Függelék A)
Purgatórium
Az isteni igazság kinyilatkoztatása szerint a bűn következménye a büntetés. Isten szentsége és igazságossága szerint a bűnökért vezekelni kell. Ez a földön az élet nyomorúságai, szenvedései és megpróbáltatásai, de legfőképpen a halál által valósulhat meg. A vezeklés a másvilágon is történhet tűz, gyötrelem és tisztító büntetések által... Ez a büntetés Isten igaz és irgalmas ítélete. A büntetés azért fontos, hogy lelkünk megtisztuljon, az erkölcsi rend szentsége megerősödjön, és hogy Isten dicsősége helyreálljon teljes fenségében. (A II. vatikáni zsinat dokumentumából)
Ha valaki azt állítja, hogy a megigazulás kegyelmének elfogadása után a megtérő bűnös nem ítéltetik örök kárhozatra, és nincs szükség arra, hogy a földi élete során továbbra is vezekeljen bűneiért, illetve hogy a purgatóriumban megtisztuljon mielőtt átlépi a mennyek kapuját, legyen átkozott. (A tridenti zsinat határozatából)
Mint azt az előbbi idézetek mutatják, a katolicizmus azt tanítja, hogy bár Krisztus halála lehetővé tette a bűnök bocsánatát, a feloldozandó bűnösnek mégis némi ismeretlen intenzitású és időtartamú, meghatározatlan fájdalmat vagy tortúrát el kell szenvednie megtisztulása céljából, hogy ezáltal még alkalmasabbá váljon a menny számára. Noha a katolicizmus azt mondja, hogy a tisztulás elméletileg lehetséges ez élet szenvedései és valaki halála által, senki, még maga a pápa sem tudhatja, hogy vajon ez megtörtént-e már. Következésképpen szinte minden egyes katolikus számít arra, hogy bizonyos időt a purgatóriumban fog eltölteni. A purgatórium doktrínájának elutasítása a Római Katolikus Egyházból való automatikus kiközösítést vonja maga után.
A tridenti és a II. vatikáni zsinat is beszél azokról, akiknek, bár Krisztus szenvedett a bűneikért, „vezekelniük kell a purgatórium tüzében." Következzék a II. vatikáni zsinat további magyarázata e doktrínáról: A purgatórium doktrínája világosan megmutatja, hogy a bűn ugyan elvétetett, de annak büntetése, avagy annak következményei megmaradnak levezeklésre vagy megtisztításra... A purgatóriumban azok lelkei, akik Isten könyörületességében haltak meg és igazán bűnbánóak, de nem egyenlítették ki bűneiket és mulasztásaikat megfelelő penitenciával, a halál utáni büntetésekkel lesznek megtisztítva.' Hogy milyen a megfelelő penitencia? Senki nem tudja. Az Egyház soha nem határozta meg. És vajon mondja-e valahol a Biblia, hogy a büntetés megtisztít a bűntől? Nem mondja.
A lehetetlen doktrína
A purgatórium doktrínája erőszakot követ el mind a logikán, mind a Szentíráson. A Róma 6,23 így szól: „Mert a bűn zsoldja a halál", vagyis Istentől való örök elválasztás, nem pedig egy korlátozott időtartam a purgatóriumban. Krisztus bűneinkért való áldozata nélkül örökre elveszettek lennénk. És a bűn sem olyan összetételű vagy tulajdonságú, hogy a szenvedés bármely formája megtisztíthatná attól a szívet és a lelket. A bűn az emberiség természetének szerves része. A szenvedés ugyan megváltoztathatja valakinek a magatartását egy rövid időre, de a fájdalom elmúltával a régi hajlamok visszatérnek, mivel a szív nem változott meg, A lélek bűntől való megtisztítására Isten csodájára van szükség - egy olyan csodára, amely meghagyja az ember döntési szabadságát és Isten végtelen igazságának követelését is kielégíti.
A Biblia egyértelműen kijelenti, hogy a lélek megtisztítására csupán egyetlen út létezik: Krisztus vére által, amely kifolyt a kereszten a bűnök bocsánatára, valamint az Isten Szellemétől való újjászületés, együtt a Krisztusba és az Ő elvégzett váltságművébe vetett hit által. A purgatóriumi szenvedés doktrínája tehát kétszeresen is hamis: 1. A szenvedésnek lehetetlen megtisztítania a szívet a bűntől; 2. A megigazult bűnösnek szükségtelen szenvednie bűneiért, mivel Krisztus az Isten igazságossága által megkövetelt teljes büntetést már kifizette. Egyedül ezen az alapon tisztulhat meg bárki.
A Biblia azt is kijelenti, hogy Krisztus „minket bűneinktől megtisztítván, üle a Felségnek jobbjára a magasságban" (Zsidókhoz írt levél 1,3), rámutatva ezzel, hogy a megtisztítás már elvégeztetett. És ismét: „Jézus Krisztusnak, az Ő (Isten) Fiának vére megtisztít minket minden bűntől" (l.János 1,7). A Szentírás teljesen világos afelől, hogy Krisztus Isten ítéletéből következő halálában kiontott vére az, amely megtisztított minket. Továbbá „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat" (Zsidókhoz írt levél 9,22). A purgatóriumot nem a vérontás, hanem a „tisztító tűz" helyének mondják. A bűneinktől való egyedüli lehetséges megtisztítást Krisztus elvégezte. Ezt kizárólag hit által lehet elfogadni, és ez kizárólag Isten kegyelme által valósulhat meg a szívben.
Még egy ok létezik, amiért a bűnös képtelen saját szenvedései által akár a földön, akár a purgatóriumban megtisztítani önmagát: a bűnért való áldozat bemutatójának bűn nélkülinek kell lennie. Az Ószövetségben hatvankétszer olvashatjuk, hogy a felajánlott állatoknak épnek, hiba nélkülieknek kell lenniük (2Mózes 12,5; 29,1; 3Mózes 1,3 stb.). Ezek Krisztusnak, Isten bűn nélküli, szent Bárányának előképei vagy szimbólumai, „aki elveszi a világ bűneit" (János 1,29). Ezért tehát a bűnös bármilyen mértékű szenvedése sem itt, sem a purgatóriumban nem tisztíthatja meg önmagát, vagy bárki mást a bűntől.
Krisztusról azt olvashatjuk, hogy „bűnt nem cselekedett" (l.Péter 2,22), „bűnt nem ismert" (2Korintus 5,21) és „Ő benne nincsen bűn" (l.János 3,5). A teljes bűntelenség létfontosságú volt, különben Jézus nem halhatott volna meg a bűneinkért, hiszen saját bűneiért O maga is a halál büntetése alá került volna. Péter azt mondta Krisztusról, hogy az „igaz szenvedett a nem igazakért (értünk), hogy minket Istenhez vezéreljen (vagyis Istenhez, nem pedig a purgatóriumba)". Hozzátette még, hogy akiben nincs meg ez a bizonyság, az elfelejtkezett „a régi bűneiből való megtisztulásáról" (2Péter 1,9). Ha hittünk Krisztusban, mint megmentőnkben, akkor hit által azt a tényt is el kell fogadnunk, hogy Isten megtisztított minket Krisztus elvégzett váltságműve által.
A doktrína forrásai, fejlődése és célja
A purgatóriumot, avagy a végső megtisztulás képzeletbeli helyét Nagy Szt. Gergely pápa alkotta meg 593-ban. Azonban olyan nagy ellenállás volt az ötlet elfogadását illetően (mivel az a Szentírással ellentétben állt), hogy a purgatórium még mintegy 850 évig nem vált hivatalos katolikus dogmává - egészen az 1439-es firenzei zsinatig. Egyetlen más doktrína sem növelte meg nagyobb mértékben az Egyház hatalmát a tagjai felett vagy hozott annyit annak konyhájára. Mind a mai napig a purgatórium fenyegetése ott függ a katolikusok felett, akik ezért újra és újra adakoznak az egyháznak, hogy az segítse ki őket a gyötrelem azon helyéről.
Róma azt ígéri, hogy ha valaki követi törvényeit, az előbb-utóbb kiszabadul a purgatóriumból, és bejut a mennyországba. Az Egyház azonban még soha nem volt képes megállapítani, hogy egy személynek vajon mennyi időt kell el töltenie a purgatóriumban, és azt sem, hogy ez az idő mennyivel rövidíthető az általa felkínált eszközök által. Nagyfokú meggondolatlanságnak tűnik a purgatóriumból való szabadulást olyan Egyházra bízni, amely még az ott eltöltendő időt sem tudja meghatározni, ahogy azt sem, hogy a rituálék és a penitenciák mennyivel csökkentik az ott eltöltött szenvedéseket. Ennek ellenére a katolikusok bőven adakoznak az Egyháznak és jelentős összegeket hagynak hátra végrendeletekben (pl. VIII. Henrik!), hogy többszöri miséket mondjanak értük. A folyamat soha nem ér véget „biztos, ami biztos" alapon: inkább több mise legyen, mint kevesebb.
A tridenti zsinat, a II, vatikáni zsinat és az ezekből származó Egyházi Törvénykönyv sok bonyolult szabályt tartalmaz arra vonatkozóan, hogy az élők érdemeit, és különösen a miséket hogyan lehet hasznosítani a bűneik miatt a purgatóriumban lévő halottak érdekében, valamint az ott eltöltött idő csökkentésére: Az Egyház az Eucharisztikus áldozatot nyújtja, hogy a halottak számára segítség legyen az imák által, és az élők megvigasztalódjanak e reménységben." A halotti misék közül a gyászmise a legnagyobb fontosságú... Egy halotti mise a halálhírt követően azonnal megtartható...5
Az egyik legjelentősebb kifejlesztője ennek a rettenetesen hamis, ám zseniálisan profitáló doktrínának egy Ágoston rendi szerzetes, név szerint Augustino Trionfo volt. Az ő napjaiban (XIV század) a pápák abszolút monarchiaként uralkodtak a menny és a föld felett. Kötési és oldási hatalmukkal nemcsak királyokat és uralkodókat állítottak, hanem, a hit szerint, a menny kapuit is tetszés szerint be tudták zárni, vagy ki tudták nyitni az emberiség előtt. Trionfo zsenialitása XXII. János pápa rendelkezésére ezt a hatalmat egy harmadik birodalommá terjesztette ki. Von Döllinger a következőket mondja: Az már ismeretes volt, hogy Isten helytartójának hatalma két birodalomra terjedt ki, a földire és a mennyeire... A XIII. század végére a kúria teológusainak jóvoltából a pápának egy harmadik birodalomra is sikerült hatalmát kiterjesztenie - a purgatóriumra.6
Problémák a Makkabeusok 2. könyvére való hivatkozásokkal
Gavin elmondja, hogy az ő napjaiban (XVIII. század eleje) még mindig általános elképzelés volt, hogy a purgatóriumnak nyolc szintje van. A szegények voltak a legalacsonyabb szinten, ahol a tűz a legenyhébb, míg a királyok a legmagasabb szinten, a hol a tűz a legforróbb volt. A feltételezés szerint Isten az Ő jóságából kifolyólag tervezte így, mivel királyok és a nemes emberek többet tudtak fizetni az Egyháznak a lelkeikért, mint a szegények. Gavin beszámol olyan szegényekről, akik miután értesültek arról, hogy egy hozzátartozójuk meghalt, és a purgatóriumban a koldusok közé került, összekapartak elegendő misére való pénzt, hogy magasabb szintre juttassák őket. Igaz, hogy a szenvedés nagyobb volt, de legalább jobb társaságba kerültek. A papok tehát díjat szabtak a purgatóriumi kínok növelésére is, és a lelkek kihozatalára is.
Sem a „purgatórium" szó, sem a purgatórium ötlete egyetlen egyszer sem található meg a Bibliában. Még Jézus, vagy az apostolok általi utalás szintjén sem. Kari Keating apologéta elismeri, hogy a doktrína „nincs nyilvánvalóan leírva a Bibliában."7 A purgatórium igazolására leggyakrabban idézett vers egy apokrif iratból való: „Szent és hasznos dolog a halottakért való ima, hogy azok megszabadíttassanak a bűneikből." (2Makkabeus 12,46 - New American Bible)
Ezzel a verssel három nyilvánvaló probléma is van. Először is az egész Bibliában nincs arra példa, hogy valaki imádkozzék a halottakért. A Biblia világosan kijelenti, hogy „elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet" (Zsidókhoz írt levél 9,27). A halál után késő már imádkozni, ami azután jön, az csupán az ítélet. A vers tehát ellentétben áll a Bibliával.
Másodszor azok, akikről az idézet szól, bálványimádásban voltak vétkesek: „Ám a halottak ruhája alatt Jamnia bálványainak szentelt tárgyakat találtak, amit a törvény tilt a zsidóknak" (2Makkabeus 12,40). A bálványimádás halálos bűn, ezért - a katolikus tanításnak megfelelően - ezek az emberek nem a purgatóriumba, hanem egyenesen a pokolba jutottak, ahonnan nincs szabadulás. Az értük való ima tehát istenkáromlás, eltékozolt idő, és aligha segíti elő a purgatórium doktrínájának elfogadását.
Végül pedig, a Makkabeusok könyve maga jelenti ki, hogy abban az időben nem volt próféta, és az Istentől való kijelentés megszűnt: „így nagy üldözés folyt Izraelben, amilyen nem volt attól az időtől, hogy az utolsó próféta megjelent körükben" (I.Makkabeus 9,27). És ismét: „Ezért elhatározták a zsidók és a papok, hogy Simon legyen a fejedelmük és a főpapjuk, míg föl nem lép egy hitelt érdemlő próféta" (I.Makkabeus 14,41). Következésképpen a Makkabeusok két könyve a legjobb esetben is csupán történelmi beszámolónak tekinthető, de semmi esetre sem Szentírásnak, minthogy Isten abban az időben senkinek sem adott kijelentést az O népe közül. Nyilvánvaló tehát, hogy egyetlen doktrína igazsága sem támasztható alá ebből a forrásból vett idézetekkel.
De mi van akkor Pál szenvedéseivel?
A katolikus apologéták igyekeznek biblikusnak látszani azáltal, hogy a szenvedések általi megtisztulás doktrínáját a Kolossé 1,24-re alapozzák, ahol Pál ezt mondja: „Most örülök a ti érettetek való szenvedéseimnek, és a magam részéről betöltöm ami híja van Krisztus szenvedéseinek az én testemben az Ő testéért, ami az egyház." Ám az, hogy Pál szenvedéseinek semmi köze nincs a bűnökből való megtisztuláshoz, egyértelmű abból a tényből, hogy Krisztus szenvedése már elvégezte azt. Csupán a bűn nélküli áldozat és a vér kiontása járhatott eredménnyel.
Mit értett akkor Pál ezen? A saját vagy bárki más lelkének megtisztulásáért való szenvedés helyett Pál az evangélium másoknak való hirdetéséért szenvedett („a ti érettetek való szenvedéseim"). Pál arra az üldöztetésre utalt, amellyel „mindazok is, akik kegyesen akarnak élni a Jézus Krisztusban, üldöztetni fognak" (2Timóteus 3,12). Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy a világ gyűlölni és üldözni fogja őket (János 15,18-19). Létezik „a kereszt botránya" (Galata 5,11), és Pál szerint nekünk készen kell állnunk a Krisztus keresztjéért való szenvedésekre (Galata 6,12).
Nem arról van szó tehát, hogy Pál Krisztushoz hasonlóan a bűnökért szenvedett, hogy kipótolja az O szenvedéseit a kereszten, mivel az teljes volt. A szenvedés, amit Pál kiállt - és minden az Úrhoz hűséges kereszténynek ki kell állnia - azért van, mert Krisztussal azonosul, és krisztusi életet él, amely megítéli a világot és rámutat annak gonoszságára. A világ ezért gyűlöl minket, ahogy Krisztust is gyűlölte. Sőt mi több, Krisztus azt mondta, hogy Pálnak sokat kell szenvednie „az Én nevemért" (Apostolok cselekedetei 9,16). Az Apostolok cselekedetei 5,41 szerint a tanítványok örvendeznek, hogy „méltókká tétettek arra, hogy az Ő nevéért gyalázattal illettessenek." A szenvedés, amelyen az igaz keresztények keresztülmennek, azok kezeitől származik, akik gyűlölik az Urat és megbotránkoznak a kereszten.
A Filippi 1,29 kijelenti, hogy a keresztényeknek a világ Krisztus iránti gyűlöletéből fakadó szenvedése kegyelem: „Mert néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért, nem csak hogy higgyetek O benne, hanem hogy szenvedjetek is Ő érette." A 2Tesszalonika 1,5 Isten országáért való szenvedésről beszél. Az l.Timóteus 4,10 azt mondja, hogy „mi azért fáradunk és szenvedünk szidalmakat, mivel hogy reménységünket vetettük az élő Istenben". Péter szintén utalt arra a szenvedésre, amely minden olyan keresztényre jön, aki hű marad az Úrhoz (l.Péter 3,14; 4,13 és 16). Ezen kívül még sok más igerész tartalmazza ugyanezt a gondolatot.
Pál a Filippi 3,10-ben kifejezi azt a vágyát, hogy megismerje Krisztust „és az O szenvedéseiben való részesülést", amiről azt mondja, hogy segíti őt a Krisztus halálával és egyéniségével való azonosulásban. Nyilvánvaló, hogy Pál Krisztusért, bűnösök kezétől, itt a földön történő szenvedésekre utalt, nem pedig későbbi, purgatóriumbéli szenvedésekre a bűnöktől való megtisztulásért. A Róma 8,18-ban azt írja Pál, hogy a szenvedések „amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik." Ebben nyomát sem találni a purgatórium gondolatának. A jelen világ szenvedéseiből egyenesen Krisztus és Isten dicsőségébe lépünk át.
Egyéb súlyos problémák a purgatóriummal
A purgatórium doktrínája egyébként is több szempontból hibás. Figyelmen kívül hagyja például, hogy a bűnökkel Isten tökéletes igazságát sértettük meg. Jakab azt mondja, hogy a legkisebb vétek is az egész törvény megrontását eredményezi (Jakab 2,10). Miért? Mert minden bűn lázadás Isten ellen, és elválaszt minket Istentől és az örökkévalóságtól. Mi nem vagyunk örökkévaló lények, ezért soha nem tudnánk leróni az Isten igazsága által megkövetelt örök büntetést. Következésképpen nincs menekvés a pokolból, és a vétkeseknek örökre ott kell szenvedniük. A bűnöket tehát szenvedés által „levezekelni" lehetetlen.
Természetesen Isten elméletileg kifizethetné az Ő igazsága által megkövetelt örök büntetést a bűnért, de az nem lenne igazságos, mivel Ő nem ember. Ezért Isten emberré lett, szűztől való születés által. Krisztus, a bűn nélküli ember és örök Isten egy személyben, képes volt kielégíteni a saját igazságának követeléseit olyannyira, „hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (János 3,16). A bűnöktől való egyetlen lehetséges megváltás Isten kegyelmének ingyen ajándéka. Bármilyen kísérlet ennek kiérdemlésére a méltatlan bűnösnek nyújtott isteni kegyelem elutasítását jelenti. Továbbá az a gondolat, hogy miután Krisztus a teljes büntetést elszenvedte és felkiáltott: „Elvégeztetett" (János 19,30), egy keresztény számára mégis hátra maradhatott a bűneiért lerovandó bármilyen szenvedés - ez Istenkáromló tagadása Krisztus megváltásának. Pál tanításaival szemben újra és újra láthatjuk, hogy a római katolicizmus nem fogadja el az Isten kegyelme által nyújtott üdvösséget, hanem ragaszkodik a Krisztus váltságművét kiegészítő emberi cselekedetekhez. Bár a katolicizmus megerősíti, hogy az üdvösség kegyelem és hit által van, viszont azt is állítja, hogy a jócselekedetek (Isten kegyelme által működve az emberben) nélkülözhetetlenek az üdvösséghez. Ismét a II. vatikáni zsinatot idézzük:
A legrégebbi időktől kezdve az Egyházban a jócselekedeteket szintén felajánlották Istennek a bűnösök üdvösségéért... Szent emberek imái és jócselekedetei által... a vétkes megmosatott, megtisztíttatott és megváltatott... Krisztus nyomdokait követve azok, akik hisznek benne, mindig... hordozzák az ő keresztjeiket, hogy vezekeljenek a saját és mások bűneiért... segítve ezáltal az ő testvéreiket, hogy üdvösséget nyerjenek Istentől...8
Feloldhatatlan ellentmondás
Csupán az egyháznak való vak engedelmesség akadályozhatja meg a római katolikus híveket attól, hogy meglássák a purgatórium doktrínájának nyilvánvaló és végzetes ellentmondásait. Egy részről ugyanis azt mondják nekik, hogy Krisztus áldozata nem elegendő ahhoz, hogy valaki a mennybe jusson, hanem Krisztus kereszten való szenvedéseit kiegészítve, a megbocsátásra váró bűnösnek magának is kínokat kell elszenvednie, hogy megtisztulhasson bűneiből. Másrészről viszont - az előbbivel teljes ellentmondásban - azt állítják nekik, hogy a mise, amely Krisztus áldozatának folytonos felelevenítése, valamely meghatározatlan mértékben csökkenti az egyén szenvedéseit. Tehát ha elegendő misét mondanak érte, az egyén feltehetően minden szenvedés nélkül is megtisztulhat.
Ha az embernek valóban szenvedni kellene ahhoz, hogy a menny kapui kitáruljanak, az egyház semmit sem tudna ajánlani, és így jelentős anyagi forrástól esne el. Ez utóbbi akkor is igaz lenne, ha elfogadnák a Biblia tanítását, hogy Krisztus bűnért való áldozata elegendő a bűnös megtisztításához. A katolikus egyház csődbe jutna. Következésképpen azért, hogy az egyház működőképes maradhasson és zsebei telve legyenek, tovább folyik a tanítás arról, hogy az egyház által szolgáltatott bizonyos eszközök által a bűnös megtisztítható, valamint hogy Krisztus kereszten való áldozata nem elegendő, ezért a purgatóriumi szenvedések csökkentésére és a menny kapuinak kinyitásához misékre van szükség, amelyek jól jövedelmeznek az egyháznak. Milyen bámulatos, hogy amit Krisztus kereszten való szenvedése nem tudott elvégezni, azt ugyanazon szenvedésnek állítólagos megismétlése a katolikus oltárokon el tudja.
Azt is mondják továbbá, hogy mások szenvedése szintén csökkentheti a kínokat a tisztítótűzben. Pio atya stigmái és a „szentek" szenvedései be tudják végezni azt, amire Krisztus keresztáldozata képtelen volt. Megismételve egy előbbi idézetet: „Krisztus nyomdokait követve azok, akik hisznek benne, mindig... hordozzák az ő keresztjeiket, hogy vezekeljenek a saját és mások bűneiért." Krisztus keresztje csupán megbocsátani tudott, a bűntől megtisztítani viszont nem. A mások által hordott keresztek azonban képesek erre, vagyis többet érnek, mint Krisztus keresztje!
Láthatjuk, hogy a purgatórium doktrínája több végzetes ellentmondást tartalmaz. Kijelenti, hogy az egyénnek muszáj szenvednie a bűnöktől való tisztulásért, ugyanakkor azt is kijelenti, hogy nem muszáj - ha bizonyos szabályoknak eleget tesz. A szenvedéstől való megmenekülés legfőbb eszköze a misék ismételgetése, de ezen kívül sok más is van. A purgatóriumi szenvedések csökkentésére vagy teljes megszüntetésére a „búcsúk" is szolgálhatnak. Ennek a doktrínának a leírása a B) függelékben található.
Függelék B) Búcsúk
A búcsú az időleges büntetés elengedése Isten előtt azokért a bűnökért, melyek maga a bűn tekintetében már el vannak törölve; a búcsút a kellően felkészült krisztus-hívő bizonyos meghatározott feltételekkel az egyház közbejöttével nyeri el, amely mint a megváltás szolgája hivatalosan kezeli és alkalmazza a Krisztus és a szentek által adott elégtétel kincstárát.
A búcsú aszerint részleges vagy teljes, hogy a bűnökért járó időleges büntetéstől részben szabadít-e meg vagy teljes egészében. A részleges vagy teljes búcsút bármely hívő elnyerheti a maga számára, vagy fordíthatja könyörgésként az elhunytak javára. (Az Egyházi törvénykönyv egyik kánonja)
Isten egyszülött Fia kincset szerzett az egyház számára... ezt az áldott Péterre, a menny kulcsainak őrizőjére bízta, illetve az ő utódaira, Krisztus földi helytartóira, hogy megosszák azt a hívekkel...
Az „egyház kincsestára" felbecsülhetetlen értékű és kimeríthetetlen; ebbe tartoznak a Krisztus által szerzett érdemek..., az Áldott Szűz imái és jócselekedetei, melyek rendkívül értékesek Isten szemében..., valamint azoknak a szenteknek az imái, akik [jócselekedeteik által] megszerezték önmaguk számára az üdvösséget, és mindent megtesznek azért, hogy testvéreik is elnyerjék azt...
A II. vatikáni zsinat dokumentumából
Elfogadhat- e egy Bibliában hívő keresztény egy ennyire nyilvánvalóan hamis „örömhírt", és csatlakozhat-e azokhoz, akik ezt prédikálják a világnak? Az evangéliumi keresztények irányíthatnak e jó lelkiismerettel bárkit is egy olyan egyházhoz, amely purgatóriumról és búcsúkról tanít, és egyetérthet-e azzal, hogy annak tagjai keresztények, és nem szükséges őket evangélizálni? Egy olyan egyházhoz, amely azt állítja, hogy hatalma van a menny kapuja felett és kinyithatja azt azoknak, akik a kezeibe helyezik magukat.
Sőt, azzal dicsekszik, hogy ő a „megváltás szolgája" (992. kánon). Róma pironkodás nélkül vallja, hogy az általa kínált üdvösséget részletekben lehet csupán elnyerni, és annak megvalósulása nem csupán „Krisztus érdemeiből", hanem „minden szentek jócselekedeteiből" is származik, mindazokon túl, amit az egyénnek magának kell megtennie a saját üdvösségéért.
Megdöbbentő, hogy evangéliumi vezetők keresztényinek ismerik el a római katolicizmust, és készek mellette partnerként evangélizálni a világot! Csak azt tudjuk feltételezni, hogy tudatlanok annak igazi tanításait illetően és meg vannak tévesztve a katolikus apologétáktól származó (félre) magyarázatokkal. Máskülönben hogyan mondhatnák azok, akik egyébként a hit rendíthetetlen harcosainak látszanak, hogy az evangéliumi keresztények és a katolikusok megegyeznek az evangélium alapjait illetően?
A II. vatikáni zsinat kijelenti, hogy „a búcsúk elnyeréséért az előírt munkát el kell végezni".3 íme, egy további bizonyíték, ha erre még egyáltalán szükség van, hogy Róma hirdeti, ígéri és gyakorolja a cselekedetek által való üdvösséget. Mégis, bármily különös, a személynek magának nem muszáj a jó cselekedeteket elvégeznie. A Róma által kieszelt főkönyvben mások jó cselekedetei ráírhatóak az illető számlájára, és amikor az a megtévesztő számításokkal kiegyenlítődik, a menny kapuja kitárul.
A búcsúk doktrínájának eredete és kifejlődése
A búcsúk ötlete a pogányságból származik: vagyis az az ötlet, hogy szenvedések, formulák ismételgetése, szentélyekhez való zarándoklások és isteneknek szóló áldozatok érdemlegesek és az isteneket jóindulatra hangolják a halandók iránt. Az az ötlet, hogy az „Üdvözlégy Mária" számtalan elmondásával, vagy a feszület csókolgatásával és a formulák ismételgetésével csökkenthetők a purgatóriumi szenvedések, amelyre Krisztus keresztáldozata nem volt elégséges, önmagában is téves, de az a tanítás, hogy a búcsú a halottakra is alkalmazható, egy mennyiségi ugrással nagyobb abszurditás. Az az elmélet, hogy valakinek, aki nem tette meg a szükséges „előírt munkákat", jó magaviseletért idő engedhető el a purgatóriumból, ismételten elárulja a katolicizmus szemfényvesztését. Pénzzel minden megoldható!
A búcsú „örömhíre" Róma egyik legdurvább bibliaellenes és illogikus doktrínája, amely a középkorból származik, és mind a mai napig hatályban van. A pogány eredet elhomályosult, a búcsú az évek folyamán fokozatosan a római katolicizmus részévé vált, és a pápaság legjövedelmezőbb ügyletévé fejlődött. Elméletileg egyetlen mise elegendő lenne, hogy minden lélek megszabaduljon a purgatóriumból; Mária, akinek a hatalma végtelen, egy pillanat alatt megtehetné ezt; és a pápák, akiknek a hatalma szintén korlátlan, egy tollvonással kiüríthetnék a purgatóriumot egy megfelelő búcsú megírásával. Miért nem történik ez meg mégsem? Talán nincs elég szeretet bennük a lelkek iránt? A válasz nyilvánvaló. Von Döllinger ezt írja: Trionfo, akit XXII. János a pápai jogkör részletes kifejtésével bízott ! meg, rámutatott, hogy a pápa - mint Krisztus értékeinek letéteményese - egyetlen tollvonással kiüríthetné a purgatóriumot a búcsúival minden ott fogva tartott lélektől, azzal a feltétellel, hogy valaki betölti a búcsúk elnyerésére lefektetett szabályokat. Azt tanácsolta azonban a pápának, hogy ezt ne tegye... (Noha) a pápa hatalma oly mérhetetlenül nagy, hogy egyetlen pápa sem ismerheti meg annak terjedelmét.'1
Az üres purgatórium megállítaná a misékért tett felajánlások bevételözönét, a végtelen hálákat és szívességeket. Éppen ezért a purgatóriumból való szabadulás feltételeit bonyolultabbá tették, aminek következtében még nagyobb szükség lett az egyház szolgáltatásaira. A búcsúk doktrínáját 1343-ban VI. Kelemen pápa tette az egyház hivatalos dogmájává. Kelemen úgy okoskodott, hogy „Jézus vérének egyetlen cseppje is elegendő lett volna az egész emberiség megváltására." A kereszten kiontott vér maradéka az az érték, „megnövelten az Áldott Szűz érdemeivel és a szentek buzgó jócselekedeteivel (a saját üdvösségükhöz szükséges jócselekedeteken felül)", amely a fent említett „kincstárat" alkotja. Az 1476-os pápai bullában IV. Sixtus pápa „kiterjesztette ezt a kiváltságot a purgatóriumban lévő lelkekre (az ott eltöltött szenvedésük idejének csökkentésére) azon feltétellel, hogy egy élő hozzátartozójuk búcsút vásárol tőlük (az egyháztól)."5
Ebből az „egyházi kincstárból" kerül az üdvösség és a megváltás apránként kiosztásra a hét szentség által a katolikus klérus közreműködésével. Lehetetlen tudni, hogy az egyes cselekedetekért, rítusokért, vagy búcsúkért mennyit számítanak be, vagy hogy azokat meddig kell folytatni. Az egyénnek soha nem adatik kielégítő bizonyosság a mennybejutásról. Újabb és újabb rózsafüzéreket kell mondani, újabb és újabb miséket kell celebrálni, újabb és újabb felajánlásokat kell tenni, hogy még több kegyelmet nyerhessenek az egyháztól. Péter, aki a katolikusok szerint az első pápa volt, figyelmeztetett azokra a hamis tanítókra „akik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni... és a telhetetlenség miatt költött beszédekkel vásárt űznek belőletek" (2Péter 2,1-3). Vásár valóban! Egyetlen aranybánya sem versenyezhetne vele!
A katolicizmusban soha senki nem megy át a halálból az életre, ellentétben Krisztus ígéretével 0ános 5,24), hanem az egyház segítségével állandóan az üdvösség kiérdemlésének a folyamatában van, várakozván a purgatóriumi tisztulás befejeződésére. Mi több, egy katolikusnak a kiközösítés a büntetése, ha azt mondja, hogy üdvössége van és tudja, hogy örök életet nyert Krisztus befejezett váltságművébe vetett hite által. Az örömhír szívét és lényegét, amelyet az evangéliumi keresztények vallanak, a katolicizmus tagadja hivatalos katekizmusaiban, kánonjaiban, törvényeiben és dogmáiban; és mindazokat, akik bátran kiállnak a bibliai örömhír mellett, kiátkozzák.
A kegyelem kiérdemlése
Szinte korlátlan az a zseniális „kegyelmi eszköztár", amelyet a pápák és segédjeik megalkottak. A kegyelem kiérdemlésének (ez a kifejezés már önmagában ellentmondásos) egyik legnépszerűbb módja a Kármel- hegyi Miasszonyunk barna skapuláréjának viselete (amelyre már a korábbiakban utaltunk). A „Szombati Kiváltság" egy bullán alapszik, amelyet feltehetően 1322. március 3-án adott ki XXII. János... (kinyilatkoztatva), hogy azok, akik viselik a skapulárét és két másik feltételt is teljesítenek... megszabadulnak a purgatóriumtól (Szűz Mária által) a halál utáni első szombaton."6
XXII. János pápa eretnekségei és gonoszsága ellenére, sok más pápa (V Sándor, VII. Kelemen, V. Piusz, XIII. Gergely stb.)7 is megerősítette a barna skapuláréról való tanítását, amely önmagában is nyilvánvalóan teljesen ellentétben áll a Szentírással. X. Piusz pápa kijelentette: „Én hordom a ruhadarabot; soha ne vegyük le azt." XI. Piusz pápa „örvendezve vallotta meg: A Szűz Skapulárét anyám karjaiban tanultam meg szeretni...'" V. Pál pápa megerősítette, hogy „a Boldogságos Szűz meg fogja segíteni a Kármelhegyi Boldogságos Szűz rendjének Testvéreit és Nővéreit a haláluk után..." XV Benedek pápa „részleges búcsút ajánlott fel a skapuláré megcsókolásáért." És 1950-ben XII. Piusz pápa megírta híres szavait a skapulárét illetően: „Legyen ez számotokra Mária Szeplőtelen Szívének való odaszentelésetek záloga, amire különösen buzdítunk titeket ezekben a nyomorúságos időkben."s Szóltunk már arról az ellentmondásról, hogy a búcsút a purgatóriumbéli idő rövidítésére tervezték, noha azt a szenvedés általi - éppen a mennybe való bejutás érdekében történő - megtisztulás hivatott elvégezni. Ez teljesen értelmetlen. Egy józan hívő nem tehet mást, csak csodálkozhat azon, hogy hogyan és miért lehet búcsút szerezni egy feszület iránti rajongással, avagy hogy egy mise hogyan lehet hatásosabb Krisztus igazi kereszthalálánál, vagy hogy a kálvária megjelenítése hogyan viheti végbe azt, amire Krisztus halála képtelen volt. Ez is mind teljesen értelmetlen. Ám a katolikusokat arra tanítják, hogy semmit ne firtassanak, hanem egyszerűen fogadják el, amit az egyház mond...
A II. vatikáni zsinatnak van egy 20 cikkelyből álló, a korábbi szabályokat módosító, bonyolult feltételeket tartalmazó terjedelmes szakasza arra vonatkozóan, hogy mikor és hogyan nyerhető el egy búcsú. Ez arra emlékeztet minket, amikor a Máté 23-ban Jézus elítélte a rabbikat szabályaik labirintusáért, amely az embereket az ő szellemi vezetésükre utalta. Róma ugyanezt tette. Az Egyházi törvényekre specializálódott ügyvédre lenne szükség annak kibogozásához, hogy hogyan és mikor használhatjuk a különböző „kegyelmi" ajánlatokat. A következők jól illusztrálják ezt :
Az a hívő, aki áhítattal használ egy kegyeleti tárgyat (feszület, kereszt, rózsafüzér, skapuláré, vagy medál) miután azt bármely pap megfelelően megáldotta, részleges búcsút nyerhet. Ha azonban a kegyeleti tárgyat a pápa vagy bármely püspök áldotta meg, akkor a hívő, aki azt áhítattal használja, teljes búcsút is nyerhet Péter és Pál apostolok ünnepén, feltéve, ha hitvallást is tesz bármely jóváhagyott formula szerint... A részleges búcsúk eddig meghatározott módját - napok és évek szerint - megszüntették. Ehelyett új mértéket állapítottak meg szabványként: mostantól kezdve a részleges búcsút csupán „részleges búcsúdként jelölik, a napok és évek meghatározása nélkül.'
Amennyiben Róma tévedett a múltban a búcsúra vonatkozó szabályokat illetően, hogyan lehet bárki is biztos abban, hogy most nem történik ugyanez? És mi van azokkal,, akik az előző szabályokra hagyatkoztak? A napok és az évek eltörlése természetesen semmit sem jelentett, hiszen az egyház azt sem tudta megmondani, hogy eredetileg mennyi időt kellett volna a purgatóriumban eltölteni. Az új szabályok szerinti búcsúnak sincs semmi értelmezhető fontossága. És miféle „Isten" lenne az,, aki meghajlítaná igazságát ilyen mesterkedésekre, attól függően adagolva kegyelmét, hogy a cselekedetek bizonyoson ünnepnapokon történtek-e, vagy hogy egy pap vagy egy püspök „áldotta-e meg" az állítólagos kegyelmi tárgyakat!
A teljesen ismeretlen hatással bíró búcsúk elnyerésének legfőbb eszköze természetesen a mise. A 904. kánon kijelenti: „A papok sohase feledkezzenek meg arról, hogy az eucharisztia áldozatának misztériumában újra meg újra a megváltás műve valósul meg; gyakran misézzenek..."10 Ahogy azt korábban említettük, ahelyett hogy egy már befejezett váltságműre való megemlékezésről lenne szó, minden egyes mise egy piciny kis lépéssel közelebb visz a teljes megváltáshoz. Azt senki nem tudja, hogy egy lépés vajon mekkora, de nagyon picinynek kell lennie a sok millió misét tekintve, melyeket folyamatosan celebrálnak bizonytalan eredménnyel.
Üdvösség eladó
A búcsúk árusítása volt az, ami minden másnál inkább kiváltotta Luther haragját olyannyira, hogy 95 tézisből álló listát szegezett Wittenberg várkápolnájának a kapujára, kirobbantva ezzel a reformációt. Ahogy azt láthattuk, az üdvösséget a búcsúk mellett sok egyéb módon is áruba bocsátották, és ez így van mindmáig. Az árat bár „adomány- nak" nevezik, tulajdonképpen mégis pénz cserél gazdát, és az üdvösség ígérete az, ami ösztönzi az „ajándékot". Will Durant történész érdekes kommentárral szolgál: A búcsúcédulák árusításának kalmárszelleméhez hasonló volt a pénzösszegek, adományok, hagyatékok elfogadása és szorgalmazása a klérus által misék celebrálásáért, amelyek állítólag megrövidítették a halott lélek büntetésének idejét a purgatóriumban. A jámbor, istenfélő' emberek hatalmas összegeket szenteltek erre, akár azért, hogy könnyítsenek az eltávozott hozzátartozón vagy baráton, akár azért, hogy a saját haláluk utáni purgatóriumbéli megpróbáltatásaikat rövidítsék le, vagy szüntessék meg teljesen. A szegények reklamáltak, . hogy mivel ők képtelenek fizetni a misékért és a búcsúkért, a földi gazdagok azok, akik öröklik a mennyek országát, nem pedig a szelídek; Kolumbusz pedig rezignáltán magasztalta a pénzt, mondván: „Annak, aki azt birtokolja, hatalma van lelkeket szállítani a paradicsomba.""
Micsoda szélhámosság! Mintha Istent pénzért meg lehetne vásárolni! Spanyolországban a keresztes háború éves pápai bulláját mindenkinek meg kellett vásárolnia hét éves kor felett. Senkit nem lehetett eltemetni, ha a koporsóban nem volt ott a bulla legfrissebb kiadása. A bulla megvásárlásakor azonnali búcsút és minden bűntől való feloldozást adott, kivéve az eretnekséget és a cölibátusi fogadalom megszegését. Egy katolikus megfigyelő a XVIII. századi Spanyolországban a következő elítélő megjegyzést tette a bullára vonatkozóan: Úgy gyanítjuk, hogy ez a bulla több lelket taszít a pokolba, mint amennyit attól megmenteni képes, mivel a világon ez adja a legnagyobb bátorítást a bűnre. Egy ember például azt mondhatná: nyugodtan kielégíthetem a vágyaimat és kívánságaimat, elkövethetem az összes gonoszságot, mégis biztos lehetek a bűnbocsánatban, ha megvásárolom a bullát két reálért (spanyol ezüstpénz). Ugyanezt az elvet követve, lelkiismeret-furdalása sem lehet, mert ha egy ember elkövet valami nagy bűnt, elmegy gyónni, ott feloldozást kap, megveszi a bullát - vagyis a vétkezési engedélyt — és a lelkiismerete tökéletes nyugalomban van, olyannyira, hogy miután megkapta a feloldozást, mehet újra vétkezni, aztán ismét a feloldozásért.12
A jól ismert katolikus apologéta, Peter Kreeft azt állítja, hogy „az egyház hamar összeszedte magát (röviddel Luther Márton elpártolása után) és betiltotta a búcsúk árusítását...'"3 Charles Colson tévesen ugyanezt állítja.14 Természetesen ez egyszerűen nem igaz. De még ha igaz is lenne, nem lehet oly könnyen eltekinteni a nagy csalástól, amely kifosztotta a hívőket a pénzükből, és eközben megfosztotta őket még az üdvösségüktől is. Az üdvösség áruba bocsátása milliókat csapott be az évszázadokon keresztül, egészen a reformációig. Adott-e valamilyen kárpótlást az egyház? Természetesen nem. Valamilyen kártérítést azoknak, akik átléptek az örökkévalóságba azt gondolván, hogy megvásárolták az üdvösségüket? Nem. És tragikus bár, de a csalás mind a mai napig folytatódik.
Kreeft, a többi katolikus apologétához hasonlóan elismeri azt a tényt, hogy a búcsúk hamis és gonosz doktrínája a mai katolicizmusnak is szerves része. Még mindig adnak pénzt az üdvösség biztosítására. Ahogy azt már korábban írtuk, a II. vatikáni zsinat kijelenti: „Az Egyház... megparancsolja, hogy a búcsúk használatát... folytatni kell... és kiátkozással sújtja azokat, akik azt állítják, hogy a búcsúk haszontalanok, vagy hogy az Egyháznak nem áll hatalmában azok adományozása... az üdvösség elnyeréséért.'"5
Helytelen védekezés az, hogy a múlt utálatosságait már nem gyakorolják Rómában. Nagyon is gyakorolják, méghozzá teljes nyíltsággal, különösen a katolikus országokban. Az Egyesült Államokban kevésbé, de az üdvösség (persze csak tyúklépésben a mennyország felé) még ott is megvásárolható az egyháznak tett felajánlások által. E könyv szerzőjének egyik barátja, akinek az apja nemrégiben meghalt az Egyesült Államokban, elmondta, hogy több mint kétezer dollárt költöttek a misecédulákra az édesapja temetésén, melyek jó néhány mise elmondására elegendőek, hogy kisegítsék őt a purgatóriumból.
Róma a kétségbeesés evangéliumát nyújtja híveinek. Katolikus tömegek élnek rettegésben a halálos bűn elkövetésétől vagy attól, hogy valamit kifelejtenek a gyónásból, vagy hogy megszegnek valamely szabályt vagy rendeletet, amit az egyház írt elő az üdvösséghez. Következésképpen teljesen az egyház kegyétől függnek, attól várván üdvösségüket, ahelyett, hogy megpihennének Isten gazdag kegyelmében és Krisztusnak a Kálvárián befejezett váltságművében.
Függelék C)
Királyok feletti uralom: további dokumentáció
János azonosításának egyik kulcseleme a fenevadon ülő asszonyra vonatkozóan az az állítás, hogy az asszony egy város, amely a föld királyai felett uralkodik. Nagy gondossággal dokumentáltuk azt a tényt, hogy a pápai Róma betöltötte ezt a próféciát, és hogy az egyetlen város, amely megfelel az összes többi kritériumnak is, amelyeket János a fenevadon ülő asszony azonosítására leír. Bárkivel kiállunk, hogy találjon Rómán és annak utódján, a Vatikánon kívül még egy olyan várost, amely betölti a Jelenések 17-ben kijelentett valamennyi jellemzőt.
Krisztus Jánosnak adott kijelentése, miszerint egy vallási testület, amely Krisztus mennyasszonyának vallja magát, királyokkal szentségtelen közösségbe lép, és még uralkodik is felettük, kétségtelenül az egyik legfigyelemreméltóbb prófécia a Szentírásban. Jó néhány könyv telne meg bizonyítékokkal, hogy a nevezett próféciát a római katolikus egyház teljességgel betöltötte. Itt azonban hely hiányában csak néhány dokumentációval szolgálhatunk az érdeklődőknek.
Mindenki bírája - senki által nem ítélve
X. Leó pápa (1513-21) az összes ország bíróságának megtiltotta, hogy valakit olyan bűnért ítéljen el, amelyre az egyház - a törvényszegésekre kiszabott díj kifizetése ellenében - feloldozást adott. Ha egy bíró megpróbálta ezt a rendeletet kikerülni, rövid úton kiközösítették. Az egyházból való kiközösítés egyben az állampolgárság elvesztését is jelentette, és a polgári hatóságoknak kötelező volt az egyház rendeleteit megtartani. IV Pál pápa (1555-59), egy par excellence inkvizítor, keresztények páratlan kínzója és zsidók üldözője, olyan trágár beszédű és hazudozó volt, hogy kijelentéseit nem lehetett elhinni, csupán legalább két tanú esküjére. Állandóan ellenségeskedett, még az akkori pápaság két barátjával, V Károly és II. Fülöp királyokkal is, mivel az Ő elméjében a pápaság legfőbb célja „királyok és uralkodók láb alá tiprása" volt.1 Közvetlenül 1559-ben bekövetkezett halála előtt, válaszolva az egyre növekvő protestáns hitszakadásra, amely akkorra már riasztó méreteket öltött és magát a kardinális kongresszust is invázióval fenyegette, IV Pál kiadta a Cum ex Apostolatus Officio bulláját.
Mint „Róma Püspöke, Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus földi helytartója, nemzetek és országok feletti teljes hatalom birtokosa, minden ember ítélője, és senki által nem ítélve e korszakban", IV. Pál azt állította, hogy korlátlan hatalommal rendelkezik az összes monarchia eltávolítására, és bárki javainak az elkobzására mindenféle törvényes eljárás nélkül; akik pedig segíteni próbálták a kiforgatottakat, azokat kiközösítették. A nyilatkozat kijelentette: Bármely személy, akiről kiderül, aki elismeri, vagy akire rábizonyosodik, hogy elhagyta a katolikus hitet..., vagy eretnekségbe esett, vagy skizmának (elszakadásnak) részese, vagy annak ösztönzője vagy elrendelője, a fent említett büntetés alá kerül (kiközösítés és vagyonelkobzás), élvezzenek bármilyen pozíciót, rangot, rendi állást vagy előkelőséget, még akkor is, ha egy gróf, báró, márki, herceg, király vagy uralkodó világi hatalmával és tiszteletével rendelkeznek... Senki embernek nem megengedett ezen állítás vitatása... Ám ha valaki megpróbálná ennek megkísérlését, legyen tudtára, hogy a Mindenható Istennek és az Ő áldott apostolainak, Péternek és Pálnak haragját vonja magára.
Kelt Rómában, a mi Urunk megtestesülésének 1559. évében, a márciusi Kalendae-ját megelőző tizenötödik napon, a mi pápaságunk negyedik évében.2
V Sixtus pápa (1585-90), aki átíratta a Bibliát, hogy hozzáalakítsa saját különös ötleteihez, kijelentette, hogy nem csupán vallási, hanem világi fennhatósággal is rendelkezik a királyok és hercegek felett, és hogy jogában áll „kinevezni vagy eltávolítani tetszése szerint bárkit bármikor, az uralkodókat is beleértve." És ez nem csak üres fenyegetés volt. Azokban a napokban általánosan hitték, hogy a római katolikus egyházon kívül nincs üdvösség. így a pápa általi kiközösítés fenyegetése rettegésben tartotta az uralkodókat, mivel az egyenlő volt az örökkévaló ítélettel a pokolban.
XI. Kelemen pápa az 1715-ös In Coena Domini bullájában mindenkit kiközösített, aki nem engedelmeskedett a Szentatyának, és külö- nősen azokat, akik nem fizették meg neki adójukat. A bulla kijelentette, hogy a pápa rendelkezik a legfőbb hatalommal minden ember (beleértve a fejedelmeket is) és ügyeik felett, legyenek azok világiak vagy vallásiak. A következő pápák is megerősítették ezt a dogmát, és Róma azóta sem vonta vissza.
A pápai uralom fenntartása
A Vatikánt a „világ egyik legpompásabb művészeti tárházának" és „a világ legjelentősebb kincstárának" nevezik. Ennek a kincsnek egy része (például Michelangelo Piétája) világ körüli úton van, amely a coloradói Denverben kezdődött, összehangolva II. János Pál pápa 1993. augusztusi látogatásával. A körút következő állomása Buenos Aires volt. A műkincs előreláthatólag csak 2000-re kerül vissza a Vatikánba, „időben a keresztény millennium ünneplésére". Az egyik ilyen kiállított tárgy IX. Piusz pápának, az I. vatikáni zsinat összehívójának ti- arája. A tiara leírásának egy részlete: A korona a pápaság szuverenitásának egyik jelképe... A tiara gyöngyökkel és drágakövekkel van ékesítve, és latinul az alábbi szöveget vésték bele: „Krisztus csalatkozhatatlan Helytartójának; A világ Legfőbb Kormányzójának a földön; A nemzetek és királyok Atyjának.'"
Láthatjuk, hogy az olyan állítások, hogy a pápa a föld királyai felett uralkodik, betöltik János látomását. Ezeket Róma soha nem vonta vissza, tehát a pápákat még mindig a legfőbb fejedelmeknek tekinti, akik Isten nevében kormányozzák a világot. A monarchiák megszűnésével azonban nem maradtak királyok, akik felett a pápák uralkodhattak volna. A köztársaságok és demokráciák a kormányzást az emberek kezébe helyezték, és fokozatosan (legalábbis a legtöbb országban) egyenlőséget biztosítottak minden vallásnak. Már dokumentáltuk azt a tényt, hogy amint a pápák észlelték hatalmuk megingását, minden tőlük telhetőt megtettek az új kormányok aláaknázásáért. Az alapvető emberi jogok általuk történő következetes eltiprása tagadhatatlanul rekordot képez.
A pápai hatalom azonban nem halványult el annyira, mint ahogy első pillantásra látszik. A római katolikus egyház tovább folytatta tanításait (mintegy 980 millió embernek a világon), miszerint az egyházhoz való hűség a legelső, amely mindenkit feloldoz a polgári kormányzathoz való lojalitás alól. Ezt a tényt és a veszélyt, amit ez jelentett a polgári kormányok számára, Missouri Államban már több mint száz éve felismerték. Ennek következményeként Missouri Állam Alkotmányát 1864-ben módosították, megkövetelve, hogy „minden egyházi személy hűségi fogadalmat tegyen Missouri Államnak, és - következésképpen - az Egyesült Államoknak. A polgárháború e sorsdöntő pillanataiban St. Louis római katolikus érseke pásztori levelet küldött papjainak, elítélve benne a megkövetelt esküt, és a kormánnyal szembeni ellenállásra buzdította őket.4
A totalitarianizmus igazolása
1870. szeptember 20-án az újonnan egyesített Olaszország erői Raffaele Cadorna tábornok vezénylete alatt áttörték Róma aurelianusi városfalait a Porta Pia mellett. A pápa hadserege Hermann Kanzler tábornok vezetésével csupán jelképes ellenállást tudott kifejteni. Róma és a megmaradt Pápai Állam feletti hatalmat az új Olaszország vette át. Régóta vágyott függetlenségüket éljenezve, a polgárok magatartása nyíltan ellenségessé vált az egyház felé, amely oly sokáig uralkodott vasököllel rajtuk Amikor IX. Piusz (aki az első vatikáni zsinaton a pápai csalatkozhatatlanság ötletét keresztülvitte) néhány hónappal később meghalt, mialatt koporsóját nagy pompával vitték az utcákon a Szent Péter bazilikáig, olasz csoportok töltötték meg a teret köveket dobálva és kiabálva: „Halál a pápára! Halál a papokra! Dobjátok a disznót a folyóba! Dobjátok a bestiát a Tiberisbe!"
Csupán a rendőrség beavatkozása tudta megakadályozni a fenyegetések végrehajtását. Ez a pápaellenes magatartás az utca embereiben évek óta növekedett már alapvető emberi jogaik lábbal tiprása miatt. Az I. vatikáni zsinat előtt öt évvel a pápa kiadta a hírhedt Quanta cura pápai körlevelét, amelyben elítélte „a lelkiismereti és vallásszabadság védelmezőit... és mindazokat, akik azt követelik, hogy az egyház ne használjon erőszakot."
5A pápaság erőszakkal uralkodott évszázadokon keresztül, és most a pápák megrémültek a szabadság új szelétől, amely vágyat ébresztett az alapvető emberi jogok iránt. Az ilyen atmoszféra összeegyeztethetetlen volt a pápai gőggel és hatalmi ambíciókkal. A pápa bizonyos volt abban, hogy a pápai csalatkozhatatlanság dogmája, a világ különböző tájairól származó püspökök tanácsa által hivatalosan jóváhagyva, véget vet a szabadság képtelen álmainak. Ahogy ezt egy elismert XIX. századbeli történész magyarázza: A kínhalál a vallás elleni vétkekért még mindig része volt a büntető törvénykönyvnek; az egyháznak továbbra is meg volt engedve a középkori törvénytelenség, a menedékjog a bűnözők számára; a plébánosoknak a teljes polgári anyakönyvezést meghagyták; a jezsuitáknak pedig a jogot, hogy bárhová behatoljanak - hogy irányítsák a királyi udvartartást, a polgárok otthonait, a közintézményeket, az iskolákat stb.; vagyis az ország teljesen a papi uralom tárgya volt.6
A pápai hatalom és a klérus általi elnyomás elképesztő méreteit olvasva ámulatba ejtő, hogy az mennyire elfogadott volt az élet részeként, nemcsak az átlagemberek (akik nem tudtak szembeszállni vele), hanem a polgári uralkodók részéről is. Az egyház által elkövetett nyilvánvaló gonoszságok és igazságtalanságok láthatóan szintén nem támasztottak kételyt a pápai rendeletek megalapozottságát illetően. Von Döllinger megdöbbentő képet tár elénk: Isten földi helytartója, akiről azt mondják, hogy Istenként cselekszik, gyakran ártatlan emberek tömegeire is kiterjesztette a néhány ember miatti büntetést; és ki bátorkodná megcáfolni őt? Ő isteni vezetés alatt cselekszik, és tetteit nem lehet mérlegelni az emberi igazság szabályaival... Paradoxonnak hangzik bár, de történelmi tény, hogy minél gyanúsabbnak és botrányosabbnak tűnt a pápák viselkedése, a vallásos emberek annál inkább hajlottak arra, hogy saját kételyeiktől és gyanúiktól a pápai csalatkozhatatlanság kebelén találjanak védelmet... gyerekkoruktól fogva arra taníttatván, hogy a pápa az egyház ura és mestere, akit nem lehet megcáfolni, vagy felelősségre vonni... Peter Cantor már a XII, század elején elismeri, hogy a pápai romlottságra nincs bibliai igazolás... de ugyanakkor szentségtörés lenne hibát találni abban, amit a pápa cselekszik.7
Függelék D)
A pápai csalatkozhatatlanság és az apostoli vonal
A XIV. század kezdetén az egyház csalatkozhatatlanságának mibenléte még nem volt pontosan meghatározva. Az a gondolat, hogy a pápának személy szerint csalatkozhatatlannak kellene lennie, még teljesen újszerű és az addigi hagyományos tanításokkal túlságosan ellentétben álló volt ahhoz, hogy szélesebb körben elfogadják.
.Brian Tierney: A pápai csalatkozhatatlanság eredete (Origins of Papai infallibility) c. művéből1
Róma nyilatkozott, a vita ezzel le van zárva. Szt. Ágoston (354-430)
Annak érdekében, hogy a pápai csalatkozhatatlanságban és a római katolikus egyházon keresztüli egyedüli üdvösség dogmájában való hitet terjeszteni tudják, az egyházi hierarchia eltüntette a tényeket és újraírta a történelmet. Az egyik ilyen példa az előző augustinusi idézet. Ha Augustinus, ahogy az érvelés szól, az egyház legnagyobb teológusa kész volt alárendelni magát mindennek, amit Róma (a pápa és hierarchiája) elrendelt, akkor az átlagos katolikusoknak is minden bizonnyal ezt kell tenniük. Ez az alávetettség azonban nem az, amiről Augustinus beszélt. Összefüggéseiben az idézet másról szól. Két zsinatnak kellett határoznia egy vitatott ügyben és Róma püspökének is egyet kellett értenie, ami „több mint elegendőnek tűnt Augustinusnak, hogy az ügy lezártnak tekinthető legyen. Az hogy a római ítélet önmagában nem volt perdöntő, és hogy egy Concilium Plenarium-ra volt szükség a döntéshez, ő maga is vallotta..."2
Terjedelmes írásaiban Augustinus sehol máshol nem említi, hogy Róma püspöke mondta volna ki az utolsó szót hit és erkölcs dolgában. Mi több, Augustinus azt mondta, hogy az afrikai egyháznak igaza volt, amikor elutasította István Római püspök (254-257) véleményét a keresztségi vitákat illetően. Augustinus számos argumentumában egyetlen egyszer sem utalt arra, hogy Róma püspökével, mint a hit végső döntőbírájával kellene tanácskozni - vagy hogy egyáltalán tanácskozni kellene...
Érdemes érdekességként megemlíteni, hogy amikor a niceai zsinat 325-ben úgy határozott, hogy Róma, Alexandria és Antióchia három püspöke (az a fogalom, hogy „pápa", akkor még ismeretlen volt) feljebbvalónak tekintendő kevésbé fontos keresztény központok püspökeinél, Róma akkori püspöke elutasította ezt a megkülönböztetést. Lars Qualben történész megjegyzi: A konstantinápolyi egyetemes zsinat 381-ben a város püspökét pátriárkának nevezte ki; a kalkedoni egyetemes zsinat 451-ben ugyanezt a címet adományozta Jeruzsálem püspökének (kihagyva Róma püspökét)... és Konstantinápoly pátriárkáját (nem Rómáét) szavazták meg az egész egyház legfőbb püspökének. Miután a nyugati birodalom 476-ban összeomlott, Konstantinápoly császára lett az egész világ ura, és ebben az új szerepében természetesen biztosított néhány kiváltságot a város pátriárkájának... Róma püspöke és Konstantinápoly pátriárkája lett a két fő versenyző az egyház feletti hatalomért/
Az uralkodók által először jóváhagyott doktrína
Az uralkodók valóban kijelentették Róma püspökének elsőbbségét a nyugati egyház felett (de nem az egyetemes egyház felett) és már az V. századtól a „római pápának" nevezték. Egy ediktumban III. Valentinianus és II. Theodosius uralkodók 445-ben kijelentették: „Ezen örök érvényű ediktumban elrendeljük, hogy Gallia vagy egyéb tartományok püspökeinek nem törvényes bármit megkísérelni az ősi hagyományok ellenében a nagy tiszteletű ember, az Örök Város Pápájának felhatalmazása nélkül."4
Meg kell jegyeznünk, hogy a pápai hatalomnak ezen elismerése az uralkodóktól származik, és nem az egyházat képviselő egyetemes zsinattól. A cél az uralkodók részéről nem a Szentírással való azonosulás, hanem a birodalmon belüli egység fenntartása - illetve a rivális püspökök és követőik közötti egység fenntartása volt. Rómának, mivel főváros volt, nemcsak a polgári, hanem az egyházi hatalom központjává is kellett válnia.
A katolikusoknak továbbá azt a tényt is el kellett fogadniuk, hogy míg az uralkodók tiszteletben tartották Róma püspökének hatalmát, azt is világossá tették, hogy ők mégis fölötte állnak. Justinianus „Az egyház és az állam kapcsolata" című 535. április 17-i ediktumában kijelentette: „Valóban létezik a klérus és a laikusok közötti megkülönböztetés a kereszténységben; gyakorlati okokból azonban az uralkodó mindkettőnek irányítója, felügyeletet gyakorolva, mint ahogyan ezt nyilvánvalóan teszi is, a klérus „erkölcsi jóléte” felett."5
Évszázadoknak kellett eltelnie, mielőtt a pápák kialakíthatták az uralkodók és királyok feletti hatalmukat, és még hosszabb időnek, mielőtt a pápai csalatkozhatatlanság és az egész egyház feletti uralom teljességgel kiépült. Mi több, a zsinatok fenntartották a pápák feletti hatalmukat. Nem egy zsinat utasított el különböző trónkövetelőket, akik Péter trónjára pályáztak, és akik mind ragaszkodtak ahhoz, hogy ők Krisztus igazi helytartói. Róma püspöke ugyan olykor-olykor megkísérelte önző célokból kiterjeszteni hatalmát az egyház többi részére is, de azt a kereszténység általánosságban egészen az ezredfordulóig elutasította. A pápa akkor még nem hivatkozhatott hagyományokra vagy zsinati határozatokra elképzelésének támogatására.
Az igény végül is nyugaton valósult meg 19 évvel a nagy szakadás után, amikor 1073-ban VII. Gergely pápa megtiltotta a katolikusoknak, hogy Róma püspökén kívül bárki mást pápának nevezzenek. Ezelőtt sok püspököt címeztek barátságosan „pápának" vagy „papának". Noha a római katolikus egyház a „pápákat" a legkorábbi időktől számítja, és az összes állítólagos római püspökre ma már általánosan mint pápára utalnak, a valóság az, hogy ezt a címet ezzel a jelentéssel 1073 előtt nem fogadták el.
A csalatkozhatatlanság megmentése annak tagadásával
Rámutattunk, hogy a mód, amellyel sok pápa megszerezte hivatalát (haderő, prostituáltak manipulációi, pénzösszegek, császári támogatás, erőszak stb.), ellene mond annak az állításnak, hogy a pápaság Pétertől származik töretlen apostoli vonalon keresztül. A tény, hogy időnként egyszerre több pápa is elfoglalta „Péter székét" - mindegyik állítva magáról, hogy ő az igazi és csalatkozhatatlan pápa, az egyház feje, és mindegyik felhasználva állítólagos hatalmát a másik kiközösítésére - szintén bizonyítéka annak, hogy az „apostoli vonal" csupán fikció. Legutoljára, amikor egynél több pályázó követelte magának a pápaságot, a dolgot oly módon intézték el, ami szintén kirántja a szőnyeget a pápák alól, hogy bármilyen érdemleges igényt támaszthassanak a csalatkozhatatlanságot illetően.
A XV század elején három ember igényelte magának a pápaságot. XII. Gergely (1406-15), akinek első pontifikátusi cselekedete az volt, hogy a daráját 6000 florenusért (ezüst forint) zálogba adta, hogy kifizethesse szerencsejátékokból származó adósságait; XIII. Benedek (1394- 1423) Avignonból, egyike azoknak a pápáknak, akik az avignoni pápai palotában lakoztak a több mint száz évig tartó skizma alatt, riválisokkal mind Rómában, mind Avignonban, akik azt állították magukról, hogy ők az igazi pápák, és kiközösítették egymást, végül V Sándor (1409-10), akinek legfőbb időtöltése a dorbézolás volt, és akit a palotájában 400 női szolgáló látott el. Ez utóbbi pápát Baldassare Cossa mérgezte meg, aki a pápai széket XXIII. János néven foglalta el (1410-15).
A konstanzi zsinat (az addigi legnagyobb zsinat nyugaton, 300 püspök, 300 doktor és 15 egyetem képviselőjének részvételével) mindhármukat megfosztotta címüktől. Noha ma már „ellenpápaként" tartják számon, mégis XXIII. János pápa volt az, aki 1414-ben, mindenszentek napján formálisan megnyitotta a zsinatot. Olyan nagy volt az intrika az egyházvezetők ezen gyűlése körül, hogy több mint 500 ember végezte a közeli Konstanzi-tóban a szent találkozó négy éves időtartama alatt. Azt is feljegyezték, hogy 1200 prostituáltat kellett szállítani a jókedvű püspökök, kardinálisok és segédjeik számára. Ugyanez a zsinat volt az, amely Husz Jánost máglyahalálra ítélte 1415-ben azért, mert azt tanította, hogy a Szentírásnál nincs nagyobb tekintély, és annak minden ember, még a papok és a pápák is, kötelesek lennének engedelmeskedni krisztusi szent életet élve.
A három fentnevezett pápa közül, akik mind Krisztus helytartójának vallották magukat, csupán XII. Gergely szerepelt a hivatalos listán törvényes pápaként (annak ellenére, hogy a zsinat őt is elutasította), a másik kettőt pedig antipápaként tartják számon. Amikor 1958-ban XII. Piusz pápa utódja a XXIII. János nevet vette fel, több katolikus bíborosnak, látva, hogy pápai listájukon már szerepel egy XXIII. János, gyors korrekciókat kellett foganatosítani. Az eredeti XXIII. János pápát „kalóznak, tömeggyilkosnak, tömegparáznának - testvérnők iránti kiméletességgel házasságtörőnek - a legendák határait messze meghaladva, par excellence. szentségárulónak, zsarolónak, stricinek és mocskos trükkök mesterének"6 írták le.
Kalandfilmekhez illő fordulattal, XXIII. János pápa, aki hatalmas pompával nyitotta meg a zsinatot, ugyanazon zsinat által lett börtönre ítélve. Sokkal enyhébben bántak vele, mint amire rászolgált volna, ugyanis az eredetileg 54 ellene szóló vádat ötre szorították le. Edward Gibbon szarkasztikusan írt erről A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története (The History of the Decline and Fali of the Román Empire) című művében: „A legbotrányosabb vádakat XXIII. János ellen elejtették; Krisztus helytartóját csupán kalózkodással, gyilkossággal, nemi erőszakkal, szodómiával és megrontással vádolták (és találták bűnösnek)." Míg a megvesztegethetetlen Husz Jánost máglyára küldte a konstanzi zsinat, mivel szót emelt az egyház reformjáért, XXIII. János pápának csupán három év börtön jutott számtalan visszataszító bűnéért.
A konstanzi zsinat Oddo Colonna kardinálist nevezte ki pápának, aki V. Mártonnak nevezte magát (1417-31), és aki XXIII. Jánost, ezt a mesterbűnözőt és gyilkost börtönből való szabadulása után Frascati püspökének és Tusculum kardinálisának nevezte ki. Ezek után a római katolikus egyház hatalmát gyakorolva Baldassare Cossa kardinális papokat szentelt fel, és az ostyát és a bort ünnepélyesen Krisztus testévé és vérévé változtatta - vagy legalábbis ez volt, amit a hívők gondoltak. Mint kardinális XXIII. János elítéltetése ellenére is jogosult volt új pápák megválasztására a többi kardinálissal együtt, akik szintén nem maradtak el messze tőle a bűnök tekintetében.
A sors iróniája, hogy a konstanzi zsinat három rivális pápától mentette meg az egyházat a pápaság feletti hatalmának megtartásával. A szavazás egyhangú volt az alábbi irányelv meghatározásában: Minden törvényesen összehívott, az egyházat képviselő egyetemes zsinat közvetlenül Krisztustól nyeri hatalmát, és mindenki, a pápát is beleértve, aláveti magát a hit dolgait, a skizma gyógyítását, és az egyház reformációját illetően.7
Ha a pápai csalatkozhatatlanság, ahogyan az ma ismert, már akkor elfogadott lett volna, a három rivális pápa dilemmájának ezen megoldása elképzelhetetlen lett volna. A pápai csalatkozhatatlanság dogmája, amelyet 1870-ben az I. vatikáni zsinaton mondtak ki, önmagában tagadása annak az autoritásnak, amit a konstanzi zsinat gyakorolt a pápák felett az egyház megmentése érdekében.
Von Döllinger megjegyzései figyelemre méltóak, különösen mivel könyve néhány héttel azelőtt látott napvilágot, hogy az I. vatikáni zsinat megcáfolhatta volna Konstanzot a zsinati kontra pápai hatalom lényegbevágó kérdésében: XII. Gergelyt és XIII. Benedeket elhagyták kardinálisai, és mindaz, amit a római egyház alakításáért tenni lehetett, a konstanzi zsinaton történt. Ha egy pápa a zsinat alá tartozik a hit dolgait illetően, akkor nem csalatkozhatatlan; az egyház és az azt képviselő zsinat örökli Krisztus ígéreteit, nem pedig a pápa, aki hibázhat a zsinaton kívül, de a zsinat megítélheti őt a hibáiért...
És ha a zsinat határozatai tagadják a pápai rendszer alapvető pozícióját, ezáltal hallgatólagosan, de sokatmondóan rámutatnak annak hibáira és visszaéléseire. Mégis, ez a rendszer évszázadokon át fennmaradt az egyház vezetésében, ma is tanítják az egyházjogi törvénykönyvekben és a szerzetesrendek iskoláiban, különösen a tomizmus teológusai által. Kimondhatatlanul vagy kifejezetten megerősítve jelen van az összes nyilatkozatban és döntésben, amelyet a pápák - az egyházi törvényalkotás új tekintélyei - kimondták. Pedig egyetlen hang sem hallatszott a pápai pozíció védelmében, és Konstanz doktrínáit sem ellenezte senki - senki nem protestált!"
Függelék E)
Pápai eretnekek, a Biblia és Galilei
Már említettük, az eretnekség automatikus kiközösítést von maga után. Már egyetlen eretnek pápa is, ha nem tért meg eretnekségéből és nem állították vissza, megtöri az állítólagos, Péterig visszamenő apostoli vonalat. Az eddigiekben rámutattunk, hogy számos pápát vádoltak már eretnekséggel más pápák és különböző zsinatok, és néhányat közülük ki is közösítettek. VI. Adrián pápa (1522-3), aki személyesen nyilvánította III. Celesztin pápát (1191-98) eretneknek, kijelentette, hogy XXIII. János csupán egy volt az eretnek pápák hosszú sorában.
Eretnek pápák hosszú sora
Az egyik legkorábbi ismert eretnek azok közül, akik Péter állítólagos trónján ültek, Liberius (352-66) volt. Az uralkodóval való viszálya miatt száműzetésbe kényszerült Liberiusnak hazatelepedést ígértek, ha megtagadja Athanasiust, aki az arianus eretnekség elleni küzdelmet vezette. Liberius, aki a doktrínákkal nem sokat bajlódott, engedelmeskedett az uralkodónak, és így azok mellé állt, akik azt vallották, hogy a Fiú kevesebb az Atyánál - vagyis egy olyan vélemény mellé, amelyet az egyház égbekiáltó eretnekségként következetesen elutasított.
Eretnek pápák szinte rendszerességgel támadtak. I. Ince (401-17) és I. Gelasius (492-96) azt hirdették, hogy a csecsemők egyenesen a pokolba (nem is a purgatóriumba!) kerülnek, ha az úrvacsora vétele nélkül meghalnak, még akkor is, ha meg vannak keresztelve. Végül is, ha valaki a János 6,53-at szó szerint veszi - „ha nem eszitek az ember Fiának testét, és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek" -, ahogy azt a katolicizmus tanítja, akkor ezeknek a pápáknak igazuk volt... Ezt a nézetet azonban a tridenti zsinat eretnekségként elítélte.
Pontifikátusának utolsó két évében V Sixtus (1585-90) átírta az egész latin Bibliát, szeszélye szerint hozzáadva különböző kifejezéseket, mondatokat, kihagyva egész verseket, a zsoltárok címeit megváltoztatva, és önnön rendszerét alkalmazva a fejezetek és versek felosztására. Az Aeternus lile pápai bullájában (hitről és erkölcsről szóló állítólag csalatkozhatatlan kinyilatkoztatásában az egész egyház számára) kijelentette, hogy ezentúl a Bibliának ezen új „fordítását" kell „igaznak, törvényesnek és eredetinek elfogadni és tartani, és az kétségbevonhatatlan akár nyilvános akár magán beszélgetésekben, felolvasásokban, prédikálásokban és magyarázatokban." Aki pedig nem engedelmeskedett, azt kiközösítették. Természetes, hogy amikor a klérus meglátta a pápa lenyűgöző munkáját, amely azonnali hatállyal elavulttá tette a tridenti zsinat által jóváhagyott latin Bibliát és az összes arra épülő szövegkönyvet, rettenetbe esett. Szerencsére Sixtus néhány hónappal később meghalt, és Bellarmine eltussolta az ügyet. Ahogyan azt De Rosa kifejti: Ezt a bibliát a pápai hatalom teljességével, kiközösítéssel körítve, kényszerítették rá az egész egyházra - és az hemzsegett a hibáktól. Az akadémikus világ felfordult - a protestánsok hatalmas gyönyörűségére és örömére, amit a római egyház e kínos helyzete szerzett számukra.
1590. november 11-én Bellarmine visszatért Rómába... Megnyugodva attól, hogy Sixtus, aki őt az Indexre (betiltott könyvek és szerzők listája) akarta tenni, meghalt, a pápaság presztízsét kezdte el félteni... Bellarmine azt tanácsolta az új pápának - bár rajongói közül néhányan kifogásolták -, hogy hazudjon. Hatalmas feladat állt előttük. A választás egyszerű volt: vagy nyilvánosan elismerik, hogy a pápa tévedett egy kritikus bibliai témában, vagy pedig megpróbálják leplezni az ügyet, aminek a kimenetele viszont bizonytalan volt. Bellarmine az utóbbit javasolta.1
Bellarmine egy csoport odaadó hittudóssal egyetemben titoktartást fogadott, és mintegy hat hónapi kemény munkába kezdett a néhai pápa hibáinak a kijavítására. A „Sixtus Biblia" új kiadását úgy publikálták, mintha az csupán az előzőnek egy újranyomása lenne - eközben pedig hatalmas erőfeszítéseket tettek az eretnek kiadvány eredeti példányainak a begyűjtésére, melyeket aztán megsemmisítettek. Amint azt sejteni lehet, néhány másolat túlvészelte a kampányt és fennmaradtak (egy példány az oxfordi Bodley könyvtárban található). Ezek a „bibliák" egy újabb bizonyítékot jelentenek arra nézve, hogy a pápák nem csalatkozhatatlanok, és hogy a csalatkozhatatlanság dogmáját fenntartsák az egyházban, további hazugságokra van szükség.
Galilei és az inkvizíció
További bizonyítékot arra - ha még egyáltalán szükséges -, hogy a pápák nem csalatkozhatatlanok, Galilei tragikomikus esetében találhatunk. Az egyház dogmájának védelmében VIII. Orbán pápa kínzásokkal fenyegette meg az öreg és igen beteg Galileit, ha nem tagadja meg azt az állítását, hogy a Föld forog a Nap körül. Kijelentve, hogy ez a hiedelem Szentírás ellenes, a pápa térdre kényszerítette Galileit, aki féltve életét, visszavonta eretnekségét az Inkvizíció Szent Hivatala előtt. A geocentrikus (földközpontú) nézet évszázadokon át hivatalos katolikus dogma maradt. Az egyik csalatkozhatatlan pápa a másik csalatkozhatatlan pápa után erősítette meg: A Föld a világegyetem központja, és minden égitest, a Napot is beleértve, a Föld körül forog.
Egészen 1992-ig tartott, míg Vatikán, 14 hónapos kutatás után elismerte, hogy Galileinek igaza volt. Ez a beismerés egyben annak beismerése is, hogy azok a pápák, akik Galilei tételét tévesnek kiáltották ki, maguk is gyarló emberek voltak, akik tévedhettek a Szentírás értelmezésében. Ám a II. vatikáni zsinat mégis megerősítette azt a dogmát, amely szerint kizárólag a csalatkozhatatlan pápa által vezetett magisztrátus értelmezheti a Szentírást, és minden hívőnek kérdés nélkül el kell fogadnia az ő értelmezésüket.
Ezek után azonban nem csoda, hogy a II. vatikáni zsinat a Biblia csalatkozhatatlanságát csupán hit és erkölcs dolgaira vonatkoztatja! Kijelenti, hogy „A Szentírás könyvei határozottan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják azt az igazságot, amit Isten az üdvösségünk érdekében közölni kívánt a Szentíráson keresztül."2 Egy másik kiadvány ezt így adja vissza: „Ezért a Biblia áz üdvösségünkre kijelentett vallási igazságot illetően mentes minden hibától. Nem szükségtelenül hibátlan más témákkal (pl.: természettudományok) kapcsolatban [hangsúlyozás az eredeti szerint]."3 Úgy tűnik tehát, hogy Isten, aki teremtette az egész univerzumot, és aki a Bibliát inspirálta, nem ismeri a természettudományokat!
A „tanítóhivatal", amely csalatkozhatatlannak és a Szentírás egyedüli értelmezőjének tartja magát, nyilvánvalóan messze van a csalatkozhatatlanságtól. Mivel muszáj, hogy a tudományos tévedésekre valahogyan magyarázatot adjon, a hibákért a Szentírást okolja. A római katolikus egyház megtagadva az egyénektől Isten Igéjének személyes és erkölcsi felelősséggel történő tanulmányozását, belekapaszkodik annak a hatalomnak utolsó maradványaiba, amelyet egykor gyakorolt minden ember és kormány léte és lelkiismerete felett.
Függelék F)
És a hagyományok?
A római katolicizmus nem állítja magáról, hogy kizárólag a Szentíráson alapszik, hanem a tradíciókon is, amit állítólag az apostolok hagytak hátra. Az érdekesség azonban az, hogy egyetlen egy katolikus tradíció sem vezethető vissza az apostolokig. Egyetlen egy sem! A katolikus tradíciók egy sokkal későbbi korban alakultak ki, és a csalatkozhatatlanság ötlete volt a hagyományok közül a legkésőbbi. Az ex cathedra kinyilatkoztatások koncepcióját, amely központi fontosságú a csalatkozhatatlanságban, a tizenhatodik század előtt még csak el sem tudták volna képzelni.
Elismert tény továbbá, hogy a tradíció számtalan változáson ment keresztül. A II. vatikáni zsinat beismeri, hogy a „tradíció, amely az apostoloktól származik, folyamatosan fejlődik... növekedés van a ránk hagyott igék és igazságok szellemi megértésében.'" Tovább így folytatódik: A Szentírás Isten beszéde, mivel a Szent Szellem lehelete alatt került leírásra. És a Tradíció annak teljességében továbbítja Isten Igéjét, amely az apostolokra bízatott az Úr Krisztus és a Szent Szellem által... Ezért a Szentírást és a Tradíciót az odaadás és hódolat érzetével egyformán kell elfogadni és tisztelni... Világos tehát, hogy Isten mindenekfelett valóan bölcs elrendezésében a szent Tradíció, a Szentírás és az Egyház Tanítóhivatala oly módon kapcsolódnak és tartoznak össze, hogy egyik a másik nélkül nem állhat meg. Együtt munkálkodva, mindegyik a maga útján a Szent Szellem működése alatt, mind hatékonyan hozzájárulnak a lelkek megmentéséhez.2
A fenti nézet súlyos problémái azonnal nyilvánvalók: A Biblia nem elegendő önmagában, nem áll meg önmagában, és nincs meg benne minden igazság, amelyekre szükségünk van az üdvösséghez. Annak ki kell egészülnie a tradícióval és az „Egyház Tanítóhivatalának" értelmezéseivel. Sem a római katolikus egyház, sem annak tanítóhivatala, sem annak tradíciója nem létezett az Ószövetség 2000 éves ideje alatt, és kétségtelen, hogy Isten ama kor szerinti Igéjének (amely mind a mai napig fennáll, és nagyobb terjedelmű, mint az Újszövetség) egyikre sem volt szüksége. Láthatjuk, hogy ez a velejéig katolikus idea, miszerint a Biblia nem elegendő, már önmagában is ellentmond a Bibliának. De a problémák itt még nem érnek véget.
Magnó nélkül nehéz lenne nyomon követni bármilyen szájhagyományt, akár csupán tíz évre visszamenőleg is, nemhogy 1900 évre, az apostolok idejéig. A szóbeli kijelentések nem hagynak hátra olyan fennmaradó nyomot, amit egyértelműen azonosítani lehetne. A probléma még akkor sem oldódna meg, ha valaki a második század elején, alig 50 vagy 100 évvel az apostolok ideje után, leírta volna mindazt, amit szájhagyománynak állított, mivel még mindig maradna egy szóbeli továbbítással áthidalt hézag hitelesség nélkül. Egyértelmű tény tehát, hogy a római katolikus egyház az apostoli vonallal való hencegése ellenére képtelen bebizonyítani, hogy tradíciói közül akár egyetlen egy is az apostoloktól származna.
Krisztus idézett az írásokból, és azt mondta, hogy azokat mind be kell tölteni (Márk 14,49; Lukács 24,44). Hagyományt egyetlen egyszer sem idézett és nem utalt arra, hogy azokat be kellene tölteni - furcsa hanyagság, ha a tradíció nélkülözhetetlen része a Szentírásnak. Pál biztosít minket arról, hogy a teljes írás Istentől ihletett (2Timóteus 3,16; vö. 2Péter 1,20-21). Ilyen biztosíték a tradícióról nem található. Sőt, éppen ellenkezőleg. Pál azt mondja Timóteusnak, hogy „Hirdesd az igét..." (2Timóteus 4,2). Nem arra buzdított, hogy „hirdesd a tradíciót"... - ismételten egy furcsa hanyagság, ha bármely tradíció létfontosságú, vagy akár érvényes lenne.
Nincs olyan ótestamentumi zsidó hagyomány, amely Ábrahámtól, Mózestől, vagy Dávidtól fennmaradt volna, és amelyet Isten Igéje mellett meg kellett volna tartani. Krisztus semmi jót nem mondott a zsidó tradíciókról, sőt inkább elítélte azokat, mivel áthágták és erőtlenné tették Isten parancsolatait (Máté 15,1-9). Krisztus bizonyosan nem követeli meg egyházától, hogy könnyen elferdíthető szájhagyományoktól függjön, hanem mint Izraelnek, írásban (az írásban) adta meg neki a szükséges instrukciókat.
Bibliai utalások a tradícióra
A „tradíció" vagy „tradíciók" szavak 14 alkalommal fordulnak elő az Újszövetségben. Nyolc utalás (Máté 15,2-3 és 6; Márk 7-ben a 3., 5., 8., 9. ésl3. versek) Krisztus kijelentései az evangéliumokban, és mindegyikük elítéli a zsidó tradíciókat. Pál öt utalást tesz, melyek közül kettő egyértelműen elítélő (Kolossé 2,8; Galata 1,14). Péter egyetlen utalása szintén elítélő (l.Péter 1,18). Ezek után csupán három pozitív utalás marad: „Dicsérlek pedig titeket atyámfiai, hogy énrólam mindenben megemlékeztek, és amiképpen meghagytam néktek, rendeléseimet megtartjátok." (l.Korintus 11,2); „Miért is atyámfiai, legyetek állhatatosak és tartsátok meg a tudományt, amelyre akár beszédünk, akár levelünk által taníttattatok... A mi Urunk Jézus Krisztus nevében pedig, rendeljük néktek, atyámfiai, hogy vonjátok el magatokat minden atyafitól, aki rendetlenül él, és nem ama utasítás szerint, amelyet mi tőlünk kapott." (2Tesszalonika 2,15; 3,6).
A katolikusok tradíciók melletti érvelése ez utolsó három versen nyugszik. Ám e három vers egyike sem a római katolikus hagyományokra utal, mivel az az apostolok napjai utáni évszázadokban fejlődött ki. Pál nyilvánvalóan olyan dolgokról beszélt, melyeket ő és a többi apostol már tanított. Nem olyan tradíciókra utalt, amelyek valamikor a jövőben talán majd ki fognak alakulni ismeretlen egyházi vezetők befolyására. Következésképpen, ha nem lehet bebizonyítani, hogy a jelenlegi római katolikus tradíciókat az apostolok tanították, és hogy azok tisztán fennmaradtak, ezek a versek nem támasztják alá ezt a nézetet. Arra pedig már rámutattunk, hogy a mai tradíciók egyikét sem lehet visszavezetni az apostolokig.
Továbbá, a római katolikus hagyományok cáfolják a Szentírás tiszta tanítását, ezért az apostolok semmiképpen nem taníthatták azokat. Még magukon a katolikus hagyományokon belül is sok ellentmondás van. A Szentírás tanulmányozásához című művében XII. Leó pápa (1823-9) azt írta, hogy az egyházatyák „néha a saját koruk elképzeléseit fejezték ki, és így olyan kijelentéseket tettek, amelyek ezekben a napokban, mint helytelenek, el lettek vetve." Mi is láthattuk, hogy számtalan hamis dekretáliát (rendeletet) fabrikáltak, amelyek aztán a mai napig fennmaradó hagyományok alapjaivá váltak, sőt még egyházi törvényekké is.
Szájhagyomány alkalomnak megfelelően
Az Újszövetség írásának ideje alatt nyilvánvalóan létezett egy időszak, amikor a korai egyháznak az apostolok szóbeli tanításaira kellett bíznia magát. Minden okunk meg van azonban feltételezni, hogy az összes olyan Szent Szellem által ihletett tanítást, amely a történelem folyamán élő valamennyi hívőnek szólt, írásban rögzítették volna. Ezt igazolják a már kifejtett okok: 1. Az Ótestamentumi időkben nem volt olyan szájhagyomány, amit Mózestől, Dávidtól, Sámueltől továbbítottak volna Izrael számára, miért lenne tehát ilyen az egyház számára? 2. Krisztus minden szájhagyományt elítélt, amit a rabbik fejlesztettek ki, és amelyek elferdítették az Isten beszédét. Miért akarná hát, hogy az egyház ugyanezt a korrupciós befolyást bírja? 3. Lehetetlen a szájhagyományt visszavezetni annak forrásához, vagy bizonyosnak lenni annak pontosságában. 4. A szóbeli tanítás elkerülhetetlenül korrumpálódott a generációk közötti továbbítás során. 5. Nem minden volt Szentírás értékű, amit Pál vagy a többi apostol mondott, vagy esetleg nem minden korszak hívőinek szánták. A megkülönböztetés egyetlen biztos módja az állandó érvényű tanítások leírása lenne.
Hogy azokat az apostoli tanításokat, amelyeket minden kornak szántak, leírták, arra maguk az apostolok is utaltak. Sok ilyen bizonyítékot találunk Pál írásaiban. Az l.Korintus 11,23-ban Pál azt állítja, hogy levelében azt írja le, amit már szóban előzőleg tanított: „amelyeket néktek előtökbe is adtam...". A 2Tesszalonika 2,5-ben Pál ugyanezt mondja: „Nem emlékeztek-é, hogy megmondtam néktek ezeket, amikor még ti nálatok valék?" Pál írásban is átadta nekik, (és nekünk) azt, amit már korábban szóban is elmondott. Ugyanaz igaz arra az utasításra, amelyre a 2Tesszalonika 3,6-ban utal. A 10. versben elmondja, hogy „amikor nálatok voltunk ezt rendeltük néktek...". Péter szintén ezt mondja: „De igyekezni fogok azon, hogy ti az én halálom után is mindenkor megemlékezhessetek ezekről" (2Péter 1,15). Más szavakkal, írásban rögzítette azt, amit korábban már szóban tanított, hogy azt a halála után se felejtsék el.
Pál mélyen aggódott a hamis doktrínák miatt, és írásainak nagy része eretnekségek kijavításával foglalkozott. Az efézusi véneket így figyelmeztette: „Mert én tudom azt, hogy az én eltávozásom után jőnek tiközétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat maguk után vonják" (Apostolok cselekedetei 20,29-30). Oktalanság lenne azt képzelni, hogy Pál ne írt volna le mindent, amire a Szent Szellem ihlette őt. Ha az emberek a leírt igazságokat is megmásítják, mennyivel könnyebb dolguk van a szóbeliekkel, hiszen egyrészt az emlékezet megcsal, másrészt új generációk jönnek, akik még soha nem hallották az eredeti tanítást.
És az írásos tradíciók?
A katolikusok írásos tradíciói az úgynevezett egyházatyáktól származnak. Sajnálatos módon azonban ezekbe nagy adag csalás is keveredik, amely gyakran megkülönböztethetetlen a tényektől. Ezek a csalások és hamisságok váltak azoknak az elképzeléseknek a forrásává, amelyek mára megalapozott dogmaként maradtak fenn. Ilyen pl. az Ál-Izidor-féle gyűjteményben Gyula pápának tulajdonított mondás kb. 338-ból: „Róma egyházának, mint egyedüli kiváltságosnak, jogában áll a mennyek kapujának kinyitása vagy bezárása azelőtt, aki előtt akarja", és hogy a pápák „Pétertől ártatlanságot és szentséget örököltek, és ezért szentek és tévedhetetlenek, és az egész kereszténységnek reszketnie kell előttük."3 Az ilyen állítások messzemenően nem bibliaiak, Az eredeti történelmi dokumentumokról írt kimerítő tanulmányában Von Döllinger így informál minket: Az ötödik század vége felé és a hatodik század elején aktívan gyártották a Róma érdekeinek megfelelő hamisításokat és koholmányokat. Aztán elkezdődött a római mártírok mondvacsinált cselekedeteinek gyűjtése, amit még jó néhány évszázadig folytattak. Miközben a dokumentumok meghamisításának tendenciája Rómában ilyen erős volt, figyelemre méltó, hogy mintegy ezer évig nem történt kísérlet a kánoni törvények összegyűjtésére... Rómában több, mint húsz zsinatot tartottak 313 óta, de azokról egyetlen egy feljegyzést sem lehetett találni.''
A meghamisított hagyományok fokozatosan a pápai rendszer és a kánonjog alapjává váltak. Ezek a dekretáliák formálták ki évszázadokon át - újból és újból átdolgozva és módosítva - a római katolicizmus mai arculatát. Von Döllinger további információkkal szolgál: VII. Gergely nem csupán az egyház megújítójának tartotta magát, hanem egy teljesen új rend Istentől küldött alapítójának is... Gergely a legmegfelelőbb embereket gyűjtötte maga köré az egyházjogi rendszer általa kigondolt átdolgozására... Anzelmet nevezhetjük az egyházjog új Gregoriánus rendszere megalapítójának. Először is ő hozta működőképes állapotba a pápai abszolutizmust szolgáló ál-izidori hamisítványokat; másodszor pedig ő módosította az egyházjogot új invenciók és beszúrások szövevényes rendszere által... Ahogy a Gregoriánus párt előrehaladt, egyre világosabbá vált, hogy a múlt és a távoli országok illuzórikus világában éltek. Mégsem kerülhették el azt a szükségszerűséget, hogy az új rendszerük demonstrálása az egyház állandó gyakorlatává váljon, és ma már nehéz - ha nem lehetetlen - lenne megállapítani, hogy az akaratlan illúzió mikor ment át tudatos csalásba. Bármilyen szükséghelyzet adódott, azt vakmerően a legendák tárházából vett ötletekkel oldották meg; ezekhez friss ötleteket kevertek, és hamarosan Róma minden állítását alá tudták támasztani törvényes és létező (hamisított) feljegyzésekkel és határozatokkal.5
A dekretáliákat kiagyalt pápai nyilatkozatok hitelesítésére is felhasználták (amelyek aztán törvénnyé is váltak), valamint arra, hogy a tradíciókat a Szentírással egyenértékűvé tegyék. Továbbá - a Bibliától eltérően, amely már rendelkezésre állt egy kötetben - a tradíció sok kötetet tartalmazott, telve egyházatyák állítólagos írásaival és zsinati rendeletekkel. A tradíció, az átlagember számára hozzáférhetetlenül, minimum 35 kötetet tartalmazott görög és latin egyházatyáktól, általában I. Gergelyig (i. sz. 604-ig); további 35 kötetet egyházi zsinatok rendeleteivel; 25 kötetet pápai nyilatkozatokkal és határozatokkal; és mintegy 55 kötetet a szentek állítólagos mondásaival és cselekedeteivel, összesen tehát mintegy 150 kötetet. Richárd Bennett volt katolikus pap további magyarázattal szolgál: Az átlagos katolikus püspök vagy pap, nem is beszélve az átlagos katolikusokról, sohasem találhatta meg az összes tradíciót, vagy olvashatta el azokat, mivel azok többnyire holt és idegen nyelven íródtak; dé még ha fordításuk rendelkezésre is állna, egy ember képtelen lenne elsajátítani mind a 150 kötetét oly módon, hogy az egyenértékű legyen a Bibliával. Az az állítás tehát, hogy a (Biblián kívüli) tradíció a Szentírás letéteményese, abszurdum.6
A katolikus szent hagyományok, már csak terjedelmük miatt is, túlszárnyalják a Bibliát mintegy 150:1 arányban. Az átlag katolikus tehát nem juthat hozzá annak a nagyobb részéhez, amit az egyház az „Isten Igéjének" nevez. Továbbá, a Bibliával ismét ellentétben, az egyház írásos hagyományait és hivatalos dogmáit gyakran változtatták, akár ellentétes elképzeléseket is előterjesztve az olyan fontos témákkal kapcsolatban, mint például az abortusz. A legtöbb katolikus nincs tisztában azzal, hogy a tévedhetetlen egyház és pápák már jó néhányszor változtattak felfogást e témát illetően - ami a mai távlatból szinte hihetetlennek tűnik
Az ötödik századtól kezdve Arisztotelész nézete, miszerint az embrió különböző fejlődési fokozatokon megy át a növényitől kezdve az állatin keresztül a szellemiig, elfogadott volt. Csak a végső stádium volt ember, VI. Gergely (1045-46) kijelentette, hogy „nem számít gyilkosnak az, aki abortuszt követ el, mielőtt a lélek a testben lenne." XIII. Gergely (1572-85) azt tartotta, hogy szintén nem számít gyilkosságnak egy 40 napnál fiatalabb embrió elpusztítása, mivel az még nem ember. Az őt követő V Sixtus, aki átírta a Bibliát, nem értett vele egyet. 1588-as bullájában az összes, bármilyen okból elkövetett abortuszt gyilkosságnak nyilvánította, és kiközösítés okának. Az utána jövő XIV Gergely visszavonta ezt a határozatot. 1621-ben a Vatikán egy újabb pásztori direktívát adott ki, amely engedélyezte a 40. nap előtti abortuszt. Az egyház egyik legnagyobb erkölcsi teológusa, Liguori Szt. Alfonz még a XVIII. század végén is tagadta, hogy a lélek már a fogantatásnál jelen lenne, és némi rugalmasságnak adott teret, különösen, ha az anya élete veszélyben forgott. Végül is 1869-ben IX. Piusz határozatot hozott, hogy bármely embrió bármilyen módon történő elpusztítása abortusznak számít és kiközösítést érdemel - amely nézet mind a mai napig érvényben van.
Szójegyzet
Anatéma
A római katolikus egyházból való kiközösítés, amit eretnekekre, vagy főbenjáró bűnök elkövetőire mondtak ki. Következménye az örök kárhozat, kivéve ha a kiátkozott személy megtér, és visszatér az egyházhoz. A tridenti zsinat több mint százszor mondta ki az anatémát azokra, akik elfogadták a reformációs hitet. AII. vatikáni zsinat megerősítette ezeket az anatémákat; sőt a magáét is hozzátette; így a római katolicizmus minden mai evangéliumi keresztényt az örök kárhozatra ítél. Az egyetlen orvoslat a megtérés az igazi (Róma szerint eretnek) evangéliumi hitelvekből, a belépés római katolikus egyházba, és az alárendelődés Róma szabályzatának. Következésképpen a katolikusok és evangélikusok közötti „párbeszédnek" vagy együttműködésnek - a katolicizmus meghatározása szerint - az evangélikusok római katolikus egyházhoz csatlakozásával kell végződnie - a saját üdvösségükért, persze.
Búcsú
„A búcsú, a már megbocsátott bűnökért még bizonyos ideig járó büntetések elengedése Isten színe előtt. Ezt a katolikus hívő - aki megfelelően felkészült és teljesítette a kiszabott feltételeket - a nagy Egyház segítségével nyeri el, amely mint a megváltás szolgálója, Krisztus és a szentek elégtételt nyújtó érdemeinek kincstárát hivatalosan kezeli, és abban részesítheti tagjait. A búcsú részleges vagy teljes a szerint, hogy részlegesen vagy teljesen megszabadít a bűnök bizonyos ideig tartó büntetéseitől. A búcsúkat alkalmazni lehet élőkre vagy holtakra." Ezt mondja ki VI. Pál pápa az 1967. január elsején kiadott Indulgentiarum doctrina kezdetű apostoli konstitúcióban, és a II. vatikáni zsinat egyik post-zsinati dokumentumában is szerepel.
A búcsúk doktrínája a katolicizmus azon furcsa és bibliaellenes ragaszkodásán alapszik, hogy Jézus szenvedése a mi bűneinkért a kereszten, csupán a bűnbocsánatot érte el, de a „feloldozott bűnbánó vétkesnek" továbbra is szenvednie kell a bűneiért, akár ebben az életben, vagy ami valószínűbb, a „purgatórium tisztító lángjaiban". A feltevés szerint egy búcsú - az egyház hatalma által - meghatározatlan időtartammal vagy mennyiséggel csökkentheti a purgatóriumbéli szenvedések idejét vagy intenzitását. [További részletekért lásd a B) függeléket.]
Bulla, pápai
Általános elnevezés, amellyel az elmúlt századokban a fontosabb pápai rendeleteket nevezték; ma már nincs használatban. A latin bulla szó pecsétet jelent. A pápai bullákat a viasz- vagy ólompecsétekről lehetett felismerni; ezeknek számos példánya maradt fenn.
Dekretália
Az egyházzal kapcsolatos olyan kérdések megválaszolására kiadott pápai levél, amelyek hivatalos állásfoglalást igényelnek. Sok ilyen összegyűjtött és különböző pápáknak tulajdonított dekretáliát, amelyre a múltban alapoztak, ma már „hamis dekretáliaként" tartanak számon. Mindazonáltal sok olyan hiedelmet és gyakorlatot, amelyek ezeken a hamisítványokon alapulnak, soha nem vontak ki a katolikus tradíciókból, így azok mind a mai napig szerves részei maradtak a katolicizmusnak.
Egyházi törvénykönyv
AII. vatikáni zsinat kánonjainak és rendeleteinek egy nagy kötetbe történt (több, mint 1000 oldal) kodifikálása 1983-ban, amely a régi zsinatok rendeleteit és a pápák nyilatkozatait is magában foglalja. A kódex részletes kommentárt is tartalmaz, elmagyarázva a helyes megvalósítását annak az 1752 kánonnak, amelynek a katolikusok alá vannak rendelve az egyháznak való engedelmesség értelmében. Az utolsó kodifikálást ezt megelőzően 1917-ben végezték.
Enciklika
A pápa által írt levél, amely az egyház hivatalos álláspontját fejezi ki nagy fontosságú ügyekben.
Eucharisztia
Egy speciális formájú kenyér (egy kis darab ostya) és közönséges bor, amely a hit szerint Jézus Krisztus valóságos testévé és vérévé változik, miután a pap megszentelte egy speciális formulával és hatalommal, amellyel csupán a katolikus papok rendelkeznek. Ez a „transsubstantiatio" (átlényegülés). Az ezzel a csodával megalkotott Krisztus felajánlása a katolikus oltárokon a legfontosabb része annak a ceremóniának és rituálénak, amely „miseáldozatként" ismeretes, és amelyről úgy hiszik, hogy bűntörlő ereje van.
Interdiktum
A pápák által egy városra, vagy akár egy egész országra kirótt büntetés, amely megtiltotta a római katolikus vallás gyakorlását. Következésképpen az üdvösséget biztosító szentségeket nem lehetett venni, és a teljes lakosság a bűnbocsánat és a mennybe való belépés lehetősége nélkül maradt. Halálos bűnnek számít misét meg nem látogatni legalább hetente egyszer, de ezt az interdiktum lehetetlenné tette. Ezért mindenki, aki egy interdiktum ideje alatt halt meg, halálos bűnben, a gyónás és a betegek kenetének szentsége vagy az utolsó rítusok általi bűnbocsánat nélkül maradt, és a pokolra kárhoztatott. Nem csoda hát, hogy királyok és uralkodók rettegtek a pápa ilyetén fenyegetésétől. Ez a büntetési mód a pápáknak olyan hatalmat biztosított, amely ellen halandó nem vehette fel a harcot, és a katolikus Rómát olyan várossá tette, „amelynek királysága van a földnek királyain" (Jelenések 17,18/b).
Konkordátum
Egyezmény, amely meghatározza a Vatikán és a világi kormányok közötti kapcsolatokat és feladatokat. Ez azért lehetséges, mert Vatikán városa, a föld többi városaitól eltérően, a világi nemzetekkel egyenértékű államként van elismerve, és ezáltal képes politikai és vallási egyezményeket kötni és követeket felállítani.
Liberációs teológia
A római katolikus egyházon belüli, Latin-Amerikából eredő mozgalom, amely a hangsúlyt a társadalmi igazságosságra helyezi. Ahhoz, hogy valaki teológiailag igazhitű legyen, szembe kell szállnia mind szóban, mind cselekedetekben a szegényeknek és az alsóbb osztályoknak akár az egyház, akár az állam általi elnyomásával. Az üdvösség bizonyítéka az elnyomás elleni eme szembenállásban áll inkább, mintsem az örömhír elfogadásában és a hit igaz doktrínáinak megvallásában.
Mise
Krisztus állítólagos testének és vérének felajánlása a katolikus oltárokon („vér- nélküli módon"), amely testet és vért a „transsubstantiatio" csodája által állítottak elő. Ez az „áldozat" a kinyilatkoztatás szerint hathatós a bűnök bocsánatára és a purgatóriumbéli szenvedések csökkentésére.
Ennek a felfogásnak az a végzetes hibája, hogy Krisztus bűnért való keresztáldozatát részleges váltságra degradálja azáltal, hogy ugyanezt az áldozatot vég nélkül ismételgetik a katolikus oltárokon, azt tartva, hogy az nélkülözhetetlen a bűnökért való teljes bocsánathoz és a mennybe jutáshoz. Amit Krisztus kereszthalála (amelyről a Biblia azt mondja, hogy egyszeri és tökéletes) nem tudott elvégezni a katolikus doktrína szerint, azt a mise képes fokozatosan megtenni, ha elegendő alkalommal megismétlik. A római katolikus egyház azonban elfelejtette meghatározni (mivel nem is tudhatja), hogy hány miseáldozat kell ahhoz, hogy valakit a purgatóriumból a mennybe juttasson. Ezért tehát a hithű katolikus abban reménykedik, hogy halála után a rokonai elegendő misét fognak fizetni érte.
Purgatórium
A „megtisztulás" helye, ahol a katolikusok hite szerint azoknak, akik a bűneikért való elegendő vezeklés nélkül hunytak el (elfelejtve, hogy Jézus értük is szenvedett), a szenvedésnek egy bizonyos idejét kell eltölteni annak érdekében, hogy eléggé tisztává váljanak a menny számára. A purgatórium tüze, úgy mondják, abban különbözik a pokol lángjaitól, hogy a purgatórium célja a mennybejutás, míg a pokol lángjai az örök gyötrelmet szolgálják.
Skapuláré
Két ruhaszalag, az egyik elől, a másik hátul, amelyet bizonyos vallási rendekhez tartozó személyek a váll felett kapcsolnak össze, és külső viseletként hordanak. A laikusság számára általában zsinórokkal összekötött ruhadarab, amelyet a ruházat alatt a nyakban viselnek. Mintegy 18 különböző áldott skapuláré létezik, amit az egyház jóváhagyott. A skapulárék viselete, más adott feltételek betöltésével együtt, védelmet és privilégiumokat biztosít, sőt némely esetben csökkentheti, vagy teljesen megszüntetheti viselője számára a purgatóriumbéli tartózkodást.
Szentszék
A „Szentszék" vagy „Péter Széke" egy meghatározás Rómára, pontosabban a Vatikánra, mint a pápa rezidenciájára és a római katolikus egyház központjára, sok más hivatalával együtt. Arra is utal, hogy a pápa a feje az egy igaz egyháznak, amely Krisztus igaz hitének a letéteményese.
Te Deum
Egy ősi latin himnusz, a Te Deum Laudamus (Téged, Isten dicsérünk), amelyet vasárnaponként a breviárium befejezésekor és speciális alkalmakkor énekelnek. Különösen Istennek való hálaadáskor hangzik fel különleges áldásokért. A múltban például felhangzott a katolikus katedrálisokban Hitler születésnapjain, halálos összeesküvésektől való megmeneküléséért, a náci győzelmekért, vagy Ante Pavelicnek a horvát usztasa kormány vezetőjeként való hatalomra jutásáért stb.
Címkék: vatikán