Vance Ferrell: Honnan ered a karácsony, a húsvét, a mindenszentek és a
halottak napja?
BIK Könyvkiadó Budapest. Bevezető. Hálásak lehetünk Istennek
mindenért, amit Fia, Jézus Krisztus tett és ma is tesz érettünk. Számunkra nem
kérdés Jézus születésének ténye, de szeretnénk tudni, honnan ered a karácsony?
Miért ünneplik azt éppen december 25-én? Ki tulajdonképpen „Santa Claus"
(Mikulás), és hogyan kapcsolódik a karácsonyhoz?
Nagyra értékeljük Jézus Krisztus feltámadását a halálból, de választ keresünk
a húsvét eredetére és arra, hogy miért szimbolizálja annak megünneplését a nyúl
vagy a színesre festett tojás?
Honnan ered a
karácsony?
A karácsony ünneplése nem Krisztus születésekor kezdődött, hanem korábban.
December 25-e megünneplése nem függ össze Krisztus születésével.
Mikor született Jézus?
Jól ismert a Biblia-kutatók között, hogy nem decemberben született, ugyanis
a pásztorok ebben az időben sohasem tartózkodtak kinn a mezőn nyájaikkal.
„Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a
nyájuk mellett." (Lk 2,8)
A pásztorok nyájukat mindig a hegyoldal által védett helyekre terelték
október 15-e előtt, hogy megvédjék őket a hidegtől, az esős évszaktól, amely
ezután következett (Én 2,11; Ezsdr 10,9.13).
„Régi szokás volt a zsidóknál kihajtani a nyájat húsvét idején (kora
tavasszal) a sík mezőre, és visszaterelni őket az esős időszak kezdete előtt.
Amíg kint tartózkodtak, őrizték őket éjjel és nappal. Amint az első eső
megkezdődött március hónapban, ettől kezdve a juhok kint voltak egészen a nyár
végéig.
Mivel a pásztorok még nem terelték haza nyájaikat, amikor Jézus megszületett
Betlehemben, ez valószínűsíti azt a tényt, hogy október még nem vette kezdetét,
tehát a mi Urunk semmiképpen nem december 25-én született, de nem születhetett
szeptembernél később, mert a juhok éjszaka még mindig a szabadban voltak kint a
mezőn. Ezen a szilárd alapon a decemberi születés gondolatát fel kell adnunk. A
nyáj táplálása a szabadban éjszaka történelmi tény." (Adam Clarké:
Commentary, V., 370. o.)
Augustus császár népszámlálásának kezdetét Lukács evangélista megemlíti (Lk
2,1-2), de a történészek nem biztosak az időpontot illetően. Valószínűnek tűnik,
hogy a Római Birodalom állampolgárait a tél közepe táján hívták vissza
születési helyükre az összeírás miatt. Még a saját katonáik is tartózkodtak a
felvonulástól a kockázatos téli időben. Több szaktekintély hiszi, hogy Jézus az
év tavaszán született, de az isteni bölcsesség elrejtette előlük az O
születését. Miért ünnepli az egész világ Krisztus születését nem csupán
decemberben, de decembernek egy meghatározott napján?
A következő kérdésekre keressük a választ:
-
Mi a karácsony?
-
Hogyan honosodott ez meg a keresztény egyházban?
-
Miért vezethető vissza eredete már a korai időkre?
Mi a karácsony?
A „Christmas" (karácsony) szó jelentése „Mass of Christ", „Christ's Mass"
(Krisztus miséje).
Ez a modern szó a római katolikus egyháztól ered. Sajnos nem a Bibliából
vették, hanem a pogányoktól: „Az egyház korai ünnepei között nem találjuk a
karácsonyt. Az ünnep első bizonyítéka Egyiptomból való. Pogány szokás állította
a középpontba a januári naptárt (pogány naptár), ennek vonzata a karácsony."
(„Christmas", Catholic Encyclopedia, 1911.) Origenész korai keresztény
író mondta a következőket a születésnapok ünnepléséről a Bibliában: „A
Szentírásban senki nem jegyezte fel, hogy Krisztus születésnapján nagy ünnepet
tartottak volna. Csak a bűnösök, például a fáraó és Heródes tartottak
örömünnepet annak a napnak a tiszteletére, amikor megszülettek." 16
Hogyan honosodott meg a karácsony a
keresztény egyházban?
Egy rövid feljegyzésből megtudjuk, hogyan vált gyakorlattá december 25-e mint
ünnepnap a keresztény egyházban: „Hogy mennyire függvénye a pogány brumaliának
(december 25-i ünnepség), amely követte a szaturnáliát (nyolc napos ünnepség
december 17-24-ig), és amely megünnepelte a legrövidebb napot, valamint az »új
napot«, ezt mi nem tudjuk pontosan meghatározni. A keresztény befolyás
elhalványult, mert a pogány szaturnália és brumalia mélyen beférkőzött és
népszerű szokássá vált. E pogány ünnep a maga kicsapongásaival és mulatozásaival
olyannyira kedveltté vált, hogy a keresztények nem emeltek szót ellene, hanem
boldogan folytatták ünnepüket, amely merőben megváltozott szellemében és
stílusában.
Keresztény papok Nyugaton és a Közel-Keleten tiltakoztak a léhaság és a
komolytalanság ellen, ahogyan Jézus születésnapját ünnepelték, miközben a
mezopotámiai keresztények hibáztatták nyugati testvéreiket, hogy befogadták a
pogányok szokásait, a bálványokat, és a Napot imádták." („Christmas",
Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge.) Néhány istenfélő helyi
pap tiltakozása ellenére az egyház vezetői elfogadták a pogány ünnepeket. Ez
tudatos bálványozássá vált, ettől kezdve nem másnak minősült, mint a pogányok
istentiszteletének. Tehát az istentiszteletnek ezt a napját elkülönítették
Mithras napisten tiszteletére. December 25-én tartották születésnapját. így az
őszinte keresztények is megerősödtek a napimádás gyakorlatában. A Nap december
21-én érte el a legalacsonyabb pályáját az égbolton (téli napforduló), és 25-én
volt az első észlelhető nap, amikor kezdett emelkedni a déli égbolton. így
december 25-ét évszázadokon át mint a „napisten születésnapját" ünnepelték.
Visszatérve ezekre a korai századokra azt látjuk, hogy őszinte hívő
keresztények ennek ellenére sem fogadták el a pogány gyakorlatot és a pogány
ünnepeket. A Biblia nem utal arra, hogy ezeket a pogány szokásokat gyakorolták
volna, inkább elkerülték az őszinte lelkiismeretű keresztények.
A rómaiak világa alapvetően pogány volt. Többen, akik megtértek és elfogadták
a kereszténységet, élvezték ezeket az ünnepségeket, ugyanakkor az egyházat sem
hagyták el. De amikor megtéretlen tagok lettek az egyház vezetői, a törvényeket
megváltoztatták, és kiegyeztek az egykori pogány gyakorlattal. Ez a magyarázata
a karácsony meghonosodásának. „Az ünnep a IV. században jött létre Krisztus
születésének emlékére. A nyugati egyház elrendelte a régi római ünnepnek, a Sol
(„Nap" latinul) születésének megünneplését úgy, mint akiknek semmi fogalmuk nem
volt Krisztus születésnapjáról." („Christmas", Encyclopedia Americana,
1944.)
Ha a Biblia nem tartalmaz pontos adatot arról, hogy mikor született Jézus,
ne próbáljunk kiválasztani egy meghatározott napot, amelyen erről meg akarunk
emlékezni és ünnepelni. Helyette emlékeznünk kell, hogy az egyedüli heti
istenimádat napja, amit Ő rendelt el, az a hetedik napi szombat (lMóz 2,1-3;
2Móz 20,8-11).
A fenti idézet arról a pogány ünnepről beszél, amelyet a Sol évenkénti
születésének tiszteletére tartottak. A szó jelentése latinul Nap, más néven
Mithras, a napisten. A nyugati egyházvezetők hitehagyása miatt heves küzdelem
alakult ki a keresztény egyházban.
„Némely latinok már korán, i. sz. 354-ben megváltoztatták a január 6-i
születésnapot december 25-re, amely Mith- ras-ünnep volt, azaz a legyőzhetetlen
Nap születésnapja. A szírek és az örmények a rómaiakat hibáztatták a bálványok
és a Nap imádatáért." (Encyclopedia Britanniai, 1946.)
A hithű keresztények világosan megértették, hogy a pogány ünnepet nem lehet
átvenni, és lehetetlen Krisztus születésének emléknapjává tenni. Hogyan vitte
be a Mithras- imádat ezeket a dolgokat a keresztény egyházba?
Hogy megértsük, hogyan és miért jött be ilyen korán a keresztény egyházba a
karácsony, világosan kell látnunk, mekkora befolyással bírt a pogány
Mithras-kultusz a Krisztus utáni első néhány században, és a keresztény vezetők
hogyan tették magukévá a pogány gyakorlatot azért, hogy legyőzzék azt. Nagyon
fontos a következő információ, amely a könyv szerzőjének korábbi kutatásaiból
származik:
A bolygók hete
A hét különböző napjait az ősi időkben így nevezték: az első nap, a második
nap stb. Ezek voltak a bibliai neveik. Krisztus idejében a napoknak új neveket
adtak. A nem keresztények kezdték ezeket így nevezni: a Nap napja, a Hold napja
stb., így tisztelték meg ezeket az égitesteket. A pogányok úgy nevezték: a
„bolygók hete". Minden napot különböző istenek uraltak, de a legfontosabb az
istenek között az volt, amely a hét első napját uralta. Ez az ő napja volt, a
Napnak a napja. És Mithrast, a napistent minden héten az ő napján ünnepelték,
azaz a Nap napján.
Bár a név a hét napjai között új volt, a napisten rajongóinak ez nem volt
újdonság. A napimádat egyre fokozódott. Ez volt a legősibb formája az
istentiszteletnek, amelyet a napkorong képe ábrázolt, és megtalálható világunk
majdnem mindegyik kontinensén. „A Nap imádata a legkorábbi bálványozás." (A. R.
Fausset: Bible Dictionary, 666. o.)
Úgy tűnik, az arábiaiak istenimádata közvetlen volt, nem használtak sem
jelképet, sem szobrot (Jób 31,26-27). Ábrahámnak el kellett szakadnia ezektől
az „istenektől", amikor elindult az ígéret földje felé. Ré volt a napisten
Egyiptomban. Heliopolis (görögül a Nap városa) volt a központja az egyiptomi
napimádatnak (vö. Jer 43,13). Amikor a zsidók Józsué vezetésével beléptek
Kánaánba, ismét találkoztak a napimádattal. Baál volt a napisten a
föníciaiaknál, Melek vagy Milkom az ammonitáknál, Hadád a szíriaiaknál, később
a perzsa Mithras. Semes (Szemes, Szamas) napisten volt különösen fontos a
Közel-Keleten. Aton volt a neve a napkorongistennek. Baalbek temploma a
napimádat számára volt fenntartva.
A napimádatot időnként az izraeliták is gyakorolták (3Móz 26,30; Ésa 17,8).
Manassé király közvetlen napimádatot vezetett be (2Kir 21,3. 5). Jósiás
megsemmisítette a szekereket, amelyeket a napisten-tiszteleti felvonulásra
hitelesítettek (2Kir 23,5. 11-12). Oltárok és tömjénezők füstölögtek a
háztetőkön a Nap tiszteletére (Sof 1,5). Ezékiel észlelte a „legnagyobb
utálatosságot", közvetlen napimádatot az igaz Isten templomának a bejáratánál.
Ezt keletre, a felkelő Nap irányába nézve gyakorolták (Ezék 8,16-17).
Mithras és a Nap napja
A korai századok idején nem volt egy meghatározott nap, amelyen pogány
istentiszteletet tartottak a napisten tiszteletére. De már Jézus idejében, vagy
valamivel előbb, a hét különböző napjait rendelték meghatározott égitestek –
például dies Solis, a Nap napjának, dies Lunae, a Hold napjának - tiszteletére.
A zsidók és a keresztények szent napja a teremtésre való emlékezés - az igazi
szombat, a hetedik nap - a hétről hétre ismétlődő egyedüli szombat volt, ahogyan
azt a Bibliában találjuk. Szembetűnő ellentéte volt ennek a pogányság
megemlékezése a napistenre a hét első napján. Ezt a napot így hívták: „a Nap
tiszteletre méltó napja".
A vasárnap mint ünnepnap és annak megtartása sem az ószövetségben, sem az
újszövetségben nem található. Krisztus és az apostolok idejében a római
hatalomnak nem volt hivatalos szent napja, de a vasárnapünneplés fokozatosan
kezdetét vette, és általánossá vált a birodalom nem keresztény, pogány lakosai
körében.
Az égitestek hetének minden napja egy-egy égbolton található bolygóról kapta
a nevét, ezek között nagyon fontos szerepet töltött be a Nap imádata. Jézus
idejében a napimádat erőteljesen képviselve volt a Mithras-kultuszban.
Mithras eredetileg Irán régi istene volt, évszázadokon át imádták mint a
hatalom (erő) és a háború istenét. Perzsa eredetű. A Mithras-kultusz az i. e.
I. században jelent meg Rómában (i. e. 67-re teszik), a hódítások hatására.
Ekkor már működött itt a görög eredetű Héliosz-kultusz latin megfelelője, a
Sol-kultusz. Ez a három „kötött szövetséget" egymással a III. századra,
kialakítva a Sol Invictus alapjait. Elagabalus (Heliogabalus) császár (218-222)
honosította meg ezt a formációt, aki trónra lépése előtt a napisten papja volt
Emeszában. Mithras uralkodó napistenné vált az egész nyugati civilizált
világban. A rómaiak gyakran emlegették új nevén: Sol Invictus (Legyőzhetetlen
Nap). Aurelianus templomot szentelt Mithrasnak, és 274-ben december 25-ére
tette a „legyőzhetetlen napisten" születésnapját. Ezt vették át a keresztények
Krisztusra vonatkoztatva.
Az első századokban a Mithras-kultusz volt a kereszténység legnagyobb pogány
versenytársa. Ez egy lassan kidolgozott, „jól átgondolt" terv volt, Sátán több
vonatkozásban átdolgozta a Mithras-kultuszt, sok mindenben hasonlóvá téve az
igazi kereszténységhez. Hasonló sajátosságok például: a meghaló-feltámadó
Krisztus, a különleges vallásos vacsora, a speciális szent nap: a Nap napja
(eltérően az eredeti hétnapos periódustól), a keresztség mint a megtérés
kifejezője, valamint a megölt bika vérével való meghintés. Ez nem más, mint az
igaz Istenbe vetett hit ravasz meghamisítása, amely mindig is előfordult a
történelemben a vallások világában.A nem keresztények nagy tömegei fokozatosan
kezdték megtartani a vasárnapot mint ünnepnapot Mithras tiszteletére. Különösen
nagy tiszteletben tartották ezt a római katonák, istentiszteletükhöz tartoztak
az atlétikai versenyek, amelyeken az erejüket kívánták fitogtatni. A
legyőzhetetlen Nap imádata rohamosan terjedt, népszerűsége emelkedett és
szétterjedt a Római Birodalomban. Körülbelül 200 évvel a Biblia utolsó könyvének
keletkezése után Aurelianus császár (270-275), akinek anyja a Nap papnője volt,
a napkultuszt hivatalos vallássá tette a birodalomban. Flavius Vopiscustól, a
császár életrajzírójától tudjuk, hogy a Nap templomának papját Rómában főpapnak
hívták. A meghaló-feltámadó Mithrasnak is voltak papjai, ezek a vallásos
világban az ő helyettesei voltak. A történelmi feljegyzések szerint ebben az
időben (a II. század közepe táján) Alexandriában és Rómában világi keresztények
annak érdekében, hogy jobban elfogadják őket pogány szomszédaik, elkezdték a
vasárnapot ünnepelni. „Mithras úr" volt a pogány istenimádók által adott neve,
az ő napját pedig az „úr napja"-ként ünnepelték. Alexandriában és Rómában a
keresztények szí- 22 vesen utánozták a pogányságot, és elkezdték a vasárnapot a
„Nap napjának" nevezni, gondolván, a vasárnap az a nap, amelyre utal Jelenések
1,10, mindamellett tény, hogy ez a Biblia-vers nem vonatkozik a vasárnapra.
Valójában, ha az „Úr napjáról" beszélünk Jelenések 1,10 alapján, János
apostol azt mondja, hogy ő látta Jézust a bibliai szombat napján, ugyanis Jézus
korábban azt mondta, Ő a szombat ura (Mt 12,8; Márk 2,28). Ezt a fogalmat: „Úr
napja", ismételten használja a Biblia mint a hetedik napi szombatot. Ez a nap
az Úr napja (2Móz 16,23. 25; 31,15; 35,2; 2Móz 20,10; 5Móz 5,14; 3Móz 23,3), az
Úr szent napja (Ésa 58,13). Ez a nap, amelyet az Úr megáldott és megszentelt (l
Móz 2;31). Isten így nevezi: „az én szent napom" (Ésa 58,13).
A napimádás addig volt hivatalos vallás a birodalom egész területén, amíg
Constantinus 323-ban legyőzte Liciniust. Azután felváltotta a romanizált
kereszténység.
Minden említett történelmi esemény igazolja, hogy kizárólag keresztény
vezetők támogatták a vasárnap megtartását i. sz. 400 előtt, keresztyén
filozófusok Alexandriából és keresztény püspökök Róma városából. Ebben az időben
egy felnövekedett ifjú arra rendeltetett, hogy ha majd az idő elérkezik, a
keresztény világot gyökeresen megváltoztassa. Ennek az ifjúnak a neve
Constantinus volt.
Constantinus és az
államvallás
Miután Diocletianus császár i. sz. 305-ben lemondott a hatalomról,
megkezdődött különböző jelöltek törtetése a császári címért. A küzdelem 323-ig
tartott. De Constantinus mindegyik fölé emelkedett mint egyetlen uralkodója a
hatalmas Római Birodalomnak. A döntő ütközet 312 októberében zajlott Rómától
északra. Ez után Constantinus a milánói ediktumban megadta a kereszténység
számára a szabad vallásgyakorlás jogát, lehetőségét a birodalomban, egyenlővé
téve a többi vallásokkal.
Hamarosan további engedmények következtek az egyház részre. 321. március
7-én elrendelték a vasárnaptörvényt a történelemben első ízben. Ez volt az első
„kék törvény", amelyet a világi hatalom adott ki. Constantinus vasárnap-
törvény-rendeletének szövegét így olvashatjuk: „Minden bíró, városlakó és
hivatásszerű mesterséget gyakorló nyugodjon a Nap tiszteletre méltó napján
(vasárnap). Mindamellett azok, akik abban a helyzetben vannak, hogy vidéken
élnek, teljesen szabadon dolgozhatnak földjeiken, ugyanis ha éppen nem alkalmas
az idő más napon, felszánthatják gabonaföldjeiket, megművelhetik
szőlőskertjüket, kihasználva az alkalmas időt, nehogy elveszítsék azt a
lehetőséget, amelyet a mennyei gondviselés nyújtott." (A rendeletet március 7-én
adták ki, Crispus és Constantinus második konzulátusa alatt - Book of
Justinian, III., 12., 3.)
Constantinus idejében további öt vasárnaptörvény látott napvilágot néhány év
alatt, megerősítve az eredetit. A megfigyelés azt mutatja, hogy ez csak
Constantinus vasárnaptörvénye volt, vasárnaptörvény - és semmi más. Ez volt az
a vasárnaptörvény, amelyet a mithraszisták és a megalkuvó keresztények könnyen
elfogadtak. S amelyet a kereszténység soha nem említ. Ezt a napot „a Nap
tiszteletreméltó napjának" (venerabili die Solis) nevezték. Ez volt a
titokzatos neve Mithras napisten napjának. Mind a pogányok, mind a keresztények
ezt nagyon jól tudták. A történelem azt bizonyítja, hogy amikor Constantinus
321-ben kiadta a rendeletet, kényszerítették a vasárnap megtartását a Római
Birodalom területén, aki maga is imádta a Sol invictust (legyőzhetetlen Nap)
csakúgy, mint amikor pontifex maximus (a legfőbb pap) lett, és a római pogány
istenimádatot államvallássá tette.
Constantinus úgy vélte, a törvény politikailag azt jelenti, hogy össze kell
fogni az összes versengő vallásokat egy hatalmas, egymással kiegyező
közösséggé, a keresztény egyházzá. Hitte, hogy ez a birodalmat megerősíti, és
jobban ellen tud állni az északi garázdálkodó törzseknek. A keresztény vezetők
úgy látták Rómában, hogy ez a római püspök (később: pápa) fényes győzelme az
összes keresztény egyházak felett.
Egyházi erőszak
A római püspök bátorította Constantinust, hogy ezt a törvényt erősítse meg.
Euszebiosz, Caesarea püspöke (270- 338), általánosságban kiemeli Constantinus
jóindulatát az egyház irányában: „Mindent, amit a hetedik napi szombaton
tenniük kellett, mi (az egyház) áthelyeztük az úr napjára (vasárnap)."
(Commentary on the Psalms, in Migue, Patro- logia Graela, Vol. 23, Col.
1171.)
Válaszul fenti, a mennyet merészen meghazudtoló megállapításra, ezt
olvashatjuk: „A Szentírásnak egyetlen sora sem támasztja alá ezt az új hitelvet.
Euszebiosz maga is tudatosan elismeri hamisságát, és rámutat a változtatás
igazi szerzőjére: »Minden dolgot - mondja -, amelyet szombaton kellett
tenniük, áttettünk az Úr napjára.« A vasárnapra változtatás minden gyökeret
nélkülöz, és arra bátorítja az embert, hogy a szombatot, az Úr napját lábbal
tiporja. Akinek az volt a vágya, hogy a világot tisztelje, elfogadta ezt a
népszerű ünneplést." (Ellen G. White: The Great Cotnroversy, 574. o.)
Ez volt a baljós kezdete az új dolgoknak a keresztény egyházban. Róma, Sátán
birodalmának a fővárosa, féktelen ki- csapongásaival és politikai szerepével
jelentősebb volt, mint a többi városok.
A város keresztény vezetői sokkal szabadelvűbbek és romlottabbak voltak, mint
más városok keresztény vezetői. Kihasználták a különböző kapcsolatokat, és a
világ szintjére süllyesztett birodalom politikai hatalmát erősítve, a római
püspök Constantinusszal összehívatta az egyházi zsinatot: így terjedt el a
hitetlenség a többi keresztény egyházban is.
I. sz. 325-ben ült össze a niceai zsinat, ahol az egyház vezetői
elhatározták, mindenkinek tiszteletben kell tartania Jézus Krisztus
feltámadását, és meg kell tartania a húsvéti pogány ünnepet minden évben egy
maghatározott vasárnapon. Constantinus császári paranccsal azonnal elrendelte
ezt a törvényt, utasítva mindenütt a keresztényeket, hogy a zsinat rendeletét
tartsák meg. Az egyház és az állam ezzel egyesült, és valahol ez a történelemben
újra megtörtént, rögtön követte ezt a más hitet vallók üldözése. Isten népének
üldözése ez után következett.
A IV. század második felében a keresztények üldözni kezdték keresztény
társaikat. Egyesek, kiengesztelendő az egyházat és a hatóságokat, szentnek
tartották mindkét napot, a szombatot és a vasárnapot is, igyekezvén eleget
tenni Istennek és embereknek egyaránt. A vallási üldözés azok ellen, akik nem
ügyeltek a vasárnapra, gyorsan növekedett.
Sozomennél, a korabeli egyházi történetírónál olvashatjuk a következőket:
„Többen összekapcsolták a keresztények közül a szombatot a hét első napjával, a
vasárnappal, de ezt a gyakorlatot Rómában és Alexandriában nem találjuk meg."
(Hermias Sozomen, quoted. in Ecclesiastical History, VII., 19., A Select
Library of Nicene and Post-Nicene Fathers, 2nd
Series, Vol. 2.) Róma és Alexandria a későbbi időben is folytatta ezt mint
egyedüli bástyáját az egyenes vasárnapünneplésnek. Mindkét napnak a megtartása
praktikus megoldásnak látszott, de valójában nem az volt: a hetedik napi
szombat volt az a nap, amelyet Isten megáldott és a Teremtő imádatára rendelt.
Mindkettőt megtartani lehetetlenség (Mt 6,24). Pontosan ez volt a problémája a
három héber ifjúnak, amivel szembe kellett nézniük a Dúra mezején (Dn 3. fej.).
A három ifjúnak ebben az időben megtiltották az igaz Isten imádatát. Azon a
napon nekik csak meg kellett volna hajolniuk, később azonban részt kellett
volna venniük a hamis istentiszteleteken is. De ez természetesen azt jelentette
volna, hogy ők elfogadták a pogány istenimádatot. Ok ezt nem tudták megtenni,
inkább vállalták a halált. Inkább feláldozták volna életüket, mint
elveszítsenek valamit, amit ma sokan nem értékelnek: a negyedik parancsolat
szombatját, amelyet maga a menny Istene rendelt. És itt van a karácsony, a
napisten születésnapja, a vasárnap megszentelése: mindkettő a keresztény
egyháztól származik, ugyanis korai keresztény vezetők Rómában és Alexandriában
is együtt dolgoztak a világi kormány vezetőivel.
Összekeverték a kereszténységet a mithraszizmussal, és azt ajánlották, hogy
az emberek Krisztust a Mithras-isten- tiszteleten gyakorolt módon imádják.
Ez után mindig több és több szombatünneplőt mészároltak le egészen a XI.
századig, amikorra csak nagyon kevesen maradtak, akik a bibliai szombatot
ünnepelték. A történészek ismerik, honnan ered a karácsony, a Santa Claus
(Mikulás), a fagyöngy, és honnan erednek más karácsonytörténetek. Krisztus
születésének pontos ideje azonban nem ismert. Jézus Krisztus úgynevezett
születési évfordulóját december 25-ére teszik. Nincs meghatározott ideje ennek
az eseménynek, sem a hónapot, sem a napot illetően. Nem találunk történelmi
bizonyítékot az apostolok idejéből, de későbbi időből sem, hogy megünnepelték
volna az Úr születésnapját. „Bizonytalanság uralkodott a III. század kezdetéig
Hippolütosz és mások gondolataiban. Hippolütosz korábban január 2-át tartotta,
Alexandriai Kelemen Pachow 25-ét (május 20-a), míg mások április 18-át vagy
19-ét és március 28-át erősítik. A fentiek jelzik, hogy a század közepe előtt
karácsonyünnepségeket nem tartottak. Január 6-a volt a legkorábbi, amely
Krisztus keresztségének és lelki újjászületésének volt az ideje, és vízkereszt
ünnepe, melyet a bazilita gnosztikusok ünnepeltek a III. században. Ugyanezt a
katolikusok a IV. század elején kezdték ünnepelni.
„A legkorábbi feljegyzés, december 25-e felfedezése mint egyházi ünnepség a
Philocalian Calenderben található (noha jóllehet 354-ben másolták és római
gyakorlatot képviselt 336-ban). (Newman, A. H.: „Christmas", New
Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge, Vol. 3.4.7.)
Nem tudták, hogy melyik dátumot válasszák. A január 2-ai, korábban kedvelt
idő mellett előkerült a művelt Alexandriai Kelemen ajánlata, aki felsorol
különböző időpontokat, amelyek az alexandriai időszámítástól származtak: az
egyiptomi Pachow hónap (május 20.), vagy a Pharmuthi (április 18-19.), 24-e vagy
25-e. De az ő kedvence mégis a május 20-a. Ez azt mutatja, hogy ennek a napnak a
tiszteletére nem hoztak létre egyházi ünnepségeket a III. század közepe előtt.
Origenész ebben az időben prédikációjában leleplezte azt az elképzelést, hogy
hasonlóan ünnepeljük Jézus születésnapját, mint a fáraóét, és azt mondta, csak
a bűnösök ünnepeltek úgy, mint Heródes.
Arnobius később hasonlóan képtelen módon adja meg az istenek születésnapját.
A latin nyelvű De Pascha Computus 28 (kb. 243, Pszeudo-Ciprián) helyezte
Jézus születését március 2l-ére, ugyanis ezen a napon kellett teremtenie
Istennek a Napot (lMóz 1,14-19), mivel ez a jelképe az „igazság napjának",
ahogyan Malakiás nevezi az eljövendő Messiást (4,2). Egy századdal előbb
Polükarposz, aki 155-ben Szmirnában halt mártírhalált, ugyanarra a napra,
szerdára tette születését és keresztségét, ugyanis ezen a napon volt „a Nap
teremtése" (Walter Woodburn Hyde: Poganism to Christianity in the Román
Empire, 249-250. o.).
Megemlékezés Jézus születéséről
- különböző időpontok
A keleti keresztények a Megváltó születésére és keresztségére való
megemlékezést ugyanazon a napon tartották, vagyis január 6-án, és ezt a napot
vízkeresztnek hívták. Viszont a nyugati keresztények mindig december 25-ét
szentelték a Megváltó születésének emlékére, ahogy Julianus beszámolt erről: „A
római püspökök áttették a Krisztus születésére való megemlékezés napját január
6-ról december 25-ére, ami számunkra kérdéses." (John Laurence von Mosheim: D.
D. Institutes of Ecclesiastical History, I., London, 1841, Longman and
Co., 372-373. o.)
Mikor ünnepeltek
először
E nap megtartásának első nyomait a II. században talál- juk, abban az időben,
amikor Commodus volt a császár - írja Charles Buck („Christmas", A
Theological Dic- tionary, Philadelphia, Crissy a Makley, 1851, 71. o.).
A karácsonyt egészen a IV. századig nem
fogadták el hivatalosan
„Krisztus születésének a napja még nem volt elfogadott ünnep az egyházban
sem Keleten, sem Nyugaton egészen a IV. századig. Ha korábban valamelyik napot
kiválasztották mint az Úr születésnapját, ez nem volt beiktatva egyik egyházi
szertartásba sem, de nem is utal rá egyik író sem." (Sámuel J. Andrews: The
Life of Our Lord upon the Earth, New York, Charles Scribner's Sons,
1891,17.)
Melyik napot választották?
A korai keresztények nemcsak méltóságot, hanem sok egyéb tiszteletre méltó
címet is tulajdonítottak Krisztusnak - míg a pogányok fizettek az isteni
császárnak így indíttatva érezték magukat arra, hogy tiszteletben tartsák a
Megváltó születését. A legtöbb helyen a Krisztus születéséről való
megemlékezés kapcsolódott a január 6-i vízkeresztünnepséghez, amely a legrégibb
évenkénti ünnep volt. Mindjárt az i. sz. 363 körüli utolsó keresztényüldözés
után a római egyház beiktatta december 25-ét Krisztus születésének
megünneplésére. Hamarosan több keleti egyház követte ezt, figyelembe véve a
dátumot, de később, a IV. század vége felé a római gyakorlat általánossá vált.
Az egyházi iratokban nincs nyoma annak, hogy megindokolták volna ennek a
dátumnak a kiválasztását. Következésképpen számos értelmezés látott napvilágot
arra nézve, hogy az Úr születésnapját miért ünneplik éppen ezen a napon. Korai
egyházatyák és írók bizonygatták, hogy december 25-e Krisztus születésének a
lehetséges napja. Ezzel Róma nyíltan kifejezte, hogy a Megváltó tényleges
születési időpontja ismeretlen, és nem egyforma szokások uralkodtak a világ
különböző részein. Egy másik magyarázat a Biblia szimbolikus értelmezését hozta
fel indoklásul. Amióta a Biblia a Messiást az „Igazság Napjának" nevezi (Mai
4,2), azt mondták, hogy születése egybeesik az új napciklus kezdetével, e
szerint a téli napforduló táján született. Ez a magyarázat önmagában tetszetős
és vonzó lehet, de sem ezt, sem a többi feltevést nem lehetett bizonyítani.
így maradt az a magyarázat, amelyik a legvalószínűbb, és ezt tartja a legtöbb
Biblia-kutató ma is. Az időpont megválasztását befolyásolta az a tény is, hogy
a rómaiak Aurelianus császár idejében a napistent ünnepelték ezen a napon.
December 25-e volt a Nap születésnapja, és a Mithras-kultusz miatt hatalmas
pogány ünnepségeket rendeztek a birodalomban. Úgy tűnik, nagyon gondosan
választották ki december 25-ét abból a célból, hogy késztessék az embereket:
forduljanak el a Nap tiszteletétől, és imádják Krisztust, az ő Urukat.
Ez a tanítás tükröződik számos korabeli szerző írásaiban. Gyakran lehetett
hallani, hogy Krisztus születése nem más, mint keresztényiesített pogány
ünnepség. Mindemellett a keresztények a korai évszázadokban pontosan meg tudták
különböztetni a két ünnepséget, az egyik pogány, a másik keresztény - ugyanazon
a napon.
„A nap egybeesése még nem jelentette azt, hogy egyenlőnek tartják mindkét
ünneplést. Néhány későbben megtért keresztény felismerte a karácsony
ünneplésében a napimádat külső formai jeleit, és nagyon rosszallotta azt."
(Francis X. Weiser: Handbook of Christian Feasts and Customs, New York,
Harcourt, Brace and World Inc., 1958, 60-62. o.)
A napisten születésnapja
Az egyik uralkodó vallási felfogás a II. és a III. században a Nap
istenségébe vetett hit volt._A téli napforduló ideje, amikor a Nap ereje
kezdett növekedni, alkalmas volt arra a célra, hogy a napisten tiszteletére
ünnepségeket rendezzenek. Ez a logika határozta meg az új Nap születésnapját.
Hogy miért ezt a napot választották megemlékezésül Krisztus születésére, nem
egyértelmű. Ennek az időpontnak a megállapítása több mint véletlen. Biztosak
lehetünk abban, hogy az egyház számára nem voltak megfelelőek a napisten
tiszteletére rendezett ünnepségek. A Krisztus és a Nap közötti párhuzam
eredményezte, hogy december 25-e lett születésének a dátuma, míg Epiphaniosz
ciprusi érsek a IV. században azt tanította, hogy január 6-a a születésnapja,
mivel kapcsolatban van a napfordulóval. A népszerű pogány ünnep fontosságának
csökkentése teljesen összhangban volt az egyház törekvésével.
„Először Rómában, i. sz. 353-354-ben (Usener) vagy 336- ban (Duchesne) jelent
meg december 25-e. Konstantinápolyban 377-ben vagy 378-ban mutatkozott be."
(Gordon J. Laing: Survívals of Román Religion, New York, Longmans,
1931,150-153.)
„A hét minden napja egy égitestnek a szent napja volt, amelynek szellemét
megidézték egy kijelölt helyen a kriptában (altemplom), de a vasárnapot, amely
felett a Nap uralkodott, különösen szentnek tartották. A szertartás, amelyet
Mithras imádói gyakoroltak, számos hasonlóságot mutatott. A vasárnapot
megszentelték, valamint december 25-én tartották a napisten születésnapját."
(Franz Cumont: The Mysteries of Mithra, 167., 191.)
„Miközben a kereszténység viszonylag könnyű győzelmet aratott a görög-római
vallás felett, kemény harcot folytatott a Mithras-vallással. De végül is a
Mithras imádói győztek, s december 25-ét, Mithras születésnapját Krisztus
születésnapjává nyilvánították." (H. Lamer: „Mithras", Wör- ferbuch der
Antiké, Leipzig, A. Kroner, 1933.)
Két Mithras-napot vett át a kereszténység, és mindkettőt a maga szent napjává
nyilvánította: „December 25-ét, a »dies natalis Solis«-t (a Nap születésnapja)
Jézus születésnapjaként, és a vasárnapot, „a Nap tiszteletre méltó napját" -
ahogyan Constantinus a 321-es rendeletében nevezte... Karácsonyra esik a Nap
születésnapja, amely mindjárt december 21-e, a téli napforduló után van."
(Walter Woodburn Hyde: Paganism to Christianity in the Román Empire, 60.
o.)
„Az általános előírás azt ajánlotta, hogy december 25-ét, az új Nap
születését, meg kell ünnepelni, mivel a téli napforduló után a napok
hosszabbodni kezdenek, és a legyőzhetetlen csillag győzött a sötétség felett.
Az is biztos: ezt az időpontot választotta ki az egyház arra, hogy Jézus
születéséről megemlékezzenek, amelyet korábban összekevertek a vízkereszt
napjával.
Amikor meghatározták ezt a napot, általában egyszerű örömünnep jellegét
hangsúlyozták, amelyet mindenki az emlékezetében tudott tartani - például
harciszekér-versenyeket tartottak -, de az egyházi tekintélyek bizonyos
mértékig megváltoztatták ezt a gyakorlatot. Ez a csere, amely Rómában i. sz.
354-360 között alakult ki, elfogadottá vált az egész birodalomban, s ez az,
amiért ma is december 25-én ünneplik a karácsonyt. A kiváltságosok, akik
elfogadták a Nap napját, készséggel közreműködtek abban, hogy a vasárnapot mint
ünnepet általánosan elfogadják. Ez összefüggésben van azzal a nagyon fontos
ténnyel, hogy az összes európai országok szintén elfogadták ezt." (Franz Cumon:
Astrology and Religion Among the Greeks and Romans, New York, Dover
Publications Inc., 1960, 89-90. o.)
A karácsony eredetének
összefoglalása
Jól képzett, elfogulatlan írók elismerték azt, hogy a mi Urunk
születésnapjának idejét nem lehet megállapítani. A keresztény egyházban olyan
ünnepségről, mint a karácsony, nem lehet hallani egészen a III. századig. Még a
IV. századig sem volt annyira előrehaladott, így nem szenteltek neki nagy
figyelmet. Hogyan lehetséges, hogy a római egyház éppen december 25-ét tette
karácsony napjává?
AIV. századnál jóval előbb, még a kereszténységet megelőzően is, a pogányok
az év meghatározott napján ünnepséget rendeztek a babilóniai égi királynő fia
születésének tiszteletére, így komolyan feltételezhető, hogy amint a
keresztények szaporodtak, a római egyház, kiegyezve a po- gánysággal, ugyanazt
az ünnepet fogadta el, csak a nevet változtatta meg Krisztuséra.
Ez a tendencia már nagyon korán kialakult: ahogy a kereszténység kezdett
keveredni a pogánysággal. Tertullianus már i. sz. 230 körül sajnálatát fejezte
ki Krisztus tanítványainak e következetlensége miatt. Tertullianus töretlen
hűsége ellentétben állt a pogánysággal, azok babonái miatt.
Becsületes emberek igyekeztek meggátolni a romlást, de minden törekvésük
ellenére - egy kicsiny maradék kivételével - tért hódított a hitehagyás, és
elárasztotta az egyházat a babona.
A karácsony eredetileg pogány ünnep volt. Az évnek ezen időszaka, az
ünnepségek, amelyeket ma is megrendeznek, bizonyítja eredetét. Egyiptomban
ízisz fia, az egyiptomiak elnevezése szerint a menny királynője született
pontosan ebben az időben, azaz a téli napforduló idején.
Az igazi neve, Yule napja (karácsony), ahogyan maguk között a karácsonyt
nevezik, azonnal bizonyítja pogány, babilóniai eredetét. Yule káldeai nyelven
„csecsemő" vagy „kisgyermek", és december 25-ét a pogány angolszászok elődei
„Yule napja" vagy a „kisgyermek napja" vagy „az anya napjának" nevezték.
Érzékelhető ennek a születésnapnak a tisztelete az egész pogány birodalomban.
Gyakorta azt hitték, hogy ennek az ünnepnek az eredete kizárólag
csillagászati, egyszerűen abból kiindulva, hogy a Nap évenkénti mozgásáról és az
új ciklus kezdetéről van szó.
Az arábiai szabeusok, akik nem a Napot, hanem kedvenc bálványukat, a Holdat
tisztelték, ugyanebben az időben ünnepelték születésnapját. Amint Stanley
Sabean Philosophy\á- ban olvashatjuk, a tizedik hónap (amely az ő
időszámításuk szerint decembernek felelt meg) 24-én az arábiaiak az úr
születésnapját ünnepelték, amely nem más, mint a Hold születésnapja. „A Hold-úr
volt az arábiaiak imádatának különleges tárgya, és a Hold-úr szerintük december
24-én született - ez világosan azt mutatja, hogy a születésnap, amelyet
ünnepeltek, nem volt szükségszerűen összefüggésben a Nap keringésével. Érdemes
figyelnünk a következőkre is: az ősi szászok a karácsonyt a menny összes ura
születésének a tiszteletére ünnepelték meg, tehát tökéletesen ugyanaz volt a
szokás náluk is, mint Arábiában. A szászok - amint ez jól ismert - a Napot női
istenségnek, a Holdat férfi istenségnek tartották. Ennek a Hold-úr
születésnapjának kellett lennie, ugyanis az arábiaiak szintén december 25-én
ünnepelték ugyanannak a Hold-úrnak a születésnapját." (Alexander Hislop: The
Two Babylons, 92-94. o.)
A napisten születésnapjának pogány
párhuzamai
A babilóniai befolyás főleg a hatalmas nabateusi királyságban
érvényesült, amelynek legfontosabb városa Petra és Damaszkusz volt - ennek
történetét Asszúrbanipál az i. e. VII. században, első utalásában felvázolja,
egészen i. sz. 106-ig, a Római Birodalomba való beolvadásig. Ott észak-arábiaiak
éltek, akik az aramik írásrendszert használták, főistenük Dusura volt (görögül
Doundares), akit a görögök Dionüszosszal azonosítottak.
„Epiphaniosz (315 k.-403), a ciprusi Szalamisz püspöke őrizte meg a
nabateusok ősi kultusza mitológiájának elfogadott magyarázatát. Palesztinában
született, ott tanult és szolgált szerzetesként, az ő megállapítását hitelesnek
kell vennünk. Azt írta, hogy a nabateusok tisztelték a szüzet, akinek arab neve
Chaabon volt. A nabateusoknál az arab alanyeset u-val végződik, amelyet
rendszeresen megőriztek bizonyos nevek, így Epiphaniosz kétséget kizáróan
hallotta a „ka bu"-t (négyszögletes kő), a nabateus vallás szimbólumait, a
Dusarest és a nagy istenanyát, valamint a nabateai Allatot.
Ezen az ünnepen a csecsemő szobrát előhozták a templom szentélyéből, az
imádók hangos tetszésnyilvánítással éljeneztek: »A szűz egyszülöttjei Az
ünnepség december 25-e éjjelén vette kezdetét Core szobra előtt, majd úgy
végződött, hogy Aión szobrát előhozták a föld alól, tovább vitték és hétszer
körülhordozták Core templomának belső szentélyeiben. Ezután a szobrot
visszahelyezték helyére, a föld alá. Epiphaniosz, aki írásaiban ezt az egyiptomi
kultuszt felvázolta, azonosítja a szűzanya mondáját a görög Core alvilági
istennővel, ugyanúgy Dusares szűzanyával, valamint a nabateus Chaabonnal. Az
arab vallásokban széles körben elterjedt a vallási keveredés, összesűrítve
babilóniai, görög és egyiptomi elemekkel. A nabateusok minden kétséget kizáróan
befolyásolták a Tammuz-Istár-, Ozirisz- Ízisz-,
Dionüszosz-Basilinna-kultuszokat, amelyek egyenlők a Proserpina-Core-ral: az
anyaistennő fia évente újjászületett a tél közepén, majd meghalt nyáron. Az
anyaistennő (Állat) a nabateusoknál azonos volt a görög Core-ral, aki
lényegében a sémi Asztarté és a babilóniai Istár." (Stephen H. Langdon: The
Mythology of Ali Races - Semitic, Vol. 5. Boston, Archeological Institute of
America, Marshall Jones Com- pany, 1931,15-19. o.)
A karácsony pogány eredete
„Karácsonyt az egyházban a IV. század közepe előtt nem ünnepeltek. Rómában
kezdődött: valószínűleg keresztény változata a pogány ünnepségsorozatoknak, a
szaturnália, a sigillaria, a juvenalia és a brumalia újjászületésének. Ezt
decemberben ünnepelték, az aranykor, az általános szabadság és az egyenlőség
emlékére, a legyőzhetetlen Nap tiszteletére, s különösen nagy ünnepe volt ez a
rabszolgáknak és a gyermekeknek." (John Peter Lange: Church History, New
York, Vol. 395.)
„A kezdeti egyházban nem volt leszögezve Krisztus születésének ideje.
Keleten január 6-át tartották születése és keresztsége időpontjának. A III.
században Alexandriai Kelemen szerint egyesek április 20-át, mások május 20-át
tartották a Megváltó születésnapjának. Modern időszámítási szakemberek,
valamint Jézus életrajzírói között nagy különbségek és véleményeltérések
voltak, minden hónap szóba jött a nagy esemény idejeként, akár június vagy
július is (amikor a termőföldek esőt kívántak). Lightfoot Krisztus születését
szeptemberre tette, Lardner és Newcome októberre, Wieselek februárra, Paulus
márciusra, Greswell és Alford április 5-ére, közvetlenül a tavaszi esők utánra,
amikor a legelők bőségükben virultak.
Luchtenstein júliusra vagy decembere helyezte, Strong augusztusra; Robinson
őszre, Clinton tavaszra; Andrews i. sz. 749. december közepe és 750. január
közepe közötti időpontra. Római katolikus történészek és életrajzírók (Sepp,
Friedlieb, Bucher, Patritius), valamint néhány protestáns író a december 25-i
népszerű tradíciót vették védelmükbe." (John Peter Lange: A Commentary on
the Holy Scriptures, New York, Charles Scribner and Co., 1870.)
A karácsony eredetileg a rómaiak szaturnália ünnepe volt. Az ünnepség
december 17-ére esett, de a népszerű ünnepség hét napig is eltartott. Vidéki
ünnepségként kezdődött, abban az időben, amikor a rómaiak fő tevékenysége a
mezőgazdaság volt. De hamarosan féktelen kicsapongásokat és szerencsejátékokat
eredményezett. Ez alatt a hét nap alatt a városi vezetők elnézték a
kicsapongást, de máskor ez nem volt megengedhető. Egy másik sajátossága az
alkalomnak az volt, hogy engedélyt kaptak a rabszolgák arra, hogy úgy
viszonyuljanak urukhoz, mintha társadalmilag velük egyenlők lennének.
A mester és a rabszolga gyakran valóban helyet cseréltek, és az utóbbinak
szolgált az előbbi. Jellemzője volt az ünnepnek az ajándékozás is, például a
gyertya (latinul cerei), amely szimbolizálta a Nap fényének erősödését a téli
napforduló után, vagy a tésztababa, az agyagedény (sigillaria), amelyeknek
jelentősége ismeretlen.
Ez az időszak a vidámság ideje volt. A szélsőségesek, akik azt mondták, a
karácsony a szaturnália helyett lett beiktatva, ezt a tényt felettébb
eltúlozták. Epiphaniosz a IV. században a szaturnáliát december 25-ére
helyezte. Ez nem az egyetlen tévedés a dátumok listáján, amelyet
felfedezhetünk. Minden kétséget kizárva a szaturnália legtöbb szokását
áttették karácsonyra.
Annak dacára, hogy az időpont nem pontosan egyezik - „a szaturnália igazi
ideje december 17-ére esett" ez az időszak gyakorlatilag azonos volt, azaz
pontosan azt tükrözte, milyen gyakorta tartanak vidám ünnepségeket a különböző
népek ebben az időszakban. Fowler arra emlékeztet, hogy a jókedv jellemezte
általában ezeket az ünnepségeket, ugyanakkor feltárta az egyik indítóokát is
annak, hogy a karácsonyt a téli napforduló idejére helyezték. Lehetséges, hogy
az adventböjt volt az oka annak, amiért elhalasztották a szaturnália ünnepségek
idejét karácsony hetére, amely magában foglalta a karácsony előtti négy
vasárnap időszakát. Egészen bizonyos, hogy a karácsonyi időszak számos szokása
visszavezethető a római ünnepségekre.
Mindenekelőtt a mértéktelen evés-ivás (az édességekben való tobzódással), a
különböző játékok és az ajándékozások szokása volt. Elképzelhetetlen, hogy ne
lenne kapcsolat a mindkét ünnepnél annyira fontos gyertyaégetési (lekei)
gyakorlat között. Ráadásul a karácsony éppúgy, mint a rómaiak ünnepe,
megközelítőleg egy hétig tart.
A középkornak még más túlélői is vannak: a szaturnália királya nyilvánvalóan
prototípusa nemcsak a karácsonyi vigasságok tréfacsináló mesterének, amely
Skóciában jelent meg és uralta a karácsonyt, hanem az angliai Bishop of
Unreasonnak, az „oktalan apát"-nak is, és Abbe de Liesse- nek Lille-ben. Ezek az
oktalan méltóságok más nevet is viseltek. Mi is hallottunk a gyermek püspökről
(Episcopus
Puerorum), akinek a tekintélye érvényesült Saint Nicholas (Szent Miklós)
napjától (december 6.) egészen a Childermas (aprószentek) napjáig (december
28-a), és ez a tradíció (csakúgy, mint az „oktalan apát") bizonyos mértékig ma
is létezik a Santa Claus (Mikulás) által.
Ezt a kompromisszumot nyilvánvalóan kifogásolta az egyház, miszerint a
szaturnália szokásait átvették és meghonosították, ebből azonban nem
következett az, hogy megvizsgálják az ünnepségek eredetét.
Folytatódtak a teljes karácsonyi ünnepségek ideje alatt, és gyakran
eltartottak egészen Epiphany (vízkereszt) napjáig. De számos kritikával is
találkozunk az egyháztagok vagy konzíliumok részéről: „VIII. Henrik Angliában
1542-ben rendeletet adott ki, amelyben betiltotta a tivornyázásokat, de Mária
1554-ben visszaállította azokat." (Gordon J. Laing: Survivals of Román
Religion, New York, Longmans, 1931, 58., 62-65. o.)
Karácsony a történelem
évszázadaiban
„Krisztus december 25-ei születésének ünneplésére legkorábban Theophilosz
(Antiokheia, i. sz. II. század) tett javaslatot. A következő utalást december
25-ére Hippolütosz- nál találjuk Dániel 4,23-hoz fűzött kommentárjában (i. sz.
202). Szerinte Jézus Betlehemben született december 25-én, szerdán, Augustus
császár 42. évében. Később, 245-körül Órigenész a Leviticushoz (Mózes III.
könyve) fűzött nyolc homíliájában elutasítja azt a korai elképzelést, hogy Jézus
Krisztus születésnapját ugyanúgy ünnepeljük, mintha Ő uralkodó fáraó lenne.
Az első bizonyos feljegyzés december 25-éről i. sz. 354- ből való, egy latin
időszámítási szakembertől (ezt Theodor Mommsen teljes egészében közzétette). így
hangzik: egy évvel Krisztus után, Lézár és Paulus konzulátusa alatt, Jézus
Krisztus urunk december 25-én, pénteken, 15 nappal újhold után született.
Mások Pharmuthi 24. vagy 25. napjára, azaz április 19-ére vagy 20-ára tették
ezt az időpontot. Alexandriai Kelemen i- e. 3. november 10-ére tette. A De
Pascha Computus latin traktátus szerzője - amely 243-ban íródott Afrikában -
egyéni véleménye alapján, ab ipso deo inspirat március 28-ára helyezte. Ő úgy
érvel, hogy a világ tökéletesnek lett teremtve, a növények virágban álltak és a
fák levelet hajtottak, tavasz volt, tehát nap-éj egyenlőség, vagyis a Hold
teremtésekor éppen telihold volt. így a Hold és a Nap teremtése ugyanarra a
napra, szerdára esik.
Tehát március 28-a megfelel ezeknek a szempontoknak, így mivel Krisztus az
igazság napja, ezen a napon született. Ugyanez a jelkép motiválta Polükarposzt
(160 előtt), amiért Jézus születését vasárnapra tette, amikor kezdődött a világ
teremtése, de keresztsége szerdán volt, ez volt a Nap teremtésével való
hasonlósága. Ezen az alapon tették át egyes latinok már korán, i. sz. 354 körül
Jézus születésnapját január 6-áról december 25-ére. Ez volt tulajdonképpen a
Mithras- ünnep. A szírek és az örmények, akik ragaszkodtak január 6-ához,
elítélték a rómaiakat a Nap és a bálványok imádatáért, erősítve annak
valószínűségét, hogy december 25-e ünnepét a korinthusi tanítványok találták ki,
s megünnepelték Jézus születését.
Britanniában december 25-én ünnepség volt, de már jóval előbb, mielőtt
áttértek a kereszténységre. Beda utal rá, hogy az ősi angliai népek december
25-ével kezdték az évet, ahogyan ma mi ünnepeljük az Úr születésnapját. Az
igazi éjszaka, amely most annyira szent nekünk, az ő nyelvükön „modranecht"
(módra éjszakája), amely tulajdonképpen az anya éjszakája, ezen az ünnepség
résztvevői és alakítói egész éjszaka virrasztottak, pogány vagy ortodox
gyakorlat alapján. Közismert a szűkszavúságuk, ezért Beda tartózkodik
feltárni, ki lenne az anya, és hogyan nézett ki az ünnepség.
Az angliai puritánok 1644-ben megtiltották a parlamentnek, hogy ünnepséget
vagy vallási rendezvényt tartsanak, mert ez pogány eredetű - helyette böjtöt
rendeltek el. „Károly az ünnepséget újraélesztette, a skótok azonban
kitartottak a puritánok álláspontja mellett." („Christmas", The Encyclopedia
Britannica, VI., 293., 294.)
Karácsony a középkorban és
utána
Középkor - A nagy vallási úttörők és
misszionáriusok, akik a kereszténységet elhozták az európai pogány törzsekhez,
egyben a karácsony ünneplését is bemutatták. A XII. és a XVI. század közötti
időben volt a csúcsa Jézus születése általános keresztény megünneplésének. És
ez volt az az időszak is, amikor a színpompás karácsonyi szokások a különböző
országokban kialakultak. Egyes helyeken eltűntek, máshol némileg változásokon
mentek át az évszázadok folyamán. Több megmaradt egészen napjainkig. Néhány
szokást eltöröltek, mivel illetlenek, mi több, botrányosak voltak: a táncolás
szokását, a hókuszpókuszolást a templomban, vagy a „gyermek püspök ünnepet", a
„szamárünnepséget", az „újévi tüzeket", a mértéktelen pogány lakomákat az ördög
megjelentetését és a tiszteletlen karácsonyi énekeket.
Hanyatlás - A XVI. századi reformáció gyökeres
változásokat hozott a karácsony megünneplését illetően Európában. A
miseáldozatot - amely az ünnepség lényege volt - eltörölték. A szentségek és a
különböző ceremóniák eltűntek. Hasonlóképpen megszűntek a népszerű színes
körmenetek, a szentek és az „áldott szűz Mária" tisztelete is. Több országban a
gazdag vallásos ünnepségekből csak az istentisztelet és az imádság maradt meg
karácsony napján. De az emberek sok régi szokást őriztek meg, és mivel a mély
vallásos átélés hiányzott, az új karácsony ünneplésekor egyre inkább visszatért
a régi mulatozások utáni vágy. Másrészt némely csoportok, köztük a német
evangélikusok, megőrizték a gyermek Krisztus ünneplését karácsonykor, mély
vallásos érzéseiket kifejezve templomukban, a szívükben és otthonaikban.
Angliában a puritánok örökre elutasították a módosított karácsonyünneplést,
amelyet az anglikán egyház megtartott a Rómától való elszakadás után is. Amikor
a puritánok Angliában megszerezték a politikai hatalmat, azonnal törvényen
kívülre helyezték a karácsonyt.
Ébredés Angliában - Amikor a karácsony visszatért
a monarchia 1660-as restaurálása után, ez már teljesen újfajta ünnep volt. Az
ünnepség lelki jellege maradt meg jobbára, amelyet a papság végzett a
karácsonynapi egyházi szolgálatok által. Az otthoni ünneplés felszínes
külsőségekből állt, amelyre a leplezetlen szórakozás volt jellemző. Mindemellett
a jólelkűség töltött el mindenkit, a bőkezűség a szegények felé, ez
megnemesítette ezt az inkább világi, mint vallási ünnepséget. Ennek a népszerű
ünneplésnek híres leírását megtaláljuk Charles Dickens Karácsonyi ének
című művében.
Karácsony Amerikában - Az ünnepet fényes pompával,
az egyházi liturgia ünnepélyességével, annak minden tradicionális szokásával
tisztelték a nemzetek Floridában, végig a Mexikói-öböl mentén, Kanadában és a
jelenlegi Michigan állam területén. „New England területén a puritánok nem
annyira szerencsés félrevezető buzgalma a karácsony ellen kitartott egészen a
XIX. századig. Ez egészen a múlt század közepéig volt így, amíg Írországból és
Európából nagyszámú emigránscsoport érkezett: ez után a karácsony Amerikában
virágozni kezdett. A németek magukkal hozták a karácsonyfát. Ehhez hamar
csatlakoztak az írek, akiknek közreműködésével meghonosodott az az ősi
skót-kelta szokás, hogy világítást helyeztek el az ablakokban. Szomszédaik
hamarosan átvették ezeket a szokatlan, de tetszetős újításokat, követték a
példát, sajátjukká téve ezeket a szokásokat." (Francis X. Weiser: Handbook of
Christian Feasts and Customs, New York, Harcourt, Brace and World Inc.,
1958, 62-67. o.)Címkék: karácsony, katolicizmus