha képeivel volt feldíszítve.41
Az imák egyesítik a vallásokat világszerte, és ez olyan helyeken is megtörténik, ahol evangéliumi keresztény vezetés van. 1993-ban Washington D. C.-ben egy reggeli ima-összejövetelen Kerry szenátor felolvasta a Bibliából a János 3,1-21-et (kihagyva a kulcsfontosságú 16. verset), és azt mondta, hogy értelmezése szerint Krisztus itt „egy szellemi megújulásról" beszél, és ezért találkozik egymással „Krisztus szellemében hindu, buddhista, muzulmán, zsidó és keresztény". Az alelnök, A1 Gore azt mondta, hogy „az Istenbe vetett hit, vagyis egy magasabb rendű erőbe vetett bizalom, bármi is legyen annak a neve", nézete szerint rendkívül fontos.
Isten azt mondta: „Ha az én népem, aki az én nevemről neveztetik", imádkozik, „meghallgatom őket a mennyből" (2Krónika 7,14). Ez nem arra buzdít, hogy Baál, Astarót és más istenek imádói fogjanak össze, és egyesüljenek Izraellel egy imaközösségben. Ez utálatosság lett volna Isten szemében! Ma mégis evangéliumi keresztények fognak össze és csatlakoznak sokszínű tömegekhez, hogy imaközösséget vállaljanak velük, és hogy a társadalmi igazságosság és a béke érdekében munkálkodjanak.
Egyre növekvő erővel világszerte
Megdöbbentő, hogy magukat kereszténynek nevezők részt vesznek olyan vallásos szertartásokon, amelyeken más vallásokból is jelen vannak, és mindezt a béke és az egység kedvéért. Van egy nagy mozgalom Dél-Amerikában, az Isten Népének Latin-Amerikai és Karib-szigeteki Szövetsége, amit valóságos ökumenikus hullám követ. Részt vesznek benne katolikusok, protestánsok és pogányok egyaránt, a katolikus egyház pedig áldását adta rá. Az a kifejezés, hogy „Isten Népe", a II. vatikáni zsinat idejéből származik, és a mozgalom azt tartja magáról, hogy „életre kelti azt a pluralista és szolgálat-orientált egyházmodellt, amit a II. vatikáni zsinat tanításai körvonalaznak". A Nemzeti Katolikus Szóvivő (National Catholic Reporter) c. magazin lelkesen számol be egy brazíliai ünnepségről:
Az egyik vezető egy ezüst jogart tartott a kezében, ami az afrikai istenek imádásának tartozéka...; egy másik, baptista szolgáló pedig egy rajzot mutatott be, ami a világot ábrázolja, rajta egy nagy kereszttel. Mellette egy vudu varázsló pap állt Haitiről, aki felemelt egy szelencét, és olyan mozdulatokat tett, ami arra utalt, hogy energiát oszt szét a kezével a tömeg fölött. Az Egyesült Presbiteriánus Egyház pásztora pedig felolvasta Pálnak a Galatabeliekhez írt levelét.
Az ünneplők egy brazil katolikus testvér körül álltak, aki egy papi palástot tartott felemelve a kezében, és mindenki megcsókolta a színes ruhát."
Ennél sokkal nagyobb, de hasonló összejövetel volt a Világ Vallásainak Találkozója Chicagóban 1993 szeptemberében, és körülbelül hatezer olyan személy vett részt rajta, akik a világ különböző vallásait képviselték. A plenáris ülés szónokainak egyike, a dalai láma felhívta a résztvevők figyelmét arra, hogy világszerte „szellemi ébredés" zajlik, és erre minden vallásnak oda kell figyelnie.''3 Az összejövetel legkiemelkedőbb eseménye az volt, amikor Charles Colsont különdíjjal44 tüntették ki a vallás terén végzett eredményes munkájáért, és elnyerte a világ egyik legtekintélyesebb és legnagyobb értékű (pénzben kifejezett értéke megközelítőleg 1,2 millió dollár) ökumenikus díját. Ezt a díjat annak adományozzák, aki „különlegesen kimagasló eredményt ért el a különböző világvallások iránti toleranciára való felhívás terén". (Képzeljük csak el, amint Illés vagy Pál átveszi a díjat a Baál isten imádásának kultusza, illetve a pogányság felé tanúsított toleranciájáért!)
Mint az ilyen ökumenikus mérföldkőnek tekinthető eseményeknél mindig, a katolikus vezetőknek most is igen nagy szerep jutott, közöttük Chicago bíborosának, Joseph Bernardinnak, és Thomas A. Baimanak, az Ökumenikus és Nemzetközi Egyházügyek Chicagói Érseki Hivatala vezetőjének. A római katolikus teológus, Hans Küng volt „annak a globális etikának a legfőbb szellemi megalkotója, amely a nemzetek közötti vallási kooperációra szólít fel". A tervet a találkozó hozta létre, és aláírta az összejövetelen jelen lévő vallási vezetők többsége, beleértve Wesley Ariarajah tiszteletest is, a Világ Egyházi Tanácsának helyettes főtitkárát.45 Ez volt a történelem során az első olyan eset, amikor a világ vallásainak képviselői - buddhisták, keresztények, hinduk, muzulmánok, judaisták és 120 egyéb vallási csoport képviselői - közös megegyezésre jutottak az erkölcsi magatartást illetően. A Vatikán és a Katolikus Püspökség küldöttei is jelen voltak, és ők is egyetértettek ebben a kérdésben. A Los Angeles Times magazin így számol be az eseményről:
Római reverendás papok beszélgettek sáfrány színű ruhába öltözött szerzetesekkel, mások élénk vitát folytattak turbános szikhekkel. Egyik este a neopogány wicca (varázslás) képviselői egy holdtöltéhez kapcsolódó rituális szertartást mutattak be...46
Úgy tűnik tehát, hogy a római katolicizmus a különböző hiteket összekötő hídnak a szerepét tölti be. Ez a tény önmagában nem meglepő, azonban az mégiscsak meghökkentő, hogy látni teljes evangéliumi keresztényeket, akik ugyancsak ráléptek ennek a hídnak az egyik pillérére, míg a híd másik pillérén hinduk, buddhisták és más pogány hitűek állnak. Ha valóban az utolsó időkben élünk, ami szinte teljesen nyilvánvaló, akkor biztos, hogy nem fog sokáig magára váratni az sem, hogy mindkét oldal elérkezik a híd közepére.
Felgyorsított kampány
1980. szeptember 16-án II. János Pál pápa a németországi Osnabrückben a következő beszédet intézte katolikusokhoz: „Buzdítsátok teljes evangéliumi keresztény testvéreiteket (a lutheránusokat), hogy tegyenek tanúbizonyságot hitükről, hogy ezzel is elmélyítsék vallásos életüket Krisztusban".47 Vajon a pápa csak csábítani akarja a protestánsokat, vagy valójában egyre alacsonyabbra teszi a mércét, ahogy ettől sok katolikus is tart? 1983. február 6-án a pápa felszólított arra, hogy „lépjünk túl minden félreértésen annak érdekében, hogy még egyszer megtaláljuk, ami közös minden keresztény számára".48 Az ökumenizmusra utaló hasonló kifejezések mindennaposak, és felszították az egyházon belüli konzervatív kritikus körök tüzét is.
Kétségtelen, hogy II. János Pál pápa úttörő szerepet tölt be az „egységre" jutás terén. Odatérdelt a canterbury-i érsek, Róbert Runcie mellé a canterbury-i anglikán katedrális oltáránál, és a két vezető összeölelkezett. 1981-ben a pápa „felkérte a metropolita Damaskinoszt, hogy álljon oda az ő helyére, és onnan tartsa meg beszédét. Az 1054- ben történt egyházszakadás óta ez volt az első alkalom, amikor egy ortodox főpap a bazilikának ebben a székében ült."49 Róma és Konstantinápoly kiátkozta egymást, de ezt 1965-ben semmisnek nyilvánították. 1982. augusztus 2-án a pápa újra felvette a diplomáciai kapcsolatot azzal a három skandináv országgal, amelyeket addig a Vatikán nem ismert el, amióta csak elszakadtak Rómától a reformáció ideje alatt.
1983. december 11-én II. János Pál pápa lett az első olyan pápa a történelem során, aki lutheránus templomba lépett. Ez Rómában történt, ahol részt is vett egy istentiszteleten, és ez alkalomból a következőket mondta:
Azért vagyok itt, mert az Úr Szelleme egy ökumenikus dialógus felvételére sürget, és arra, hogy tökéletes egység legyen a keresztények között.
1987-ben I. Dimitriosz pátriárkát II. János Pál pápa a Szent Péter bazilikában üdvözölte, „Őszentsége Első Dimitriosz"-ként mutatta be, és hozzátette, hogy „szeretett testvérünk Krisztusban". Buzdította a hallgatóságot, hogy „hallgassák meg a főpátriárka beszédét". A mise végén Dimitriosz odament az oltárhoz és „megáldotta a híveket".50 A pápa válasza: „a katolikus és az ortodox egyháznak egyaránt nagy megtiszteltetés az, hogy egymást testvéregyházként üdvözölhetik, és hogy együtt haladhatnak előre a teljes egységig."51 1987. december 7-én I. Dimitriosz pátriárka és II, János Pál pápa aláírt egy nyilatkozatot, ami nagyon hasonló a nemrégiben az Egyesült Államokban aláírt, katolikusok és evangéliumi keresztények között született egyezményhez: „Mindkét egyház ugyanazokat a szentségeket nyerte el, és mindketten ellene vagyunk a hittérítés minden fajtájának."52
Különös társak
1994. január 31-én a kínai miniszterelnök, Li Peng aláírta a 144. és 145. számú törvényt (a Kína határain belüli vallási tevékenységek irányításáról szóló szabályzat). Ahogy a Wen Wei Po c. vezető hongkongi újság beismerte, ezeknek a vallási szabályzatoknak a célja az, hogy megakadályozzák a „térítgetéseket", amit a külföldiek akarnak behozni Kínába. A kínai kormány felismerte azt a veszélyt, ami a kommunizmust fenyegeti abban az esetben, ha az evangéliumi keresztényeknek engedélyezik, hogy engedelmeskedjenek Krisztus parancsának, vagyis hogy a földön minden embernek hirdessék az evangéliumot.53
A hasonló, bár önként vállalt „térítgetési" tilalom kulcsfontosságú elem az ökumenikus mozgalom felgyorsulásában. Billy Grahamnek az egész világra kiterjedő evangélizációja is alkalmazkodik ehhez. A Franciaországnak adott, arra vonatkozó instrukciók, hogy hogyan vehetnek részt az evangélizációs hadjáratban, amit a világ minden részéről műholdakkal fognak közvetíteni, nagyon jól megvilágítja a lényeget: „Minden felekezet (katolikus, ortodox stb.) között tanácsos az együttműködés a teológiai különbségek ellenére, és kizárt annak a lehetősége, hogy az egyházak egymás között térítgessenek".54 Ironikus módon a misszió főhadiszállása Franciaországban, Beziers városában van, és az olvasók bizonyára emlékeznek arra, hogy III. Ince pápa itt irtatott ki 60 ezer embert, és ezzel az eseménnyel „koronázta meg pápaságát".
A „térítésellenesség" legmeghökkentőbb példája, hogy Coloradó- ban a teljes evangéliumi keresztények kompromisszumot kötöttek Jézus Krisztus világos parancsolata ellenére, amely szerint az evangéliumot minden embernek kell hirdetni (Márk 16,15). Az elmúlt néhány évben Colorado Springs városában számos evangéliumi szolgálat állított fel irodát. A teljes evangéliumi fiatalok révén sok katolikus és zsidó fiatal ismerte meg Jézus Krisztust, és ez maga után vonta katolikus és zsidó vezetők rosszallását. Hogy lecsendesítsék a viharokat, néhány teljes evangéliumi keresztény vezető, pl. James Dobson, Terry Taylor, Terry E McGonial és néhány helyi, teljes evangéliumi pásztor, aláírtak egy egymás kölcsönös tiszteletben tartására vonatkozó egyezményt a helyi katolikus püspökkel, a zsidó rabbival és másokkal. Ez az egyezmény a Gazette Telegraph c. folyóirat 1993. április 22-i számában látott napvilágot, „Üzenet Colorado Springs lakóihoz" címmel. Azt a felismerést tette közzé, miszerint a „zsidó-keresztény örökség" mindenkié azok közül, akik aláírták ezt a szerződést, és alapvetően azon az állásponton van, „hogy a jóakarat és az egymás iránti megbecsülés légkörében kell egymástól tanulni", és nem evangélizálni. Az egyik katolikus újság diadalittasan így számol be erről:
„Néhány közösségnek az evangélizálásra való törekvése ellenséges légkört teremtett" - mondta Richárd Hanifen püspök Colorado Springs egyházmegyéből. Körülbelül egy évvel ezelőtt Howard Hirsch, a Shalom Gyülekezet rabbija és Hamfen püspök úgy találták, hogy zsidó és katolikus fiatalokat evangélizáltak más hitet valló iskolatársaik. Terry McGonial, a fiatalok felé irányuló szolgálat vezetője is megerősítette, hogy más vallású fiatalok felé is evangélizáltak az iskolákban. Hogy elejét vegyék a félreértéseknek, és hogy még világosabbá tegyék a helyzetet, kisebb gyülekezetek és vallásos szervezetek vallási vezetői nem hivatalos találkozókon jöttek össze a helyzet megvitatására. A fiatalok vezetői először 1992. június 26-án találkoztak, hogy megvitassák, hogy az evangélizációs törekvések valóban problémát jelentenek-e. Arra a megállapításra jutottak, hogy igen...Hanifen püspök kijelentette, hogy reméli, ez a csoport talál majd módot a jövőben arra, hogy a különböző vallások értékeit és azoknak a Szentírásra vonatkozó különböző nézeteit feltárja. „Fontos, hogy a jelenlegi problémára helyes megoldást találjunk, ugyanis azt hiszem, Isten segítségével ez fogja majd előkészíteni azt, hogy a jövőben hogyan viszonyuljunk a különféle tradíciókhoz. Meggyőződésem, hogy ez az egyezmény rendkívül előnyös Colorado Springs számára."55
Karizmatikus híd Rómába
Különös, hogy míg Róma arról panaszkodik, hogy evangélizálják a katolikusokat, ezzel egy időben aktív szervezője a történelem legnagyobb evangélizációs programjának. Az „Evangélizáció 2000" elnevezésű kampányt Tom Forrest irányítja a Vatikánból. Ő szervezte meg 1990- ben a világ különböző részéről érkező papok lelkigyakorlatát Vatikán városban, hogy ezzel indítsa el az evangélizáció évtizedét. Érdekes módon „a lelkigyakorlat elsődleges célja [Forrest szerint] az volt, hogy a papok felé evangélizáljanak". A hatezer jelen lévő pap közül ezer engedett annak a felhívásnak, hogy „fogadja el Jézus Krisztust mint Megváltót, és töltekezzen be Szentlélekkel".56
Miért van szükség erre a felhívásra, különösen, ha papokról van szó, és ha a katolikusok már megtértek? És hogyan fogadhatja el az az ezer pap igazán „Jézus Krisztust mint Megváltót" bibliai értelemben anélkül, hogy megtagadná a belénevelt katolikus tanok legnagyobb részét? Az, hogy Tom Forrest még mindig misét celebráló római katolikus pap, hisz a purgatóriumban, a bűnbocsánati búcsúcédulákban, és hogy nem merné azt mondani, hogy örök élete van, egyértelműen jelzi, hogy még soha nem fogadta el az evangéliumot bibliai módon. A teljes evangéliumi keresztények ennek ellenére partnemek ismerik el.
Forrest karizmatikus. A katolicizmussal egyre inkább erősödő partneri viszonyért nagymértékben felelős a karizmatikus mozgalom néhány vezetője. A karizmatikusok az elsők között voltak, akik közös konferenciákat tartottak katolikusokkal, protestánsokkal, és kereszténynek fogadták el őket. Amerikában mintegy tízmillió, az egész világon pedig 163 országból összesen 72 millió katolikus „szól nyelveken".57 Ezt az állítólagos képességet más karizmatikusok annak
bizonyítékaként fogadták el, hogy a katolikusok minden bizonnyal már újjászülettek. Erre az élményre olyan nagy hangsúlyt fektetnek, hogy sokszor teljesen átsiklanak rendkívül fontos doktrinális kérdéseken is. A karizmatikus mozgalom is egy Rómába vezető híddá vált.
'Az nyilvánvaló, hogy ez nem a Szent Szellem munkája. A katolikus karizmatikus mozgalom (ami az 1960-as évek közepén kezdődött a Duquesne és a Notre Dame Egyetemeken) első próféciáinak egyike az volt, hogy „amit Mária Fatimában megígért, az meg is fog valósulni".58 „Mária" megjelenése Fatimában azonban teljesen démonikus jelenés volt, és erről a következő két fejezetben hitelesen be is fogunk számolni. A „nyelvek ajándékát" a katolikusok közül sokan akkor kapták meg teljesen spontán módon, amikor Máriához imádkoztak: „Tom N. például éppen a rózsafüzért akarta befejezni, M. nővér pedig éppen akkor kapta meg, amikor térden állva csöndesen imádkozott az Áldott Szűzhöz."59
Általánosságban igaz az, hogy azok a katolikusok, akik „megkeresztelkedtek a Szent Szellemmel", még inkább odaszánják magukat Máriának, és még nagyobb lelkesedést tanúsítanak a római katolikus dogmák iránt.60 Az a szellem, amelyik ezt az örökséget felmagasztalja, az antikrisztust is fel fogja magasztalni.
1990. március 2—4. között rendezték meg a Kristály katedrálisban a karizmatikusok és katolikusok által szponzorált, „a Szentlélekről szóló, hatodik nyugati part menti konferenciát". Róbert Schuller jelentős szerepet vállalt a konferencia megszervezésében. A közönség nagy része római katolikus volt, csakúgy, mint a felszólalók fele is. A túlnyomó részt katolikus közönség nagy örömmel hallgatta Schuller beszédét:
Amikor megálmodtam ezt a székesegyházat, nem akartam anélkül felépíteni, hogy a Szentatya áldását ne adta volna rá. Ezért aztán elutaztam Rómába, hogy találkozzam vele. Vittem magammal egy képet a katedrálisról, és elmondtam, hogy szeretném felépíteni, és hogy áldását szeretném kérni. Természetesen fényképet is készítettek rólunk, ez a szobám falán függ. Aztán felszentelésem harmincadik évfordulójára kaptam egy csodálatos fényképet a Szentatyáról, és egyben apostoli áldását is adta szolgálatomra. Egy csodálatos, kézírással írt üzenetet is küldött...
A bibliai próféciák a szemünk előtt teljesednek be. Jézus Krisztus figyelmeztetett minket, hogy az Ő visszajövetelének közelségét olyan vallásos csalások fogják jelezni, amit ez a világ még sohasem ismert (Máté 24. fejezet 4,5,11 és 24. versek). Milyen érdekes jelzés lenne, ha a választottakat fenyegetné az a veszély, hogy hitetés áldozatai. Olyan embereket választanának meg keresztény vezetőknek, akik jeleket és csodákat tesznek, de egyáltalán nem keresztények (Máté 7,22-23). Pál apostol figyelmeztetett erre a hitetésre, és arra, hogy ez nagyon fontos előzménye az antikrisztus eljövetelének (2Tesszalonika 2,3-4). Ez a készülődés napjainkban egyre nagyobb ütemben zajlik.
Annak védelmében, hogy aláírták a Teljes evangéliumi keresztények és katolikusok együtt elnevezésű dokumentumot, egy baptista vezető örvendezve jelentette ki, hogy ezáltal a teljes evangéliumi keresztényeknek megadatott az, hogy a katolikusok elismerik őket legitim vallási csoportnak. A reformátoroknak nem jelentett volna ilyen nagy örömöt az efféle „elismerés". Sőt mi több, ezt a státuszt Róma már az összes vallásnak megadta. Majdnem harminc éve annak, hogy VI. Pál pápa így nyilatkozott:
Az egyház arra buzdítja fiait és leányait, hogy a más vallások képviselőivel folytatott dialógus és együttműködés során körültekintően és szeretetteljesen, a keresztény hitről és életvitelről tanúbizonyságot téve ismerjék el, őrizzék meg és vigyék előbbre azokat a szellemi és erkölcsi javakat, amiket más vallásokhoz tartozó emberek képviselnek...62
Ez tehát a római katolicizmus, azaz egy olyan fajtája a „kereszténységnek", amely könnyedén képes partneri viszonyra lépni mindenféle vallással és vallási praktikával. Az egységes világvallás alapjainak lerakása már folyik - a főhadiszállás: Róma
Címkék: vatikán
