Sola Scriptura? (Egyedül a Szentírás?)
Mi módon őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útját, ha nem a te beszédednek megtartása által... az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága.
Zsoltárok 119,9 és 105.
És hogy gyermekségedtől fogva tudod a szent írásokat, melyek téged bölccsé tehetnek az üdvösségre, a Krisztus Jézusban való hit által. 2Timóteus 3,15
A tapasztalatok alapján teljesen nyilvánvaló, hogy a Szentírás, amikor a köznép nyelvén terjedt, sokkal több kárt okozott, mint amennyi hasznot [a tridenti zsinat megállapításának újrafogalmazása]... Döntöttünk azokkal az intézkedésekkel kapcsolatban, amelyeket meg kell tennünk - élve főpapi hatalmunkkal - azért, hogy orvosoljuk, illetve elejét vegyük ennek a pestisként terjedő jelenségnek... a hitnek ehhez hasonló beszennyezése rendkívül káros és veszélyes a lelkekre nézve.
VII. Piusz pápa 1816-os, Lengyelország érsekéhez intézett pápai körlevelének részlete Ha börtönbe vetnek... könnyebb lesz az Alpok szikláit elmozdítani, mint engem rávenni arra, hogy bármilyen keveset is eltávolodjak Jézus Krisztus beszédétől. Ulrich Zwingli, 1522 augusztus 13.2
Az a jól ismert mondás, hogy a hatalom korrupttá teszi az embert, illetve hogy az abszolút hatalom abszolút korrupttá, pontosan annyira igaz a vallás, mint a politika terén. Az abszolutizmus akkor éri el tetőpontját, amikor azt állítja, hogy Isten nevében cselekszik. A II. vatikáni zsinat kijelenti, hogy „az akarati és értelmi engedelmességet különösképp meg kell adni a római püspök hivatalos tanítói tisztének még akkor is, ha nem ex cathedra beszél"3. Egy katolikusban fel sem merülhet az, hogy közvetlenül Istennek és az ő Igéjének engedelmeskedjen, ehelyett teljes engedelmességet kell tanúsítania egyháza iránt, amelyik Isten nevében cselekszik, és így az egyén és Isten közé furakszik.
A hatalmi korrupció csúcsa az, amikor a katolicizmus bátran állítja, hogy az egyháztagok nem értik a Bibliát, így azt el kell fogadniuk az egyház szerinti értelmezésben: „kizárólag az egyház eleven tanítóhivatalára van bízva az a feladat, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét".4 Ezzel az ediktummal Isten Igéje, az igazság és a szabadság egyetlen letéteményese, alárendeltjévé lett az egyháznak, és a misztérium ködébe burkolózott. Az odaszánt katolikusok így a klérusnak kiszolgáltatottak maradnak, és ez a klérus, ahogy már láttuk, rendkívül korrupt.
Elfogadás vakon
A reformátorok - hogy elejét vegyék a romboló hatású leigázásnak - az embereket arra buzdították, hogy mint legfelsőbb tekintélynek, Isten Igéjének engedelmeskedjenek, és ne az egyháznak vagy az élén álló pápának. A legalapvetőbb kérdés, ami a reformációt lángra lobbantotta (és ami még a mai napig is kulcsfontosságú), az volt, hogy továbbra is vakon kell-e engedelmeskedni a római dogmáknak, még akkor is, ha azok ellentétesek a Bibliával, vagy egyedül Isten Igéjét végső tekintélyként kell alapul venni. A Menno Simon életrajzát megörökítő író leírja, hogy milyen konfliktussal kellett szembenéznie a reformátornak:
Az igazi probléma akkor kezdődött, amikor Menno, miután felnyitotta Bibliája kemény fedelét, azt a felfedezést merte tenni, hogy az egyház miséről szóló hagyományos tanításai közül egyet sem talál benne. Ekkor érte el a bensőjében zajló konfliktus a tetőpontját; el kellett döntenie, hogy életében mit tekint legfőbb tekintélynek: az egyházat vagy Isten Igéjét.5
A reformátorok úgy döntöttek, hogy az Igét választják, és jelszavuk az lett: Sola Scriptura! A püspökök elutasították ezt az igazságot a tridenti zsinaton, ugyanis nem voltak hajlandóak alávetni magukat a rangban alattuk álló embereknek. Még azt is veszélyesnek tartották, hogy valakinek az otthonában anyanyelven legyen meg a Biblia, ugyanis Róma még a mai napig is azt vallja, hogy kárt okozhat, ha valaki azt szó szerint veszi. Szerintük csak a különleges képzésben részesülő elit értheti meg a Szentírást. Aki a Bibliát helyesen akarja interpretálni... annak szellemben vissza kell mennie a távoli évszázadokba... a történelem, régészet és más tudományágak segítségével, pontosan meg kell határoznia a régi kor írójának írásmódját.6
A tridenti zsinaton kimondott vélekedés, miszerint egy katolikus hívő számára egyháza, és nem a Biblia, a legfelsőbb tekintély, még ma is életben van. Kizárólag a római főpapi intézetben képzett, „teológiai diplomával rendelkező, hat vagy hét nyelven (beleértve az arám, görög és a héber nyelveket...) beszélő tudósok képesek értelmezni a Bibliát. A Biblia tanítására pedig akkor válnak alkalmassá, ha arra a katolikus egyház megadja az engedélyt".7 Laikus nem rendelkezhet ezzel a minősítéssel. A II. vatikáni zsinat dokumentumában a következő áll: Az egyházi elöljáróknak, „akik az apostoli tanítás letéteményesei", kötelességük, hogy a rájuk bízott híveket alkalmas módon oktassák a szentkönyveknek, főleg az újszövetségnek és elsősorban az evangéliumoknak helyes használatára. Legyenek tehát a szent szövegek lefordítva és ellátva a szükséges és valóban kielégítő magyarázatokkal, hogy az egyház tagjai biztonságosan és hasznosan foglalkozzanak a szentírással, és szelleme eltöltse szívüket.
És mit mond a Biblia?
Isten az egész emberiségnek adta a Bibliát, és nem egy szűk elitre bízta, hogy majd ők adják tovább. Ez ösvényük világossága mindazoknak, akik figyelnek rá (Zsoltárok 119,10). Már Mózesnél olvashatjuk, hogy az ember nem csak kenyérrel él, hanem minden Igével, amely Isten szájából származik (5Mózes 8,3) Ennek egyetlen szava sem olyan, hogy csak egy elit réteg értelmezheti. Az 1. Zsoltár arról beszél, hogy áldott az, aki Isten Igéjén gondolkodik éjjel és nappal, ez pedig azt jelenti, hogy férfiak és nők egyaránt értelmezhetik a Szentírást. Nincs szó arról sem, hogy ez csak egy magasan képzett csoport privilégiuma lenne.
Ha Pál apostol leveleit olvassuk, az a benyomásunk támad, hogy már eleve úgy íródtak, hogy megértse mindaz, akinek szólnak. Nem egy püspököt, vagy vezetőknek egy választott csoportját szólítják meg, hanem pl. a korinthusi, efézusi keresztényeket mind. Minden keresztény, akiben a Szent Szellem lakik, képes megérteni a Szentírást, mivel ugyanaz a Szent Szellem ihlette „Isten szent embereit" is (2.Péter 1,21).
Még egy fiataltól is elvárja Isten, hogy megtartsa az O beszédét (Zsoltárok 119,9). Itt sem esik szó arról, hogy azt egy rabbinak kellene elmagyarázni. Jézus később megerősítette, amit Mózes mondott, vagyis hogy az embernek Isten Igéjével kell táplálkoznia (5Mózes 8,3; Máté 4,4). Jób például Isten szájának beszédeit „többre becsülte, mint élete táplálékát"
(Jób 23,12). Ő sem említi, hogy egy kiváltságos réteghez járt volna rendszeresen a helyes magyarázatért!
Az egyházban bízz, és ne a Bibliában?
A pápa 1993. augusztus 15-i, egy vietnami közösség képviselőihez intézett beszédében, Denverben a következőket mondta: „Az a kihívás áll Önök előtt, hogy katolikus identitásukat tisztán és elevenen megőrizzék..."9. Ritkán - vagy talán soha sem - hallani, hogy katolikus vezetők arra buzdítanák a nyájat, hogy egyszerűen csak Jézus Krisztushoz vagy Isten Igéjéhez maradjanak hűségesek, ehelyett inkább azt hangoztatják, hogy mindennél fontosabb az egyház iránti elkötelezettség. Az 1993-as, erkölcsről szóló értekezésében, a Veritatis Splendor- ban, II. János Pál kitér az igazság kérdésére is, és azt állítja, hogy azt Jézus Krisztus tanítja, és az egyház közvetíti. Egy katolikus hívő nem ismerheti meg Isten igazságát azáltal, hogy olvassa Isten Igéjét, hanem ehhez az egyház közvetítésére van szüksége. Csak ezzel a romlott és minden bibliai alapot nélkülöző tanítással tudja magához láncolni Róma vak követőit.
Az ortodoxia őrszeme, Ratzinger bíboros kiváló példája annak, hogyan tudja valaki ennyire vakon követni a katolicizmust. Elmondása szerint egy teológiai professzor, aki elismerte, hogy Szűz Mária testben való mennybemenetelének dogmája - amit XII. Piusz pápa 1950-ben tett hivatalos tanítássá a katolikus egyházban - minden bibliai alapot nélkülöz, mégis úgy döntött, hogy elfogadja, mondván, „az egyház bölcsebb, mint én". Szomorú, de ezzel azt ismerte el, hogy az egyház magasabb tekintély, mint maga Isten Igéje, illetve, hogy bizonyos esetekben az egyház ellentmondhat annak.
Ratzingerben ugyanez a fenntartás nélküli lángolás él a katolicizmus iránt, és büszkén vallja magáról, hogy a „a katolikus hitet követi, és nem saját véleményét".10 „Hitét" nem azzal védelmezi, hogy meg van győződve arról, hogy amit a katolikus szemináriumokon, egyetemeken és szószékeken tanítanak, megegyezik Isten Igéjével, hanem azzal érvel, hogy mindaz megfelel a pápák, zsinatok és az egyházatyák által tanított katolikus tradíciónak - azaz túlnyomó részben nem másra, mint hamis dekrétumokra, iratokra épül. A II. vatikáni zsinatról szóló dokumentum kimondja, hogy a Szentírást és a hagyományt „egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni".11 A Vatikán állam nemrégiben kiadta A Katolikus Egyház katekizmusa (Catechism of the Catholic Church) c. munkát, melyben a következő szerepel: Ennek következtében nem csak a szentírásból meríti az egyház az összes kinyilatkoztatott dolgokra vonatkozó bizonyosságát [hanem a szenthagyományból és a tanítóhivataltól is]...12
Egyház az igazság útjában
Jézus azt mondta: „ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal az én tanítványaim vagytok; és megismeritek az igazságot..." (János 8,31-32). Itt nem szól Jézus arról, hogy az igazságnak más forrása is lenne, és üzenetét nem csak a 12 apostolhoz intézte, hanem mindazokhoz, akik „hittek Őbenne" (30. vers). Nem állította, hogy az O igazságát rabbiknak kellene tolmácsolniuk, vagy esetleg a római katolikus klérusnak, amely - mellesleg - akkor még nem is létezett. Isten Igéje még a legfrissebben megtért hívőknek is rendelkezésükre állt; megérthették, hihettek benne, és engedelmeskedhettek annak. Jézus Krisztus akkor ezt várta el az Őt követőktől, és ezt várja el tőlünk ma is.
Róma megakadályozza az embert abban, hogy eljusson az igazsághoz. Egy katolikus hívő nem meríthet közvetlenül Isten Igéjéből, az csak az egyház tolmácsolásában juthat el hozzá. Pedig Jézus azt mondta: „jöjjetek én hozzám... és én megnyugosztlak titeket" (Máté 11,28). Róma senkinek sem engedi meg, hogy egyenesen Jézus Krisztushoz menjen, önmagát Isten kegyelme közvetítőjének mondja, és azt állítja, hogy nélküle lehetetlen megismerni Isten igazságát, és nem nyerhető el az üdvösség sem. Róma ebben a kérdésben hajthatatlan. Ha nem így lenne, teljesen elveszítené az emberek fölötti uralmát, hisz azok jól boldogulnának nála nélkül is.
Adott volna Isten tökéletes, tévedhetetlen Igét, hogy azután ne engedje meg egy szűk kisebbség kivételével senkinek, hogy megértse azt? Azt követelné embermillióktól, hogy vakon elfogadják Beszéde értelmezését egy elenyésző kisebbség tolmácsolásában? Ha a Szent Szellem megfeddi a világot „bűn, igazság és ítélet tekintetében" (angolban: meg- győzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről - a ford.) (János 16,18), akkor minden bizonnyal tanítani is tudja azokat, akikben benne lakik. János apostol azt mondja a keresztényeknek, hogy „nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket, hanem amint az a kenet megtanít titeket mindenre" (l.János 2,27).
Ha minden keresztényt „Isten Szelleme vezérel" (Róma 8,14), akkor azok biztos, hogy képesek megérteni a Szent Szellem által ihletett Szentírást. A keresztények „az Istentől való Szellemet" kapták, hogy „megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nékünk" (l.Korintus 2,12). Nem említi az Ige, hogy a klérus egy csoportja hivatott arra, hogy mások számára értelmezze az írásokat. De miért is kellene ennek így lenni? Minden keresztényben „Krisztus értelme van" (16. vers). Róma nem meri elismerni ezt az igazságot, ugyanis akkor az uralma alatt lévők kicsúsznának kezéből.
Róma még mindig Isten Igéjén kívül keresi az Igazságot. Nézzük csak meg egy kicsit az Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetemet (az Angelicumot) Rómában. II. János Pál pápa is az egyetem egyik hallgatója volt. A mintegy 135 országból jövő 1200 hallgató az „igazságot" teológiai és filozófiai művek több ezer kötetében kutatja, illetve saját „életfilozófiájára" alapozza.13 Ellentétben Jézus szavaival, vagyis, hogy az Ö Beszédének való engedelmesség által ismerjük meg az igazságot, a katolikus hittudósok nagyon bonyolult módon keresik az igazságot. Pedig az igazság keresésének csak egyetlen helyes útja létezik.
Halálos szellemi kötelék
Béreában Pál apostol tanítását a Bibliával vetették össze, és nem egy bizonyos réteg vagy embercsoport ítéletének rendelték alá (Apostolok cselekedetei 17,11). Akkor ez volt a gyakorlat, és még ma is az egyén személyes felelőssége, hogy megismerje Isten Igéjét. Ez az alapja annak is, hogy helyesen alkosson ítéletet a szellemi vezetőkről, ugyanis ez áll a Bibliában. A római katolikusoknak (ahogy a mormonoknak, Jehova tanúinak vagy sok más kultusznak) azonban el kell fogadniuk, és nem szabad felülbírálniuk egyházuk tanítását. A Könyvek Könyve, ami életet, világosságot és szabadságot hoz az egyes ember és a nemzet életébe, szellemi értelemben elérhetetlen távolságban lóg láncra fűzve, pontosan úgy, ahogy ez valamikor a szó szoros értelmében is így volt. Az emberek efféle távol tartása Isten Igéjétől természetesen teljes mértékben összhangban áll a katolicizmusnak azzal a törekvésével, hogy teljes elnyomás alatt tartsa a lelkiismereti, vallás- és sajtószabadságot.
Az egyik ok, amiért a spanyol inkvizíció máglyára küldött embereket, az volt, hogy olvasták és terjesztették a Bibliát. Nem furcsa bibliacsempészésről beszélni, ha egy kommunista vagy egy muzulmán országról van szó, mint pl. Kína vagy Irán, de szinte hihetetlen, hogy olyan országokba, mint Spanyolország, amely „keresztény ország"-nak mondja magát, a Bibliát csak csempészéssel lehetett bejuttatni, és halálbüntetés járt érte. Mégis, az eretnekek egyik nyilvános elégetésén, 1560. december 22-én Julián Hernandezt a következő okok miatt ítélték el és égették meg máglyán: ...nagy erőfeszítést tett annak érdekében, hogy Spanyolországba tiltott könyveket hozzon [Bibliákat és Újszövetséget] olyan távoli országokból [Németországból], ahol az istenteleneknek [a protestánsok] védelmet nyújtanak... Szilárdan kitart meggyőződése mellett, vagyis hogy Isten az Igén keresztül ugyanúgy képes szólni a közemberhez, mint egy paphoz.14
Az a hit tehát, hogy Isten képes szólni az Ő igazságán keresztül az egyszerű hívőkhöz, halálbüntetésre volt méltó. Jóllehet ma már nem tiltják annyira nyíltan a Bibliát, mint régen, Róma e tekintetben semmit sem változott. Ha ma is tiltaná, nagyon rossz taktikát választana, ugyanis minden valószínűség szerint szándékával ellentétes reakciót váltana ki. Van egy jobb módszer is: legyen csak a Biblia az emberek kezében, még bátorítani is lehet őket, hogy olvassák, viszont tegyünk meg mindent, hogy ne jusson el a szívükig - tanítsuk azt, hogy annak értelmezése csak az egyház kiváltsága.
Ezzel egy időben a Szentírásba vetett bizalmat Róma igyekszik azzal aláaknázni, hogy azt állítja, a Biblia nem tekinthető megbízhatónak tudományos és történelmi szempontból. A katolicizmus csakis szimbolikus értelemben értelmezi pl. a Jónás könyvét, mint olyat, amely az „üdvösség egyetemességét" közvetíti, és tagadja, hogy egy valóságos személyt, Jónás prófétát lenyelt volna egy valóságos hal.15 Ehhez hasonlóan Mózes I. könyvét, a Teremtést is szimbolikusan értelmezik, és nem fogadják el, hogy az hiteles beszámolót nyújt a világ és az ember teremtéséről - nyitva hagyva ezzel az ajtót az evolúció elmélete előtt. Még az elragadtatást is csak jelképesen értelmezik, és nem hiszik, hogy a keresztények valóban elragadtatnak majd a mennybe. Ezt a katolikusok megtévesztésnek minősítik.16 1964-ben például úgy nyilatkoztak, hogy a fundamentalisták szó szerinti bibliaértelmezése „valósággal egyfajta szellemi öngyilkosságra szólítja fel az embereket".17
A katolikus egyháztól származik a Biblia?
Gyakran hangzik el olyan magyarázat, hogy azért értelmezheti kizárólag az egyház a Bibliát, mert azt az egyház adta az embereknek. Ez persze pontosan olyan, mintha azt mondanánk: Pál írta meg a leveleit, ezért csak ő tudja értelmezni azokat. Egyébként nem az egyház adta a Bibliát az embereknek, különösen nem az Ószövetséget, ugyanis egyház egyáltalán nem létezett még abban az időben, amikor az Ószövetséget olvasni kezdték. Ha viszont nem volt szükség a római katolikus egyházra ahhoz, hogy miénk legyen az Ószövetség, akkor nincs rá szükség akkor sem, amikor az Újszövetségről van szó.
Katolikus hitvédők kedvenc kérdése: „Honnan lehet azt pontosan tudni, hogy Lukács írta a Lukács evangéliumát, vagy Máté a Máté szerinti evangéliumot"? Azt is állítják, hogy a római katolikus hagyomány rendelkezik ezzel az információval. Nincs azonban olyan hagyomány, amely alapján bizonyítani lehetne, hogy ki írta a Zsidókhoz írt- levelet,, a Jób könyvét, Eszter könyvét vagy egyes Zsoltárokat. Egyébként nem is annyira lényeges ez. Csak az számít, hogy a szerzőket a Szent Szellem ihlette. Az olvasónak azáltal lesz belső bizonyossága, hogy ugyanaz a Szellem lakozik benne, mint aki a Szentírást ihlette. A katolicizmusnak az az állítása, hogy az Újszövetség az egyházi zsinatok döntése jóvoltából áll az egyház rendelkezésére, teljesen valótlan. A korai zsinatok nem rendelkeztek a hitelesség kérdéséről, viszont ezeken a zsinatokon már hangzottak el idézetek az Újszövetségből. Nyilvánvaló tehát, hogy azokat az egyházi jogszabály zsinatokon kimondott meghatározása nélkül már azelőtt egyhangúan elfogadtak. Az i. sz. 266-os antiókhiai zsinaton például a samosatai Pál doktrínáját „az egyházi törvénytől idegennek" nevezték, A 325-ös niceai zsinat utal „az egyházi törvényre", majd a 363-as laodiceai zsinat felhívja a figyelmet arra, hogy „az egyházban az Ószövetségből és az Újszövetségből csak a kanonizált, azaz hitelesnek elismert könyveket olvassák". Egyik zsinat sem tartotta szükségesnek azonban a kanonizált könyvek felsorolását, vagyis ez azt jelenti, hogy azokat már a Szent Szellemmel betöltekezett keresztények jól ismerték, és elfogadták.
A III. karthágói zsinat (i. sz. 397) volt az első, amelyen a szentírási kánonnal kapcsolatos döntés született.18 Ez az időpont meglehetősen késeinek tekinthető, ha azt állítjuk, hogy csak ekkortól kezdve használták a keresztények az Ószövetség könyveit. Róma állítása tehát alaptalan. Történelmi bizonyítékok is vannak arra vonatkozóan, hogy az újtestamentumi könyveket a keresztények már ismerték, elfogadták, illetve széles körben használták már legalább 300 évvel a karthágói zsinat előtt. W. H. C. Frend történész így ír ezzel kapcsolatban:
Az evangéliumokat és a leveleket olvasták Ázsiában, Szíriában, Alexandriában (kevés bizonyíték arra is van, hogy Rómában is), és a keresztény zsinagógákban i. sz. 100 körül már beszéltek is ezekről. Polükarposz rövid levelében megdöbbentően sok szó szerinti, illetve tartalmi idézet van az Újszövetségből. Idéz Máté, Lukács és János evangéliumából, az Apostolok Cselekedeteiből, a Galata-, Tesszalonika-, Korintus-, Efézus-, Filippi-, Kolossé-, Róma-levelekből, de használja Péter első, illetve János első és második levelét is...A keresztény Szentírást olyan gyakran és olyan nagy természetességgel idézték, hogy bátran állíthatjuk, már régóta használták őket.19
Nem állítható az sem, hogy rabbinikus testület döntött volna az ószövetségi kánon kérdésében [azaz, hogy mely könyvek tartozzanak az Ószövetség könyvei közé]. Izrael elfogadta a törvényt, és írott formában mindenkinek rendelkezésére állt. Dániel például a babiloni fogságban Jeremiást olvasta, és mint a Szentírás egy részét tanulmányozta (Dániel 9,2). Teljesen egyértelmű, hogy az Ószövetséget már Jézus Krisztus előtt, sőt jóval Őelőtte ismerték, hiszen Isten minden zsidótól azt kérte, hogy azon gondolkozzon éjjel és nappal.
Isten Igéje közvetlenül szól mindenkihez
Az Ószövetség idején minden embernek ismernie kellett Isten Igéjét, és nem rabbinikus értelmezésben, hanem mindenki maga értelmezte azt. Az, hogy a Szentírás mindenki számára hozzáférhető volt, kiderül abból is, amit Jézus Krisztus mondott a két tanítványnak az Emmausba vezető úton: „Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhívésére, amiket a próféták szóltak..." (Lukács 24,25). Nem feddte volna meg és nem tartotta volna felelősnek őket azért, hogy nem ismerték a próféciákat, ha az ószövetségi írásoknak nem mindegyike állt volna rendelkezésükre, vagy nem lettek volna ismertek vagy érthetőek egy egyszerű zsidó ember számára. Ezután elmagyarázta nekik „minden írásokban" (amelyek minden bizonnyal jól ismertek voltak), „amik őfelőle megírattak" (Lukács 24,25-27). Ugyanígy rendelkezésükre állt a teljes írás a távoli Béreában, Görögország északi részén, és az ottani keresztények „naponként tudakozták az írásokat" (Apostolok cselekedetei 17,11).
Hasonló bizonyítékként hozható fel az is, hogy Timóteus már gyermekkora óta ismerte a szent írásokat (2Timóteus 3,15), illetve, hogy hozzá sem a rabbik tolmácsolásában jutott el, hanem a nagyanyja, illetve az édesanyja tanította, akik maguk is mindketten a hit asszonyai voltak (2Timóteus 1,5). Azt hiszem, a fentiek alapján teljesen egyértelmű, hogy az Ószövetség korában senkinek sem volt szüksége arra, hogy számára az embereknek egy kiválasztott csoportja adja a Szentírás hivatalos értelmezését. Ez a korai egyház idején sem fordult elő, és ma sem kellene, hogy így legyen.
A Biblia egyszerű szavai - ha megfosztjuk őket a római értelmezéstől - meghazudtolják a római katolikus egyház hierarchikus rendszerét és klérusának zsarnokoskodását. Akvila és Priscilla egyszerű férj és feleség, akik naponként sátorkészítéssel foglalkoztak (Apostolok cselekedetei 18,3). Házuknál mégis gyülekezet volt (lKorintus 16,19), és ők Isten Igéjének kiváló tanítói voltak, akik még az „ékesen szóló"
Apollóst is oktatták Isten dolgaira (Apostolok cselekedetei 18,26). Pál úgy nevezte őket, mint akik „munkatársaim Jézus Krisztusban" (Róma 16,3). Soha nem vettek részt teológiai szemináriumokon, nem tartoztak az egyház kiváltságos rétegeihez (amelyek akkor nem is léteztek), viszont ismerték Istent és az O Igéjét a bennük lakozó Szent Szellem által. Ma is így kellene ennek lennie minden keresztény esetében. Pál apostol szerint a keresztények megítélhetik, hogy aki szól, Isten igazságát szólja-e. Pál maga is alávetette írásait ennek a kritériumnak, és buzdította olvasóit, hogy ítéljék meg a bennük lakozó Szent Szellem által, hogy levelei Istentől valók-e: „ha valaki azt hiszi, hogy ő próféta vagy szellemi ajándék részese, vegye eszébe, hogy amiket néktek írok, az Úr rendeletei azok" (l.Korintus 14,37). Ugyancsak a hívőkben lakozó Szent Szellem volt az, aki a korai egyház idején bizonyságot tett amellett, hogy mely könyvek voltak a kanonikus könyvek. Pontosan így ismerik el ma is a keresztények a Bibliát Isten által ihletett Beszédnek.
A szomorú következmények
Sajnos, egy átlagos katolikusnak azt tanítják, hogy az egyház kiváltságos rétegétől várja azt a vezetést és irányítást, amelyet a Szent Szellem akar minden hívőnek közvetlenül megadni. Azt állítani, hogy a Szent Szellem tud szólni az egyénhez a Biblián keresztül, Róma számára egyenlő a kiátkozással. Kari Keating, vezető katolikus apologéta a következőket írja:
Egy katolikus hívő azért hisz az inspirációban, mert - hogy nyersen fogalmazzak - az egyház ezt az utasítást adja neki. Ennek az egyháznak pedig megvan az a tekintélye, hogy értelmezze az ihletett szövegeket, A fundamentalisták nem rendelkeznek ezzel a tekintéllyel, csak önmaguk értelmezik a szövegrészeket.20
Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a „fundamentalisták" a Szent Szellem vezetésére néznek. A katolicizmus sem vonja kétségbe a Szent Szellem vezetését, viszont azt állítja, hogy csak egy kiváltságos réteget képes a Szent Szellem úgy vezetni, hogy azok képesek legyenek a Biblia értelmezésére. A Biblia azonban azt mondja, hogy aki Jézus Krisztus valóságos követője, abban a Szent Szellem benne lakik, felruházza erővel, és vezeti. E nélkül egyébként nem is lehet valaki igazi keresztény: Akiben pedig nincs a Krisztus Szelleme, az nem az Övé... Mert akiket Isten Szelleme vezérel, azok Istennek fiai... Ez a Szellem bizonyságot tesz a mi szellemünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk... (Róma 8. rész 9., 14. és 16. vers). Nekünk azonban az Isten kijelentette az ő Szelleme által [Isten dolgait]: mert a Szellem mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is... az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Szelleme. Mi pedig nem e világnak szellemét vettük, hanem az Istenből való Szellemet; hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nékünk. Ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szent Szellem tanít... (l.Korintus 2,10-13).
Egy buzgó katolikus - miután meggyőzték arról, hogy saját maga úgysem képes megérteni a Bibliát - teljesen kiszolgáltatott marad egyházának, és nem tehet mást, minthogy elhiszi, amit az tanít. A katolikus katekizmus (Convert's Catechism of Catholic Doctrine) kijelenti:
Isten beszédéről mindent [csakis] a katolikus egyházon keresztül lehet megtudni.Amikor pedig valaki engedelmeskedik ennek az isteni tekintélynek [amely az egyháznak adatott], akkor kész arra, hogy elfogadja az isteni egyháznak a hitről, erkölcsről és a kegyelemről való bármely tanítását.21
Újra előttünk van a mindenkori alapelv: „Az ajtóban még gondolkodhatsz, de bent hidd el, bármit is mond az egyház, a guru vagy a próféta". Ez az elv azonban igazán csak azoknak nyeri el a tetszését, akik azt hiszik, hogy ha egy tévedhetetlen tekintélynek rendelik alá értelmüket, elzárkózhatnak Isten előtt az erkölcsi felelősségvállalás elől. Mások azért félnek önmaguk is gondolkodni, mert ezáltal kirekesztődnének az egyházból, és akkor „nem lenne üdvösségük".22 így aztán Isten beszédét, amely mindenkihez egyénileg képes szólni, egyházuk tartja távol a katolikus hívektől.
Az előzőekben bizonyított történelmi tények alapján nyilvánvaló, hogy az újszövetségi kánon - csakúgy, mint az ószövetségi a hívők által ismert és elfogadott volt. Újabb bizonyíték erre Péter bizonyságtétele: ...amiképpen a mi szeretett atyánkfia, Pál is írt néktek a neki adott bölcsesség szerint; szinte minden levelében is, amikor ezekről beszél azokban; amelyekben vannak némely nehezen érthető dolgok, amiket a tudatlanok és állhatatlanok elcsűrnek-csavarnak, mint egyéb írásokat is, a magok vesztére (2Péter 3,15-16).
Péter itt elismeri, hogy Pál írása a Szentírás része. Az akkori hívők is mind ugyanezt tették. Az „egyéb írások" akkorra már felölelték volna az Újszövetség legnagyobb részét. Sőt, ezek a könyvek már olyannyira hozzáférhetők és jól ismertek voltak - i. sz. kb. 66-ban -, hogy Péter még csak azt sem tartotta szükségesnek, hogy megnevezze azokat. A keresztények tudták, hogy mely írásokat ihlette Isten, úgy, ahogy egy bennszülött is tudja, hogy az evangélium üzenete igaz; a Szent Szellem meggyőző ereje által.
Tragikus, hogy a katolicizmus nemcsak azt tanítja, hogy a Bibliát kizárólag az egyházi felsőbb réteg értelmezheti, hanem azt is, hogy senki sem hihet abban anélkül, hogy az egyház nem bizonyítaná hitelességét. Keating még azt is állítja, hogy az evangéliumnak e nélkül az egyházi jóváhagyás nélkül, önmagában, nincs semmi ereje. Szent Ágostont idézi: „Nem hinnék az evangéliumban, ha a katolikus egyház tekintélye nem ösztönözne erre". Ha ez igaz lenne, akkor a III. karthágói zsinatot (i. sz. 397) megelőzően nem hihettek volna, és nem prédikálhatták volna az evangéliumot!
Az evangéliumot azonban kezdettől fogva hirdették. Pál valósággal felforgatta az egész világot vele (Apostolok cselekedetei 17,6). Az első két évszázad során a római birodalom lakóinak mintegy tíz százaléka vált Jézus Krisztus követőjévé, akik tanulmányozták, hitték a Szentírást, akik gondolkoztak róla éjjel és nappal, és akiket a Szent Szellem az Ó-, illetve Újszövetség által vezetett, csakúgy, ahogy Jézus igazi követőit ma is. Ha ők akkor tudták, hogy mely könyvek vannak Istentől, és képesek voltak vezetést kapni az Igéből a római katolikus egyház (amely akkor nem is létezett) hitelesítő bélyegzője nélkül, akkor ma sem kell azt hinnünk, hogy ez nincs így.
Természetesen azonnal nyilvánvaló, hogy az a nézet, miszerint Isten Igéjét Rómának kell hitelesítenie, teljesen abszurd és mérhetetlenül romboló erejű. Ez valóságos istenkáromlás, és tökéletes tagadása annak, hogy az evangéliumnak önmagában is van ereje arra, hogy embereket mentsen meg a kárhozattól, illetve annak, hogy a Szent Szellem tudja .használni a Bibliát, ha közvetlenül szól a halló szívekhez. Az előbbi nézet azt jelenti, hogy bizonyítani kell, hogy a római katolikus egyház az egyetlen igaz egyház, hogy tévedhetetlen, hogy a Bibliáról azt mondja, hogy igaz, és ezért a Bibliában és az evangéliumban hinni kell, ugyanis csak akkor hirdethető az evangélium. Micsoda képtelenség! Egy katolikus hívő számára azonban nagyon is helyénvaló ez a nézet, ugyanis azt hiszi, hogy az egyház az üdvösség csatornája. Az ember sorsa az örökkévalóságban nem Jézus Krisztushoz fűződő személyes viszonyától függ, akiről az Ige beszél, hanem az egyházhoz való viszonyától, illetve attól, hogy részesülhet-e a szentségekben.
Ezt az elméletet maga a Biblia cáfolja. Jézus Krisztus és a tanítványok már jóval azelőtt hirdették az evangéliumot, mielőtt bármilyen egyházat is megalapítottak volna. Jézus már földi szolgálata elején, azelőtt, hogy bármit is mondott volna egyháza építéséről, kiküldte a tanítványokat, azok pedig „bejárták a falvakat, hirdetvén az evangéliumot" (Lukács 9,6). A négy evangéliumban összesen tizenegyszer olvashatnunk arról, hogy Jézus és a tanítványok éppen az evangélium hirdetésével foglalatoskodtak; egy olyan evangélium hirdetésével, amely „Istennek hatalma" minden hívő üdvösségére (Róma 1,16). Abban az időben nem létezett római katolikus egyház, hogy igazolja az evangélium hitelességét. Ma sincs nagyobb szükség az evangélium hirdetéséhez Róma jóváhagyására, mint Jézus korában.
Pünkösd napján háromezer ember tért meg, anélkül hogy Péter apostol egyetlen szót is ejtett volna arról, hogy egy tévedhetetlen egyház már jóváhagyta előzőleg, amit akkor hirdetett. Pünkösd után sem próbálták a keresztények - akik „eloszolván széjjeljártak, hirdetve az igét" (Apostolok cselekedetei 8,4) - bizonyítani, hogy létezik egy tévedhetetlen egyház, és az jóváhagyta az evangéliumot. Olvashatunk arról, hogyan prédikált Fülöp Samariában, vagy Pál sok más helyen, ahol emberek tömegei jutottak hitre, azonban az evangéliumot egyetlen egyszer sem támogatta meg az az állítás, hogy Jézus Krisztus megalapított egy tévedhetetlen egyházat, illetve, hogy ennek az egyháznak a püspöki kara pecsétjével hitelesítette volna mindazt, amiről szóltak. Ha akkor sem volt szükség a római katolikus egyház jóváhagyására, akkor ma sincs, ugyanis Isten beszéde,„élő és ható... és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait" (Zsidókhoz írt levél 4,12).
A Szentírás önmagában megáll
„Mutass a Bibliában egy verset, amelyik világosan állítja, hogy a Biblia önmagában is elegendő, önmagában is megáll!" Ezt a kihívást intézik katolikus apologéták sokszor hozzánk. Akár azt is követelhetnék, hogy mutassunk egy olyan verset, amely alapján egyértelműen bizonyítható, hogy Isten az Atya, a Fiú és Szent Szellem hármassága. Egyetlen vers sem mondja ki ezt nyíltan, a Szentháromságot mégis bibliai alapon álló ténynek fogadják el katolikusok és protestánsok egyaránt. Olyan verset sem találunk, amelyben az szerepelne, hogy „a Biblia önmagában elegendő és önmagában megáll". Amikor azonban több igeverset megnézünk erről a témáról, akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy a Biblia beszél arról, hogy olvasója számára megbízható és hiteles forrás, és arról is, hogy szellemi érettségre és hatékonyságra vezeti el mindazokat, akik betöltekeztek a Szent Szellemmel, és nyitott szívvel olvassák.
Pál apostol levelében leírja, hogy az írás „a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre" adatott, és maga az Ige formálja az embert, „hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jócselekedetre felkészített" (2Timóteus 3,16-17). Másképpen fogalmazva, a Biblia tartalmazza azokat a tanításokat, korrekciókat és utasításokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy tökéletesek legyünk Jézus Krisztusban.
Katolikus hitvédők gyakran idézik a XIX. századi bíboros, John Henry Newmann állítását, aki azt mondta, hogy „már maga az Ószövetség is elég ahhoz, hogy a hit szabályozója legyen", ugyanis Timóteusnak csak az Ószövetség állt rendelkezésére.24 Ez az érvelés azonban számos okból kifolyólag téves.
Mindenekelőtt Timóteusnak igenis több állt rendelkezésére a teljes Szentírásból, mint az Ószövetség. Ez ugyanis Pál hozzá írott második levele, vagyis az Ószövetség mellett még legalább Pálnak két levelét is olvashatta. Pál apostol levelében később utal arra, hogy mártírhalált fog szenvedni (2Timóteus 4,6-8), és ebből arra is következtethetünk, hogy ez volt Pál utolsó levele. Timóteusnak tehát megvolt Pál mindegyik levele. Fontos még az is, hogy mindez i. sz. 66. körül lehetett, vagyis rendelkezésére állt az első három evangélium, illetve az Újszövetség legnagyobb része.
Továbbá, amikor Pál a „teljes írásra" utal, nyilvánvaló, hogy ezen a teljes Bibliát érti, és nem csak azt a részét, amelyik addig az ideig megíratott. Gyakran utalnak még más, hasonló kifejezéssel is a Szentírásra, de egyetlen esetben sem értelmezik úgy, hogy az a Bibliából csak az addig megírt részekre vonatkozik. Amikor Jézus azt mondta, hogy „a beszéd, amelyet szólottam, az kárhoztatja azt az utolsó napon" (János 12,48), Jézus nem csak arra a beszédre gondolt, amit addig mondott. Hasonlóképpen, amikor Jézus azt mondta, hogy „a te igéd igazság" (János 17,17), nyilvánvalóan ezen a teljes Igét értette, bár annak egy részét akkor még nem írták meg.
A Zsidókhoz írt levél írója sem csak a Biblia addig megírt részeire gondolt, amikor leírta, hogy „az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél". Pál sem gondolta, hogy „a teljes írás" csak az addig megírt részeket jelenti. Teljesen egyértelmű, hogy a teljes Szentírásról beszél. Newmann bíborosnak tehát nemcsak hogy egyáltalán nem volt igaza, de állítása rendkívüli naivságról tesz bizonyságot. Katolikus apologéták mégis magabiztosan idézik téves megállapítását, hogy így bizonyítsák a Szentírás elégtelen voltát.
Az az igerész, hogy „tökéletes legyen az isten embere", egyszerűen azt jelenti, hogy Isten Igéje szükséges ahhoz, hogy valakit „tökéletessé" (éretté; olyanná, amilyennek Isten szeretné látni) tegyen. Katolikus hitvédők más igeversekre utalnak, amelyekben a „tökéletes" szót használja a Biblia, pl. „még egy fogyatkozás van benned: Add el mindenedet, amid van, és oszd el a szegényeknek..." (angolban: Ha tökéletes akarsz lenni, add el mindenedet... - a ford. megj.), majd azzal érvelnek, hogy ha a Timóteus-levél alapján az Ige önmagában valóban elegendő lenne, akkor az is elég a tökéletességhez, ha valaki mindenét eladja, és odaadja a szegényeknek.
Az érvelés azonban most sem valami meggyőző. Tegyük fel, hogy egy edző előír versenyzőjének egy olyan étrendet, amivel testét tökéletes egészségben tudja megőrizni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a jól összeállított étrend mellett nem lenne szüksége versenyzőjének a gyakorlásra a jó eredmény eléréséhez. Pál azt mondja, hogy a Szentírásban benne vannak mindazok a tanítások, korrekciók és utasítások, amelyek szükségesek és elegendőek ahhoz, hogy egy hívő olyan legyen, amilyennek Isten szeretné őt látni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a türelem, a hit, az engedelmesség, az adakozás gyakorlása nem lenne szükséges, hiszen ezekről is tanít az Ige. Ez éppen hogy azt bizonyítja, hogy a Biblia nem szorul a hagyományra vagy más forrásra a tanítás, a feddés, a jobbítás és az igazságban való nevelés terén.
Sőt, Pál később azzal folytatja, hogy Isten emberét maga az ige készíti fel „minden jócselekedetre". Viszont soha nem mondja a Biblia, hogy a türelem a szeretet, az adakozás, a tradíció vagy bármi más önmagában is képes lenné erre. Pál apostol tanítása tehát nyilvánvaló: Sola scriptura, vagyis az Ige önmagában is erővel rendelkezik. Ezt a tanítást nem a reformátorok találták ki, ez teljesen egyértelmű a Szentírás alapján.
A központi kérdés - a választás egyértelmű
Amikor Thomas Howard, Elizabeth Elliotnak, a mártírhalált halt misszionárius, Jim Elliot feleségének a bátyja áttért a katolikus hitre, a Gordon College azonnal eltanácsolta a karról. Az indok az volt, hogy az intézet minden karán alá kellett volna írni egy olyan nyilatkozatot, amelyben az állt, hogy az illető hallgató kizárólag a Bibliát fogadja el „tévedhetetlen zsinórmértéknek a hit területén, és annak megfelelően cselekszik", Mivel Howard áttért a katolicizmusra, ezt a nyilatkozatot nem írta alá, és el is ismerte, hogy „a Szentírás kizárólagos tekintélye protestáns elv, és ő, mint katolikus, nem írhatja alá".25
A Sola Scriptura elve továbbra is a reformáció központi kérdése marad. Minden ember döntés előtt áll: az Ige tekintélyének rendeli alá magát, vagy a római katolikus egyház tekintélyének. Egyszerre nem lehet mindkét úton járni, ugyanis mindegyik másfelé vezet.
Az, hogy melyik utat kell választani, teljesen nyilvánvaló. Bármilyen földi hatalomnak való behódolás már önmagában ellenkezik a Bibliával. Ezen túl, úgy gondolom, elegendő bizonyítékot szolgáltattunk arra vonatkozóan, hogy megmutassuk: a katolikus egyház, élén a pápával, régen eljátszotta már az emberek bizalmát.
A legtragikusabb következménye annak, hogy valaki a római egyházat tekinti egyedül jogosultnak arra, hogy Isten Igéjét értelmezze, az, hogy katolikusok százmilliói bíznak ugyanebben az egyházban saját üdvösségük kérdésében. Az üdvösség kérdése a legfontosabb, és ez jelenleg még szükségszerűen megosztja a katolikusok és a teljes evangéliumi keresztények táborát.
Címkék: biblia, vatikán
